HARC A TERRORIZMUS ELLEN: TANULSÁGOK ÉS A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK

Sarah Sewall, az állampolgári biztonság, a demokrácia és az emberi jogok ügyében illetékes külügyi államtitkár beszéde|Massachusettsi Műszaki Intézet (Massachusetts Institute of Technology/MIT) | Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for International Studies) | Cambridge, MA | 2016. november 22.

Köszönöm neked, John, és köszönöm az MIT Nemzetközi Tanulmányok Központjának is, hogy a mai délutánon összehozott bennünket. Mindig csodálatos érzés, ha itt, Cambridge-ben újra ismerős arcokat láthatok.

Szeretném leszögezni, hogy később bőven lesz idő a kérdésekre, most tehát belevetem magam.

Két hónapja emlékeztünk meg a 9/11 tizenötödik évfordulójáról. Az Egyesült Államok másfél évtizede messzemenően igyekszik megvédeni állampolgárait és szövetségeset a terrorizmus veszélyeitől. Több-száz milliárd dollárt fordítottunk katonai és hírszerzési képességeink fejlesztésére, ami lehetővé teszi, hogy távol eső területeken is lecsaphassunk a terrorista cselekményekre és vezetőkre, s leírhatatlan erőszakot előzhessünk meg világszerte.

De mindezen erőfeszítések dacára sem sokan állítanák, hogy a terrorfenyegetettség csökkent.  Sőt, valójában sok amerikai ma sem érzi nagyobb biztonságban magát, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ez a nyugtalanító valóság, ami azt követeli tőlünk, a nemzetközi biztonság terén dolgozóktól, hogy készítsünk egy józan értékelést a hozzáállásunkról.

Ha összehasonlítjuk a mai helyzetet a 9/11-et közvetlenül követő időszakkal, szembeötlő hasonlóságokat látunk. Tizenöt évvel ezelőtt, e hónapban már igencsak folyt az Operation Enduring Freedom Afganisztánban. Az USA ma ismét multinacionális szövetség élén küzd a terrorveszély ellen, amit ezúttal a Daesh testesít meg. Katonai erőnkkel szemben pedig a terrorista csoport hétről hétre veszít harcosaiból és területeiből.

A 68 országból álló szövetség szorításában a Daesh mára elvesztette iraki területeinek több mint felét, Szíriában pedig 10.000 négyzetkilométernél többet. A válság kezdete óta még sohasem csökkent le ennyire az új csatlakozók száma, ezért a Daesh kénytelen besorozáshoz folyamodni, hogy feltölthesse a sorait.

Világos, hogy haladunk, de azt az érzést sem feledjük — s épp amikor minden erőnkkel az al-Kaidát igyekeztünk kiirtani Afganisztánból. Hogy ne ismétlődjék meg a történelem, ügyelnünk kell a 9/11 utáni időszak egyik legfontosabb tanulságára: pusztán katonai erővel elérhetünk ugyan taktikai nyereségeket a terroristákkal szemben, de az erőszakos eszméket nem tudjuk legyőzni, s azokat a sérelmeket sem tudjuk orvosolni, amelyek a terrorista hálózatok kialakulásának elsődleges okai.

Másképpen szólva, a Daesh-jellegű csoportok legyőzését célzó katonai műveleteinket olyan átfogó, civil-vezetésű törekvésekkel kell párosítanunk, amelyek elejét vehetik a következő Daesh kialakulásának. Ellenkező esetben leragadunk annál, amit Kerry külügyminiszter „counter-terrorism whack-a-mole”-nak, azaz olyan — kevéssé eredményes — küzdelemnek titulált, ahol a legyőzött ellenfelek helyett folyamatosan újabbak bukkannak fel. A tanulság nyilvánvaló, alkalmazni azonban nem könnyű.

Először is azt kell megértenünk, hogy az elmúlt 15 évben hogyan alakult a terrorveszély. 9/11 után az USA és szövetségesei rendkívüli forrásokat fordítottak arra, hogy az afganisztáni-pakisztáni határon elpusztítsák az al-Kaida legfőbb vezetését. Amikor az USA célba vette az al-Kaidát, a csoport decentralizálódott és szétszóródott, új stratégiákat használt a toborzáshoz, forrásszerzéshez, és biztonságos menedékek létesítéséhez. Az al-Kaida maradványai kezdték a közösségek oltalmazóiként feltüntetni magukat: védelmezik őket az etnikai, felekezeti vagy törzsi ellenfelekkel szemben; megmentik őket a visszaéléseket elkövető vagy korrupt kormányoktól; avagy alapvető szolgáltatásokat és foglalkoztatást biztosítanak nekik.

Egyes részlegeik még az ideológiai követelményeket is fellazították, hogy újabb alszervezetekhez férjenek, vagy egyéni támadásokra bíztassanak. Így rátelepedhettek már fennálló bűnözői vagy felkelői hálózatokra, s kihasználhatták a világszerte fennálló sérelmes helyzeteket. Következésképpen egy sor új terrorista csoport alakult az elmúlt tizenöt évben — néhányan az al-Kaidához kapcsolódnak, mások önállóbbak maradtak.

A helyi konfliktusokból és sérelmekből sarjadt erőszakos csoportok kezdtek összefonódni és a globális dzsihádista mozgalomhoz kapcsolódni. Az algériai polgárháború óta fennmaradt egyik erőszakos szalafista csoport 2006-ban összeállt, s megalapította a Magrebi al-Kaidát (al-Qa’ida in the Maghreb, or AQIM). 2009-ben a szaúd-arábiai és jemeni terrorista alakulatok összeolvadásával létrejött az Arab-félszigeti al-Kaida. Majd 2012-ben az al-Shabaab jelentette be, hogy az al-Kaidához tartozik — Szomálián túl Kelet-Afrikára is kiterjesztve annak erőszakos törekvéseit.

Az al-Kaida iraki maradványai körülbelül ebben az időben szították fel a szunnitákban a korábbi kormány visszaélései és hanyagságai, valamint a szír polgárháború zűrzavara miatt érzett haragot, hogy újjászervezzék magukat, területet szerezzenek, és deklarálják egy úgynevezett Iszlám Állam, avagy Daesh megalakulását. A Daesh lett a globális dzsihádista mozgalom másik pólusa, s a világon sok terrorista csoport átnevezte magát, hogy jelezze az új szervezethez való tartozását. A Boko Haram például 2015-ben hűséget fogadott a Daesh-nek. Most arra láthatunk példákat, hogy a Daesh és az al-Kaida alszervezetekért verseng, ami megosztott lojalitáshoz, és egyes terrorista csoportok szétszakadásához is vezet.

Visszalépve azt látjuk, hogy az idegen megszállást és a nyugati oktatást elutasító, vagy a kormány visszaélései és marginalizáló politikája miatti haragból született, erőszakos helyi csoportok kezdték a globális dzsihádista mozgalomhoz sorolni magukat. E szélesebb körű hovatartozás szélesebb körű, és sokkal veszélyesebb törekvéseket hozott: területet szerezni, a helyi kormányokat megbuktatni, megtámadni a nyugatiakat, támadásokat szervezni távoli országokban. Következésképpen, sok ilyen csoport most a lázadók és a terrorista hálózatok elemeit ötvözi. Nekünk, politikacsinálóknak, e megváltozott valósághoz kell igazítanunk a törekvéseinket.

Az Amerikai Egyesült Államok már tett kritikus fontosságú, ámbár kezdeti lépéseket azért, hogy a terrorizmus leküzdésében sokkal nagyobb szerep jusson a megelőzésnek. Mi ezt úgy nevezzük, hogy Countering Violent Extremism, vagy CVE; az amerikai törekvések egy párhuzamosan futó nemzetközi törekvéshez kapcsolódnak, amire az ENSZ-ben gyakran Preventing Violent Extremism, avagy PVE néven utalnak. A két kifejezést gyakran szinonimaként használják.

A CVE lényege az a felismerés, hogy a mai terroristák felett aratott katonai győzelem nem elegendő ahhoz, hogy az ideológiát is elpusztítsuk, vagy foglalkozzunk azokkal a tényezőkkel is, amelyek révén meggátolható az újabb terroristák felbukkanása. A CVE lényegében a veszélyek következő generációját próbálja kivédeni: egyrészt a leginkább sebezhető embereken és területeken kíván segíteni, hogy megakadályozza a terroristák toborzását és terjeszkedését; másrészt — s ez sem kevésbé fontos — a kormányokat akarja rászorítani a mögöttes sérelmek kezelésére, hogy az erőszakos szélsőségesek ne használhassák ki azokat.

Véleményem szerint ez annyit jelent, hogy a terrorizmus kihívásával kapcsolatban mélyreható és nagyon szükséges változások mutatkoznak az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség gondolkodásában. Szeretnék két olyan tényezőről beszélni, amely rávilágít, hogy mit akarunk a CVE-vel. Az egyik a kormányzás javítása, és a radikalizálódást erőszakká szító kormánypolitika leállítása. A másik az ellenálló-képesség kiépítése a terroristák beszivárgásának és terjeszkedésének leginkább kitett közösségekben.

Kezdjük a kormányzással. Ha a kormányok nem védik meg állampolgáraikat, és nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, felgyülemlik a düh és a harag, s ezt az erőszakos szélsőségesek kihasználják. Számos példa van erre: a Boko Haram akkor kapott erőre, amikor a nigériai biztonsági erők elnyomták a békés tüntetéseket, és bírósági tárgyalás nélkül kivégezték a csoport alapítóját, Mohamed Juszufot. Az al-Shabaab a kenyai biztonsági erők durva módszereit kihasználva hódít újabb belépőket. Afganisztánban a tálibok úgy tudják minden évben újra feltölteni a soraikat, hogy szembefordulnak a kormányzati korrupcióval. A terrorveszély mértéke nagyban függ attól, hogy a kormányok hogyan kezelik az állampolgáraikat.

Most nem idealista értékekről van szó — ez a valóság és az érdekek kemény kiértékelése. És nézzék, a külföldi kormányok elméletben könnyen ráállnak a kevésbé militarizált megközelítésre, ám a bevett gyakorlaton igen nehezen változtatnak. Így azt amerikai terrorelhárító politika része kell legyen, hogy a partnerországokat elszámoltathatóbb és befogadóbb kormányzásra szorítjuk, hogy csökkenjenek a sérelmek, amelyek erőszakká szíthatják a radikalizálódást.

A gyakorlat síkján az Egyesült Államok és partnerei képzést tarthatnak a rendőrségnek, a biztonsági erőknek és az igazságszolgáltatásban szolgálóknak, hogy fogékonyabbak, védelmezőbbek, és kevésbé korruptak legyenek, s az emberek annyira megbízhassanak bennük, hogy jelezzék feléjük a potenciális veszélyeket. Hasonlóképpen segíthetünk megreformálni az afféle kormányzati politikát, amely még tovább ront a helyzeten — mint például a válogatás nélküli rendőrségi razziák, amelyek a perifériára szorítanak egész közösségeket, a fanatista véleményeket felerősítő külföldi finanszírozás, a vádemelés nélküli korlátlan fogva-tartások, vagy a börtönökben zajló visszaélések.

Abujától Asztanáig bíztató jeleket láttam: a kormánytisztviselők kezdik érteni, milyen hatással van a kormányzás és a jogok helyzete a terrorizmusra. Néha magam is hozzájárulhattam a változásokhoz, mint például Mombaszában, ahol segítettem a rendőrfőnöknek felülvizsgálni a széleskörű, válogatás nélkül folytatott razziákat, amelyek miatt valószínűleg többen váltak terroristává, mint amennyit elfogtak.

De az erőszakos szélsőségesség elleni globális küzdelemben nem lehet az Egyesült Államok a meggyőzés vagy kapacitásbővítés egyetlen forrása. Szerencsére egy sor nemzetközi szereplő is a holisztikusabb megközelítés irányába mozdul. Ez év elején az ENSZ Közgyűlés jóváhagyta a Főtitkár cselekvési tervét az erőszakos radikalizmus megakadályozására (PVE), amely hangsúlyozza, hogy a terrorizmus hatásos ellenszere az emberi jogok tiszteletben tartása, a jó kormányzás és a korrupció elleni küzdelem. Ennek alapján most az országok világszerte saját nemzeti CVE akciótervet dolgoznak ki, és az ENSZ különféle testületei, így az UNDP és az UNESCO partnerként dolgoznak velük a megvalósításukon.

Ezek még csak kezdeti lépések. Próbálkozások. Ám arra a mind jobban elterjedt felismerésre utalnak, hogy az egyéneket nem pusztán az ideológia vezeti az erőszakhoz, hanem a tágabb értelemben vett politikai, gazdasági és társadalmi tényezők is.

Az államok önmagukban természetesen nem tudnak úrrá lenni az erőszakos szélsőségeket tápláló összes problémán. A CVE, mint korábban is említettem, ezért hangsúlyozza, mennyire fontos az ellenálló-képesség kiépítése a sebezhető közösségekben.

Azon közösségek képesek ellenállni az erőszakos szélsőségeknek, amelyekben a helyi vezetők, a szülők és a hasonszőrű társak tudják, hogyan kell észrevenni és kezelni a terrorista radikalizálódásra utaló jeleket. Ahol a mentorok vagy intézmények erős ellenérvekkel szolgálnak, vagy alternatív lehetőségeket kínálnak a veszélyeztetetteknek. Ahol bizalom és együttműködés fűzi össze az állampolgárokat, a bűnüldözést és a helyi tisztségviselőket. Ahol a veszélyeztetettek olyan lehetőséget kapnak, ami céltudatossággal, közösségi érzéssel és méltósággal töltheti el őket. Ahol a helyiek — a nők és a fiatalok is — kiállnak és felemelik hangjukat az erőszakos ideológiák és a propaganda ellen. Amelyik közösségben kialakul az effajta ellenállás, ott a terrorista csoportok nehezen találhatnak újabb tagokat és biztos menedéket.

Az amerikai CVE arra törekszik, hogy a világ minden részén kiépítse a veszélyeztetett közösségek ellenálló-képességét. Az USA külföldi támogatása Dél-Ázsiában például lányokból-asszonyokból álló hálózatoknak segít, hogy tudják, mit tegyenek, ha terrorista radikalizálódás jeleit látják a szomszédságukban.

Az Egyesült Államok segített létrehozni egy un. Erős Városok Hálózatát, amelyen keresztül a világ minden táján élő polgármesterek és helyi vezetők tapasztalatot cserélhetnek arról, hogy a terrorista toborzás ellen mi hatásos, és mi nem. Az amerikai Globális Fellépés Központ (Global Engagement Center) pozitív üzenetek közlésére szolgáló, széles hálózatot tart fenn nem-kormányzati szervezetekből, vallási vezetőkből, sőt a korábbi szélsőségesekből is — akik hiteles, helyi véleményekkel szolgálhatnak az erőszakos ideológiákkal szemben.

Néhány ilyen megközelítés ismerősnek tűnhet, olyan elméleti és gyakorlati kérdéseket idéz fel, amelyeket általában a felkelések leveréséhez és a stabilizációs műveletekhez társítunk, avagy olyanokat, amelyeket sokan a hatékony kormányzás és az egészséges közösségek alapjainak tartanak. Ez azért van így, mert a terrorfenyegetéseknek ugyan más-más neve van, de mind a válságok köréhez kapcsolódik. Az elmúlt 15 év egyértelműen bizonyítja, hogy a konfliktusok politikai, társadalmi és gazdasági vetületei hozzájárulhatnak a terrorizmus terjedéséhez. És bármennyire is szeretnénk egyedi fenyegetésként kezelni a terrort, az erőszakos szélsőségesek gyakran ugyanazt a mögöttes elégedetlenséget használják ki, amelyek felkelések kitöréséhez, polgárháborúkhoz és államközi konfliktusokhoz vezethetnek. A hatékony válaszlépéseknek nem csak a tünetekre, de az okokra is ki kell térniük.

A „kiváltó okok” hallatán a CVE egyes bírálói elvetik ezt a megközelítést, mert — helytelenül — azt hiszik, hogy ehhez az egész világot át kellene alakítani. Nyilvánvalóan a beavatkozások egyetlen kombinációjával — legyen az akár az USAID, a Külügyminisztérium, az Európai Unió, a Világbank, vagy az UNDP fellépése — sem lehet a terrorizmusnak potenciálisan kedvező összes tényezőt azonnal orvosolni.

A terrorelhárítás szempontjából kulcsfontosságú feladatok: (1) fontossági sorrendbe állítani a leginkább veszélyeztetett közösségeket; (2) helyi szinten azonosítani a radikalizálódás adott szociális, oktatási, politikai, gazdasági, vagy biztonsági mozgatórugóit; valamint (3) integrált megközelítéssel kezelni a kulcskérdéseket, az olyan kormányzati intézkedések megváltoztatását is beleértve, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás.

Ezzel a megközelítéssel kísérletezünk idén Észak-Afrikában, ahol az al-Shabaab toborzását és beszivárgását próbáljuk megelőzni. A kísérleti program beindítása előtt a kormányzat minden ágából összeálltak a szakértőink, hogy kiterjedt kutatásokat folytassanak, közösen azonosítsák a mozgatórugókat, és valóban integrált programokat tervezzenek azokra a sajátos problémákra, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás olyan területeken, ahol a kutatásuk értelmében legsikeresebben toborozhatna az al-Shabaab. Egyidejűleg intenzív párbeszédet folytattunk a térség kormányaival a politikájukról és az intézkedéseikről, hogy legalább ne súlyosbítsák a terrorveszélyt. A hatás érdekében erőfeszítéseinket olyan partnerekkel próbáljuk összehangolni, mint a Világbank. Reméljük, hogy mindez mintául szolgál majd a további CVE törekvésekhez.

Több mint egy évtizeddel 9/11 után az Egyesült Államok kezdett túllépni azon, hogy kizárólag katonai erőre és reaktív intézkedésekre támaszkodjon. Sokkal proaktívabb, megelőző jellegű politikát fogalmazott meg és vezetett be az erőszakos szélsőségesség terjedése ellen, s ezzel a globális közösséget — így az ENSZ-et, a nemzeti fejlesztési programokat, a Világbankot és az  UNESCO-t — is arra buzdította, hogy fordítsanak nem-katonai forrásokat a mögöttes tényezők kezelésére, amelyek miatt az egyének és a közösségek az erőszakos szélsőségek vonzásába kerülhetnek.

Ez valódi előrelépés, de még bizonytalan — csak egy kezdet. Mint minden politika, amelynek finanszírozása a Kongresszustól és a végrehajtó ág vezetésétől függ, ez is tüzetes vizsgálatok tárgya lesz a következő évek során. És mivel a CVE nem csodaszer, hanem egy előre mutató út, a támogatóinak és a szakembereknek további kell dolgozniuk, hogy választ adhassanak a hatására és a hatékonyságára vonatkozó kérdésekre.

A rövid távon mérhető eredményekre összpontosító CVE-szkeptikusok azt kérdik, hogy igazolható, sőt mérhető-e a preventív intézkedések hatása. De a terrorelhárítás — a hírszerzés, valamint az aktív terrorfenyegetésekre adott rendvédelmi és katonai válaszadás — és a CVE közé nem szabad egyenlőségjelet tennünk. Ez két különböző dolog, és a CVE nem járhat ugyanolyan „eredménnyel”, mint a katonai erő. De a terrorizmus ellen nem nyerhetünk csatát, ha az elmúlt évtized mintája ismétlődik — azaz bárhol katonai „sikert” érünk el, az ellenség más helyre megy, új csoportokká alakul, megreformálja magát, elnevezést változtat, s felerősödve tér vissza, hogy veszélyeztesse az Egyesült Államok érdekeit.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk megakadályozni egy következő terrorista generáció kialakulását. A CVE hatékonyabbá tételével kapcsolatban felvetett kételyek helyénvalóak, sőt, még hasznosak is lehetnek, az viszont a saját érdekeink ellen szól, ha kétségbe vonjuk, hogy a katonai törekvéseket nem-katonai törekvésekkel kell kiegészíteni.

Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk alkalmazni a CVE-t. A korábban említett észak-afrikai kísérleti programba szigorú ellenőrzést és értékelést építettünk, és prioritássá tettük, hogy a további, nagyobb szabású CVE törekvések esetében ezeket még tovább szigorítjuk.

Tisztában vagyunk vele, hogy a sikerünk nagyrészt az alapos kutatástól és elemzéstől függ. Ezek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy helyesen felismert problémákhoz a megfelelő eszközöket mozgósítsuk, és a megfelelő helyen. Mivel az eltérő helyi körülmények igen erőteljesen befolyásolják a radikalizálódás erőszakká alakulását, elengedhetetlenül nagy szükség van intenzív, mikro-szintű kutatásra. Ennek érdekében segítettük felállítani a RESOLVE hálózatot (a Researching Solutions for Violent Extremism, magyarul az erőszakos szélsőségesség megoldására irányuló kutatások), hogy a helyi kutatókhoz kapcsolódva megtalálhassuk a legjobb módszereket, amelyekkel az adott közösségekben a leghatásosabban kiépíthető az ellenálló-képesség. Remélem, ebben az MIT is tud segíteni.

Azzal folytatnám, hogy bár Külügyminisztériumban már emeltünk a CVE finanszírozásán, a források továbbra is korlátozottak. Tavaly a Daesh ellen Irakban, Szíriában, és a Levante területén folytatott kinetikus hadműveletek mintegy 4 milliárd dollárba kerültek. Ezzel szemben a Külügyminisztérium ugyanebben az időszakban nem egészen 200 millió dollárt költött a CVE programokra világszerte. Persze, tudom, hogy ez némileg olyan, mintha almát és narancsot hasonlítanék össze — de mégis rávilágít a döbbenetes aránytalanságra.

A források tekintetében hatalmas lehetőséget látok abban, hogy a globális befektetéseket jobban összehangoljuk a CVE fejlesztésével. A nemzetközi közösség minden évben milliárdokat költ utak és kórházak építésére, a bűnüldözők kiképzésére, valamint az emberi jogok előmozdítására. Félre ne értsenek: ezek nélkülözhetetlen befektetések — jobbá teszik a világot! De azok, akik a fejlesztésekkel foglalkoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy az ő munkájukat élesen elválasszuk a CVE-től. Nem akarják, hogy a fejlesztéshez nyújtott segítséget biztonsági megfontolások befolyásolhassák; attól tartanak, hogy ez aláásná munkájuk független és humanitárius jellegét. Értem ezt az érvelést, de semmiképpen nem értek egyet vele.

Az erőszakos szélsőségesség veszélye túlságosan nagy, a globális források túl csekélyek, a fejlődés és kormányzás, valamint a terrorizmus közötti kapcsolat túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy ezek a törekvések továbbra is elkülönüljenek egymástól. Ha a nemzetközi közösség iskolákat épít, bővülő lehetőségeket biztosít, és támogatja a civil társadalmat az erőszakos szélsőségeknek leginkább kitett területeken, akkor az erőszakos szélsőségesség nihilista csábítását ellensúlyozó, pozitív, megelőző lépésekbe invesztál.

Ha a megelőzés viszonylagos költségeit összevetjük azzal, hogy a terrorhálózatok kibővülését követően milyen rendkívül sokba kerülnének a katonai műveletek, mind az amerikai adófizetőknek, mind a világ veszélyeztetett közösségeinek tartozunk azzal, hogy többet áldozunk a megelőzésre.

Végezetül pedig, előfordulhat, hogy a CVE-t úgy tüntetik fel, mint ami egy vallás ellen fordul — és nem pusztán az erőszakos ideológiák ellen, s nem azok ellen, akik ezen ideológiákra hivatkozva cselekszenek. Ha mindenkit egy kalap alá vennénk, akkor egyrészt pontosan azokat a partnereinket veszítenénk el, akikre a legnagyobb szükségünk van az erőszakos szélsőségesség terjedése elleni küzdelemben, másrészt önbeteljesítő jóslattá válhatna, ha megosztottságot szítanánk a vallási különbözőségek mentén.

A hitelt érdemlő csoportok és kormányon kívüli vezetők megerősítése érdekében tartózkodnunk kell attól, hogy a terrorista-veszélyből feleslegesen egy „civilizációk harcát” gerjesszünk. Ha például a „radikális iszlám” elleni küzdelemnek tüntetjük fel, nem csak azt kockáztatjuk, hogy a különféle terrorista csoportok között kovácsolunk egy közös ügyet, de potenciálisan még szélesebb körben, közöttük és egy tiszteletben álló vallás békés követői között is, akik e megfogalmazást a hitük elleni fenyegetésnek érzik.

Nem szabad megfeledkeznünk a 9/11 utáni időszak tanulságairól. A nemzetközi közösség, amely 15 éve harcol az al-Kaida, a Daesh, s ezek különböző ágai ellen, kezd számolni a katonai erő határaival, s egy okosabb, holisztikusabb megközelítés felé mozdul. Ám az elmozdulás még mindig bizonytalan és gyenge.

A terroristák továbbra is gyilkolják és megnyomorítják az embereket, és megnőhet a kísértés is arra, hogy a múlt tanulságait félretéve inkább rövidtávú sikerekre törjünk. Tartozunk azonban minden férfinak és nőnek, aki részt vett és áldozatokat hozott a terrorellenes harcban, — továbbá tartozunk mindazon fiataloknak is, akiknek majd együtt kell élniük a jelen politikai döntések következményeivel —, hogy szem előtt tartjuk: éppen olyan fontos, hogy megakadályozzuk a következő terrorista-nemzedék kialakulását, mint az, hogy legyőzzük a jelenlegi veszélyt.

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: The Struggle Against Terrorism: Lessons Learned & Next Steps |Remarks |Sarah Sewall, Under Secretary for Civilian Security, Democracy, and Human Rights | Massachusetts Institute of Technology, Center for International Studies |Cambridge, MA |November 22, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , | Comments Off

AMIKOR EGY NŐ ÁLDOZATTÁ VÁLIK, AZ MINDENKINEK FÁJ

ShareAmerica |  2016. november 22.

Három nőből egy már nézett szembe nemi alapú erőszakkal. Egy világméretű járványról van szó – de te segíthetsz a megállításában.

Kezdésképp segíts a probléma tudatosításában az ez évi „Nemi Alapú Erőszak Elleni Aktivizmus 16 Napja” (16 Days of Activism Against Gender Violence, #16days) kampány során. Ez november 25-től egészen december 10-ig tart.

Azt is mások tudtára adhatod, hogy az mindenki javára válik, ha nők és lányok teljes mértékben és egyenlően részt vállalhatnak a társadalom életéből.

A lányok oktatásába való befektetés a „legmagasabb hozamú befektetés”.

Erre sok bizonyíték van:

  • Lawrende Summers közgazdász szerint „a lányok oktatásába való befektetés valószínűleg a fejlődő világban elérhető legmagasabb hozamú befektetés”.
  • Daniel Epstein vállalkozó elmondása szerint a feltörekvő piacokon az iskolázott lányok jövedelmük 90%-át családjuk jövőjébe fektetik be, míg ez az arány csupán 35% az iskolázott fiúk esetében.
  • Az oktatás egy lány számára nem csupán nagyobb gazdasági befolyás lehetőségével kecsegtet, az anyai halálozások és a csecsemőhalálok kisebb száma, a HIV- és AIDS-fertőzések kisebb aránya és a jobb gyermekélelmezés miatt a lány családjának egészségét is javíthatja. Mikor a lányok iskolázottak, a közösségek felkészültebben birkóznak meg a szerencsétlenségekkel, vészelnek át kríziseket és fektetnek be a jövőbe.

Michelle Obama first lady magára vállalta az ügyet, és azóta is kiáll mellette. „Engedjük a Lányokat Tanulni” kezdeményezése (Let Girls Learn) több száz közösségi projektet támogat. Cél a lányok oktatásban tartása.

A nők jelenléte a kormányokban jó hatással van azok munkájára.

Az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (U.S. Agency for International Development) rámutatott, hogy azok az országok, ahol a politikai pozíciók legalább 30%-át nők foglalják el, befogadóbbak, egyenlőségre törekvőbbek és demokratikusabbak. A nők politikai szerepvállalása növeli a pártok és etnikai vonalak közötti együttműködést, és fejleszti a kormány érzékenységét az állampolgárok iránt. A gyermekek és helyi közösségek is nagyobb figyelmet kapnak.

A több lehetőséggel bíró vidéki nők élelemmel láthatják el a világot.

Számos fejlődő országban élő nő dolgozik a mezőgazdaságban, de kisebb hozzáférésük van a földekhez, képzésekhez és új technológiákhoz, mint a férfiaknak. így általában kevésbé is produktívak. Az ENSZ szerint a nők egyenjogúsítása a földekhez való hozzáférésben mintegy 30%-kal növelné a terméshozamokat. Ez 150 millióval kevesebb éhező embert jelentene.

A valódi férfiak kiállnak a nemek közötti egyenlőség mellett.

Kiemelten fontos, hogy férfiak és fiúk megmutassák, szembehelyezkednek a nemi alapú megkülönböztetéssel és erőszakkal. Így szolidaritást vállalnak női rokonaikkal és példát mutatnak más férfiaknak. Ha a nőket egyenlő lehetőségek illetik meg, azzal a férfiak is nyernek. Lépj fel és irányíts! Csatlakozz az ENSZ #HeForShe kampányához! Egy nagyszerű társaság része leszel.

Forrás: When she’s a victim, it hurts everyone | ShareAmerica | November 22, 2016

 

Posted in Society & Values | Tagged , | Comments Off

KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE AZ ENSZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSI KERETEGYEZMÉNYÉHEZ TARTOZÓ ORSZÁGOK 22. KONFERENCIÁJÁN (COP22)

John Kerry külügyminiszter | Marakesh, Marokkó | 2016. november 16.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nagyon köszönöm mindannyiuknak. Elnézést kérek a néhány perces késésért. Tűz volt, azután akadozott a forgalom, de most itt vagyok, Önök is itt vannak, és köszönöm, hogy itt vannak.

Hadd kezdjem azzal, hogy köszönetet mondok az USA kiváló klímaváltozási különmegbízottjának, Jonathan Pershingnek. Páratlan szerencse számomra, hogy ő tölti be ezt az állást. Egy ideig az Energiaügyi Minisztériumban dolgozott. Ernie Moniztól loptuk el, aki igen jó kolléga, és nagylelkűen kezelte az ügyet. Rendkívül jól együttműködött nemzetközi partnereinkkel, hogy hozzáfoghassunk a párizsi megállapodás végrehajtásának kemény munkájához. Köszönetet mondanék Jennifer Haverkamp nagykövetnek is, aki idén Jonathannal és számos itt jelenlévő munkatárssal együtt abszolút lenyűgöző módon vezette a Külügyminisztérium éghajlatváltozással kapcsolatos erőfeszítéseit. És azt is el kell mondanom—de hadd váltsak témát egy pillanatra…  Brian Deese-nek is köszönetet mondanék — nem tudom, itt van-e — de hálás vagyok Obama elnök éghajlatváltozási főtanácsadójának, valamint a COP22-re érkezett megingathatatlan amerikai küldöttség egészének, akikkel ma reggel találkozhattam, de akikkel tulajdonképpen együtt jártuk be az ide vezető utat.

Továbbá köszönöm nemzetközi partnereinknek is, különösen a UNFCCC főtitkárának, Patricia Espinosának; a COP leköszönő francia elnökének, Segolene Royalnak; valamint a COP következő elnökének, barátomnak és a mostani hét házigazdájának, Salaheddine Mezouar marokkói külügyminiszternek. Köszönetet mondanék a következő COP elnöki tisztét ellátó fidzsi partnereinknek is. Remélem, azon is részt vehetek majd, mint Kerry állampolgár.

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek Marakeshben. Eszembe jut a 20. század egyik legnagyobb alakja, Sir Winston Churchill, akit igen híres kötelékek fűztek e városhoz. Imádta festeni az itteni tájat, és magába szívni a vidék szépségét és kultúráját.

Olyannyira, hogy a 2. világháború csúcsán, amikor Franklin Roosevelt elnök, a Szövetségesek vezetői és ő Casablancában találkoztak, hogy kialakítsák az európai térséggel kapcsolatos stratégiájukat, Churchill teljesen megdöbbent azon, hogy Roosevelt még sohasem járt Marokkó ezen részén.

Ezért tehát olyat tett a globális háború — világháború — közepén, amit talán csak ő, Winston Churchill vihetett el szárazon: meggyőzte Rooseveltet, hogy hosszabbítsa meg a látogatását, s utazzon át egy olyan országon, ahol még aktív harcok folytak.

Így hát jó néhány órányi csavargás, és — mivel Winston Churchillről beszélünk — igen sok whisky után (nevetés) a két vezető épp időben érkezett meg Marakeshbe ahhoz, hogy láthassák az Atlasz–hegység felett lenyugvó napot.

Churchill pedig azt mondta, hogy ez a földkerekség legszebb látványa.

Szerintem tehát nagyon is beleillik a képbe, hogy háromnegyed évszázaddal később a barátok és szövetségesek ismét itt, Marakeshben ülnek össze, hogy egy nagyon fontos ügyet vitassanak meg: a bennünket körülvevő természet világát, s annak fontosságát, hogy azt az eljövendő nemzedékek számára is megőrizhessük.

Mint Jonathan is említette, az éghajlatváltozás számomra mélyen személyes ügy, de szintúgy az minden itt jelenlévő számára. Ezt tudom. A célunk pedig nyilvánvalóan az, hogy mindenki számára az legyen: a férfiak, nők és gyermekek, az üzletemberek, a fogyasztók, a szülők, a tanárok, a diákok, a nagyszülők a világ minden részén ugyanígy tartsák személyes ügyüknek. Mindegy, hogy hol élünk, mi a foglalkozásunk, s milyen a hátterünk — így kell éreznünk!

Lehet, hogy tárt kapukat döngetünk. A jelenlévők esetében nyilván így van, aminek tulajdonképpen örülök is — legalább itt, a COP22-n mindenki tudja, hogy milyen jelentős előrelépéseket tettünk. Alig néhány éve ezek még elképzelhetetlenek voltak. A globális közösség egységesebb, mint valaha, s nem csak abban, hogy felveszi a kesztyűt, de abban is, hogy ténylegesen harcol és változtat. És senki sem vonhatja kétségbe, hogy az Egyesült Államok polgárainak túlnyomó többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás valóban folyamatban van, s elkötelezetten ragaszkodik hozzá, hogy eleget tegyünk a Párizsban tett ígéreteinknek. (Taps.)

Egyikünk sem fogja soha elfelejtetni azt a tavaly decemberi pillanatot, amikor La Bourget-ben az előző francia külügyminiszter, Segolene, és jó páran Önök közül Laurent Fabius barátunk vezetésével tető alá hozták a valaha volt legerősebb, legambiciózusabb  globális éghajlatváltozási megállapodást. Szó szerint évtizedek kellettek hozzá, kitartó diplomáciai munka méltó eredménye, s végső soron azon a mélyen gyökeredző gondolaton alapul, hogy ez mindannyiunk közös ügye.

Párizs után senki sem pihent a babérjain. Ehelyett a világ— egységesen — hozzálátott, hogy véglegesen hatályba léptesse a megállapodást; a teljes károsanyag-kibocsátás 55 százalékáért felelős 55 ország vállalta, hogy változtat, s mindezt olyan gyorsan, hogy még a legoptimistábbak sem számíthattak rá. Az egész világ széleskörű elkötelezettségét mutatja, hogy nem egészen egy év alatt a globális károsanyag-kibocsátás 75 százalékáért felelős 109 ország már hivatalosan is a merész és határozott fellépés mellett döntött — amit mi elszántan fogunk támogatni, s ezt itt, Marakeshben is megerősítjük.

Tehát már adott — (taps) — adott az alapzat, amely 109 nemzet klímaváltozási célkitűzéseire épít. Minden egyes ország a saját képességeihez és saját körülményeihez szabott, egyéni tervet alakított ki. E megállapodás lényege valójában a közös, ámde differenciált felelősség. Támogatást nyújt azon országoknak, amelyek csak segítséggel érhetik el a céljaikat. Egyetlen országot sem hagy magára a klímaváltozás elleni küzdelemben. Számos különféle eszközzel segíti, hogy a fejlődő országok a cél érdekében invesztálni tudjanak az infrastruktúrába, a technikába és a tudományba. Támogatja a leginkább veszélyeztetett országokat, hogy jobban alkalmazkodhassanak a legtöbbjüknél máris mutatkozó éghajlati hatásokhoz.

Végül pedig idővel — ahogy a technika fejlődik, a tiszta energia ára pedig csökken — még ambiciózusabbak lehetünk. Ez kritikus fontosságú: annak érdekében, hogy lépést tarthassunk a technikával, s felgyorsíthassuk a tiszta-energia gazdaságba való globális átmenetet, a megegyezés felszólítja a feleket, hogy öt évenként vizsgálják felül az ígéreteiket.

Ez a folyamat — megállapodásunk sarokköve — tartós használatra szánt keretet biztosít nekünk, és sohasem látott mértékű globális elszámoltathatóságot. De azt is elmondanám Önöknek, hogy az idei fejlődés jóval túlmutat Párizson.

Október elején a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet a szén-semleges növekedés érdekében egy egész ágazatra kiterjedő megállapodást kötött. Miért olyan fontos ez? Mivel Párizsban nem tértünk ki a nemzetközi légi-közlekedésre, holott ha a repülés is egy országnak számítana, a világ tizenkét legfőbb üvegházhatású gázkibocsátója között lenne.

Örültem, hogy néhány héttel később ott lehettem a ruandai Kigaliban, ahol ismét közel 200 ország képviselői ültek össze, hogy fokozatosan csökkentsék a fluorozott szénhidrogének használatát és előállítását. E téren ugyanis igen gyors felfutásra lehetett számítani, s félő volt, hogy ez sokszorta több kárt okozna, mint a széndioxid. A kigali egyezmény önmagában elérheti, hogy a század végére teljes fél C° fokkal csökkenjen a felmelegedés — egyúttal pedig új lehetőségek is nyíljanak számos növekvő iparág előtt.

Mindezek a lépések a helyes irányba terelnek bennünket. Az egész világ a tiszta-energia jövő irányába kezd mozdulni, ami nagyrészt annak tudható be, hogy a világ vezetői ráébredtek a kérdés súlyosságára.

Az elmúlt évtizedben több mint hatszorosára bővült a globális megújuló energia piac. Tavaly minden eddiginél nagyobb összeget — csaknem 350 milliárd dollárt — fektettek megújuló energiába. De ez csak a történet egyik fele. A 350 milliárd dollár miatt először alakult úgy az éves átlag, hogy több pénzt fordítottak megújuló energiára, mint a fosszilis üzemanyagokra. Az elmúlt év minden egyes napján átlagosan félmillió új napelemet telepítettek. És ez iparosodás előtti kor óta ez az első alkalom, hogy bár az általános olaj-, gáz- és a szénárak minden eddiginél alacsonyabbak, a világ mégis több pénzt fordít a megújuló energia technológiákra, mint a fosszilis erőművekre.

S mint Önök közül sokan, én is azt látom, hogy hazámban megindult az átalakulás. Ezért bízom annyira a jövőben, hiszen mindegy, hogy milyen politikára esik a választás, a piac dönt. Országszerte találkoztam energiaipari vezetőkkel, újítókkal és feltalálókkal, s nagyon izgatott vagyok amiatt, amit tesznek. Amerika szélenergia-termelése 2008 óta megháromszorozódott, és nem is fog megtorpanni.  A napenergia-termelés a 30-szorosára nőtt. És mindkettő azért fog továbbra is növekedni, mert a piac diktál, és nem a kormány. Bizton állíthatom, hogy az Egyesült Államok most jó úton van ahhoz, hogy valamennyi maga elé tűzött nemzetközi célkitűzésének eleget tegyen, és nem hiszem, hogy a jelenlegi piaci döntések mellett e tendencia megfordulna vagy megfordulhatna. (Taps.)

Ez nagyrészt Obama elnök vezetésének köszönhető, de kongresszusunk is tesz kétpárti lépéseket egyes kérdésekben; ilyen például a megújuló energiára fordított összegek esetében alkalmazható adójóváírás.  E vezetés segített célzott beruházásokra ösztönözni a versenyszférát. Jelenleg azért csökken a károsanyag-kibocsátás, mert a piaci alapú erők irányítanak világszerte. Párizsban azt mondtuk, hogy mi is épp erre fogunk törekedni. Egyikünk se vélte úgy, hogy a megállapodás önmagában 2 fokkal csökkenthetné a növekedést. Azt azonban tudtuk, hogy így kritikusan fontos üzenetet küldünk a piacoknak, az üzleti szféra pedig az említett módon válaszolt. A legtöbb üzletembernek rá kell ébrednie, hogy jó üzleti érzékre vall, ha tiszta energiába fektet be. Pénzt lehet vele keresni. Jót tehet, s egyúttal jól is járhat.

Igen fontos megjegyezni, hogy a megújuló energia felfutása nem korlátozódik az iparosodott országokra. Valójában a feltörekvő gazdaságok, mint Kína, India és Brazília tavaly még többet fektettek megújuló technológiákba, mint a fejlett világ.

Kína egymagában 100 milliárd dollárnál többet invesztált. Végtére is a tiszta energia várhatóan sokmilliárd dolláros piac lesz — nagyobb bármely eddiginél. S egy ország sem járhat jól, ha kimarad belőle, hátráltatva az új vállalkozásokat, akik élvezhetnék a tiszta-energia robbanással járó előnyöket.

Barátaim, a megújuló-energia ipar hatalmas fejlődésben van, s ennek következtében a tiszta energia ára már sokhelyütt azonos a fosszilis üzemanyagokéval. Világszerte sokmillió embert foglalkoztat a megújuló-energia ipar, s még több millióan jutnak majd munkához, ha helyes döntéseket hozunk.

Tehát jó dolgok történnek! Az energiagörbe a fenntarthatóság felé tendál. A piac egyértelműen a tiszta energia felé halad, és ez a tendencia egyre hangsúlyosabb lesz.

Közülünk azoknak, akik évtizedek óta dolgoznak a kérdésen, ez valódi fordulópont. Ok az optimizmusra, annak ellenére, amit különböző országokban a politika és a változás terén tapasztalunk. A kérdés most határozottan nem az, hogy megindulunk-e az energiatakarékosság — a tiszta energia-gazdaság — irányába, hanem az, hogy tényleg meg lesz-e bennünk a szándék arra, hogy véghez is vigyük. Most ez az igazi kérdés: időben megtesszük-e, amit kell, hogy elejét vehessük a katasztrofális kártételeknek.

Hölgyeim és Uraim! Nem vagyok Cassandra! Gondolhatják abból, amit elmondtam. De realista vagyok. Az idő nem nekünk dolgozik. A világ riasztó mértékben változik, s ennek következményei is riasztóak. Marokkóban utoljára 2001-ben volt COP, s az azóta eltelt 15 év a meteorológiai feljegyzések kezdete óta ismert 16 legmelegebb évbe tartozik. 2016. lesz az eddigi legmelegebb év. Minden idei hónap rekordot döntött. Ez a rekorddöntő év hozzájárul majd a jegyzett meteorológiai történelem legforróbb évtizedéhez, amely mellesleg az eddigi második legmelegebb évtizedet követte; amely viszont az eddig jegyzett harmadik legforróbb évtizedet követte. Egy bizonyos ponton még a legszkeptikusabb embereknek is el kell ismerniük, hogy valami zavaró dolog történik.

Indiától Brazílián át az Egyesült Államok nyugati partjaiig mindenfelé rekorddöntő szárazságok léptek fel. Olyan viharok, amelyek korábban mintegy 500 évenként fordultak elő, mára már viszonylag megszokottnak számítanak. Az utóbbi időkben évente átlagosan 22,5 millió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét a szélsőséges időjárási események következtében. A huszadik században ilyesmi nem fordult elő.

A Fidzsi-szigeteken egész települések kényszerültek arra, hogy véglegesen elhagyják addigi lakóhelyüket, mivel a nemzedékek során át otthonuknak tartott helyek mára lakhatatlanná váltak. És még sokan, nagyon sokan tudják, hogy az emelkedőben lévő óceán idővel elönti a városaikat.

Tudom, hogy ezt mindenkinek túl sok — túl nehéz feldolgozni. Ezért gondolom, hogy úgy lehet a legjobban megérteni, az emberek hozzáállását pedig úgy a legkönnyebb megérteni, hogy az ember — amikor csak módja van rá — maga győződik meg róla, hogy mi történik. Idén nyáron épp ezért mentem el Grönlandra, s látogattam el a fantasztikus Jakobshavn-gleccserhez. A tudósok elmondták nekem, hogy a vízszint felett sok méterrel látható vonalak tanúsága szerint az utóbbi 15 év során sokkal többet húzódott vissza a gleccser, mint az egész elmúlt században. Ottlétem során felszálltam egy dán hadihajóra, s áthaladtunk egy jég-fjordon. Láttam a gleccserről levált hatalmas jégtömböket, amelyek feltartóztathatatlanul kisodródnak a tengerre. S mivel Grönlandról váltak le, amely sziklán áll, a jégtömbök teljes egészükben hozzájárulnak az óceán megemelkedéséhez.

Az 1990-es évek óta csaknem háromszorosára gyorsult a fájdalmas olvadás. Minden egyes napon 86 millió tonna jég halad át a fjordon az óceánba. A gleccserről egy év alatt leváló vízmennyiség pedig két évtizedre elegendő lenne New York City teljes vízellátására.

A tudósok azonban Grönlandon és máshol is — s az idei nyáron tett utam során is — szüntelenül arra figyelmeztetnek, hogy ha valaki tényleg meg akarja érteni, hogy mi történik, s milyen veszéllyel jár, az menjen el az Antarktiszra. A bolygón sehol sincs akkora kockázat, mint a Föld másik felén. Az éghajlatváltozás-kutatók fél évszázada úgy tartják, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró Damoklész kardjaként fenyegeti egész életformánkat. Ha darabokra törik és beleolvad a tengerbe, önmagában négy-öt méterrel megemelheti a globális tengerszintet. Az ottani tudósok azt is elmagyarázták nekem, hogy a jég súlya és nyomása miként nyomja le az egész földrészt egészen a földkéregig és a sziklákig. Így a melegebb tengervíz bejut a gleccser alá, felgyorsítja az olvadási folyamatot, és destabilizálja a gleccsert.

Az Antarktiszon olyan jégtáblák vannak, amelyek egyes helyeken, így a kelet-antarktiszi jégtakaróban 3 mérföld, azaz 4,8 km mélyre mennek le. Ha ez a jégtömeg teljes mértékben felolvadna, mert mi felelőtlenül kezeljük a klímaváltozást, a következő századok során a tengerszint mintegy 100-200 lábnyit, azaz kb. 30,5-60,5 métert emelkedne.

A múlt héten ezért az antarktiszi McMurdo Állomásra utaztam, hogy találkozzak az ottani kutatókkal, s jobban megértsem, hogy mi történik. Helikopteren repültem a nyugat-antarktiszi jégtakaró fölé. Kisétáltam a Ross-selfjégre. Olyan tudósokkal beszéltem, akik a kutatás élvonalában dolgoznak — akik nem a napi politikával foglalkoznak, hanem tudományos véleményeket alkotnak, és kiterjedt kutatásokat folytatnak. Kristályvilágosan fogalmaztak: minél többet tudnak meg, annál riasztóbbnak találják a változások sebességét. Egy Gavin Dunbar nevű új-zélandi tudós szerint amit ott tapasztalnak, az olyan, mint „kanári a szénbányában”, s arra figyelmeztetett, hogy ha átlépünk bizonyos küszöböket, többé nincs visszaút.

Másképpen szólva: nem várhatunk sokáig azzal, hogy mai tudásunkat a probléma kezelésére alkalmas politika nyelvére fordítsuk. Ezek a tudósok arra buzdítottak, hogy saját kormányomat, a világ többi kormányát, és minden itt jelenlévőt figyelmeztessek rá, hogy számít, amit most—amit ma—teszünk, mert ha nem megyünk elég messzire, és ha nem cselekszünk elég gyorsan, olyan károkat okozhatunk, amelyeket csak évszázadok alatt lehet helyrehozni —ha egyáltalán helyrehozhatók.

Ma is hangsúlyozom: nem lesz második esélyünk! Kudarcaink a legtöbb esetben visszafordíthatatlan következményekkel járnának. Ha elmulasztjuk a cselekvés pillanatát, évtizedek múlva nem lesz olyan beszéd, amellyel újra össze lehetne rakni e hatalmas jégtáblákat. A világ egyetlen fővárosában sincs olyan varázspálca, amelynek suhintásával feltölthetnénk a tavakat és folyókat, amelyek ki fognak száradni, vagy újra termővé tehetnénk az aszályossá váló mezőgazdasági területeket. S egészen biztosan nem tudjuk majd visszatartani a partjainkat csorbító, növekvő dagályt. Tehát helyes lépéseket kell tennünk, méghozzá most, azonnal!

Az antarktiszi tudósok elmondása szerint még mindig nem tudják egészen biztosan kiszámítani, hogy milyen gyorsan történik mindez. Abban azonban biztosak, hogy ténylegesen történik, méghozzá gyorsabban, mint azt korábban lehetségesnek tartottuk. Mindenhol meg kellene kongatni a vészharangokat. Az egyik ottani glaciológus, egy John Stone nevű fickó szerint „lehet, hogy a katasztrofális időszak máris beköszöntött”. A bölcs közpolitika ezért azonnali óvintézkedéseket kíván.

Mégis, annak ellenére, hogy tényleges változások folynak, és még több veszély fenyeget, fontos emlékeztetnünk magunkat, hogy nem előre elrendelt úton közelítünk a katasztrófa felé. Ez nincs előre elrendelve! Nincs megírva a csillagokban!  Ez a választásokról szól — olyan döntésekről, amelyeket még meghozhatunk. Ez az akaraterő próbája, nem a képességeké. Módunkban áll, hogy a bolygót visszaállítsuk egy jobb pályára. Ehhez az kell, hogy a szigorú igazsághoz tartsuk magunkat. A tényekhez tartsuk magunkat, s ne a véleményekhez; a tudományhoz, s ne bizonyítatlan és bizonyíthatatlan teóriákhoz; s főképpen ne politikai frázisokhoz és jelszavakhoz!

Minden haladás dacára a jelenlegi ütemben nem érhetjük el a célunkat. Ezt korábban is mondtam. Párizsban is tudtuk, hogy amit teszünk, még csak annyi, hogy megpróbálunk megindulni egy úton. De azt is tudtuk, hogy ezen még nem jutunk el az utunk végéig. Igen, a tavaly újonnan felszerelt elektromos berendezések nagyobbik fele megújuló energiaforrás volt. Ez haladás. Valójában azonban — mivel az adott energetikai infrastruktúra már a helyén van — az új energiaforrások a világ teljes energiaszükségletének alig több mint 10 százalékát állították elő. Ez a közelében sem jár annak, ami céljaink eléréséhez szükséges.

Ahhoz, hogy képesek legyünk elhárítani a legsúlyosabb klímaváltozási hatásokat, óriási ütemben fel kell gyorsítanunk a már elkezdett átmenetet. El kell érnünk, hogy tiszta energiaforrásokból származzon a világ energiájának legnagyobb része, és gyorsan kell eljutnunk odáig! A hozzáértők szerint az évszázad közepére mindenképpen!

Nos, már sokszor mondtam, és ma elmondom újra: nem egyedül a kormányok, sőt, még javarészt sem a kormányok fogják megoldani a klímaváltozási problémákat. A magánszektor szerepe a legfontosabb. És máris látjuk, hogy valós megoldások érkeznek a vállalkozók és a tudósok irányából. Az újítók és feltalálók, a dolgozók és az üzleti élet vezetői, akik már évek óta birkóznak e kihívással — ők állnak majd elő olyan előnyös műszaki megoldásokkal, amelyekkel örökre forradalmasíthatjuk világunk energiaellátását.

De ne tévedjünk: a kormányzati vezetés elengedhetetlen. És mivel külügyminiszterként ma beszélhetek utoljára a COP előtt, egy pillanatra szeretnék rátérni, hogy mit tehetnek és mit kell tenniük a kormányoknak, különösen az itt képviselt közel 200 ország vezetőinek.

Tudjuk, nem azért jöttünk Marakeshbe, hogy Párizs fényében sütkérezzünk. Azért jöttünk, hogy továbblépjünk. Eközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy sohase tartottuk elégnek, amit eddig tettünk. Az csak alap, amire építhetünk. Amennyiben országaink nem fokozzák önként az ambícióinkat, és amennyiben nem szorítjuk rá egymást a tartósan bölcs viselkedésre, akkor nehezen érhetjük el a felmelegedés kellő csökkentését, a hőmérsékleti melegedés 2 fokon tartásáról nem is szólva, ami a kutatók szerint a fordulópont.

Ha kudarcot vallunk, a modern történelemben ez lesz a legsúlyosabb eset, amikor egy nemzedék válság idején nem tesz eleget a jövő iránti felelősségének. És ez nem csak politikai hiba, de a probléma természetéből adódóan erkölcsi kudarc, pusztító következményekkel járó árulás is.

Nos, tudom, hogy egyikünknek sem ez a szándéka. Ferenc pápa szavaival élve „e világot örökségképpen kapjuk a korábbi nemzedékektől, egyúttal azonban kölcsönbe is vesszük az eljövendő nemzedékektől, akiknek vissza is kell majd szolgáltatnunk”.

Teljes mértékben elismerem a kihívásokat, amelyekkel számos ország szembesül, mert igen nagy a népessége, mert növekedőben van a gazdasága, mert igen sokan élnek szegénységben, a kormány pedig fenn akarja tartani a stabilitást, s be akarja vonni ezeket az embereket a gazdaságba. Természetes, hogy aggódnak a stabilitás miatt — mindannyian így vagyunk vele. A megfizethető energia a stabilitás kulcsfontosságú része. Sajnos viszont a legszennyezőbb energiaforrások többnyire a legolcsóbbak is. De hadd hangsúlyozzam: csupán rövid távon! Hosszú távon, barátaim, egészen más a történet. Hosszú távon a szén-intenzív energia jelenleg az egyik ténylegesen legdrágább és legmeggondolatlanabb beruházás bármely ország számára. Mégpedig azért, mert a szénalapú energia végső számláján sokkal több szerepel az olaj, vagy a szén, vagy a földgáz áránál, vagy az erőmű építési költségeinél. A tényleges költségelszámolásnál teljes mértékben figyelembe kell venni a későbbi következményeket is, ami a szennyező üzemanyagok esetében megduplázza, vagy meg is háromszorozza a kezdeti költségeket.

Ma tehát ilyen módon kell számolnunk. Gondoljanak csak a környezeti és mezőgazdasági károsodások árára. Gondolják meg, mennyibe kerül ma, ha a farmerek vízhiány vagy túlzott hőség miatt nem tudnak egy területen termelni. Gondoljanak az asztmás vagy emphysémás betegek kórházi számláira, s a fosszilis üzemanyagok okozta légszennyeződés miatt bekövetkező sokmillió halálesetre.

Egy 2014-es tanulmány szerint Kínában hatmillió embernek van fekete tüdeje, mert széntüzelésű erőművek közvetlen közelében éltek és dolgoztak. Indiában évente mintegy 20 millióan válnak asztmássá a szénalapú légszennyezés miatt, az Egyesült Államokban pedig évente 55 milliárd dollárnál is több megy az adófizetők pénzéből az asztmával kapcsolatos költségekre. Amerikában nyaranta a legtöbb gyerek a környezeti hatások által előidézett asztma miatt kerül kórházba. Ezek valós költségek, amelyeket bele kell foglalni a végelszámolásba.

A számlához hozzá kell írnunk a pusztító viharokat és árvizeket követő helyreállítási költségeket is. Csak az idei év első három negyedévében 27 milliárdba kerültek az amerikai adófizetőknek a szélsőséges időjárás okozta károk. Augusztusban olyan árvíz volt Louisianában, hogy mintegy 10 milliárd dollárra rúgnak a károk.

Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy ne törődjön ezekkel a költségekkel, pedig ez még csak a kezdet: valójában ezek még csak bepillantást engednek abba, hogy a jövőben mire számítsunk, ha nem teszünk semmit. Képzeljék csak el: tengeri gátakat kellene építenünk. Menjenek le Miamiba! A déli részén már építkeznek: az áradások miatt megemelik az utcák szintjét, új esővíz-levezető csatornákat építenek, s ennek fedezésére plusz adókat vetnek ki a lakosokra. Az árvizeknek és viharoknak ellenálló infrastruktúra költségeinek jelentős növekedése. Áramszünetek. Mindezeket és egyebeket is hozzá kell adni a magas széntartalmú energiaforrások becsületes kiértékeléséhez. S a fokozott átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény korában az állampolgárok hosszú távon nem fogják elfogadni a hamis számadásokat, s a döntések következményeinek a ködösítését.

Tehát mindenkinek bölcsebb döntéseket kell hoznia — s nem rövid, de hosszú távra szólóakat!

A szén sajnos a globális széndioxid-szennyezés egyedüli legfőbb okozója. A szén biztosítja a világ energiaszükségletének mintegy 30 százalékát, de a szén termeli a világ üvegházhatású gázainak közel 50 százalékát is. A tiszta energia terén jelenleg mutatkozó páratlan beruházások nagyon-nagyon keveset számítanak, ha ugyanakkor új széntüzelésű erőművek jönnek létre a szén-dioxid elkülönítése nélkül, s gyors ütemben mind több és több olyan szennyeződést ontanak a légtérbe, aminek a csökkentésén mindannyian keményen dolgozunk.

Meg kell mondanom, hogy az előrejelzések egy része igen nyugtalanító. Például mostantól 2040-ig Délkelet-Ázsia energia-igénye nagy valószínűséggel megháromszorozódik, s elsősorban mivel fogják ezt kielégíteni? Várhatóan a széntüzelésű erőművekben termelt energiával — tiszta energia helyett. Ez veszélyezteti mindazt, amit itt el szeretnénk érni.

A szó szoros értelmében nem tehetjük meg, hogy egyik kezünkkel vállon veregetjük magunkat az éghajlatváltozás ellen tett lépéseinkért, majd mindennek hátat fordítva a másik kezünkkel írunk egy jó vaskos csekket, lehetővé téve a legszennyezőbb, legkorszerűtlenebb üzemanyagforrások széleskörű terjedését. Ennek egyszerűen nincs semmi értelme. Ez öngyilkosság!  És így mindannyian elveszítjük ezt a harcot.

Félreértés ne essék: az emberek a világ minden táján dolgoznak ennek a küzdelemnek a sikeréért. Az állampolgárok, s különösen a magánszektor egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kérdésre. A versenyszféra szívesen fogadta a Párizsból küldött jelzéseinket, most azonban még erősebb jelzéseket kíván, hogy még nagyobb bizalommal fektethessen be a tiszta energiával kapcsolatos megoldásokba.

Az egyik legerősebb jelzés, amit a kormány küldhet, s az egyik leghatékonyabb mód arra, hogy a károsanyag-kibocsátást a lehető legalacsonyabb szintre csökkentsük, a szén árazása, ami a probléma megoldása felé tereli a szabad piacgazdaságokat.

Ez nyilván nem egy új ötlet. Sokan jutottak már erre a következtetésre. A globális kibocsátásból a széndioxid-árazás alá eső rész megháromszorozódott az elmúlt évtizedben. Tavaly több mint 1000 vállalkozás és befektető — olyan ágazatokból is, amelyek néhányuk számára meglepő lehet — ült össze, hogy támogassa a szén árazását. A támogatók hosszú listáján vannak energiaipari cégek, mint például a BP és a Royal Dutch Shell; szolgáltatók, mint a PG & E; közlekedési vállalatok, mint a British Airways; építőipari cégek, mint a Cemex; pénzügyi intézmények, mint a Deutsche Bank és a Swiss Re; és fogyasztási cikkeket gyártók, mint az Unilever és a Nokia. Ezek a vállalatok mind úgy gondolják, hogy a szénárazás megfelelő biztonságot teremt a piacon ahhoz, hogy a magánszektor könnyebben mozdítsa a tőkét, s ezzel segít megoldani a problémát.

A szénárazás lehetővé teszi, hogy a polgárok, az újítók, a vállalatok — lehetővé teszi, hogy a piacok a kormánytól független, önálló döntéseket hozzanak arról, hogy saját kibocsátásukat hogyan csökkentsék a legjobban. Mellesleg ez a fő oka, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a széndioxid-árazást mindkét oldal vezetői és közgazdászai támogatták. A szénre kirótt ár, s egyúttal a kulcsfontosságú ágazatokban az innovációra adott kormánytámogatás könnyen az egyik legmeggyőzőbb eszköz lehet arra, hogy a világon felgyorsuljon a tiszta energiára való átállás, amiért mi is dolgozunk. Bár idő kellhet hozzá, hogy ilyen ideális eredményt láthassunk, a haladás érdekében prioritásként kell kezelnünk a széndioxid-piacok fejlesztését.

Az a fontos, hogy sok eszköz áll a világ rendelkezésére. Bizonyos értelemben maga a COP is egy fontos eszköz. Sokkal több lett annál — sokkal több kormányzati tisztviselők puszta összejövetelénél. Valójában egy évenként megtartott csúcstalálkozó; idén huszonötezren érkeztek a világ minden tájáról, az összes ágazatból, hogy megmutassák, mennyire elkötelezettek a klímaváltozási gondok leküzdése iránt, s megvitassák, hogy miképpen bővíthetnénk közös erőfeszítéseinket. A COP rendszeres emlékeztetőül is szolgál arra, hogy pontosan mennyit nőtt ez a mozgalom, s hogy hány országból milyen sok ember akar cselekedni.

Mielőtt bejöttem ide, körbesétáltam a konferencián. E marakeshi helyszín, a közelről-távolról ide utazott küldöttségek, üzleti vezetők, vállalkozók és aktivisták láttán teljesen egyértelmű, hogy a képességünk meg van hozzá, hogy kivédjük a klímaváltozás legsúlyosabb hatásait.

De ismételten fel kell tennünk a kérdést: megvan-e bennünk a kollektív akarat? Mivel a siker véletlenül nem fog bekövetkezni. Nem következhet be tartós elkötelezettség, együttműködés és kreatív gondolkodás nélkül. És nem fog bekövetkezni magabiztos befektetők és innovatív vállalkozók nélkül. És biztosan nem fog megtörténni vezetés nélkül.

Azokat, akik világszerte, így az én országomban is hatalmon vannak, s akik szembesülhetnek a döntéssel, hogy e kritikus helyzetben melyik úton menjünk tovább, azokat több milliárd ember nevében arra kérem: ne nekem higgyenek! Ne vegyék úgy, hogy a COP maga a jóváhagyó pecsét! Arra kérem Önöket, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. Járják körbe alaposan, mielőtt visszafordíthatatlan döntéseket hoznának.

Vizsgálják meg alaposan, mi az, ami meggyőzte a pápát, az elnököket, a miniszterelnököket és a vezetőket szerte a világon, hogy felvállalják a veszéllyel való szembeszállást. Beszéljenek a Fortune 500 vállalatok, valamint kisebb innovatív cégek üzleti vezetőivel, akik alig várják, hogy befektessenek a jövő energiapiacaiba. Ismerjék meg a legjobb közgazdászok megítélését arról, hogy milyen kockázatokkal jár a tétlenség, és mennyi kárt okozna az a globális gazdaságnak, s ezzel szemben milyen lehetőségeket kínálnának a jövő tiszta-energia piacai. Beszéljenek a katonai vezetőkkel, akik szerint az éghajlatváltozás globális biztonsági kockázat, mintegy megsokszorozza a veszélyeket. Kérdezzék a gazdálkodókat és halászokat arról, hogy a megszokott időjárási mintákban jelentkező erőteljes és hirtelen változások hogyan hatnak a megélhetési lehetőségeikre, a családjuk eltartására, s mire számítanak a jövőben. Hallgassák meg, hogy a vallási vezetők mit mondanak az erkölcsi felelősségről, arról, hogy az emberiségnek jól kell sáfárkodnia közös bolygónkkal — egyetlen otthonunkkal. Vonják be az aktivistákat és civil társadalmi csoportokat, akik évek óta azon dolgoznak a világ minden táján élő közösségekkel, hogy felhívják a figyelmet mindezen veszélyekre, s a cselekvés szükségességére. A károsanyag-kibocsátás csökkentésével kapcsolatban kérdezzék meg a fiatalokat, milyen jogos aggályaik vannak afelől, hogy gyerekeik milyen bolygót örökölnek majd.

De mindenekelőtt a tudósokkal konzultáljanak, akik e kihívás jobb megismerésének szentelik az életüket, és akik hiába dolgoztak, hacsak nem kongatjuk a vészharangokat olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy pusztán ideológiai alapon vagy kellő tájékozottság híján hozzon sokmilliárd ember életére kiható döntéseket.

Bárki, akinek része volt ilyen beszélgetésben, aki veszi a fáradságot, hogy tanuljon a szakértőktől, aki teljes képet kap arról, hogy mi vár ránk, az szerintem csak egyetlen jogos következtetésre juthat, mégpedig arra, hogy gyorsan fel kell lépnünk a klímaváltozás ellen, s másokat is erre kell buzdítanunk.

Arról is beszélnem kell, hogy a COP kezdete óta az országomban lezajlott egy választás. Azt is tudom, hogy emiatt sokan — ott is, másutt is — kissé bizonytalannak látják a jövőt. Természetesen megértem ezt a bizonytalanságot. Bár nem állhatok Önök elé a megválasztott elnök jövőbeli politikájáról szóló találgatásokkal, egyet azonban elmondhatok: a közéletben eltöltött időm alatt többek között azt is megtanultam, hogy bizonyos kérdésekben másképpen viselkedik valaki, amikor már hivatalba lép, mint amikor még csak kampányol.

Az a helyzet, hogy az éghajlatváltozás egyáltalán nem lehet pártpolitikai kérdés. Nem pártfüggő katonai vezetőinknél a Pentagonban, akik szerint a klímaváltozás megsokszorozza a veszélyeket. (Taps.) Számukra azért nem pártpolitikai kérdés, mert megtapasztalják, hogy az éghajlatváltozás súlyosbítja a válságokat az egész világon, a bázisokon veszélyezteti a katonai készenlétet, s az emelkedő tengerszintek és erősebb viharok is problémát jelenthetnek a számukra. Nem pártpolitikai kérdés a hírszerző közösség számára sem, akik éppen idén adtak ki egy részletes jelentést arról, hogy a klímaváltozás milyen hatással lesz az amerikai nemzetbiztonságra. A jelentés többek között a törékeny országok biztonságát fenyegető veszélyeket, a fokozódó társadalmi és politikai feszültségeket, az élelmiszerárak emelkedését, valamint az emberi egészséget érintő kockázatok növekedését taglalja.

Nem pártpolitikai kérdés a polgármesterek számára sem, akik Orleanstól Miamiig máris kemény munkával igyekeznek úrrá lenni a csendes időben jelentkező áradásokon és a vihardagályokon.

Nem pártpolitikai kérdés a liberális és a konzervatív üzleti vezetők számára sem, akik soha nem látott mennyiségű pénzt invesztálnak a megújuló energiába, önként vállalják, hogy csökkentik saját kibocsátásukat, sőt, ellátási láncukat is hozzászámítják saját összesített széndioxid lábnyomukhoz.

És a világ tudósait sem befolyásolja a párpolitika: ők csaknem egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy a klímaváltozás valós, folyamatban van, legnagyobbrészt az emberek okozzák, és katasztrofális hatással lesz az életmódunkra, ha gyors és hatékony lépésekkel nem csökkentjük civilizációnk szén-lábnyomát.

Komoly próbatétel a számunkra, hogy meg tudjuk-e ragadni e pillanatot — valószínűleg ez a bátorság és az előrelátás lehető legnagyobb próbája. Ha át akarunk menni rajta, minden országnak meg kell tennie a magáét — s globális vezetői szerepre majd csak olyan országok pályázhatnak, amelyek most kiállnak a fenyegetés ellen. Ez így van!

Winston Churchill még a Marakesh iránti vonzalmánál is híresebb volt szigorú ítélőképességéről, s arról, ahogy hangot adott neki. Egyszer sokatmondóan azt mondta: „Nem mindig elég, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt: időnként azt kell tennünk, amire szükség van.”

Ma már tudjuk, mire van szükség. És ennyi valós bizonyíték, ennyi ellenőrzött tudományos ismeret mellett, s a sima, józan ész szavát is követve senki sem érvelhet másképpen. Tehát, barátaim, folytatnunk kell e harcot! Felül kell múlnunk az elvárásokat! Fel kell gyorsítanunk az átmenetet a tiszta-energia gazdaságba. És továbbra is felelősséggel kell tartoznunk egymásnak országunk döntéseiért.

Ez év első felében, a Föld napján abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Obama elnök és az Amerikai Egyesült Államok nevében én írhattam alá a párizsi megállapodást. Nagyon különleges nap volt. Mivel a lányom New Yorkban él, őt is meghívtam az ENSZ-be. Azzal lepett meg, hogy magával hozta kétéves unokámat, Isabelle-t is.

Azon a reggelen a történelemre gondoltam, mindazon eseményekre, amelyek elvezettek addig a napig. Az első, 1970-es Föld Napjára gondoltam, amelyet korábban már említettem, amikor amerikaiak millióihoz csatlakozva szabadelőadásokon igyekeztünk az embereket tájékoztatni a ránk váró környezeti problémákról. Az első ENSZ klímakonferenciára gondoltam, mely Rióban volt, s ahol feleségemmel, Teresával találkoztam. Eszembe jutott, milyen sürgősség-érzésünk volt akkoriban, 1992-ben, és természetesen az a december este is Le Bourget-ban, amikor először tűnt úgy, hogy a világ végre rátalált előre mutató útra.

De ahogy ott ültem, és játszottam az unokámat, várva, hogy rám kerüljön a sor, hogy kimenjek aláírni a megállapodást, nem a múltra gondoltam, hanem a jövőre. Az ő jövőjére. Arra a világra, amit egy napon az ő gyerekei örökölnek majd.

És amikor eljött az ideje, hogy felmenjek a színpadra, felkaptam és magammal vittem őt. Meg akartam vele osztani azt a pillanatot. Soha nem fogom elfelejteni!

Meglepetésemre az emberekre valahogyan hatást tett a jelenléte. Mivel azóta is igen sokan mondták el nekem ugyanezt, megértettem, hogy az a pillanat valami különlegeset jelentett a számukra és meghatotta őket. Elmondták, hogy saját gyerekeikre és unokáikra gondoltak. A jövőre gondoltak. Eszükbe juttatta, hogy mi forog kockán.

Hölgyeim és Uraim! Itt, Marakeshben a következő órákban tegyük egyértelművé a világ előtt, hogy mindig szem előtt tartjuk a tétet. Támogassuk szilárdan a Párizsban felállított célokat, s vállaljuk, hogy megkettőzött igyekezettel törekszünk a megvalósításukra. Mondjuk ki, hogy a klímaváltozással kapcsolatban nem csupán megtesszük, ami tőlünk telik, de—Winston Churchill szavaival élve — megtesszük azt is, amire szükség van.

Örömmel várom, hogy osztozzak Önökkel ebben a fontos munkában, ameddig csak tehetem.  Köszönöm.

Forrás: Remarks at the 22nd Conference of the Parties (COP22) to the United Nations Framework Convention on Climate Change |Remarks | John Kerry, Secretary of State | Marrakech, Morocco | November 16, 2016

 

Posted in Environment & Energy | Tagged , , , , | Comments Off

DIGITÁLIS ÁTÁLLÁS: HOGYAN MŰKÖDIK AZ ELNÖKVÁLTÁS A KÖZÖSSÉGI MÉDIA KORÁBAN

Kori Schulman írása a Fehér Ház blogján |2016. október 31.

Összefoglaló: nézzük meg, hogyan tervezzük megőrizni és továbbadni az Obama adminisztráció digitális történetét.

Obama elnök az első „közösségi média elnök”: neki volt először @POTUS fiókja a Twitteren, ő jelentkezett be először Facebookon élő adásban az Ovális Irodából, ő válaszolt először állampolgárok kérdéseire Youtube-on, illetve ő az első, aki valamilyen filtert használt a Snapchaten. Az elmúlt nyolc év során az elnök, az alelnök, a first lady, valamint a Fehér Ház a közösségi médiát arra használták, hogy korszakunk legfontosabb kérdéseivel kapcsolatban az ország és a világ népeivel kapcsolatba lépjenek (miközben azért néha jól is szórakoztak).

Visszatekintve az elmúlt nyolc évre, digitális lábnyomunk jó néhány olyan nagyobb változást tükröz, amely az emberek hír- és információfogyasztási szokásaiban és a világgal való kapcsolatfelvételében következett be.  2009-ben azon túl, hogy elindítottuk a WhiteHouse.gov megújult oldalát bloggal, e-mail listával, valamint RSS-sel, csatlakoztunk a Facebookhoz, a Twitterhez, a Flickr-höz, a Vimeóhoz, az iTunes-hoz, sőt a MySpace-hez is. 2011-ben elindítottuk az ún. „Mi, a nép” (We the People) kezdeményezést, amely platformot szolgáltatott arra, hogy az állampolgárok petíciókat nyújtsanak be a Fehér Háznak. A first lady 2013-ban posztolta első Instagram-fotóját. 2015-ben Obama elnök elküldte első tweetjét a  @POTUS fiókból. 2016-ban a Fehér Ház a State of the Union alkalmából a Snapchat használatával a nyilvánosság elé tárt egy „hivatalos történetet”. E digitális infrastruktúra nem csupán a következő elnök számára nagy kincs. Az összes jövőbeli elnök számára az, akik majd továbbépíthetik azt. Az adattár az amerikai nép tulajdonát képezi.

Missziónk egészen a kezdetektől fogva az volt, hogy az amerikai állampolgárokat és a világ népeit olyan csatornákon és platformokon érjük el, amelyeket azok már egy ideje használnak. A munka 2008-ban, Obama elnök kampánya alatt kezdődött meg, és az Obama adminisztráció évei alatt egyre inkább az emberekkel való online kapcsolattartást, a régi formátumok a technológia segítségével való újragondolását, és az állampolgárok számára azon egyedülálló lehetőségek biztosítását jelentette, hogy kormányukkal aktív párbeszédet indíthassanak.

Az elmúlt nyolc év optimizmussal tölt el bennünket, tudván, hogy a jövőbeli kormányok ezeket az új eszközöket arra használhatják majd, hogy még több csatornát építsenek ki a valódi, jelentőségteljes állampolgári részvétel megteremtése érdekében.

Tehát mindezek után – közel nyolc év digitális „áttörései”, több mint 470.000 „Mi, a nép” petíció, majdnem 30.000 @Whitehouse tweet és több ezer órányi videofelvétel után – mi történik majd, mikor a következő adminisztráció hivatalba lép?

Az Elnök Úr világossá tette, hogy a kormányok közötti gördülékeny átmenet fő prioritásai között foglal helyet, hozzátéve, hogy ennek a fontos törekvésnek a digitális platform is szerves részét képezi. Bár ilyesfajta digitális átállás az USA-ban példa nélküli, a békés hatalomátvétel nem az. Van néhány fontos elv, amelyek alapján munkálkodnunk kell. Ezeknek megfelelően azon dolgozunk, hogy digitális átállásunk megfeleljen három fő célnak. Először is: megőrizzük azokat az anyagokat, amelyeket a Nemzeti Levéltárral (National Archives and Records Administration, a továbbiakban NARA) együttműködésben hoztunk létre. A tweetektől a snapekig minden online közzétett anyagunkat megőrizzük, épp úgy, mint az előző adminisztrációk tették a kézzel írt megjegyzésektől a fax-dokumentumokig és e-mailekig terjedő anyagokkal. Másodszor: ahol csak lehetséges, igyekszünk ezeket az anyagokat elérhetővé tenni és akként megőrizni azokon a platformokon, amelyeken eredetileg is megosztottuk őket. Ezzel valós idejű hozzáférést hozzunk létre eddigi tartalmainkhoz. Végül azon munkálkodunk, hogy – pártoktól függetlenül – biztosítsuk a következő adminisztráció számára, hogy továbbfejleszthesse az általunk létrehozott és az állampolgárokkal való közvetlen kapcsolatfelvételt elősegítő digitális állományt.

Itt egy összefoglaló arról, terveink szerint hogyan fog ez lezajlani:

Közösségi média:

A Twitteren például a @POTUS fiók kezelése 2017. január 20-án válik elérhetővé a 45. amerikai elnök számára. A felhasználó megtartja majd több mint 11 millió követőjét, de idővonala teljesen üres lesz. A NARA által fenntartott, újonnan létrehozott @POTUS44 fiók tartalmazza majd Obama elnök összes tweetjét, és a nagyközönség számára mint Obama elnök fiókhasználatának archívuma lesz elérhető a Twitteren. Emellett Obama elnök tweetjeit a NARA-nál is archiválni fogják, ahol az összes többi elnök anyagaihoz hasonló módon kerülnek az adatok megőrzésre, és válnak majd elérhetővé. Hasonlóképp járunk majd el egyéb Twitter-nevek esetében, ideértve a @WhiteHouse-t, a @FLOTUS-t, a @PressSec-et és a @VP-t. Egyéni hivatalos fiókok, mint a @KS44 átkerülnek a NARA-hoz, és a Fehér Ház-stáb összes tweetjének archívumaként az érdeklődők számára továbbra is elérhetők maradnak.

Instagramon és Facebookon az újdonsült Fehér Ház a jelenlegi követők megtartásával hozzáférést nyer majd a White House felhasználónévhez és URL-hoz, de idővonalukon nem lesz elérhető bejegyzés. Az Obama White House Instagram és Facebook csatornákra posztolt White House tartalom archívuma továbbra is elérhető marad az Instagram.com/ObamaWhiteHouse és Facebook.com/ObamaWhiteHouse oldalakon. Obama elnök és az alelnök Facebook felhasználója, valamint a first lady és az alelnök Instagram profilja át lesz helyezve az új „44” felhasználónevek körébe, és a NARA is tárolja majd adataikat.

Hasonló elveket követünk majd egyéb hivatalos felhasználók esetében olyan platformokon, mint a Medium, a Tumblr és a Youtube. Ezekhez is hozzá tud majd férni a 45. Fehér Ház, ide értve a „White House” felhasználónevet, a /WhiteHouse URL-t, illetve a követőket, de a fiók teljesen üres lesz. Az Obama White House tartalmak megőrzése és elérhetővé tétele ugyanúgy működik majd, mint más elnöki anyagok esetében, és az adott platformon egy másik URL-c ímen továbbra is elérhetők maradnak.

Mi, a nép:

Ma a Fehér Ház We The People, azaz „Mi, a nép” weboldala több mint 12 millió jóváhagyott felhasználóval bír, akik az általuk legfontosabbnak vélt ügyekben több mint 470.000 petíciót terjesztettek kormányuk elé. A Fehér Ház kormánytisztviselőket mozgósít annak érdekében, hogy válasz szülessen minden olyan petícióra, amely legalább 100.000 aláírást összegyűjtött. Az évek során szemtanúi voltunk annak, ahogy a kezdeményezés egy igen erőteljes platformmá vált. Olyan petíciók születtek, amelyek magas rangú kormányzati alkalmazottakat és az elnök asztalát is elérték, és amelyek sikeresen formálták a kormányzat politikáját olyan kérdésekben, mint a mobiltelefonok feloldása és az internet semlegessége. A Mi, a nép kód nyílt forráskódú, mi pedig megteszünk mindent annak érdekében, hogy az eljövendő adminisztrációk számára megkönnyítsük e tradíció folytatását. A petíciók és válaszaink a NARA segítségével ugyancsak archiválásra kerülnek.

WhiteHouse.gov:

Hasonlóképp a Clinton és Bush White House weboldalakhoz, Obama elnök WhiteHouse.gov oldalát megőrizzük az interneten, és hibernáljuk január 20-a után, majd hozzáférhetővé tesszük az ObamaWhiteHouse.gov webcímen. Az új Fehér Ház megkapja majd a WhiteHouse.gov domaint és a NARA segítségével minden anyag, amelyet az Obama adminisztráció idején posztoltak, archiválásra kerül.

Videók és fotók:

Az elmúlt 8 év során több ezer óra videofelvételt és több millió fényképet halmoztunk fel. Ezek mind átkerülnek a NARA-hoz, ahol a Presidential Record Act alapján megőrzik őket, és hozzáférhetőségüket is biztosítják. Azok a fotók, amelyek a WhiteHouse.gov-on, Flickr-en vagy Instagramon, valamint azok a videók, amelyek Youtube-on, Vimeón vagy a Fehér Ház egyéb csatornáin lettek közzétéve, módosított felhasználónevek alatt és a NARA gondozásában továbbra is hozzáférhetők maradnak e platformokon. Az online közzétett összes fotó és videó teljes felbontású verziói ugyancsak archiválva lesznek a NARA segítségével.

Az adatok hozzáférhetővé tétele az állampolgárok számára:

A Fehér Ház és a NARA által megtett lépéséken túl a folyamat során nyitni kívánunk az amerikai nép felé is. Elhatároztuk, hogy a jelenlegi adminisztráció végéig széles körben és könnyen hozzáférhető módon megosztjuk a publikummal közösségi média anyagainkat (például letölthető zip fájlokban). Időközben felkérjük arra az amerikai polgárokat – diákoktól adatmérnökökig, művészekig és kutatókig –, hogy az anyagok archiválását illetően álljanak elő új, kreatív ötletekkel, és az elkövetkező évekre tegyék azokat mind hasznossá, mind könnyen hozzáférhetővé.  Minden iránt nyitottak vagyunk: legyen szó Twitter botokról, művészeti projektekről, nyomtatott könyvekről, avagy keresőeszközökről.  A Fehér Ház mihamarabb meg fogja osztani közösségi média adatainkat azokkal, akik szívesen hoznának létre valamit közösségünk számára. További információ arról, hogyan adható le ilyesfajta ötlet, itt érhető el.

Tekintve, hogy a digitális átállás példa nélküli és méretű, a folyamat során, úgy gondoljuk, sokat fogunk tanulni – e tervek tehát még fejlődhetnek, módosulhatnak. A @WHWeb segítségével nyomon követhetőek a digitális átállás folyamatának naprakész eseményei, a megjelent új adatok és sok más egyéb.

Forrás: The Digital Transition: How the Presidential Transition Works in the Social Media Age | By Kori Schulman | White House Blog | October 31, 2016

 

Posted in Society & Values | Tagged , , , , , , , , | Comments Off

VÁLASZTÁSI CSALÁS? NEM AZ USA-BAN. MIÉRT NEM? ITT A VÁLASZ.

Mark Tainer, 2016. október 20.

Az amerikaiak már több mint 200 éve tartanak választásokat, és mindezt azzal a meggyőződéssel teszik, hogy szavazataik összeszámlálása becsületesen és pontosan zajlik majd.

Jó okuk van a bizalomra.  Az első ilyen ok a helyi önkéntesekből képzett választási megfigyelők jelenléte, akik a választók személyazonosítását és a szavazócédulák nekik történő átadását felügyelik. Számos szavazóhelyen minden nagyobb politikai pártnak saját megfigyelője van, aki  a szavazatszámlálás felett őrködik.

Választási csalás? Emberek, akik többször szavaznak? „Ilyesmi egyszerűen nem történik” – mondta el a PBS NewsHournak Richard Hasen jogász professzor, aki egyúttal a Választási Jog Blog szerzője is.

Akárki próbált meg eddig „javítani” az amerikai elnökválasztás rendszerén, rá kellett jönnie, hogy egyetlen választás se szorul javításra, és hogy minden egyes szavazóhely nyitva áll, valamint megfelelően ellenőrzött. A szavazók hivatalosan rögzítik választásukat az 50 állam több mint 100.000 választókörzetében. A választásokat a szabadban, művelődési házakban, könyvtárakban, illetve iskolai tornatermekben tartják. A szabálytalanságok kiszűrése céljából a választási megfigyelőket a versengő pártok képzik ki, a választások monitorozására pedig az USA nemzetközi megfigyelőket is meghív.

A rendszerünk decentralizált” – mondta nemrég Thomas Hicks a Választási Támogatás Bizottság (Election Assistance Commission) tagja. „A decentralizált rendszer egyben azt is jelenti, hogy annak feltöréséhez egy seregnyi emberre van szükség.”

Ahogy Chris Ashby kampányfinanszírozási és választási ügyvéd írja: „a mi választási jogszabályaink számolnak az emberi hiba, valamint a csalás lehetőségével, és több szinten védelmet nyújtanak ellenük. Ennek a világ egyik legtisztább és legjobb választási rendszere az eredménye, amelyben minden polgárnak hinnie és bíznia kell.”

Mennyire tiszta ez a választási rendszer? Az elcsalt szavazatok száma kifejezetten alacsony. Vegyük fontolóra:

  • A New Yorki Egyetem Jogi Iskolájának Brennan Igazságügyi Központja (Brennan Center for Justice) a tisztességes választások kérdésében vezető szaktekintélynek számít.  Ez  0,00004 és 0,0009 százalék közé teszi a hamis szavazatok arányát. Ez minden 2,5 millióból egyetlen szavazatot jelent.
  • A Kolumbiai Egyetem egy politológusa két éven keresztül vizsgálta a választási csalásokat, és a kis számú esetet, amelyet talált,  „egy szoros verseny vesztesének valótlan állításaihoz, rossz tréfákhoz, illetve adminisztratív és választói hibákhoz” kötötte.
  • Egy másik jogász professzor a szavazók személyazonosságával kapcsolatos esetleges visszaéléseket vizsgálta. Több mint egymilliárd szavazatból mindössze 31 bizonyosan elcsalt szavazatot talált.
  • Az Arizonai Állami Egyetem két kutatást is végzett, amelyek még kevesebb olyan esetet találtak, ahol a szavazatot nem az adott állampolgár, hanem egy őt megszemélyesitő egyén adta le: öt év alatt öt államban csupán 10 ilyen szavazat volt. Egy ezt követő tanulmány egyáltalán nem talált példát választói csalásra.
  • Egy kansasi államtitkár 22 államban leadott 84 millió szavazatot vizsgált, amelyek közül csalás lehetősége miatt csupán 14 ellen indult büntetőeljárás. Ez az összes szavazat  0,00000017%-a.
  • Mikor a bírósági eljárásért felelős texasi bűnöldözési képviselőt arra kérték, hogy számoljon be azokról az esetekről, ahol választási csalás történt, csupán egy személyazonosság-hamisítás vádjával elítéltről, illetve egy magát bűnösnek vallóról tudott. Mindösszesen e két esetről tudunk 2002 és 2014 között, az összes Texas állambeli választás figyelembe vételével.
  • Végül, az USA Igazságügyi Minisztériuma létrehozott egy olyan egységet is, amelynek feladata a szövetségi választási csalások felkutatása. Ezek 2002 és 2004 között a leadott szavazatok 0,00000013%-át tették ki.

A Brennan Igazságügyi Központ szerint „minden nézőpontból egészen  bizonyos, hogy a választási csalás kellően ritka, és egyszerűen nem lehet, és nem is jellemző még csak megközelítőleg se olyan arányban, amely lehetővé tenné egy választás tényleges »elcsalását«”.

2000-ben Floridában Al Cardenas ügyvéd elnökölte a Republikánus Pártot az elnöki választási szavazatok hosszadalmas újraszámolása során. Hogy meghatározzák, a szavazatok szabályosan lettek-e leadva, elmondása szerint 250 ügyvéd vizsgálta meg a szavazócédulákat. Több ezer óra, mintegy 37 nap után végül arra jutottak, hogy egyetlen leadott szavazat esetében se történt csalás. El Cardenas a PBS NewsHournak úgy nyilatkozott: Amerika mintegy „fénycsóvaként” jelképezi a szabad és tisztességes választásokat.

Forrás: Voter fraud? Not in the U.S. Here’s why.| © AP Images

 

Posted in Elections | Tagged , , | Comments Off

SAJTÓSZABADSÁG MAGYARORSZÁGON

Sajtónyilatkozat| Mark C. Toner, helyettes külügyi szóvivő |Washington, 2016. október 20.

Az Egyesült Államok osztja a globális sajtószabadság szószólóinak, a nemzetközi szervezeteknek és a magyar állampolgároknak a magyarországi sajtószabadság folyamatos hanyatlása miatt érzett aggodalmát.

Szoros figyelemmel követjük a hírt, mi szerint egy független honlapot kitiltottak a parlament épületéből október 19-én, valamint hogy Magyarország legnagyobb független újságját, a Népszabadságot hirtelen megszüntették október 8-án. E lap elvesztése – függetlenül az októl – csapást jelent a magyar média pluralizmusra.

Mint barát és szövetséges arra bíztatjuk a magyar kormányt, hogy biztosítson olyan nyitott média környezetet, amely lehetővé teszi az állampolgároknak a nézőpontok és vélemények sokféleségének megismerését, ami közös demokratikus értékeink egyik kulcsfontosságú eleme.  Sürgetjük Magyarország szoros együttműködését az EBESZ sajtószabadság-képviselőjével és más szakértőkkel e cél érdekében.

Forrás: Hungary Press Freedom| Press Statement

Posted in Uncategorized | Comments Off

MILYEN ÉRZÉS? BOB DYLAN NYERTE AZ IRODALMI NOBEL-DÍJAT.

A legendás amerikai zenész, Bob Dylan nyerte a 2016-os irodalmi Nobel-díjat. Ő az első dalszerző, akit ezzel a rangos díjjal tüntettek ki.

Bob Dylan 1981-ben. (© AP Images)

A díjat odaítélő Svéd Akadémia indoklása szerint Dylan azért kapta az elismerést, mert „egy új költészeti kifejezésmódot teremtett a nagy amerikai dalzenei tradíción belül ”.

A stockholmi bejelentésre összegyűlt emberek sokasága, hangos üdvrivalgásba tört ki, amikor felolvasták Dylan nevét. (A korábbi években már szóba került a neve, mint lehetséges Nobel-díjasé, de sosem tekintették komoly jelöltnek.)

Miért őt választották

Van, ahol Dylan, szokatlan választásnak tűnik a Nobel-díjra, de Sara Danius, a Svéd Akadémia állandó titkára, azzal védte meg a választásukat, hogy „az angol nyelvű hagyomány nagyszerű költőjének” nevezi őt.

„Repertoárja az Appalache-i népdaloktól a déli delta blueson át, egészen a francia modernizmus Rimbaudjáig terjed.” – mondta

Az indiai newKerala honlap szerint sok művész üdvözli az akadémia döntését, beleértve az író Salman Rushdie-t, aki a következőket írta a Twitteren: „Orfeusztól Faizig, dal és költészet közeli kapcsolatban áll. Dylan a kelta/bárd tradíció briliáns örököse. Remek választás, Nobel [Bizottság.].”

Az indiai énekes, Vishal Dadlani posztja: „Nem tudom kifejezni, mennyire örülök! Bob Dylan nyerte az irodalmi Nobel-díjat! Ez fantasztikus! Számomra az ő dalai adtak értelmet a szabadságnak.”

Autodidakta

A 75 éves énekes és dalszerző Duluthban, Minnesota államban született 1941-ben, Robert Allen Zimmerman néven.  Középosztálybeli zsidó családban nevelkedett. Autodidakta módon tanult meg gitározni, harmonikázni és zongorázni.

Blowing in the Wind

Zenei karrierjét 1959-ben kezdte kávézói fellépésekkel. A legismertebb munkái az 1960-as évekből származó dalai, mint például a „Blowing in the Wind”, amely a vietnámi háborúelleni polgárjogi mozgalom himnusza lett.

Az 1965-ös „Like a Rolling Stone” klasszikust a Rolling Stone magazin minden idők legjobb dalának nevezte. „Nincs más popdal, amely egyszer és mindenkorra teljesen megkérdőjelezte és átalakította az akkori kereskedelmi jogot, illetve művészeti hagyományokat,” írta a magazin.

Dylan egyike a 11 Nobel-díjasnak, akiknek december 10-én Stockholmban hivatalos ünnepségen adják majd át a díjakat.

Forrás: How does it feel? Bob Dylan wins Nobel Prize in literature.| Share America

 

Posted in Uncategorized | Comments Off

AZ USA ALKOTMÁNYÁNAK ELSŐ ALKOTMÁNYKIEGÉSZÍTÉSE

(kép: U.S. Courts)

I. Alkotmánykiegészítés (1791)

A Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában; nem csorbítja a szólás- vagy sajtószabadságot; nem csorbítja a népnek a békés gyülekezéshez való jogát, valamint azt, hogy a kormányhoz forduljon panaszok orvoslása céljából.

További információért a Jogok Törvényéről, kérjük, látogasson el erre a honlapra: http://ow.ly/lRka3058ivC

 

Posted in Society & Values | Tagged , , , , | Comments Off

TÁJÉKOZTATÓ A 2016-OS KÖLTSÉGVETÉSI ÉV MENEKÜLT-BEFOGADÁSAIRÓL

USA Külügyminisztérium Szóvivői Iroda | 2016. október 4.

Az Egyesült Államok élére áll a világméretű menekültválság okozta páratlan kihívásnak. A szeptemberi Vezetők Csúcstalálkozója a Menekültekről (Leaders’ Summit on Refugees) keretei között Obama elnök az ENSZ Közgyűlésének margóján összehívta a világ vezetőit a további humanitárius segítségnyújtás serkentése, a menekültek számára az oktatási lehetőségek és a törvényes munkához való hozzáférés elősegítése, valamint a menekült-letelepítés esélyeinek kiterjesztése céljából.

Az USA letelepítési programja a különösen veszélyeztetett menekülteket veszi célba, azokat, akik erőszak és üldöztetés elől menekülnek, és nem tudnak biztonságban jelenlegi tartózkodási helyükön maradni, vagy otthonaikba hazatérni. A világ legnagyobb menekült letelepítési programjáról van szó. Az elmúlt néhány év mindegyikében az Egyesült Államok 70.000 menekültnek ajánlott fel új otthont. A 2016-os költségvetési évben Obama elnök új, még ambiciózusabb célt fogalmazott meg: 85.000 menekült letelepítését irányozta elő. Az Elnök Úr célja révén az amerikai közösségek a 2016-os költségvetési évben 84.995 menekültet fogadtak be.

A program égisze alatt befogadott menekültek 79 különböző országból érkeznek. Több mint 70%-uk öt országból menekült el: a Kongói Demokratikus Köztársaságból, Szíriából, Burmából, Irakból és Szomáliából, ahol az elhúzódó konfliktusok miatt milliók kényszerültek otthonaik elhagyására. A letelepített menekültek több mint 72%-a nő vagy gyermek. Többen egyedülálló édesanyák, kínzások túlélői, sürgős orvosi ellátást igénylő személyek, vallási kisebbségek, leszbikusok, melegek, biszexuálisak, transzneműek vagy interszexuális (LGBTI) egyének, illetve mások, akiket erőszak vagy üldöztetés veszélyeztet.

Az amerikai közösségek már hosszú ideje a Menekültbefogadási Program (U.S. Refugee Admissions Program) alapkövei. A Külügyminisztérium büszke arra, hogy megközelítőleg 180 városban, 48 államon át működik együtt partnerekkel, és mivel a 2017-es költségvetési évben még több amerikai közösség tárja ki ajtajait a menekültek előtt, e lista tovább bővül majd.

Az amerikai nép épsége és biztonsága mindig elsőfokú prioritást élvez. A menekülteket bármely más típusú utazónál tüzetesebben világítják át. Az ellenőrzésben a Belbiztonsági Minisztérium, az FBI, a Nemzeti Terrorelhárítási Központ, a Külügy- és Védelmi Minisztérium, valamint további hírszerző ügynökségek vesznek részt.

A 2017-es költségvetési évben az Egyesült Államok előreláthatólag 110.000 menekültet fog befogadni. Ez egy 57%-os emelkedés a 2015-ös költségvetési tervhez képest, és jól tükrözi azon meggyőződést, miszerint minden nemzetnek többet kell vállalnia, és megsegíteni azt a rekord számú ártatlan, hánykolódó és otthonától elszakított civilt, akik reményvesztetten próbálják megtalálni a békét, a biztonságot és egy új élet lehetőségét.

Az első öt kibocsátó ország

Kongói Demokratikus Köztársaság
Szíria
Burma
Irak
Szomália

Az első öt menekültbefogadó amerikai állam

Kalifornia
Texas
New York
Michigan
Ohio

További információért és menekültbefogadási statisztikákért keresse fel a www.wrapsnet.org weboldalt.

Forrás: Fact Sheet: Fiscal Year 2016 Refugee Admissions | Office of the Spokesperson | Washington, DC | October 4, 2016

 

Posted in Uncategorized | Comments Off

BESZÉD AZ ENSZ BIZTONSÁGI TANÁCSÁNAK SZÍRIÁRÓL TARTOTT TÁJÉKOZTATÓJÁN

Samantha Power nagykövet, az USA állandó képviselője az ENSZ-ben | USA ENSZ misszió | New York City | 2016. szeptember 25. | ahogyan elhangzott

Köszönöm, Tisztelt Elnök Asszony! Köszönöm, de Mistura különleges megbízott, hogy jelen van, és hogy nem hajlandó feladni.

A mai napon azért hívtuk össze a Biztonsági Tanácsot, mert az Oroszországi Föderáció és az Asszád-rezsim elsöprő légi és szárazföldi offenzívába kezdett Kelet-Aleppó és annak 275.000 civil lakosa ellen. Jelentések szerint Oroszország és Asszád az elmúlt 72 órában több mint 150 légicsapást indított, amelyek, letarolva az ikonikus közel-keleti város még épen maradt részeit, legalább 139 ember halálát okozták és százakat sebesítettek meg.

E személyek az elmúlt öt és fél év során embertelen szenvedéseken mentek keresztül, a légitámadásokat mégis „mennyiségben és minőségben páratlannak” nevezik. Az Asszád rezsim nyíltan vállalja, hogy csak katonai megoldásban hisz. Elmondásuk szerint Szíria minden egyes négyzetcentiméterét fegyveres úton fogják meghódítani. A rezsimet nem érdekli, hogy e katonai megoldás nyélbe ütése közben mi marad Szíriából.

A béke keresése helyett Oroszország és Asszád inkább háborúzik. Ahelyett, hogy segítene az életmentő segélyeknek a civilekhez való eljuttatásában, Oroszország és Asszád humanitárius konvojokat, kórházakat és olyan elsődleges beavatkozókat bombáz, akik mindeközben kétségbeesetten próbálják a sebesülteket életben tartani.

Oroszország ma kétséget kizárólag azzal fog érvelni, hogy e támadások a terrorizmus elleni harcot szolgálják, és hogy az offenzívák áldozatai terroristák vagy terrorista-szimpatizánsok. Ez abszurd. Nézzük a tényeket. A Kelet-Aleppó ellen intézett rohamuk első 24 órájában – itt jegyezném meg, hogy a roham első légicsapásai azok alatt az itt, New Yorkban folyó tanácskozások alatt történtek, amelyeken Oroszország azt állította, hogy ismét elkötelezi magát az ellenségeskedések beszüntetése mellett – Oroszország és a rezsim nem egy, nem kettő, hanem a négy közül három olyan támaszpontra mért csapást, amelyet a kelet-aleppói Fehér Sisakos önkéntesek használnak.

A Fehér Sisakosok olyan bátor elsődleges beavatkozók, akik szükség esetén a bombázások helyszínére sietnek, hogy a törmelékeken átverekedve magukat túlélők után kutassanak. Mentő- és tűzoltó autókat vezetve nap mint nap életeket mentenek – ahol már nem maradtak utak, ott futva közlekednek –, eljutnak azokhoz az otthonokhoz, iskolákhoz, kórházakhoz és piacokhoz, amelyeket Oroszország és Asszád megtámadott. Annak ellenére folytatják tevékenységüket, hogy tudják, a rezsim manapság rutinszerűen hajt végre ún. „dupla csapásos” légitámadásokat – melyek során lecsapnak a célpontra, majd megvárják az elsődleges beavatkozók érkezését, és ekkor újra támadnak. Egy hónappal ezelőtt az otthonának lebombázása után egy mentőautó hátuljában ülő,  ötéves Omran Daqneesh kábult tekintete sokkolta a világot. Őt is Fehér Sisakosok mentették meg. De az utóbbi néhány nap támadásai miatt kevesebb Omranhoz hasonló gyermeket fognak megmenteni. Kelet-Aleppóban a törmelékek alatt élve eltemetettek sokkal nagyobb eséllyel lelik majd halálukat a romok alatt.

Tudomásunk szerint a legutóbbi Oroszország és Asszád vezette offenzíva annak kezdetekor eltalálta a Bab Al-Nairab szivattyútelepet, amely a kelet-aleppói lakosok számára biztosít ivóvizet. Következésképp két hónappal az után, hogy az Asszád-rezsim elvágta a Kelet-Aleppóba vezető élelmiszer-, gyógyszer- és humanitárius segélyszállítmányok útvonalát, a lakosok mostantól fokozott betegség-, valamint fertőzésveszélynek is ki lesznek téve, hiszen megisznak bármilyen piszkos, kezeletlen vizet, amit csak találnak. Megjegyezném, hogy egy ellenzéki csoport szintén leállított egy közeli szivattyútelepet, amely több mint 1,5 millió nyugat-aleppói vízellátásáért felel. Ezt szintúgy elítéljük. A vizet sosem szabadna háborús eszközként használni, és Aleppo lakosait – pontos lakóhelyüktől függetlenül – nem szabadna arra kényszeríteni, hogy olyan vizet igyanak, amelytől megbetegednek.  Ez elfogadhatatlan.

Mai gyűlésünk alatt Kelet-Aleppó továbbra is ostrom alatt van. Úgy tűnik, manapság hordó- és gyújtóbombákon túl – amelyeket szemtanúk elmondása szerint Asszád és Oroszország erői dobnak le – semmi se jut el Kelet-Aleppóba. A könyörtelen légicsapásoknak és blokádoknak a civilekre gyakorolt együttes hatása megsemmisítő. A dízel generátorokhoz használt tüzelőanyag – az áram fő forrása – kifogyóban van. Egy héten belül talán a kenyér sütésének folytatásához sem lesz elegendő energia. Kenyér. Kórházak – amelyek, a pácienseknek a gyakori légicsapásoktól való védelmének reményében, a sürgősségi osztályokat már pincehelyiségekbe és bunkerekbe helyezték át – alig tudják a villanyáramot biztosítani. Mivel az áramszolgáltatás gyakorta szünetel, az orvosok megtanulták mobiltelefonjaik fényében lefolytatni a műtéteket.  Ennek ellenére minden új légicsapással egyre több megcsonkított civil áldozat érkezik hozzájuk, akiknek az ellátásához egyre kevesebb a gyógyszer és a kötszer.   Vessünk egy pillantást azokra a fotókra, amelyeket az elmúlt két nap folyamán kelet-aleppóiak posztoltak az internetre. Véritatta folyosókon összerogyott szíriaiak; szükségkórházakban, vértócsákban fekvő, rongyokkal fedett férfiak, nők és gyermekek. Öntudatlan csecsemők, akik mellé szükség van valakire, aki manuálisan oxigént pumpál a tüdejükbe, amikor a generátorok nem működnek. Előfordulhat az is, hogy ezek az áldozatok különleges kezelést igényelnek, de ezt egyszerűen nem tudják nekik biztosítani. Mi több, az áldozatok el sem hagyhatják Kelet-Aleppót. Csapdába estek – egy primitív, középkori csapdába. Az ENSZ – segélyek eljuttatása céljából – már több mint egy hete összeállított egy teherautó-konvojt, de az a harcok miatt továbbra is képtelen továbbhaladni, és behatolni az aleppói földi pokolba.

Természetesen Oroszország már jó ideje képes lenne pontot tenni a szenvedések végére. Az Egyesült Államok Oroszországgal nyolc hónapon át fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy olyan rendezést hozzon létre, amely magában foglal egy, az ellenségeskedések beszüntetésére tett megújított elköteleződést. Épp a múlt hét folyamán az Egyesült Államok szponzorálta a Szíriát Támogató Nemzetközi Csoport két miniszteri találkozóját, melyeknek célja a kegyetlenkedések megállítása és az ellenségeskedések beszüntetéséhez való visszatérés volt. Nem azért tettünk így, mert azt gondolnánk, hogy Oroszország jóhiszeműen járt el Szíriában; mint bárki más, mi is jól tudjuk, hogy Oroszország következetesen mondott valamit, majd tette annak ellenkezőjét. Azért cselekedtünk így, mert tudjuk, hogy addig nem lehetséges béke, amíg Oroszország eltökélten folytatni kívánja ezt a háborút. És úgy hisszük, hogy mindent meg kell tennünk, ami erőnkből telik, hogy módot találjunk az kegyetlenkedések megállítására és a politikai átmenet folyamatának megkezdésére. Ez az egyetlen járható út a konfliktus befejezése érdekében. Emiatt továbbra is keresünk minden lehetséges utat, amely az ellenségeskedések beszüntetésének visszaállításához vezet.

Ám józan ésszel belátható: az ellenségeskedések egyoldalú beszüntetése nem lehet tartós. Nem hajthatsz végre nagy katonai offenzívát a béke szolgálatában. Ez talán a Russia Today-ben működik. De nem működik, amikor a világ nagyszámú bizonyítékkal rendelkezik arról, mit is tesz pontosan Oroszország.

Múlt szerdán Szergej Lavrov orosz külügyminiszter a szobájában ülve kijelentette, hogy ami Szíriát illeti, „Oroszország következetesen egy kizárólag békés megoldást pártolt”. Ennek ellenére, tudván, mikor kezdődött az offenzíva, nem ésszerűtlen azt gondolni, hogy az orosz és szíriai csapatok szó szerint akkor rakodták a gyújtó- és hordóbombákat repülőgépeikre, amikor Lavrov miniszter itt éppen a béketeremtésről beszélt. Másnap, miután Oroszország és a rezsim megkezdte a civilek bombázását Kelet-Aleppóban, Lavrov miniszter azt mondta a sajtónak, hogy az ellenségeskedések beszüntetésére irányuló terveket meg kell menteni. Ez Oroszország hozzáállása az ellenségeskedések beszüntetésének „megmentéséhez”? Ahogy az ENSZ többször – beleértve ma is – elmondta, e légicsapások, melyek lakóövezeteket sújtanak, akár háborús bűnök is lehetnek.

Oroszország ma kétségkívül – újra – az Egyesült Nemzeteket fogja vádolni mind e zűrzavar okozásáért. Elképzelhető, hogy azon egyetlen légicsapás megtörténtét fogják kihangsúlyozni, amely során úgy tűnik, az ISIL-ellenes Koalíció csapást mért egy szíriai katonai álláspontra – habár e csapást rögtön elismertük és elköteleztük magunkat annak teljes kivizsgálása mellett. Oroszország valószínűleg az USA más helyszíneken történt, már véget ért akcióinak felemlegetésével próbálja majd meg elterelni a figyelmet saját akcióiról. Biztosak lehetünk abban – egészen biztosak –, hogy Oroszország mit nem fog tenni: ma, vagy bármely másik napon felelősséget vállalni a tetteiért. Biztosak lehetünk abban, hogy Oroszország mit nem fog tenni: igazat mondani.

Tisztelt Biztonsági Tanács tagok, arra biztatom most Önöket, hogy vessenek egy pillantást a felmerülő hozzászólásokra, és tegyék fel maguknak a kérdést: tükrözi-e a szárazföldön történő hátborzongató valóságot az, amit éppen olvasni készülök?  Nyíltan szólítja-e meg azt, aki e megdöbbentő erőszak kirobbantásáért felelős? Kényelmesen érezném-e magam e hozzászólások olvasása közben egy asszádi és orosz erők ostromolta, kelet-aleppói lakosokkal teli szobában? Amennyiben nem, arra biztatom Önöket, foglalkozzanak közvetlenül Szíria zord valóságával, és azokkal az emberekkel, akik nap mint nap élni kényszerülnek benne.

Nem ezen a napon, nem most van itt az idő a felek okolására, hamis párhuzamok felállítására. Nem most kell a Biztonsági Tanácsban oly gyakori szenvedő szerkezetet használni.  Nem most kell azt mondani, hogy „légicsapások történtek”, vagy, hogy „civilek haltak meg”. De itt az ideje megmondani, ki hajtja végre azokat a légicsapásokat, és ki öl civileket.

Oroszország az ENSZ Biztonsági Tanácsában állandó székkel bír. Ez kiváltság és felelősség is. Ennek ellenére Szíriában és Aleppóban Oroszország visszaél e történelmi kiváltsággal. És míg e Tanács tagjainak – természetesen ide értve az Egyesült Államokat is – komoly érdeke, hogy az Orosz Föderációval szoros kapcsolatot ápoljon, a történelem nem fog kesztyűs kézzel bánni azon BT-tagokkal, akik a vérontás ellenére hangjukat nem emelik fel.

Oroszország azt szeretné, ha e Tanács egy feje tetejére állított világban élne, ahol az elsődleges beavatkozók bombázását, a humanitárius segélyútvonalak elvágását és a gyilkos rezsim támogatását terrorizmuselhárításnak titulálják. Tisztázzuk: vannak Szíriában terroristák – sok van belőlük –, és elpusztításuk mindannyiunk érdeke. Minden egyes állampolgárunkra veszélyt jelentenek. Az Egyesült Államok épp emiatt vezet egy 67 országból álló koalíciót, amely Irakban és Szíriában az Iszlám Állam  által ellenőrzött területet 40%-kal visszaszorította, és minden héten egyre több kétségbeesett civilt szabadít fel. Ezért tárgyalt az Egyesült Államok Oroszországgal a legutóbbi megállapodásról, ezzel jelezve, hogy készek vagyunk Oroszországgal karöltve harcolni a Dzsabhatan-Nuszra és az Iszlám Állam ellen Szíriában. Senkinek se kell az Amerikai Egyesült Államokat a terrorizmus veszélyeivel kapcsolatban meggyőznie. Állampolgáraink gyakran elsőrendű célpontok szerte a világban. De amikor Oroszország fikciókat ölel magához, fel kell hívjuk rá a figyelmet. Amit Oroszország tesz és szponzorál, az nem terrorelhárítás.  Az barbarizmus.

Engedjék meg, hogy konklúziót vonjak. Pénteken napvilágot látott egy felvétel a számos, nemrégiben történt, kelet-aleppói légicsapás egyikének utóhatásáról. A videóban elsődleges beavatkozók kutatnak túlélők után egy összedőlt épület törmelékei között, miközben jókora betondarabokat dobálnak félre. A videón aztán egy gyermek fültépő sikolya hallatszik. Egy olyan gyermekéé, akit szó szerint betemetett a törmelék és a beton. Az elsődleges beavatkozók ezt hallva még kétségbeesettebb kutakodásba kezdenek, egészen addig, amíg a kislány feje és kék-fehér szoknyája elő nem bukkan a romok közül. A lány fájdalommal és rémülettel a hangjában kiáltozik. Végül az elsődleges beavatkozók gyengéden eltávolítják a körülette lévő törmeléket, és kiemelik a lányt – az ötéves Rawan Alowshot – a romok közül. Testét fehér por fedi. Olyan ez, mint egy csoda: látni őt élve kikászálódni a törmelékek alól.

Ám jelentések szerint a légicsapásban Rawan közeli hozzátartozóinak mindegyike életét vesztette. Az apja. Négy testvére. Mindannyiukat megölték. Milyen esélyei vannak Rawannak egy ilyen világban – milyen esélyei vannak család nélkül?  Anélkül, hogy egyáltalán sejthetné, éreznek-e támadói irántuk akár egy szemernyi empátiát is?

Mikor a civilek elleni erőszakos támadások száma emelkedik; mikor eltapossák azokat a civilizált viselkedési normákat, amelyek felépítésére több mint hetven évet szenteltünk; mikor teljes büntetlenségben lehet segélykonvojokat, civileket, lakóövezeteket, gyermekeket, kórházakat – büntetlenül – célba venni, milyen esélyei vannak Rawannak vagy nekünk bármelyikünknek?

Egy elsődleges beavatkozó az elmúlt napok könyörtelen támadásáról azt mondta: „az emberek nem tudják, mit tegyenek, vagy hova menjenek. Nincs menekülés. Olyan ez, mint a világvége”. A világ vége. Apokaliptikus, amit Kelet-Aleppóval művelnek. Rawan, a teljes családját ötévesen elveszítő gyermek esete kapcsán a Tanácsnak legalább azt bátran ki kellene mondania, ki a felelős ezért. És egy emberként szólítani fel Oroszországot a megállásra. Köszönöm.

Forrás: Remarks at a UN Security Council Briefing on Syria | Ambassador Samantha Power | U.S. Permanent Representative to the United Nations | U.S. Mission to the United Nations | New York City | September 25, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , | Comments Off

A NEMZETKÖZI VIZSGÁLÓBIZOTTSÁG (JOINT INVESTIGATION TEAM) JELENTÉSE A MALAYSIA AIRLINES MH17-ES JÁRATÁNAK LELÖVÉSÉRŐL

Sajtónyilatkozat |John Kirby | külügyi államtitkár és szóvivő | Közkapcsolati Osztály|Washington |2016. szeptember 28.

Az Egyesült Államok üdvözli a Nemzetközi Vizsgálóbizottság előzetes jelentését a Malaysia Airlines MH17-es járatának lelövéséről.

A Vizsgálóbizottság előzetes megállapításai alátámasztják Kerry külügyminiszternek a tragédiát követő napokban tett nyilatkozatát, mely szerint az MH17-es járatot egy Oroszország által támogatott, szeparatisták ellenőrzése alatt tartott kelet-ukrajnai területről kilőtt Buk típusú föld-levegő rakétával lőtték le.

A Vizsgálóbizottság azt is megállapította, hogy a Buk kilövőállást Oroszországból szállították Ukrajnának a szeparatisták ellenőrzése alatt tartott területére az incidens előtt, majd visszavitték Oroszországba, miután az MH17-es járat lelövésére használták.

Bár semmi sem enyhítheti azok gyászát, akik szeretteiket veszítették el a tragédiában, ez a bejelentés egy újabb lépés a felé, hogy igazságszolgáltatás elé állítsuk e felháborító támadás felelőseit.

Az Egyesült Államok továbbra is együtt fog dolgozni a Nemzetközi Vizsgálóbizottsággal a nyomozásban. Arra szólítunk fel más államokat is, hogy – amelyeknek lehetőségük van rá – teljes mértékben működjenek együtt annak érdekében, hogy felelősségre lehessen vonni az elkövetőket.

Forrás: Joint Investigation Team Report on the Downing of Malaysia Airlines Flight MH17 | Press Statement | John Kirby | Assistant Secretary and Department Spokesperson, Bureau of Public Affairs | Washington, DC | September 28, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , | Comments Off

AZ USA HOZZÁSZÓLÁSA A 2016-OS EBESZ EMBERI DIMENZIÓS VÉGREHAJTÁSI TALÁLKOZÓ NYITÓ PLENÁRIS ÜLÉSÉN

Tom Malinowski, a Külügyminisztérium demokráciával, emberi jogokkal és munkaügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára | Varsó, 2016. szeptember 19.

Elnök úr, a kormányok és a civil társadalom tisztelt képviselői,

Tom Malinowski vagyok, az USA demokráciával, emberi jogokkal és munkaügyekkel foglalkozó helyettes külügyi államtitkára.

Negyvenegy évvel ezelőtt a Helsinki Záróokmány lefektette annak alapelvét, hogy az emberi jogok tisztelete az államokon belül létfontosságú a biztonsághoz és az államok közötti együttműködéshez. A Záróokmányban „elismerik az emberi jogok és az alapvető szabadságok egyetemes jelentőségét” és arra köteleznek minden aláíró nemzetet, hogy „hogy elősegítsék egyetemes és tényleges tiszteletben tartásukat.”

Újra és újra látjuk a Záróokmány bölcsességének bizonyítékát.  Az Európa biztonságát érintő minden fenyegetést – a hidegháborútól a 1990-es évek balkáni háborújáig, vagy Oroszország mai ukrajnai agressziójáig – olyan államok cselekedetei eredményeztek, amelyek megtagadják az emberi jogokat saját népüktől, s a béke előrehaladása ezen helyzetekben akkor következett be, amikor helyreállították a jogok tiszteletben tartását. Ezért olyan magas a tét.

Ezeket az alapelveket sajnos ma is megkérdőjelezik még egyes szilárdan megalapozott demokráciákban is. Cinikus szelek fújnak e kontinensen, melyeket azok támasztanak, akik sietnek visszatérni azokba az időkbe, amikor az erő szabta meg a jogot Európában, akik úgy tekintenek a helsinki alapelvekben lefektetett elvekre és egyetemességre, mint a népük és a szomszédos országok felett gyakorolt hatalmuk elleni fenyegetésre.

S így, e pillanatban, amikor sok nép bizonytalan a jövőt illetően, egy dolgot szeretnék világossá tenni: Az Egyesült Államok továbbra is fenntartja és támogatja a Záródokumentumban foglalt eszményeket. Továbbra is védjük az EBESZ-t, és ellenállunk az intézményei és közös elkötelezettségük gyengítését célzó minden fenyegetésnek. Tudjuk, hogy ezen erőfeszítésben számíthatunk a résztvevő államok nagy többségének, és népeik nagy többségének támogatására. Biztosak vagyunk benne, hogy a történelem és az idő a helsinki eszmék mellet van, még akkor is, ha bizonyos kormányok és politikusok ma nem állnak mellette.

Az évek során néhánya azzal vádoltak minket és azokat az országokat, amelyek támogatják az egyének békés gyülekezéshez való jogát, szólásszabadságát és az életüket érintő döntésekbe való beleszólásuk jogát, hogy beavatkozunk mások belügyeibe. Ezt a nézetet megvitattuk és elutasítottuk 2010-es asztanai csúcstalálkozónkon, amikor minden EBESZ résztvevő állam megerősítette, hogy az emberi dimenziók iránti elkötelezettség minden résztvevő állam közvetlen és jogos aggodalma, és nem csupán az érintett állam belügye. A belügyekbe való beavatkozás azt jelenti, hogy egy állam megpróbálja meghatározni, vagy korlátozni egy másik állam népének döntéseit saját jövőjét illetően. Az emberi jogok védelme ennek ellenkezőjét teszi: támogatást nyújt az embereknek, hogy döntsenek saját jövőjükről.

Ennek megfelelően az Egyesült Államok régóta támogatja a választások megfigyelését szerte az EBESZ-en belül, amilyen a tegnapi oroszországi misszió is volt, nem azért, hogy bármely oldalnak kedvezzen (bár másként láthatják a dolgokat azok, akik választási csalásokat követnek el), hanem hogy támogassa minden egyén jogát vezetője megválasztására. Ukrajnában támogattuk azokat a szervezeteket, melyek feltárták a korrupciót, nem csak az előző, hanem a jelenlegi kormányban is. Hasonlóképpen üdvözöltük az EBESZ megfigyelőket az amerikai választásokon. Soha nem tiltakoztunk az ellen, hogy az Európai Unió olyan civil szervezeteket támogasson anyagilag, melyek a halálbüntetés ellen kampányolnak az Egyesült Államokban. Egyetlen, legitim demokráciájában biztos és bízó ország vagy kormány sem rémül meg a választások tisztaságának védelmezőitől, vagy az emberi jogok védelmezőinek határokon átnyúló együttműködésétől.

Azok a kormányok, amelyek üldözik az úgynevezett „külföldi ügynök” civil társadalmi csoportokat – melyek oly nélkülözhetetlenek a fékek és egyensúlyok fenntartásában egy demokráciában – egyértelműen megszegik a Helsinki Záróokmány alapelveit. Ártanak népüknek és nem mutatnak tiszteletet iránta, ahogyan Oroszország egyértelműen tette, amikor lesújtott állampolgári csoportokra, melyek állítólagosan veszélyes küzdelmet folytattak a kínzás ellen, felvilágosító munkát végeztek a HIV/AIDS betegséggel kapcsolatban, vagy akár csak a vándormadarakat védelmezték. Csatlakozom kollégáimhoz az Európai Unióban, akik aggodalmukat fejezték ki hasonló szigorú eljárásokkal kapcsolatban Azerbajdzsánban és Közép-Ázsia országaiban. Ők is olyan politikát folytatnak, amely szinte bizonyosan kudarcot vall majd.

Elvághatják az aktivistákat a külföldi anyagi forrásoktól. Démonizálhatják és üldözhetik azokat, akik együttműködnek nemzetközi szervezetekkel. Végül azonban az emberek mégis ellenállnak a korrupciónak, mégis tiltakoznak az erdők és tavak pusztítása ellen, mégis követelik, hogy beleszólhassanak a politikába. Nem állíthatjuk le külföldi beavatkozásra hivatkozva az elszámoltathatóságért küzdő mozgalmakat, mert az ilyen mozgalmak életereje minden országban belülről fakad, nem pedig kívülről. Ezzel csak felfedik saját bizonytalanságukat és gyengeségüket.

Tegyük világossá, hol látunk ma az államok belügyekbe való igazi beavatkozást: ezt látjuk a területek elcsatolására irányuló nyílt katonai beavatkozásokban, vagy amikor egy ország rákényszeríti akaratát egy másikra. Amikor például Oroszország fenyegetéssel, erőszakkal, vagy más kényszerítő eszközzel próbálja visszatartani Grúziát, Moldovát és Ukrajnát attól, hogy saját szuverén döntése alapján erősítse európai integrálódását, az a legnyilvánvalóbb példája annak a fajta beavatkozásnak, melyet a Helsinki Záróokmány megállítani hivatott.

Oroszország belügyekbe való beavatkozása sehol sem olyan arcátlan és véres, mint az ukrajnai konfliktusban, melyet fegyverekkel, kiképzéssel és az úgynevezett „szeparatisták” vezénylésével Oroszország tovább szít. A donbászi konfliktus majd 10.000 emberéletet követelt és 1,7 millió embert késztetett elvándorlásra. A minszki egyezményt teljes mértékben végre kell hajtani annak érdekében, hogy véget érjen az orosz agresszió Donbászban és a nemzetközi határokat újra Ukrajna ellenőrizhesse. Oroszországnak véget kell vetnie  Krímea megszállásának, elnyomásának – beleértve a tatár kisebbség is -, és vissza kell adni a félsziget ellenőrzését Ukrajnának. A világ országainak nagy többségével együtt kitartóan megtagadjuk Oroszországnak a Krím elcsatolását célzó kísérletének elismerését.

Hölgyeim és uraim, e nyitóbeszédben nem sorolhatom fel a biztonság összes fontos humán dimenziós vonatkozását, de gyorsan említek még néhányat, melyek fontosak a terrorizmus elleni fellépésben és az intolerancia elleni harcban. Az elkövetkező üléseken majd részletesebben megvitatjuk ezeket más témákkal együtt.

A terrorizmus minden országot fenyeget.  Sokan közülünk súlyos támadásokat szenvedtek el. A legtöbbünk közösen veszi fel a harcot a felelősök ellen. Itt, az Emberi Dimenziós Végrehajtási Találkozón, ahol a biztonság emberi dimenzióira összpontosítunk, azt is fontos felismernünk, hogy a néhány állam által az állampolgáraikra erőltetetni próbált választás biztonság és szabadság között hamis választás. A terroristáknak nincs szükségük szabad választásokra, a média szabadságára, vagy szólászabadságra ahhoz, hogy besétáljanak egy nyilvános helyre és lelőjék az embereket. Ám ezekre a szabadságokra szüksége van a civil szervezeteknek, melyeken keresztül az állampolgárok szembeszállnak az erőszakos szélsőségesekkel, és a politikai mozgalmaknak, melyek reményt adnak az embereknek a változások békés úton való elérésére. A szabadság korlátozása a védelmünk csökkentését jelenti. Az Egyesült Államok saját tapasztalatából tanulta meg, hogy ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Ugyanúgy nem engedhetjük meg magunknak az intoleracia erősödését, mely a terroristák által gerjesztett félelem mellékterméke. A mai populista demagógok olyan üzenetet terjesztenek, amely sok tekintetben az Iszlám Állam ideológiáját tükrözi: kisebbségi csoportok, migránsok és menekültek hibáztatása saját országuk problémáiért, és olyan illúzó keltése, hogy a faji tisztaság képzelt múltjába való visszatérés biztonságot hoz. A politikai vezetőknek és közszereplőknek, az Egyesült Államokban is, különleges felelősségük van abban, hogy elítéljék ezt az intoleranciát és emlékezzenek a múltunkra.

Emlékezzünk ma a lengyelekre, beleértve a lengyel zsidókat is, akik 1939-ben elmenekültek ebből az országból és befogadták őket a muszlim Törökországban, a francia menekültekre, akik 1940-ben biztonságra találtak Észak Afrikában, a magyar szabadságharcosokra, akik 1956 után Amerikába és sok más országba jöttek. Azt hiszem, bizton állíthatjuk, hogy ezen emberek közül, hasonlóan a mai szíriaiakhoz, nem mindenkinek voltak rendben a papírjai, amikor családjukat felszuszakolták egy hajóra, vagy átkúsztak a határkerítés nyílásán, hogy biztonságba érjenek. Ez az, amit nem állíthatunk biztonsággal: hogy a szerencse sosem fordul, hogy mi magunknak soha nem lesz szükségünk mások nagylelkűségére.

Hölgyeim és uraim, olyan időben találkozunk most, amikor az EBESZ mind a tíz alpelvét támadások érik.  A szabályszegőknek nem adhatjuk azt a választ, hogy újraírjuk, hanom hogy megerősítjük azokat. Meg kell védenünk alapelveinket és meg kell védenünk az EBESZ intézmények függetlenségét, megbízatását és költségevetését, melyek biztosítják az elvek gyakorlatba ültetését. Ezen intézmények között van a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodája (Office for Democratic Institutions and Human Rights), a médiaszabadság képviselője (Representative on Freedom of the Media) és a nemzeti kisebbségi főbiztos (High Commissioner on National Minorities). Ezek mind elszámoltatnak minket. Egyikünknek sem kell félnie tőlük.

Küldöttségem üdvözli az őszinte vitát a saját országunk kihívásairól. Idén, ahogy korábban is, beszámolunk majd a korábbi Találkozókon tett ígéreteinkről, és arra biztatom a többi delegációt is, hogy tegyenek hasonlóképpen.

Az is öröm számomra, hogy szülőhazámban lehetek, mely oly nagylelkűen vendégül látja ezt az évenkénti gyűlést, s mely otthont ad a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodájának és a Demokráciák Közösségének (Community of Democracies). A lengyelek oly sok áldozatot hoztak a demokrácia ügyéért és oly sokkal járultak hozzá saját és mások érdekében is, s a világnak most nagyobb szüksége van Lengyelország példát mutató vezetésére, mint valaha. Amikor Lengyelország megküzd jelenlegi alkotmányos kihívásaival, remélem, továbbra is figyelembe veszi a civil társadalom nézeteit és a Velencei Bizottság ajánlásait, hogy a folyamat és annak eredménye Lengyelországnak a demokratikus elvek és a jogállamiság iránti mély elkötelezettségét mutassa.

Az emberi jogok védelmezői kezdetektől a helsinki folyamat éltető erejét jelentik. Külön köszönetet szeretnék mondani azoknak az aktivistáknak és az emberi jogok azon védelmezőinek, akik személyes kockázatot vállaltak azért, hogy eljöhessenek ide. Azok iránt is szeretném külön tiszteletem kifejezni, akiket kormányuk meggátolt abban, hogy itt lehessenek. Szerencsére azért hangjukat hallathatják majd, mert a technológia segítségével bekapcsoljuk őket a Találkozó megbeszéléseibe. Az ilyen gyakorlatot folytató kormányoknak azt mondanám, hogy a részvételben gátolt aktivisták még több figyelmet kaphatnak, mint azok, akik itt vannak.  Szóval gratulálok.

A Találkozó során és az év minden napján azok mellett állunk, akik az emberi méltóság, az egyetemes jogok és a demokratikus kormányzás védelmén dolgoznak Bakuban és Asgabatban, Moszkvában és Dusanbéban, Ankarában és Asztanában, Budapesten és Biskekben, Minszkben és Taskentben. Remélem, hogy megbeszélésünk méltó lesz bátorságukhoz. Segítségükkel, ahogyan már oly sokszor korábban is, megvívunk a kihívásokkal, és továbbra is megvalósítjuk e kivételes szervezet vízióját és céljait.

Forrás: U.S. Remarks at the OSCE Human Dimension Implementation Meeting 2016 Opening Plenary | Tom Malinowski |Assistant Secretary, Bureau of Democracy, Human Rights, and Labor | Warsaw, Poland | September 19, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , , , | Comments Off

SZÍRIAI MENEKÜLTEK BEFOGADÁSA

John Kerry külügyminiszter sajtónyilatkozata| Washington, 2016. augusztus 29.

Egy évvel ezelőtt Obama elnök azt a célt tűzte ki, hogy legalább 10.000, a szíriai konfliktus elől menekülő legsebezhetőbb menekültet fogadjunk be az Egyesült Államokba. Ma, a menekültek befogadási eljárásához irányított további erőforrásokkal és az amerikai emberek biztonsága iránti kötelezettségünk és a szigorú ellenőrzés fenntartása mellett, elértük ezt a célt. 1975 óta több mint 3,2 millió menekült gazdagította az amerikai társadalom szövetét, mindegyikük erősebbé és sokrétűbbé tette társadalmunkat. A Külügyminisztérium hálás az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR), a Nemzetközi Migrációs Szervezetnek, a Belbiztonsági Minisztériumnak és az Egészségügyi Minisztériumnak, valamint a menekülteket segítő önkéntes csoportoknak nélkülözhetetlen együttműködésükért. Ezek a szervezetek élen járnak, és központi helyet foglalnak el a szíriai menekültek letelepítéséért folytatott kampányban és a jelen válság – mely a legsúlyosabb humanitárius katasztrófa a 2. világháború óta – kezelésében.

A legsebezhetőbb menekültek letelepítése mellett arra is mindig figyelmet fordítottunk, hogy humanitárius segítséget és védelmet biztosítsunk a menekülteknek ott, ahová menekültek, hogy vissza tudjanak majd térni otthonaikba, amikor a konfliktusnak vége lesz. Ezért dolgozunk olyan keményen a Nemzetközi Szíriai Támogató Csoporttal (International Syria Support Group) és az ENSZ-szel azon, hogy diplomáciai eszközökkel vessünk véget e konfliktusnak, és ezért vállaltunk olyan hatalmas kötelezettséget a Szíriának és a régiónak nyújtandó humanitárius segítségre – eddig már közel 5,6 milliárd dollár értékben – mely a régióban lévő szíriai menekültek és otthontalanná vált emberek millióit támogatja.

Tudjuk, hogy még többet kell tenni a Szírián belül ostrom alatt állók megsegítésére, többet kell tenni a menekültek megsegítésére, többet kell tenni Szíria szomszédjai, Libanon, Jordánia és Törökország támogatása érdekében, többet kell tenni azért, hogy megoldjuk a brutális konfliktust, mely már túl sok életet követelt és túl sok embert kényszerített otthona elhagyására.  Szeptember 20-án Obama elnök lesz a házigazdája a politikai vezetők menekültügyi csúcstalálkozójának (Leaders’ Summit on Refugees), egy magas szintű eseménynek, melyet az ENSZ Közgyűlésének idején rendeznek azzal a céllal, hogy növeljék a humanitárius segítséget és több hosszú távú és tartós lehetőséget biztosítsanak – nem csak a szíriai menekültek millióinak, hanem mindazoknak, akik más területeken zajló heves küzdelmek és üldöztetés elől menekülnek.  Ha többet szeretne megtudni az Egyesült Államoknak a szíriai menekültek humanitárius megsegítésére tett erőfeszítéseiről, kérjük, látogasson el ezekre az oldalakra: www.state.gov/refugeeresponse és www.aidrefugees.gov. Statisztikai adatokat és az Egyesült Államok Menekültbefogadási Programjával (United States Refugee Admissions Program) kapcsolatos más információkat itt találhat: www.wrapsnet.org. Minden más érdeklődést erre a címre várunk: prmpress@state.gov.

Forrás: Syrian Refugee Admissions | Press Statement | John Kerry | Secretary of State | Washington, DC | August 29, 2016

Posted in Foreign Policy, Uncategorized | Tagged , , , , | Comments Off

JOE BIDEN ALELNÖK LETTORSZÁGBAN MONDOTT BESZÉDE

Joe Biden alelnök beszédét mondja a Rigai Nemzeti Könyvtárban

Joe Biden alelnök beszédét mondja a Rigai Nemzeti Könyvtárban

Lett Nemzeti Könyvtár, Riga

A Fehér Ház | Alelnöki Hivatal | 2016. augusztus 24.

AZ ALELNÖK: Ez elegáns érkezés volt. (Derültség). Annyit mondok—nem sokszor beszélhetek egyszerre három elnökkel, ugyanaznap kétszer, és egyazon teremben. Szeretném megköszönni nekik a vendéglátást.

És Önnek, Külügyminiszter Úr, nagyon-nagyon köszönöm a beszédét—a nyitóbeszédét—, s a Szövetség iránti elkötelezettségét.

És Dainis, minél idősebb lesz az Ön unokája, annál jobban értékeli majd mindazt, amit Ön a hazájáért tett. Ha apám itt lenne, ránézne az Ön unokájára, és azt mondaná, hogy fiam, nagyon jó vér folyik az ereidben.

És szeretném megköszönni mindannyiuknak, hogy nem csak álmodoztak a függetlenségről, de a büszke lett emberekkel együtt ténylegesen meg is valósították azt.

Megtisztelő, hogy egy színpadon állhatok Önökkel. Hölgyeim és uraim, az Önök országa már régóta a civilizációk keresztútján áll. Ez a föld, ez az észak és dél közötti kapcsolat a vikingek és a görögök közötti ősi kereskedelmi út része volt. Híd volt kelet és nyugat között.

És mindezeken keresztül kialakították saját identitásukat— egyedi nyelvüket, s azt a szilárd meggyőződést, hogy a lettek ugyanolyan jogokat, s ugyanolyan tiszteletteljes bánásmódot érdemelnek, mint a Föld bármely más népe.

Még ez a gyönyörű épület is Lettország öröksége előtt tiszteleg. A Fény Vára a lett néphagyomány szerint szent hely volt: ott lakott a lettek minden bölcsessége, az volt a tanulás fellegvára.

Egy réges-régi napon azonban a letteket, Lettországot hódítók rohanták le. A legenda szerint a Fény Vára ekkor mélyen lesüllyed a tóba, s csak akkor emelkedett ki újra, amikor a lettek ismét szabaddá váltak. Tehát büszke vagyok arra, hogy itt állok ma Önökkel a szabad és független Lettországban, az Önök mai, modern Fény Várában.

És egy olyan napon szólhatok Önökhöz, amelynek rendkívüli jelentősége van az Önök történelme és a balti országok történelme szempontjából. Miniszter Úr, amint Ön is rámutatott, Hitler és Sztálin 77 évvel ezelőtt ezen a napon kötötte azt a titkos paktumot, amely megfosztotta szabadságától a balti országokat és számos más közép-európai országot.

Ez volt az a nap, amikor emberi machinációk próbálták megdönteni az egész emberiség osztatlan örökségébe tartozó, Isten-adta jogokat. Keserű és igen hosszú évek következtek. De Önök—Lettország, Észtország és Litvánia népe—túlélték és boldogulnak.

Ötven évvel később pedig közösen visszaszerezték maguknak ezt a napot. Augusztus 23. többé nem az árulás és gyalázat napja. Ez immár az a nap, amelyen Önök—a szó szoros értelmében—megmutatták a világnak a „balti utat”. Az Egyesült Államok Szenátusának tagja voltam akkor, s jól emlékszem a látványra, amikor kétmillió ember fogta egymás kezét, s alkotott több száz mérföldes, töretlen, élő láncot a fővárosaik között innen Vilniusig. Teljesen lenyűgözött. Önök inspirálták a világot. Inspiráltak minden elnyomott embert.

A világ láthatta a balti emberek örök, fékezhetetlen szellemét. Ismét megpillanthattuk a Fény Várát, amely ott él mindannyiukban. És láttuk, ahogy visszanyerik a szabadságukat.

Azt is büszkén mondhatom, hogy a nehézségek és megpróbáltatások ellenére soha nem ingott meg a népeink közötti barátság. Amikor az első világháború után minden balti állam kikiáltotta a függetlenségét, az Egyesült Államok elismerte és örömmel fogadta Lettországot, Észtországot és Litvániát a szuverén nemzetek közösségében.

És attól a naptól fogva az Önök országai—a mi országaink—soha, egyetlen percre sem vesztették el az Amerikai Egyesült Államok teljes diplomáciai elismerését.

Nem egészen egy évvel a náci-szovjet paktum után, a Welles Nyilatkozatként ismertté vált néhány rövid bekezdésben az Egyesült Államok tudatta, hogy mi nem fogadtuk el, és nem is fogjuk elfogadni Lettország, Észtország és Litvánia szovjet megszállását. (Taps.)

A Welles Nyilatkozat bizonyos szempontból az amerikai elvek egyszerű újrafogalmazása volt. „E kormány politikája általánosan ismert”—mondta. Majd félreérthetetlen módon rátért a politikára: „hiszünk a szuverenitásban, az önrendelkezésben és a területi integritásban. Elítéljük a fenyegetéssel vagy erővel végrehajtott, hódító lépéseket”.

Ennél egyértelműbben nem lehetne fogalmazni. A néhány hónappal korábban felesküdött kormányom nevében ugyanennek az érzésnek adtam hangot 2009-ben, a müncheni konferencián. Amit akkor mondtam, ma is igaz. Azt mondtam, hogy az Egyesült Államok nem ismer el érdekszférákat.

Úgy véljük, hogy „a szuverén államoknak joga van hozzá, hogy saját döntéseket hozzanak, és megválasszák saját szövetségeseiket.”

Ez továbbra is hazám általánosan ismert politikája. A Welles Nyilatkozatban lefektetett elveket végül belefoglaltak az Atlanti Chartába, s attól a pillanattól kezdve ez a nemzetközi rendszer egyik alappillére.

S a megszállás kegyetlenségei miatt szenvedő balti népek számára még ennél is fontosabbat jelentett. Nem engedte kihunyni a függetlenség parazsát.

Amikor az Önök nemzeti zászlói nem lenghettek Rigában, nem lenghettek Vilniusban, s nem lenghettek Tallinban sem, Washingtonban akkor is büszkén szárnyaltak. Sohasem lankadtak.

S bár az önök nyelvét és hagyományait háttérbe szorították, a világ nem hagyta magára a baltiakat. És amikor a „balti út” után, a régi Riga barikádjait követően Önök végre teljesen visszanyerték szeretett függetlenségüket, rászolgáltak az Önökbe fektetett hitünkre, hiszen egyértelműen megmutatták, mire képesek a lettek, az észtek és a litvánok.

A balti emberek néhány rövid évtized alatt igazi demokráciákat építettek. Megnyitották a gazdaságaikat, ami szabadjára engedte népük találékonyságát. Hittek Európa eszméjében. Véleményem szerint a múlt század egyik legmerészebb, és legfontosabb következményekkel járó elképzelése volt, hogy évszázados konfliktusok után Európa megújul, olyan integrált közösséggé válik, amely elkötelezett a politikai stabilitás, az áruk és személyek szabad áramlása, valamint a kollektív védelem ünnepélyes vállalása mellett—azaz létrejön az egységes, szabad, és békés Európa. Önök hittek benne. Tettek azért, hogy a részévé válhassanak. Tudom, hiszen az Egyesült Államok volt az Önök egyik leghűségesebb támogatója, s keményen harcolt az Önök NATO felvételéért. Figyelemmel kísértem mindezt. Nyilvánvalóan nem volt könnyű és soha nem volt magától értetődő. Önök érdemelték ki. Végrehajtották a szükséges gazdasági reformokat, életteli demokráciákat építettek, fokozták védelmi képességeiket, küzdöttek azért, hogy megfeleljenek a tagsági követelményeknek.

És azok, akik mindig védelmezték az Önök saját kormányzáshoz való jogát, nagyon büszkén nézték, amint teljes jogú NATO-szövetségesekként és EU-tagokként elfoglalták méltó helyüket.

Ma a balti államok tanúsítják az Európa-terv erejét. Annak, hogy mi hittünk Önökben, hogy ragaszkodtunk hozzá, hogy az ajtó nyitva álljon mindazok előtt, akik osztják az értékeinket és a vállalásainkat, szerintem rendkívül fontos szerepe volt az Önök sikerében.

Ez az, amiért az emberi történelemben az euro-atlanti közösség bővítése az egyik legkomolyabb hajtóerő a béke, a jólét és a demokrácia megteremtése terén.  A biztonságról nem is beszélve.

És Önök most nem csak Európa sikeres és integrált részei, de példaképül is szolgálnak azoknak az országoknak, akik ugyanezt a pályát szeretnék követni.

Ilyen időkben, amikor egyesek megkérdőjelezik az európai integrációba vetett tartós hitet, az Önök országai erőteljesen figyelmeztetnek rá, hogy sokkal többre juthatunk az együttműködés útjában álló falak ledöntésével, mint hamis megosztottság keltésével.

És éppen a mai nap az, amikor a „balti út” erejére emlékezünk, amikor az összevetett vállak és az összefonódó kezek erejét ünnepeljük. Ez különösen igaz, ha közös biztonságunkról van szó. A NATO tagok kollektív védelmet biztosító kölcsönös kötelezettségvállalása évtizedek óta a globális stabilitás sarokköve, és az is marad.

Ne legyen kétség: Amerika sziklaszilárdan és megingathatatlanul elkötelezett az 5. cikkely mellett. Vállaltunk egy szent kötelezettséget. A becsületünk a tét. Az pedig soha, de soha nem fordul elő, hogy ne tennénk eleget a kötelezettségvállalásainknak—ez nem csupán mostanra igaz, de a jövőben is mindig az lesz. (Taps.)

Obama elnök mélységesen hisz ebben, és én is hiszek. És bármit hallanak is ebben a felfűtött politikai időszakban, a hazámban széleskörű és szilárd két-párti elkötelezettség tapasztalható a NATO iránt. Ne higgyenek annak a másik fickónak! Nem tudja, hogy miről beszél, és nem tudja, hogy mit beszél.

Soha nem fogjuk elfelejteni, hogy az 5. cikkelyt első ízben az USA elleni 9/11-es támadás után léptették életbe. Amerika tehát mindig meg fogja védeni a szövetségeseit. Megadjuk a választ. S most, hogy Oroszország agresszív lépéseket tesz, s szomszédai szuverén jogát fenyegeti, a NATO éppen olyan fontos, mint eddig bármikor.

Európában még mindig felüti a fejét az agresszió, nekünk pedig készen kell állnunk a válaszadásra. Ezt jelenti az 5. cikkely—mindannyian készek vagyunk fellépni ellene. Nem csak az Egyesült Államok és a balti államok, hanem mindannyian. Ha egyet megtámadnak, akkor mindet megtámadják. Pont. Vége a mondatnak. Ez ennyire alapvető, ilyen egyszerű. Szeretnénk, ha Önök tudnák, és szeretnénk, ha Moszkva is tudná, hogy komolyan gondoljuk, amit mondunk.

A múlt hónapban a varsói NATO-csúcson súlyt adtunk ennek az üzenetnek: a szövetséges vezetők elhatározták, hogy fokozzák a NATO előretolt jelenlétét a balti államokban és Lengyelországban. Kanadai csapatok veszik át a vezetést itt Lettországban. Német csapatok Litvániában. Brit csapatok Észtországban. És az Egyesült Államok fogja vezetni a Lengyelországban jelen lévő NATO erőket.

Mindezeken felül az Egyesült Államok küld egy teljesen felfegyverzett harci dandárt—4200 harcra kész amerikai katonát—, hogy szárazföldi elrettentő erőt biztosítsanak nem csak Lengyelország területén, de az egész térségben. E brigád Lengyelországban fog állomásozni, de rendszeres képzést és gyakorlatokat tartanak majd itt a Baltikumban is. Csupán 2016-ra 170 gyakorlatot és biztonsági együttműködési tevékenységet terveznek. Az amerikai haderő növelése, és egy másik páncélos harci dandár számára elegendő amerikai berendezés és felszerelés kihelyezése, továbbá a NATO fokozottabb előretolt jelenléte miatt a régióban a hidegháború befejezése óta nem voltak példa ilyen erőteljes és elkötelezett szövetségesi képességekre.

Az Egyesült Államok pedig még további több mint 100 millió dollárral segít kifejezetten a balti államoknak, hogy megerősítsék biztonsági és védelmi együttműködési képességeiket, kiépítsék a rugalmasságukat, és elrettentsék az agressziót. Fejlesztjük saját együttműködési képességeinket, és az Önök képességeit is, amelyekkel bekapcsolódhatnak a NATO védelmi rendszerébe. Épp mostanában szállítottunk Javelin tankelhárító rakétákat Észtországba, biztonságos kommunikációs berendezéseket Litvániába, valamint közepes hatótávolságú légvédelmi radarokat ide, Lettországba.

És mellesleg a NATO soha nem volt olyan egyirányú utca, ahol csak Amerika tehet valamit európai szövetségeseiért. Az Egyesült Államok számára igen hasznos az Önök NATO-tagsága. Mi, az Egyesült Államok, erősebbek vagyunk így. Mi több, nagyobb biztonságban is vagyunk. Külpolitikánkat világszerte az egységes, szabad és békés Európára alapozzuk; így sugározhatunk erőt a világ bármely más részén. A balti államok pedig élen járnak abban, hogy megmutassák a kollektív védelem iránti elkötelezettséget.

Észtország azon maroknyi szövetségesek egyike, amelyek a NATO kérésének megfelelően GDP-jük két teljes százalékát védelmi kiadásokra fordítják. Mind Lettország, mind Litvánia is jó úton van ahhoz, hogy 2018-ra elérjék ezt az értéket. Együtt fontos lépéseket teszünk azért, hogy megerősítsük a védelmünket, s fokozzunk elrettentő képességeinket, hogy se Oroszország, se bármely más nemzet ne vonhassa soha kétségbe e Szövetség szándékait vagy képességeit.

És mivel Lettország, Észtország és Litvánia igen jól tudják, hogy mivel jár a jogfosztottság, és milyen szörnyű hatása van a megnyirbált szabadságnak, a balti államok az elsők között bíztatták arra a nemzetközi közösséget, hogy támogassa Ukrajna demokratikus fejlődését, s rójon költségeket Oroszországra. Köszönjük Önöknek!

Miközben az ukrán nép bátran harcol, hogy megvédje a demokráciát és függetlenséget, a balti államok hatásos példát és inspirációt szolgáltatnak hozzá. Önök az élő bizonyítékok arra, hogy ki lehet törni az elnyomás alól, ki lehet építeni az erős, független, és életteli demokráciát, s az ország az európai közösség teljes jogú tagjává válhat.

Ugyanakkor az egységes, szabad és békés Európa jövője attól függ, hogy az együttműködés és az integráció javul-e Európa-szerte, többek között itt a balti államokban. A regionális együttműködés elengedhetetlen volt Lettország és a balti államok sikeréhez. És a regionális együttműködés az, ami miatt ma Rigába jöttem.

Ma már részt vettem a balti csúcstalálkozón, ahol szó volt számos olyan területről, amelyen Lettország, Litvánia és Észtország már szorosan együttműködnek, valamint arról, hogy az Egyesült Államok hogyan segítse tovább az országaink közötti partnerséget. E globalizált század számtalan kihívásának csak összefogással tudunk megfelelni. Sokkal eredményesebbek, sokkal hatékonyabbak vagyunk, ha közösen igyekszünk mérsékelni a határokon átnyúló veszélyeket, s erősíteni közös biztonsági környezetünket. Ez különösen igaz a közeli szomszédokra. A balti államok pedig már eddig is sokat tettek együtt közös érdekeikért és közös értékeikért.

Ma igen bíztatónak találtam, hogy ezt a balti együttműködést még tovább akarják fokozni. Így szándékoznak biztosabbá tenni a határaikat, erősíteni kiber-védelmi képességeiket, befogadóbbá tenni a társadalmaikat, és a 21. századnak megfelelő erős és innovatív gazdaságokat építeni. Lettország népének pedig szeretnék gratulálni ahhoz a mérföldkő jelentőségű eseményhez, hogy az idén csatlakoztak a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezethez. Ez Lettország fejlődésének fontos elismerése, azt jelzi, hogy Önök a világ fejlett gazdaságai közé kerültek.

Egy másik kritikus terület, ahol Lettország, Litvánia és Észtország egyaránt profitálni fog a további együttműködésből, az energiabiztonság megszilárdítása. Ez a régió nem is olyan régen az Európa többi részétől elvágott, úgynevezett „energetikai sziget” volt. A balti államok pedig épp olyan jól tudják, mint minden más ország, hogy milyen nemzetbiztonsági következményekkel jár az energia-függőség. Megtapasztalták az elmúlt 25 évben.

Az utóbbi időben azonban Önök jelentős haladást értek el az energiaszektor diverzifikálása terén, hogy energia-ügyben ne függjenek egyetlen más országtól sem. Itt Lettországban fontos lépéseket tettek a gázszektor liberalizálásáért, aminek következtében a Baltikumban egy teljesen integrált regionális piac alakulhat ki. És Litvánia találóan „Independence”, azaz „Függetlenség” névre keresztelt cseppfolyósított földgáz termináljának felavatásával pedig Önök hatalmas előrelépést tettek ahhoz, hogy a balti régió energiaellátása többé ne függjön Oroszországtól.

Ez lenyűgöző! A fejlődés lenyűgöző! De van még tennivaló. Fontos, hogy véghezvigyék az energiaellátás diverzifikálására irányuló erőfeszítéseket, és bővítsék az Európához fűző kapcsolatokat, hogy egyetlen ország se használhassa fel az energiát az Önök szuverenitásának aláásására. És most van itt a cselekvés ideje, mert most vannak átalakulóban a világ energiapiacai.

Az Egyesült Államok és Észak-Amerika—Mexikó, az Egyesült Államok és Kanada—lesz a 21. század energia-epicentruma, ami részben a bőséges földgázunknak köszönhető. Mi, akik nagy mennyiségű cseppfolyósított földgáz behozatalára számítottunk, a világ leggyorsabban növekvő exportőrévé váltunk. Ez az első alkalom, hogy az Egyesült Államokból származó gázt használnak itt Európában. És most minden európai ország vásárolhat ebből az amerikai forrásból.

Ez rendkívül fontos, mert Európának különböző forrásokból származó gázra van szüksége—nem új vezetékekre, amelyek miatt még nagyobb mértékben függne Oroszországtól. Az orosz gáz ott lehet és ott is kell lennie az európai piacon, a piacnak viszont nyitottnak és versenyképesnek kell lennie. Mindenkinek be kell tartania a szabályokat. Így készséggel továbbra is együttműködünk a partnereinkkel, hogy segítségünkkel a térség országai energia tekintetében olyan jövőt biztosíthassanak maguknak, amilyet megérdemelnek.

Végül pedig e lépésekkel a régió tovább haladhat a növekvő gazdaságok és virágzó vállalkozások felé—egy olyan virágzó üzleti környezet felé, amely vonzza a beruházásokat, valamint a befogadó és soknemzetiségű társadalmakat. De ezt a jövőt csak úgy lehet elérni, ha a térség népei tovább erősítik a demokráciáikat, s megépítik, amit mi az Egyesült Államokban „még tökéletesebb unió” néven emlegetünk. Még mi magunk is dolgozunk rajta.

A demokráciában állampolgári kötelesség biztosítani, hogy a kormány a lakosságnak tartozzon felelősséggel, s ne egy szűk hatalmi érdekkörnek. A jogállamiságnak mindenkire egyaránt kell vonatkoznia. Az igazságszolgáltatási rendszernek méltányosnak, hatékonynak és átláthatónak kell lennie. Ellenkező esetben az ország nem vonzza a nemzetközi üzletet és kereskedelmet. És ilyen időkben, amikor Oroszország világszerte kényszerítésre és befolyásolásra próbálja használni a korrupciót, feltétlenül fel kell számolniuk azt, hogy megőrizhessék országuk szuverenitását. A korrupció a politika rákfenéje. A kiirtása az egyik leghazafiasabb cselekedet. Ezzel kell őrizni a jövőt, amelyet olyan szorgalmasan építenek.

Ez az, amiért sok évvel ezelőtt összekapcsolódott kétmillió ember keze. Az Önök nagy költőnője, akit zaklatott és fenyegetett a kommunista párt, akinek betiltották a munkáit, azt írta egyszer: „Ami úgyis elmúlik, annak muszáj ordítania. Muszáj érvelnie. Muszáj bizonyítania. De ami örök, az akár csendben is lehet.”

Ilyen volt a lett nép karaktere és lelkiereje. Észt és litván fivéreikhez és nővéreikhez hasonlóan átvészelték a szovjet megszállás dühét és ordítását, mialatt az ódon Riga csendes kövei óvták és őrizték a lett szellemet.

Önök túlélték, s biztosak voltak benne, hogy maradandó helyük van a világban. De a megaláztatásokkal szemben még az sem maradhat teljesen néma, ami örök. Végül az is énekelni kezd. Önök népük betiltott himnuszait énekelték. Ezek az „Isten áldja Lettországot”; a „Nap, mennydörgés”, valamint a „Daugava”, amelyről nem tudom, hogyan kell kiejteni, rosszul mondtam. Elnézést kérek érte. Önök előhúzták az elrejtett lett zászlókat. A dac virágaival borították a Szabadság Emlékművet. Visszavették az országukat.

Így ma, amikor országuk figyelemre méltó történelmét ünnepeljük—a Baltikum figyelemre méltó történetét—a jövőt kell tekintetbe vennünk. Erősítsük meg közös hitünket a töretlen emberi szellemben, és a minden embert egyesítő szabadságvágyban. Építsünk együtt olyan jövőt, amely megfelel a legmagasabb elvárásainknak. És kétség ne férjen hozzá, hogy bármilyen múló kihívással szembesüljünk, nem számít, hogy mennyire ordítanak, érvelnek, vagy bizonygatnak—a balti népek és az amerikai nép barátsága örök marad.

Isten áldása legyen az országaikon, és Isten védelmezze a katonáinkat, s mindazokat, akik kölcsönös szabadságunkat őrzik. Köszönöm, hogy itt lehetek. (Taps.)

Forrás: Remarks by Vice President Joe Biden at The National Library of Latvia | National Library of Latvia | Riga, Latvia |6:10 P.M. (Local)|The White House |Office of the Vice President |For Immediate Release |August 24, 2016

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , | Comments Off

MILYEN VESZÉLYT JELENT AZ ISIL A VALLÁSI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEKRE NÉZVE—BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES BESZÉDE A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS WASHINGTONI KONFERENCIÁN

Antony J. Blinken külügyminiszter-helyettes |Loy Henderson előadóterem | Washington, DC | 2016. július 29.

BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES: Jó reggelt kívánok, és mindannyiuknak nagyon-nagyon köszönöm. Örülünk, hogy itt vannak Washingtonban, s örülünk, hogy itt vannak a Külügyminisztériumban. Megtiszteltetés számunkra, hogy mindannyian eljöttek. Külön köszönetet szeretnék mondani Saperstein nagykövetnek. David, nem csak a mai napot köszönöm, hanem minden egyes napot, s azt, hogy vezető szerepet vállalsz e rendkívül fontos területen. Knox Thamesnek, s egész csapatának a munkájáért is hálásak vagyunk. A nemzetközi vallásszabadságra összpontosított, borotvaéles megfigyeléseik segítenek abban, hogy ez az alapvető jog, melynek jórészt saját nemzetünk erejét és megújulását is köszönhetjük, mindenütt védelmet és támogatást kapjon, de különösen—de különösen ott, ahol veszély fenyegeti.

A mai konferencia az iraki és szíriai vallási és etnikai kisebbségek jövője iránt érzett aggodalmunk megtestesülése, hiszen ezek számára a Daesh népirtó uralma alatt töltött utóbbi három év igazi rémálom, a túlélésért, az életmódjukért, a puszta létükért, valamint a több évszázados vallási hagyományaikért és kulturális örökségükért vívott napi küzdelem volt.

A pillanat, amelyben itt most összegyűltünk, igen nagy sietségre sarkall, e pillanatnak rendkívüli következményei lehetnek—most már tényleg számíthatunk rá, hogy véglegesen legyőzzük a Daesht, kiűzzük Irakból és Szíriából. Egyúttal azonban gondolnunk kell arra is, hogy miként készüljünk fel az utána következő óriási kihívásokra. Amint Kerry külügyminiszter is mondta a múlt héten, a Daesh elleni harcban fordult a kocka, jelentősen változott a helyzet—köszönhetően a világ minden tájáról összesereglett 65 partner szövetségének, köztük azon országok kormányainak, amelyeket Önök ma itt képviselnek.

Széleskörű kampányunk következetesen elvágja a Daesh pénzforrásait, elzárja a menedékeit, megfékezi a külföldi harcosok beáramlását, felveszi a harcot a közösségi oldalakon terjesztett szövegeivel, felszabadítja a településeket, lehetővé teszi a lakosság hazatérését, s ízekre szedi azokat a kifacsart eszmei alapokat, amelyekre a Daesh általános törekvései épülnek.

Harcosok tízezreit és magas rangú vezetők százait iktattuk ki. Több ezer fegyvert és eszközt semmisítettünk meg. Megfosztottuk a Daesht az ellenőrzése alatt tartott szíriai területek 20, iraki területek 50 százalékától, beleértve Szindzsárt, számtalan jezidita otthonát is.

Azt is tudjuk, hogy Irak és Szíria területén még nem ért véget a Daesh elleni harc. Még igen sok a tennivaló, városokat kell felszabadítani, embermilliókat kell szabaddá tenni. Daesh-vezetőket kell még levadászni, fel kell számolni az olaj és a régiségek forgalmazásával foglalkozó, illegális hálózatokat, s le kell állítani az idegen harcosok bejutását.

Szíriában továbbra is elsősorban a Daesh húz hasznot a pusztító polgárháborúból, melyet egy diktátor indított saját népe ellen. Ezért dolgozik Kerry külügyminiszter napi 36 órát egy olyan megállapodáson, ami érdemi választási lehetőséget kínálna a szíreknek azon túl, hogy a terroristák miatti félelemből Aszadot, avagy az Aszadtól való félelemből a terroristákat támogassák. S akárcsak a külügyminiszter, mi is éjt nappallá téve azon dolgozunk, hogy az ellenségeskedések tovább csökkenjenek, s az e téren elért eredmények tartósak legyenek, továbbá azon, hogy Szíriában élelemhez és gyógyszerhez jussanak mindazok, akiknek szüksége van rá.

Amint szorul körülötte a hurok, a Daesh megpróbál alkalmazkodni: válogatás nélküli támadásokra bíztat, s a lehető legtöbb helyen: egy bagdadi piacon, egy orlandói éjszakai bárban, egy nizzai sétányon, egy dakkai kávéházban, avagy Isztanbul központi terén. Ezen túlmenően még ott a küzdelem, hogy helyt tudjunk állni, hogy újjáépítsük a városokat, helyreállítsuk a szolgáltatásokat, az iskolákat és klinikákat megtisztítsuk a rögtönzött robbanó szerkezetektől, gondoskodjunk az otthonuktól távol került gyerekekről, segítsük a családok hazatérését, hogy felelősségre lehessen vonni a Daesht, hogy valódi biztonságot teremtsünk, s helyreállítsuk a jogállamiságot. Másképpen szólva vár a küzdelem, hogy biztosítsuk egy ország alapvető szükségleteit és megakadályozzuk a Daesh 2.0 felemelkedését. A végső harc tehát csak most kezdődik.

Amint az iraki erők az eddigi legnagyobb Daesh-elleni csatára—Moszul és a környező Ninivei-síkság felszabadítására—készülnek, nem csak a katonai győzelem fontos, de a széles körű politikai és gazdasági fejlődés is. E két feladatnak szorosan együtt kell járnia.

A múlt héten több mint 30 ország találkozott itt, a Külügyminisztériumban, hogy több mint kétmilliárd dollár értékű támogatást ajánljanak fel e fontos feladatra. Ez a munka—a stabilizáció, a megbékélés és a kormányzás fáradságos, aprólékos munkája—fogja biztosítani, hogy egyszer s mindenkorra legyőzzük a Daesht.

A Moszul visszavételéért folyó harc—a koordináció, a tervezés, az erőforrások és az elkötelezettség hatalmas bravúrja—Irak második legnagyobb városának felszabadításáért folyik majd, hogy hatékonyan elűzzenek egy ellenséget, s gondját viseljék a lakóhelyük elhagyására kényszerült emberek százezreinek.

E harc azonban valami mást is fog jelenteni: ez egy olyan momentum, amely nem csak több mint kétmillió iraki sorsát dönti majd el, de egész Irak jövőjét is meghatározza.

Moszul egy gazdag kulturális, vallási és társadalmi mozaik, amelynek egyedülálló és fontos helye van a modern Irak állam történetében ás identitásában. Évezredeken át, számtalan rendszer uralma alatt, s egymást követő konfliktusok közepette a keresztények, jeziditák, türkmének, szunniták, sabakok, kurdok, síiták egyaránt otthonuknak tekintették ezt az ősi várost.

Amikor a Daesh 2014-ben lerohanta a térséget, elszörnyedéssel figyeltük, amint célba vették a kisebbségeket, hogy elpusztítsák őket, rabszolgasorba taszítsák fiatal lányaikat és asszonyaikat, s legyilkolják férfijaikat és idősebb asszonyaikat. Moszulban, Szindzsárban és Amerliben a Daesh azért ölte a keresztényeket, mert keresztények; a jeziditákat azért, mert jezidiek; a síita muzulmánokat pedig azért, mert síiták.

Valójában a Szindzsár-hegységben csapdába esett több tízezer jezidita—férfi, nő, és gyermek—rendkívül kockázatos sorsa miatt indítottuk 2014 augusztusában a légicsapásokat, hogy megtörjük az ostromot. Biztos, hogy a közbelépésünk nélkül még sokkal többet lemészároltak volna.

A Daesh nem csupán megöli az embereket, még az identitásukat is el akarja törölni, hogy saját nihilista, gyilkos ideológiájával váltsa fel a sok évszázados kultúrát és történelmet.

A templomi harangok, amelyek több mint 1600 évig zúgtak Moszulban, elnémultak. Jónás próféta moszuli sírját lebombázták. Tal Afar síita szentélyeit és mecseteit lerombolták. A ninivei síkságon, Dair Mar Eliában a földdel tették egyenlővé a Szent Illés kolostort, Irak legrégebbi kolostorát.

Itt, e térségben—a civilizáció bölcsőjében—fonódtak először össze az emberiség gyökerei, olyan gyökerek, amelyek nem csak az őseinkhez kötnek bennünket, hanem egymáshoz is. Irak öröksége sokkal többet jelent a régiségeknél, bármilyen fontosak is azok. Irak öröksége a pluralizmus és a sokféleség kulturális infrastruktúrája is.

Mostanra a terror és a vad erőszak olyannyira megtépázta ezeket a gyökereket, hogy fennáll a veszély, hogy olyan kisebbségi közösségek, amelyek évszázadokon keresztül együtt éltek, együtt maradtak fenn, s még virágzottak is, teljesen eltűnnek a térségből, darabokra törve Irak társadalmi szerkezetének még a maradványait is. E törékeny, ostromlott, otthonuktól jórészt távolra kényszerített közösségek nem akarják elhagyni iraki szülőföldjüket, de ha nem kerül sor olyan konkrét lépésekre, amelyek figyelembe veszik az összes iraki szükségleteit és törekvéseit, kitörhet a mélyben fortyogó etnikai-szektariánus megosztottság, az egymással versengő célok és tervek visszafoghatják a fejlődést, s ismét felmerülhetnek és bosszúba torkollhatnak a belső határokkal kapcsolatos, heves régi nézeteltérések.

Amint az iraki és a koalíciós erők Moszul felszabadítását tervezik, az ország kisebbségi közösségeinek a védelme összekapcsolódik, szervesen összefonódik a nemzet politikai jövőjének tervezésével. Másképpen szólva: bármilyen kritikusan fontos is, hogy Irak területén legyőzzük a Daesht, felszabadítsuk a településeket, s lehetővé tegyük a lakosok hazatérését, ha nincs egy olyan alapvető politikai elrendezés, amelyben az összes iraki közösség úgy látja, hogy számára is van ott jövő, akkor változatlanul adottak lesznek azok a körülmények, amelyek miatt a Daesh eredetileg fel tudott emelkedni, s ki leszünk téve a Daesh 2.0 kockázatának. Irak jövője érdekében, a térség jövője érdekében, sőt, valójában az egész civilizált világ érdekében nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen, Önök sem engedhetik, hogy ez megtörténjen!

Minden irakinak—legyenek szunniták, síiták, kurdok, keresztények vagy bármi mások—biztosnak kell lennie abban, hogy az állam, amelynek érdekében harcra szólították, az állam, amelynek érdekében arra kérték, hogy maradjon a részese, kiáll az ő jogaiért, az ő igazságáért is; s abban is, hogy sokkal hatékonyabban képviselheti a saját érdekeit, ha egy egységes Irak polgára, mint ha más térségi hatalmak, avagy egy szétforgácsolódott, meggyengült országon belül valamelyik elszigetelt, versengő csoport alárendeltje.

Nos, egyikünk sem—egyikünk sem vak, látjuk, milyen hihetetlen kihívásokkal jár ez az elképzelés. A polarizáló iraki vezetés évei nem könnyítették meg a hiteles, hatékony politikai reformok megteremtését. Abádi miniszterelnök azonban lépéseket tett a helyes irányba, lefektették a nemzeti megbékélés és a decentralizáció alapjait, hogy a különböző etnikai és vallási csoportoknak növekvő önállóságot adhassanak, s azok egyre inkább irányíthassák saját ügyeiket, s rendelkezhessenek saját forrásaikkal. A több évtizedes diktatúra után az összes etnikumhoz és az összes valláshoz tartozó polgárnak azt kell éreznie, hogy az ország, amelyet hazájának tart, őt is képviseli.

Ezt a jövőt végső soron csak maguk az irakiak valósíthatják meg. Csak maga az iraki nép alakíthat ki olyan tartós és befogadó politikai rendet, amely nem engedi, hogy az újból teret nyerjenek a Daesh kialakulásának eredendően kedvező feltételek.

A mi szerepünk, a teremben lévő összes ember szerepe, s az általunk képviselt kormányok szerepe az, hogy Irakot kellőképpen támogassuk ebben, s valódi esélyt adjunk e jövőnek: elégítsük ki a kritikus szükségleteket, nyújtsunk műszaki segítséget, segítsünk megteremteni azt a teret, amelyben Irak maga hozhatja meg a saját jövőjére vonatkozó súlyos és fontos döntéseket.

Ezért szorosan együttműködünk a helyi hatóságokkal, hogy biztosítsuk a felszabadított lakosság azonnali szükségleteit, megtisztítsuk az utakat az aknáktól és a törmelékektől, bekapcsoljuk a vizet és a villanyt, újra nyissuk a pékségeket, újjáépítsük a hidakat, az iskolákba visszaküldjük a tanárokat tanítani, a gyerekeket pedig tanulni. Az UNDP azonnali és kibővített stabilizációra szolgáló finanszírozási lehetőségei kínálják a leghatékonyabb lehetőséget arra, hogy országok és magánszemélyek hozzájárulhassanak a sürgős szükségletek kielégítéséhez.

Egyúttal továbbra is segítünk Bagdadnak, hogy biztonsági erői és intézményei tükrözzék az ország sokféleségét. Iraki vallási kisebbségekből—sabak, jezidi és keresztény közösségekből—szervezett biztonsági alakulatok olvadnak be a pesmerga vagy iraki biztonsági erőkbe, s ezekből lesznek majd azok a későbbi helyi biztonsági és rendőri alakulatok, amelyektől a kisebbségi csoportok biztonságot várhatnak.

A tömegsírok kivizsgálását is finanszírozzuk, támogatást nyújtunk a nemi alapú erőszak áldozatainak, olyan protokollokat és adattárat hozunk létre, amely összegyűjti, rendszerezi, megőrzi, és elemzi az atrocitásokra vonatkozó dokumentációt. E nagy bátorsággal gyűjtött és nagy bátorsággal közzétett bizonyítékok segítenek majd egy nap igazságot szolgáltatni.

Támogatjuk Abádi miniszterelnököt abban is, hogy valóra válthassa a decentralizáció reményét, s így minden közösségnek—beleértve a kisebbségeket is—tényleg számítson Irak egysége. Anbár és Salah al Din tartományokban már igen ígéretesnek mutatkoznak ezek az erőfeszítések, itt a miniszterelnök felhatalmazta a kormányzókat, hogy vezessék a Rámádi és Tikrit stabilizálására és majdani újjáépítésére irányuló tervezési munkálatokat.

Végül pedig, amíg az iraki kormány hivatalos lépéseket tesz azért, hogy megerősítse, és jobb helyzetbe hozza a kisebbségeket, nekünk arra kell módot találnunk, hogy segítsünk tartósan jobbá tenni és újból felépíteni az erőszak-tépázta társadalmi kapcsolatokat, közösségek közötti viszonyokat, s a szomszédságok közötti alapvető bizalmat

Az utóbbi évek eseményei nagyon megviselték, talán szét is törték az iraki társadalom szerkezetét. Egészen biztosan a végsőkig feszítették, félelmet, bizalmatlanságot, ellenségeskedést keltve olyan közösségek között, akik egészen a közelmúltig békességben éltek együtt. Azon túl, hogy kezeljük az alapvető életminőséggel kapcsolatos, gyakorta társadalmi feszültségekhez vezető problémákat, így a korrupció, az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés, a foglalkoztatás kérdéseit, létesítenünk kell olyan csatornákat is, amelyeken keresztül párbeszéd, kommunikáció indulhat az iraki civil társadalmon belül, s bizalom épülhet a különféle közösségek között. Mindezek híján igen erőteljesen behatárolódna, hogy mit érhet el Irak, s milyen biztonságot tud garantálni.

Rendkívüli súlyú, problémákkal terhes időszakban jöttünk össze, s egyúttal olyan időszakban is, amikor egyesek világszerte hirtelen vitatni kezdik a sokszínűség és befogadás értékét. Ezt mutatja egyes népek vágya, akik inkább befelé fordulnának és még a függőhidakat is felhúznák, hogy a szomszédaik és a világ többi része nehogy bejuthasson hozzájuk. Ezt hallhatjuk a felhívásokban, amelyek falak építésére bíztatnak, s arra, hogy fordítsunk hátat a háború elől menedéket kereső családoknak.

Ám azok, akik hibát vagy veszélyt próbálnak találni a különbözőségeinkben, félreértik az emberiséggel kapcsolatos egyik alapvető és egyetemes igazságot: a tolerancia, a tisztelet, a befogadás nem a gyengeség forrása. Nem is a sebezhetőség vagy bizonytalanság forrása. Éppen ellenkezőleg: ezek a mi erőnk és stabilitásunk legfőbb tartalékai.

Mint tudják, az Egyesült Államok sem mentes ezektől a vitáktól. Néha mi is megbicsaklunk, miközben még tökéletesebb unióra törekszünk. De országunk mindig virágzásnak indul, ha visszatalálunk saját sarkcsillagunkhoz, ha óvjuk és becsben tartjuk nemzetünk gazdag sokszínűségét, s egyúttal tiszteljük közös emberségünket is.

Ha ötven vagy száz évvel ezelőtt azt kérdezték volna egy szakértőtől, hogy miben áll, hogyan definiálható egy ország gazdagsága, nos, szerintem a válasz a következők valamiféle kombinációjából állt volna össze: az ország mérete, a lakosság létszáma, a termőföld tömege, a természeti erőforrások sokasága, a katonaság ereje. Természetesen ezek ma is sokat számítanak. Itt az Egyesült Államokban ezek jó részével meg vagyunk áldva.

De mi tudjuk, most már tudjuk, hogy a 21. században egy nemzet igazi gazdagságát az emberi erőforrásai adják, és hogy az ország képes-e teljes mértékben kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket, lehetővé teszi-e, hogy polgárai építsenek, alkossanak, feltaláljanak, hogy kiválóvá váljanak. Azok az országok, amelyek szabad utat adnak e lehetőségeknek, amelyek áldoznak társadalmuk egészségére, biztonságára és sokszínűségére, a 21. században is virágzóak lesznek, függetlenül attól, hogy hol állnak a gazdagságot meghatározó régebbi skálán.

Ma ez az országok gazdagsága. Ez a jövő. És az Önök támogatásával segíthetünk abban, hogy Irak is ilyen jövőt teremthessen a közösségeinek, az országának. Nagyon szépen köszönöm. (Taps.)

Forrás: Remarks at the Washington Conference on Threats to Religious and Ethnic Minorities Under ISIL |Remarks | Antony J. Blinken, Deputy Secretary of State | Loy Henderson Auditorium | Washington, DC | July 29, 2016

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , | Comments Off