BESZÉD AZ ENSZ BIZTONSÁGI TANÁCSÁNAK AZ EURÓPAI KONFLIKTUSOKRÓL TARTOTT NYÍLT VITÁJÁN

Nikki Haley nagykövet | AZ USA állandó képviselője az ENSZ-ben | Az USA küldöttsége az Egyesült Nemzetek Szervezetében | New York | 2017. február 21.

- ahogyan elhangzott –

Köszönöm, Klimkin külügyminiszter úr, hogy elnököl ezen a fontos és időszerű nyílt vitán.  Köszönöm Guterres főtitkárnak, Zannier főtitkárnak és Schmidt főtitkárnak az átfogó tájékoztatást.

Könnyen eshetünk abba a hibába, hogy Európa békéjét és biztonságát magától értetődőnek gondoljuk.  Európa az erős és stabil demokráciák földrésze. Európa ezen kívül a virágzó gazdaságok földrésze is, s ezek a gazdaságok előnyt kovácsolnak a szoros együttműködésből.

Ám Európa komoly kihívásokkal is küzd – a legégetőbb ezek között Oroszország azon kísérlete, hogy destabilizálja Ukrajnát és megsértse Ukrajna szuverenitását és területi épségét.

Az Egyesült Államok elkötelezett azon intézmények mellett, amelyek segítenek megvédeni Európát.  Nem fogunk eltántorodni az Észak-atlanti Szövetség, a történelem valaha volt legerősebb szövetsége melletti elkötelezettségünktől.

Azon dolgozunk, hogy még hatékonyabbá tegyük a NATO-t, azáltal, hogy elmélyítjük az együttműködést a jelenlegi tagországok között, és nyitva tartjuk az ajtót azon új szövetségesek számára, akik teljesítik a tagság feltételeit, miközben azon vagyunk, hogy a NATO-val kapcsolatos terhek egyenlőbben oszoljanak meg.  Ezen felül, a NATO kiképzést és segítséget biztosít Ukrajna, Grúzia és Moldova védelmi képességeinek növeléséhez.  Az USA támogatja az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetet is, amely az európai konfliktusok megoldásán dolgozik.

Jelenleg például az EBESZ kulcsfontosságú szerepet játszik a kelet-ukrajnai helyzet megfigyelésében és monitorozásában. Az USA NATO és EBESZ kötelékei kiállták az idő próbáját.  Ezek olyan szervezetek, amelyek összehozzák az Atlanti-óceán két partján lévő partnereket, hogy megvédelmezzük közös eszméinket.

Az USA partnersége az Európai Unióval szintén mély és tartós.  Az EU olyan országokat köt össze, amelyek mélyen hisznek a demokrácia ügyében, az emberi jogokban, a gazdasági szabadságban, és amely Európát virágzóbbá  és békésebbé tette.

Az Egyesült Államok várakozással tekint az elé, hogy javítsa együttműködését az EU-val.  Előfordulhat, hogy az Egyesült Államok esetenként nem ért egyet az EU látásmódjával, ahogyan az barátok között természetes, de továbbra is fontos partnere marad.

A lényeg az, hogy senki se értelmezze félre az olykor előforduló politikai nézeteltéréseket és vitákat, tévesen úgy interpretálva azokat, mint a nem teljes elkötelezettség jelét európai szövetségeseink felé. Ez az elkötelezettség erős.

Több mint három évvel ezelőtt az ukrán emberek az utcára mentek, hogy felemeljék szavukat a politikai elnyomás és korrupció ellen.  Ezek a tüntetők szabadságot, demokráciát, és a jogállam tiszteletét követelték, és sikerült is létrehozniuk egy új Ukrajnát.  Az Egyesült Államok továbbra is az ukrán nép mellett áll.

Oroszország azonban megpróbálta megakadályozni az ukrán emberek által követelt változást. Oroszország elfoglalta a Krímet, és megkísérelte annektálni Ukrajna területének ezt a részét – ezt a cselekményt az Egyesült Államok nem fogadja el.

Ezek után Oroszország felfegyverezte, finanszírozta és megszervezte a kelet-ukrajnai szeparatista erőket, ami egy olyan, pusztító és értelmetlen konfliktushoz vezetett, amely eddig több mint 10.000 ember életébe került. Az avgyijivkai pusztítás jelenetei, melyeknek az elmúlt hetekben tanúi lehettünk, jól mutatják Oroszország azóta is zajló ukrajnai beavatkozásának következményeit. Az, hogy Oroszország az utóbbi napokban elkezdte elismerni az állítólagos útleveleket és más illegitim dokumentumokat, melyeket az Oroszország által támogatott szeparatisták az ukrajnai Donyeckben és a luhanszki régióban adnak ki, újabb közvetlen kihívást jelent azon erőfeszítések tekintetében,  hogy békét teremtsünk Kelet-Ukrajnában.

Az Egyesült Államok úgy gondolja, lehetséges jobb kapcsolat kialakítása Oroszországgal. Végső soron sokszor ugyanazokkal a fenyegetéssel nézünk szembe. De az Oroszországgal való szorosabb együttműködés nem történhet európai barátaink és szövetségeseink kárára.  Ezért szólítja fel az Egyesült Államok Oroszországot, hogy tisztelje Ukrajna szuverenitását és területi épségét.  Ezért sürgetjük Oroszországot, hogy mutasson elkötelezettséget a béke mellett, úgy, hogy végrehajtja a minszki egyezményben tett vállalásait és véget vet a Krím megszállásának.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió továbbra is egységesek ebben a tekintetben, és fenntartják a szankciókat mindaddig, amíg Moszkva teljes mértékben eleget nem tesz a Minszkben vállalt kötelezettségeinek.  A mi, Krímhez kapcsolódó szankcióink addig maradnak érvényben, amíg Oroszország vissza nem adja Ukrajnának a félsziget feletti ellenőrzést.

Európa más részein is vannak még jelentős politikai és fejlődési kihívások, melyekkel meg kell birkóznunk.

Grúzia szuverenitását, függetlenségét és területi épségét nemzetközileg elismert határain belül meg kell erősíteni és tiszteletben kell tartani. Bosznia-Hercegovina népei még mindig arra várnak, hogy vezetőik abbahagyják az etnikai megosztottságok kijátszására épülő politizálást, és helyette a korrupció kiirtására és egy stabilabb jövő építésére koncentráljanak. Cipruson azon dolgoznak a politikai vezetők, hogy véget érjen a sziget régóta fennálló kettéosztottsága, és tető alá hozzanak egy rendezést, amit az Egyesült Államok erőteljesen támogat.

A hegyi-karabahi konfliktus tekintetében az Egyesült Államok elkötelezett a Minszki Csoport folyamat mellett, hogy egy békés és tartós rendezést mozdítson elő. Minden oldalt arra hívunk fel, hogy tartsa tiszteletben a tűzszünetet, léptesse életbe azokat a bizalomnövelő intézkedéseket, melyekről megállapodás született, és térjen vissza a tárgyalóasztalhoz.

Moldovában az Egyesült Államok továbbra is a Dnyeszteren-túli konfliktus átfogó rendezését támogatja, olyan rendezést, amely kinyilvánítja Moldova szuverenitását és területi épségét, de különleges jogállást is biztosít egyben a Dnyeszteren-túli területek számára.

Ami Koszovót illeti, az Egyesült Államok meggyőződése, hogy, bár többet kell tenni annak érdekében, hogy megszilárduljon a kormányzat és a jogállam, a nemzetközi közösségnek el kell ismernie Koszovó nagy eredményeit, melyeket függetlenné válása óta elért. Koszovó megérdemli, hogy elfoglalja az őt megillető helyet a népek nemzetközi közösségében, beleértve a teljes jogú ENSZ tagságot is.

Az Egyesült Államok a jövőben is Európa legerősebb partnere lesz a béke és a jólét előmozdításában.  Kiállunk azok mellett az intézmények és szövetségek mellett, amelyek mindnyájunknak nagyobb biztonságot nyújtanak.

És azok az erős kötelékek, amelyek az Egyesült Államokat és Európát összefűzik, lehetővé teszik majd számunkra, hogy felnőjünk a kihívásokhoz, és, közösen, leküzdjük őket. Köszönöm.

Forrás: Remarks at a UN Security Council Open Debate on Conflicts in Europe | Ambassador Nikki Haley | U.S. Permanent Representative to the United Nations | U.S. Mission to the United Nations | New York City | February 21, 2017

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , , , , | Comments Off

BESZÉD AZ ENSZ BIZTONSÁGI TANÁCSÁNAK UKRAJNÁRÓL TARTOTT ÜLÉSÉN

Nikki Haley nagykövet| AZ USA állandó képviselője az ENSZ-ben| Az USA küldöttsége az Egyesült Nemzetek Szervezetében| 2017. február 2.

Köszönöm, elnök úr. Köszönöm Feltman és O’Brien főtitkár-helyetteseknek, valamint Apakan nagykövetnek a mai hasznos és átfogó tájékoztatást.

A mostani az első felszólalásom az USA állandó képviselőjeként az Egyesült Nemzetekben. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy az USA felirat mögött ülhetek,  és hogy az amerikai diplomácia oly sok óriásának  a  nyomdokaiba léphetek. Alázattal tölt el, hogy része lehetek annak a testületnek, melynek felelőssége nem más, mint hogy fenntartsa a nemzetközi  békét és biztonságot.  Várom, hogy mindegyikőjükkel szorosan együttműködhessek  ebben a Tanácsban. Az Egyesült Államok eltökélt, hogy cselekekvést szorgalmazzon. Nincs vesztegetni való idő.

Sajnálatosnak tartom, hogy az első felszólalásomat arra kell használnom, hogy elítéljem Oroszország agresszív cselekedeteit.  Sajnálatos azért is, mert ez az újrajátszása túl sok olyan, több éve megtörténő esetnek, amikor ezt az Egyesült Nemzetek képviselőinek meg kellett tennie. Nem kellett volna így lennie. Azt akarjuk, hogy javuljanak a kapcsolataink Oroszországgal. Azonban a kelet-ukrajnai szörnyű helyzet az orosz cselekedetek egyértelmű és határozott elítélést követeli.

A kelet-ukrajnai harcok hirtelen felerősödése civilek ezreit ejtette csapdába és létfontosságú infrastruktúrákat rombolt le.  A válság egyre jobban terjed, még sok ezer embert  veszélyeztetve. Az erőszak fokozódását  meg kell állítani.

Az Egyesült Államok kiáll az ukrán nép mellett, mely lassan három éve szenved az orosz megszállástól és katonai beavatkozástól. Addig, amíg Oroszország és az általa támogatott szeparatisták nem tartják tiszteletben Ukrajna szuverenitását és területi épségét, ez a válság folytatódni fog.

Kelet-Ukrajna természetesen nem az ország egyetlen része, amely Oroszország agresszív cselekedetei miatt szenved. Az Egyesült Államok továbbra is elítéli a Krím-félsziget orosz megszállását, és követeli azonnali megszűntetését. A Krím-félszigettel kapcsolatos szankciók addig maradnak érvényben, amíg Oroszország vissza nem adja Ukrajnának a félsziget feletti ellenőrzést. Az Egyesült Nemzetek alapelve, hogy az államok békében éljenek egymás mellett.

A kelet-ukrajnai béke visszaállításának egyértelmű útja a minszki megállapodás teljes és azonnali végrehajtása, melyet az Egyesült Államok továbbra is támogat. A kelet-ukrajnai emberek számára magas a tét. Minden egyes nap elteltével egyre több ember van kitéve annak a veszélynek, hogy halálra fagyjon, vagy végzetes robbanásban halljon meg.

Az Egyesült Államok felszólítja Oroszországot és az összes orosz szeparatista erőt, hogy teljesítsék a minszki megállapodásban vállalt kötelezettségeket, és hogy állítsák helyre, valamint tartsák tiszteletben a tűzszünetet. A minszki megállapodás előírja az erők és a nehézfegyverek visszavonását mindkét vonalról. Ez a fenntartható tűzszünet képlete. Az erők és nehézfegyverek visszahívása erről a területről életeket fog megmenteni.  Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Különleges Ellenőrző Missziójának teljes és korlátlan hozzáférést kell biztosítani. Az EBESZ felügyelet jelenléte segíthet a feszültségek csökkentésében.

Lehetséges az együttműködés ebben a kérdésben. A hét elején Oroszország és Ukrajna is támogatta ennek a bizottságnak az egyhangú felhívását a tűzszünet helyreállítására. Évek óta ez volt az első alkalom, hogy ez a Tanács képes volt összeülni Ukrajna ügyében. A területen lévő feleknek figyelniük kellene erre a jelre és tartózkodniuk kellene a harctól. Az Egyesült Államok elvárja, hogy akik hatással lehetnek a harcoló csoportokra, – különösképpen Oroszország, – tegyenek meg mindent, amit csak lehetséges, az erőszak fokozódásának  megszűntetéséért. Köszönöm.

Forrás: Remarks at a UN Security Council Briefing on Ukraine

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , | Comments Off

AZ EBESZ KÉPVISELŐJE ELÍTÉLI A SAJTÓSZABADSÁG HELYZETÉNEK ÉS AZ ÚJSÁGÍRÓK BIZTONSÁGÁNAK FOLYAMATOS ROMLÁSÁT AZ UKRÁN KORMÁNY ELLENŐRZÉSÉN KÍVÜL ESŐ TERÜLETEKEN

Bécs, 2017. január 24.

Az EBESZ Állandó Tanácsa Különleges Ellenőrző Missziója főellenőrének legutóbbi jelentését követően Dunja Mijatovic sajtószabadságért felelős képviselő ma elítélte a sajtószabadság helyzetének és az újságírók biztonságának folyamatos romlását Ukrajna konfliktus sújtotta részein.

Január 19-én az EBESZ főellenőre, Ertugrul Apakan nagykövet az EBESZ Állandó Tanácsában mondott beszédében – más ügyek mellett – felhívta a figyelmet számos, a szólásszabadság és a sajtószabadság folyamatos korlátozását érintő fejleményre olyan területeken, melyek nem az ukrán kormány ellenőrzése alatt állnak. Ezen fejlemények közé tartozik több mint 350 weblap betiltása, valamint az ukrán médiához – beleértve a nyomtatott sajtót és a rádió és TV csatornákat – való hozzáférés folyamatos korlátozása. Különleges aggodalomra ad okot, jelezte a képviselő, a médiában dolgozók folyamatos fenyegetése és megfélemlítése, valamint hogy az „LPR” (Luhanszki Népköztársaság) tagjai letartóztatták Eduard Nedeljaev és Gennadij Benitszkij bloggereket.

„Krízisek során az információhoz és a sokszínű véleményekhez való hozzáférés, valamint az újságírók biztonsága folyamatosan sérül” – mondta Mijatovic. „Csakúgy, mint a Krím esetében, a szabad véleménynyilvánítás és a sajtószabadság folyamatos romlása Ukrajna konfliktus sújtotta részein erősen aggasztó.”

A képviselő továbbá ismét kifejezte aggodalmát a krími Nyikolaj Szemena, a Krím-realii online sajtóorgánum újságírójának üldöztetése miatt. Jelentések szerint január 20-án Szemenát vád alá helyezték „az Oroszországi Föderáció területi függetlensége ellen irányuló cselekményekre való nyilvános felhívás miatt.” A vádemelésre az újságírónak a félsziget státuszára vonatkozó nézeteit kifejtő cikke nyomán került sor. Ha elítélik, akár öt év börtönbüntetés is várhat rá.

„Szemena esete mindannyiunkat emlékeztet a kritikus hangok elhallgattatásának önkényes gyakorlatára a Krímben.” – mondta Mijatovic. „Teljességgel elfogadhatatlan, hogy egy újságírót nézeteinek kifejtése miatt üldözzenek. A Szemena elleni minden vád ejtésére szólítok fel.”

„Újfent arra szólítok fel mindenkit, aki a törvényességért és a rendért felelős ezeken a területeken, hogy hagyja abba a sajtószabadság rombolását és tegyen meg minden tőle telhetőt az újságírók biztonságának elősegítése érdekében.” – mondta Mijatovic.

Hozzátette azt is, hogy nehéz átfogó értékelést adni a sajtószabadság jelenlegi helyzetéről, és újságírókkal kapcsolatba kerülni Ukrajna konfliktus sújtotta részein és a Krímben, elsősorban számos, a hozzáférést gátló és biztonsági akadály miatt.

A képviselő ismételten kifejezte aggodalmát a sajtószabadság megsértése felett a Krímben és Ukrajna konfliktus sújtotta részein, különösen kiemelve az újságírók és sajtóorgánumok elleni támadásokat, valamint az ukrán rádió- és TV csatornák blokkolását és azoknak az Oroszországi Föderáció állami csatornáival való jogtalan helyettesítését (lásd www.osce.org/fom/118990,   www.osce.org/fom/143861, www.osce.org/fom/234691, www.osce.org/fom/121673 és www.osce.org/fom/144931).

Az EBESZ sajtószabadságért felelős képviselője követi a médiával kapcsolatos fejleményeket mind az 57 EBESZ tagállamban.  Korai figyelmeztetéseket ad ki a véleményszabadság és a sajtószabadság megsértése esetén, valamint elősegíti az EBESZ sajtószabadsággal kapcsolatos kötelezettségeinek teljes mértékű betartását. További információ: www.osce.org/fom, Twitter: @OSCE_RFoM  és www.facebook.com/osce.rfom.

Forrás: OSCE Representative condemns continued deterioration of media freedom and safety of journalists in areas not controlled by Ukrainian government | Vienna | January 24, 2017

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , | Comments Off

ISMERJÉK MEG REX TILLERSON KÜLÜGYMINISZTERT

Az új amerikai külügyminiszter, egyben Trump elnök külügyi főtanácsadója Rex Tillerson, világjáró olajvezér és –mérnök. Február 1-én iktatták be 69. amerikai külügyminiszterként abba a hivatalba, amelyet korábban Thomas Jefferson és nemrég John Kerry töltöttek be. Elődei közül öten is Nobel békedíjat kaptak.

Rex Wayne Tillerson a Texas állambeli Wichita Fallsban született 1952 márciusában, Bobby Joe és Patty Sue Tillerson három gyermeke közül másodikként. Édesapja kenyérárus volt, aki kevesebb fizetésért inkább az Amerikai Cserkészszövetséghez ment dolgozni. A cserkészet a család vérében volt. A cserkészek becsületkódexe Tillerson számára próbakő maradt.  13 évesen megkapta a Sas Cserkész (Eagle Scout) címet és a szervezet elnöke lett. A család előbb az oklahomai Stillwaterbe, majd a texasi Huntsvillbe költözött.

Szerény körülmények között éltek, mondta el a Texas Tech Egyetemen 2015-ben tartott beszédében. Mindig volt munkája, füvet nyírt, pincérsegédként dolgozott és 16 éves korára gondnok lett az Oklahoma Állami Egyetem mérnöki épületében. „Fogalmam sem volt róla, mi az, hogy mérnök”, vallotta Tillerson, de tanult és elhatározta, hogy ő is mérnök lesz. Tillerson, aki dobolt, megkapta Austinban a Texasi Egyetem egyetemi zenekarába mérnökhallgatóknak kiírt ösztöndíjat.Tanulmányai elején sokat küszködött és kétségei voltak, hogy neki való-e az egyetem. Egy tanára viszont sokat segített neki túljutni ezen a mélyponton és jó jegyekkel végzett.

Az Exxon a frissdiplomás mérnököt Texasba, Katy városába küldte. „Mindent nekem kellett megcsinálnom. Semmit nem tudtam az olajiparról”, mondta. Tillerson gyorsan lépkedett föl a ranglétrán, 28 évesen menedzserként vezette a Texas szívében és a környező államokban lévő olajüzemeket.  1995-ben az Exxon a polgárháborúból kilábaló Jemenbe helyezte át. Két évet töltött Szanaában. Következő állomása Oroszország volt, ahol bonyolult megegyezéseken dolgozott a Szahalin szigeteki és a Kaszpi-tengeri fúrásokat illetően.

Abban a 14 hónapban, míg Tillerson ott tartózkodott, az országban hat miniszterelnök váltotta egymást, a hatodik Vlagyimir Putyin volt. Ami Jemenben és Oroszországban is segítette Tillersont, az volt, hogy mindig „nagyon nyíltan beszélt”, nem hagyott kétséget a saját és az Exxon álláspontjáról. 1999-ben, oroszországi munkája után, az újonnan egyesített ExxonMobile 120 projekt élére nevezte ki. „Egy repülőgépen éltem, minden időmet utazással töltöttem a világ körül… kormányokkal építettem a kapcsolatokat”, mesélte Tillerson. „Sosem vágytam arra, hogy elnök vagy vezérigazgató legyek”, mondta.De a cég rangidős alelnökévé tette és a legmagasabb pozícióra készítette fel, amit el is ért 2006-ban.

Tillersonnak és feleségének, Rendának négy fia és öt unokája van. Otthonuk egy lovas farm a texasi Bartonvillben, ahol lovakat tenyésztenek és treníroznak. A rodeó és az amerikai futball a kedvenc időtöltése.

Tillerson nem ismeretlen Washingtonban sem. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok központjának kurátora és a Ford Színház Társaságának elnökhelyettese volt. 2013-ban a tekintélyes Nemzeti Mérnöki Akadémiába is beszavazták.

Forrás: Learn about Secretary of State Rex Tillerson | Share America

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , | Comments Off

A TŰZSZÜNET MEGSÉRTÉSE KELET-UKRAJNÁBAN

Mark Toner megbízott szóvivő nyilatkozata | USA Külügyminisztériuma | Szóvivői Iroda | 2017. január 31.

Az Egyesült Államok súlyos aggodalmát fejezi ki a Kelet-Ukrajnában, Avgyijivka-Jaszinuvata környékén a minap kirobbant erőszak miatt. Az EBESZ Különleges Megfigyelő Missziója (Special Monitoring Mission) január 28. óta küld jelentéseket a harcok drámai fokozódásáról, melyekben nehéztüzérség és a minszki egyezmény által tiltott más fegyverek is részt vettek. A harcoknak több tucatnyi ukrán katonai, valamint 10 civil áldozata volt. Emellett 17.000 civil, köztük 2.500 gyermek maradt víz, fűtés és elektromos áram nélkül. A nagyobb humanitárius krízis elkerülése érdekében azonnali és tartós tűzszünetre, valamint az EBESZ megfigyelők számára korlátlan hozzáférés biztosítására szólítunk fel. Egyben megerősítjük az USA támogatását a minszki egyezmény teljes végrehajtása iránt.

Forrás: Ceasefire Violations in Eastern Ukraine | Statement by Mark Toner, Acting Spokesperson | U.S. Department of State | Office of the Spokesperson | January 31, 2017

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , | Comments Off

AZ OROSZORSZÁGI FÖDERÁCIÓ FOLYAMATOSAN MEGSÉRTI A NEMZETKÖZI JOGOT, ÉS SEMMIBE VESZI AZ EBESZ ELVEIT ÉS KÖTELEZETTSÉGEIT UKRAJNÁBAN

Kate M. Byrnes, az USA EBESZ ügyvivőjének beszéde az Állandó Tanácsban | Bécs | 2017. január 26.

[részletek]

Köszönöm, Elnök úr.

Apakan és Sajdik nagykövetek az Állandó Tanácsnak a múlt héten tett beszámolójukban világossá tették, hogy átfogó tűzszünetnek kell érvényben lennie ahhoz, hogy a minszki egyezmény politikai, humanitárius és gazdasági aspektusait tekintve előrelépést lehessen elérni.  Sajnos ez a tűzszünet továbbra is várat magára – a Különleges Megfigyelő Misszió ismét robbanások százait jegyezte fel szerte a Donyecki-medencében.  Ez a konfliktus mindaddig éles marad, amíg a minszki egyezményben meghatározott fegyvereket vissza nem vonják, és a harcok beszüntetésére és az aknátlanításra vonatkozó keret megállapodásokat teljes mértékben végre nem hajtják.  Ellenkező esetben nemigen lehet megakadályozni a kisebb összecsapások eszkalációját, és a konfliktus folytatódását.

………………………………………………

Minden EBESZ tagállamnak a továbbiakban is ki kell állnia a szuverenitás és területi épség helsinki záróokmányban lefektetett elvei mellett, és vissza kell utasítania a Krím Oroszország általi törvénytelen megszállását és megkísérelt annexióját.  A Krím továbbra is Ukrajna szerves része marad, az ország nemzetközileg elismert határain belül.   A szankciók mindaddig érvényben maradnak, amíg Oroszország be nem szünteti a Krím megszállását, és a félsziget feletti ellenőrzést teljes mértékben vissza nem adja Ukrajnának.   Csatlakozunk európai és más partnereinkhez, amikor megerősítjük, hogy az Oroszország-elleni, annak kelet-ukrajnai agresszióját büntető szankciók addig maradnak, amíg Oroszország teljes mértékben végre nem hajtja a minszki egyezményben tett vállalásait.

Köszönöm, Elnök úr.

Forrás: Ongoing Violations of International Law and Defiance of OSCE Principles and Commitments by the Russian Federation in Ukraine | As delivered by Chargé d’Affaires a.i. Kate M. Byrnes  to the Permanent Council |Vienna |  January 26, 2017

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , | Comments Off

A NATO IDENTITÁSA

Írta Michel Yakovleff altábornagy | megjelent a NATO Review 2017. január 20-i számában.

Most, hogy az események, úgy tűnik, felgyorsulóban vannak mind a NATO-ban, mind a NATO-n kívül, a legtöbben azt a kérdést teszik fel, „Mit csinál a NATO?”, vagy azt, hogy „Hová tart a NATO?”. Én azonban megkockáztatom, hogy van egy ennél alapvetőbb kérdés: „Mi a NATO?” Az, hogy kik vagyunk, többet árul el rólunk és állandóbb, mint az, hogy mit teszünk, mire készülünk, miről gondolkodunk, vagy miről beszélünk.

Gondolkodjunk el tehát egy pillanatra ezen a kérdésen, a NATO identitásán.

Először is, amikor létrehozták a NATO-t, azért hozták létre, hogy egy kimondott, látható, létező fenyegetést ellensúlyozzanak. A hidegháború idején, a NATO hatalmas tervező munkát végzett és rengeteg hadgyakorlatot tartott, erőteljes doktrínát és interoperabilitást fejlesztett ki.  Ezek a tevékenységek erőteljesen élőmunka-igényesek, és a helyzet az, hogy ez volt maga a cél is: adjunk munkát ennek a sok embernek, hogy együtt dolgozzanak.  A NATO parancsnoki struktúrája lett a NATO iskolája, az a szerv, melyben tisztek, tiszthelyettesek és polgári alkalmazottak ezrei fordultak meg és szereztek képesítést, egy új, többnemzetiségű perspektívát, a „NATO-módszert” elsajátítva.

Amikor a Varsói Szerződés és a Szovjetunió felbomlásával megszűnt a fenyegetettség, majd Oroszország a korábbinál konstruktívabb kapcsolatot alakított ki a NATO-val, a Szövetség nem oszlott fel.  Sokakat meglepve, egyeseket megdöbbentve, a Szövetség úgy döntött, hogy együtt marad, nem másért, mint a családi összetartozás érzéséért.  A Szövetség, mely valami ellen jött létre, átalakult egy Szövetséggé valamiért.  Nincs szükségünk fenyegetésre ahhoz, hogy együtt akarjunk maradni, ahogyan a családoknak sincs szükségük különösebb okra, hogy összetartsanak és prosperáljanak.

Akkoriban a vezető gondolat a Partnerség a Békéért volt, az elképzelés, hogy alakítsunk ki barátságot korábbi ellenségeinkkel. Ez annyira sikeresnek bizonyult, hogy a mai 28 tagállamból 12 (nemsokára, Montenegróval együtt, 13) partnerként indult el a NATO felé vezető úton. Ma nincs olyan művelet, melyet a NATO partnerei nélkül fontolna meg, sokkal inkább politikai és etikai, mintsem katonai műveleti okokból.

A NATO egy sikeres család. Néhány szomszédja szeretne csatlakozni hozzá, mások időszakosan szeretnének csak társulni, ami teljesen rendben van. Minden partnerünk saját maga dönti el, mit szeretne.  Bár a Szövetséghez való közelségük különbözik, a NATO partnerei meghatározói részei lettek a Szervezetnek, amely számára a partnerekkel való közös munka nem egyszerűen egy kompetencia: ez a sorsa.

És mi a helyzet a katonai műveletekkel? Nos, a katonai műveletek 1993-ban kezdődtek, nem kevesebb, mint 42 évvel a NATO Parancsnoki Struktúrájának létrehozása után.   És, tekintve, hogy egyetlen műveletet sem úgy terveznek, hogy örökéletű lesz, olyan törekvésünk is van, hogy egy nap, valamikor, a NATO többé nem folytat majd katonai műveleteket.  És erre a napra senki sem úgy tekint, mint a NATO napjának leáldozására.

Más szavakkal, bár ez látszólag szembemegy a szervezet háborús ethoszával, nem a katonai műveletek alkotják a NATO DNS-ét.  A műveletek a non plus ultra, rendkívül fontosak és meghatározó jellemzői a NATO értékének és erejének, de nem ezek alkotják a NATO létezésének okát. Csakúgy, ahogyan an NATO fejlődött és virágzott a műveletek kora előtt, ugyanígy virágozni fog a műveletek kora után – már ha az a nap eljön valaha.

A NATO identitása tehát a tervezésben, a gyakorlatozásban, a koncepcióalkotásban (a doktrína, az interoperabilitás és a képességek fejlesztése mögött meghúzódó elképzelések kidolgozásában) és a partnerségben gyökerezik.  A műveletek állnak minden felett, ezek jelentik a Szervezet hatékonyságának és legitimitásának abszolút mércéjét. De nem részei a Szövetség alapvető genetikai kódjának. Még ha a NATO többé nem folytatna katonai műveleteket, nemzeteink nagy valószínűséggel akkor is együtt szeretnének maradni – Szövetségként, készen, előrelátóan, barátságosan, nem feltétlenül harcolva!

Még most is, amikor egy, a korábbinál fenyegetőbb környezet van kibontakozóban, remélem, hogy a Szövetség hű marad alapvető természetéhez: egy Szövetség marad valamiért, nem valami ellen.

A szerzőről: Michel Yakovleff altábornagy hét évig szolgált a NATO Parancsnoki Struktúrájában, először a NATO főparancsnokságon, mint a Szövetséges Fegyveres Erők Legfelső Parancsnokának képviselője, majd a brunssumi Szövetséges Összhaderőnemi Hadműveleti Parancsnokságon, tervezésért felelős törzsfőnök-helyettesként és törzsfőnökként.  Legutóbbi megbízatása a SHAPE törzsfőnökének helyettesi pozíciója volt, 2016 novemberéig.

Forrás: The Identity of NATO | by LTG Michel Yakovleff | NATO Review | January 20, 2017

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , | Comments Off

ÖT KEVÉSBÉ KÖZISMERT TÉNY DONALD TRUMP MEGVÁLASZTOTT ELNÖKRŐL

Mire beiktatása megtörténik, a hosszú kampányt és a kemény választási időszakot követően, az amerikaiak – és az egész világ – sokat tud már az új elnökről. Sőt, mivel a leendő elnök már az előtt is nagy ismertségnek örvendett, hogy indult volna az elnöki posztért, máris azt hihetjük, többet már aligha tudhatunk meg róla. És mégis! Itt olvasható 5 kevésbé közismert tény az USA 45. elnökéről:

A csillag ereje

Beiktatása után Donald Trump lesz Ronald Reagan mellett a másik olyan amerikai elnök, aki csillaggal bír a hollywoodi Hírességek Sétányán (Walk of Fame), azon a híres kaliforniai járdaszakaszon, amely több mint 2500 jelentős szórakoztatóiparbeli személyiséget tüntet ki. Trump 2007-ben kapta meg az elismerést a „The Apprentice” valóságshow-val kapcsolatos munkásságáért. Reagan a csillagát 1960-ban kapta meg, a politikai pályafutása előtti színészi karrierjének elismeréseként.

Kezet rá!

Évtizedekkel ezelőtt Trump azt állitotta, „kézfogás-fóbiás”. A kampányidőszak során persze nem volt nehéz megtanulnia felülemelkedni ezen az ellenérzésen. „Politikus vagyok” – mondta a kampány során. – „El tudná képzelni, hogy azt mondjam, nem fogok senkivel sem kezet rázni?” Elnökként valószínűleg évi 65.000 kézfogással lesz dolga.

 

Szerény kezdetek a nagy gazdagság előtt

Trump a Forbes-nak elmondta, hogy első jövedelméhez akkor jutott hozzá, amikor ő és bátyja eldobott szódás üvegeket gyűjtött építész édesapjuk New York-i építési telkein. Az üres üvegpalackokat néhány centért tudták becserélni a forgalmazónál. „Ez valószínűleg egy átlagon aluli zsebpénznek felelt meg” – mondta Trump.

Mozgásban a „Mogul”


Az elnök biztonságáért felelős titkosszolgálat fedőnevet ad az elnöknek, valamint minden egyes családtagjának. Mindannyiuké ugyanazzal a betűvel kezdődik. Trump megválasztott elnök fedőneve Mogul. A következő First Lady-é, Melania Trumpé Muse, míg jelentések szerint Trump lányáé, Ivankáé Marvel.

Trump és az Aranypolgár


Trump kedvenc filmje az 1941-es Aranypolgár (Citizen Kane), amely egy nem mindennapi sajtómágnás történetét meséli el. „Úgy gondolom, az Aranypolgárból megtanulod, hogy a vagyon talán nem minden. Mivel ő vagyonos volt, de nem boldog” – mondta el Trump egy 2002-es videóinterjúban.

Forrás: 5 little-known facts about President-elect Trump |Share America

Posted in Elections | Tagged , , , | Comments Off

KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE A KÖZEL-KELETI BÉKÉRŐL

Az USA Külügyminisztériumának DipNote blogja | 2016. december 28.

John Kerry, az Egyesült Államok külügyminisztere ma fontos beszédet mondott a közel-keleti békéről.

Beszédében Kerry külügyminiszter elmondta: “Obama elnök teljes kormányzati ideje alatt mélyen elkötelezett volt Izrael és annak biztonsága iránt, és ez az elkötelezettség vezette őt a közel-keleti béke elérése érdekében tett erőfeszítéseiben.  Amint mindannyian tudják, olyan ügy ez, amelyen intenzíven dolgoztam külügyminiszterségem ideje alatt egyetlen egyszerű oknál fogva: e két-állam megoldás az egyetlen járható útja annak, hogy igazságos és tartós békét érjünk el izraeliek és palesztinok között. Ez az egyetlen módja annak, hogy biztosítsuk Izrael, mint zsidó és demokratikus állam jövőjét, mely békében és biztonságban él szomszédjaival.  Ez az egyetlen módja annak, hogy szabad és méltóságteljes jövőt biztosítsunk a palesztin népnek.  És fontos módja ez az Egyesült Államok érdekei előmozdításának a régióban.

Kerry külügyminiszter ezzel fejezte be beszédét: „Egyszerűen túl nagy a tét — izraeliek és palesztinok eljövendő nemzedékei számára – ahhoz, hogy átadjuk magunkat a borúlátásnak, különösen, amikor a béke valójában még lehetséges.  Nem veszíthetjük el reményünket a béke lehetőségében. Nem törődhetünk bele abba, amikor azt mondják, így kell legyen mindig, ahogyan most van, hogy nincs esély egy jobb jövőre. Az izraelieknek és a palesztinoknak maguknak kell meghozniuk a nehéz döntéseket a béke érdekében, de mi mindannyian segíthetünk ebben. És az izraeliek és palesztinok eljövendő nemzedékei, a régió összes népe, és az Egyesült Államok érdekében, valamint az összes ember érdekében szerte a világon, akik a békéért imádkoznak és munkálkodnak nemzedékek óta, reménykedjünk, hogy mindannyian – különösen az izraeliek és a palesztinok – készen állunk most e döntések meghozatalára.”

Kerry külügyminiszter beszédét (angol nyelven) itt olvashatják, illetve itt nézhetik meg.

Forrás: Secretary Kerry Delivers Remarks on Middle East Peace | DipNote| December 28, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , | Comments Off

SAMANTHA POWER ENSZ-NAGYKÖVET BESZÉDE A BIZTONSÁGI TANÁCS SZÍRIÁVAL KAPCSOLATOS RENDKÍVÜLI ÜLÉSÉN

Samantha Power nagykövet, az USA állandó képviselője az ENSZ-ben | USA ENSZ misszió | New York City | 2016. december 13. | ahogyan elhangzott

Köszönöm. A következők történnek most Kelet-Aleppóban: A harcok miatt csapdába szorult lakosok utolsó segélykéréseiket küldik, vagy búcsút mondanak. Egy Mohammad Abu Rajab nevű orvos a következő hangposta-üzenetet küldte: „Ez az utolsó segélyhívásunk a világ felé. Mentsétek meg ezeket a gyerekeket, nőket és idős férfiakat! Mentsétek meg őket! Senki nem maradt. Lehet, hogy mostantól már a hangunkat sem hallhatjátok!” Egy Ameen Al-Halabi nevű fényképész azt írta a Facebook-oldalán: „Azt várom, hogy meghalok, vagy Aszadék foglyul ejtenek”.  Egy tanár, Abdulkafi Al-Hamdo azt mondta: „Még tudok tweetelni, de ez nem lesz mindig így. Kérlek benneteket, mentsétek meg a lányom életét, és a többiekét! Ez egy apa kérése.”  Egy másik orvos azt mondta egy újságírónak: „Emlékezzetek rá, hogy volt egy Aleppo nevű város a világon, amit eltüntettek a Föld színéről!” Hát ez történik most Kelet-Aleppóban! Olyan országok teszik ezt vele, amelyek az Egyesült Nemzetek Szervezetének a tagjai, s ma is itt ülnek ennél a patkó alakú asztalnál. Ezt teszik Kelet-Aleppó lakosaival, apákkal és anyákkal, fiakkal és lányokkal, fiú-és lánytestvérekkel, akik ugyanolyanok, mint itt mi, mindannyian.

Természetesen rendkívül nehéz tájékoztatást szerezni erről a kis területről, amely még mindig az ellenzék kezén van. Hallják is majd, amint ezt használják alibinek, ezzel próbálják szépíteni, amit a videó-felvételek, telefonhívások és egyebek élőben tanúsítnak nekünk. Hallják majd, amint arra hivatkoznak, hogy nehéz bizonyítani. De éppen ezt akarják! Az Aszad rezsim és Oroszország, Irán katonai támogatásával mindent megtett azért, hogy a várost elvágják a világtól. Önök tehát azt fogják hallani, hogy „nem igazán tudjuk, talán csak kitalálták” — de ezzel csak azt palástolják el, ami ott folyik. Független megfigyelők könnyen bejuthatnának élelemmel, egészségügyi személyzettel, s másokkal együtt, de az elkövetők inkább szándékosan leplezik a brutális támadást a világ előtt. De gondoljanak a beszámolókra, amelyekből mégis összeáll — s mennyi minden: elsősegély-nyújtók beszámolói az összedőlt épületek romjai alól érkező gyerekhangokról. Már se elsősegélynyújtók, se megfelelő eszközök nincsenek a kiásásukhoz, s orvosok sincsenek, akik ellátnák a sérüléseiket. Kelet-Aleppo utcáin holttestek hevernek, és senki nem meri összegyűjteni azokat, mert félnek, hogy eközben lelövik vagy megbombázzák őket. A jelentések szerint jelenleg mintegy száz gyermek van egy heves tűz alatt álló épületben. Terroristák! Nyilvánvaló, hogy ezek a fiatal gyerekek csakis terroristák lehetnek, mert azt mondják, hogy akit kivégeznek, akire hordó-bombákkal vagy klórgázzal támadnak, azok egytől-egyig terroristák, mindannyian, még a csecsemők is.

Bassar al-Aszad rezsimje, Oroszország, Irán, s a hozzájuk kapcsolódó katonai erők felelősek azért, amit az ENSZ „az emberiesség teljes összeomlásának” nevezett. Irgalmat pedig nem mutatnak. Még térnyerésük ellenére — még most sincs bennük irgalom. A jelentések szerint az Aszad-erők csupán a legutóbbi 24 órában legalább 82 polgári személyt öltek meg, köztük 11 nőt és 13 gyermeket.

Azt hallottuk, hogy betörnek az otthonokba, és ott, a helyszínen kivégzik a civileket. Az Emberjogi Főbiztos szerint külföldi katonai szervezetek, mint például az iraki Harakat Al-Nujaba, vesznek részt ebben az öldöklésben. Ha a polgári lakosok ki tudnak bújni a szorításukból és átjutnak a frontvonalon, akkor a szír hírszerző ügynökségek lekapcsolják és elküldik őket, talán hogy a katonák visszaszorítsák őket a frontvonalra; valószínűleg éppen azokba a börtönökbe kerülnek, amelyekről tudjuk, hogy az Aszad rezsim kínozza és kivégzi az ott fogvatartottakat.

E jelentések fényében csatlakozunk a többiekhez, elsősorban a Főtitkár egyik legutóbbi folyamodványához, s ismételten felszólítjuk az Aszad rezsimet és Oroszországot arra, hogy vessenek véget az Aleppo elleni támadásnak, és védjék meg a polgári lakosságot. Felszólítjuk Oroszországot és Aszadot arra, hogy engedjenek be a városba pártatlan nemzetközi megfigyelőket, hogy felügyelhessék mindazok biztonságos kimenekítését, akik szeretnék elhagyni a várost, de jogosan tartanak tőle, hogy amennyiben megpróbálják, az utcán lelövik őket, vagy elszállítják Aszad egyik gulágjába.

Úgy tűnik, hogy az Aszad rezsim és Oroszország nem hajlandó elállni attól, hogy erővel megszerezze Aleppo utolsó négyzetcentiméterét is, nem számít, hány ártatlan holttest marad utánuk. De mi továbbra is ragaszkodunk hozzá, hogy hallgassanak az ENSZ szavára: biztosítsanak hozzáférést, s tegyék lehetővé a biztonságos és rendezett kimenekítést; mivel nem vagyunk hajlandóak elfogadni, hogy ártatlan férfiakat, nőket és gyerekeket mészároljanak le pusztán azért, mert válságos területen élnek. Közös emberségünk és biztonságunk megköveteli a legelemibb háborús szabályok betartását. S minden egyes jelenlévő kötelessége, hogy megvédjük ezeket a szabályokat.

Ami az Aszad rendszert, Oroszországot és Iránt – az aleppói területszerzés és vérontás mögött álló három tagállamot illeti: Önök felelősek ezekért az atrocitásokért! Azzal, hogy elutasítják az ENSZ és a Nemzetközi Vöröskereszt kimenekítő misszióját, arra bíztatják az ártatlanokat lemészároló militánsokat, hogy folytassák tovább, amit tesznek. A tények tagadása vagy elhomályosítása — amit ma is tesznek majd — hogy a színét visszájának, a feketét meg fehérnek mondják — nem fogja felmenteni Önöket. Ha majd eljön az a nap, amikor teljes körűen el kell számolni az Aleppóban elkövetett borzalmakért — s előbb-utóbb eljön az a nap — nem mondhatják majd, hogy nem tudták, mi történik. Nem mondhatják majd, hogy nem vettek részt benne. Mindannyian tudjuk, hogy mi történik. És azt is tudjuk, hogy Önök is benne vannak.

Aleppo azon világtörténelmi események sorába kerül, amelyek a modern gonoszság megtestesítői, s amelyek miatt évtizedekkel később is folt marad a lelkiismeretünkön. Halabja, Ruanda, Srebrenica, és most, Aleppo. Az Aszad rendszerhez, Oroszországhoz és Iránhoz szólok: az Önök erői, valamint az Önök által mozgatott egyéb erők hajtják végre ezeket a bűncselekményeket. Az Önök hordóbombái, aknái és légitámadásai tették lehetővé, hogy a militánsok polgári lakosok ezreit szorítsák be az Önök egyre szorulóbb hurkába. Ezt a hurkot Önök vetették! Három ENSZ tagország hozzájárul, hogy polgári személyeket hurokba préseljenek. Szégyellniük kellene magukat emiatt! Ehelyett minden jel szerint inkább felbátorodnak! Már a következő támadást tervezik. Valóban képtelenek a szégyenkezésre? Szó szerint semmi miatt sem szégyellnék el magukat? Nincsen olyan civilek ellen elkövetett barbár tett, nincsen olyan gyerek-kivégzés, ami még Önöket is megrázná, ami miatt Önökön is végigfutna a hideg? Van egyáltalán valami, amiről nem fognak hazudni, vagy amit nem indokolnak meg?

Ami e Tanács tagjait és az Egyesült Nemzetek összes tagországát illeti: legyenek tudatában, hogy az Aleppóban látott, rettenetes harci taktikával nem állnak le, ha a város elesik. A rezsim és orosz szövetségesei még inkább felbátorodnak, hogy máshol is bevessék a „kiéheztet—megadásra kényszerít—lemészárol” módszert. Ez lesz a modell, amelynek alapján megpróbálják visszaszerezni Szíria kisebb-nagyobb városait. Nem állnak le Aleppónál. És nem fognak a terroristákra összpontosítani. Eddig sem volt így, és semmi sem utal rá, hogy a jövőben így lenne.

Ezért annyira fontos az, hogy Önöknek, minden jelenlévőnek kötelessége elítélni ezeket az atrocitásokat — nem baj, ha kicsi az országuk, mindegy, hogy mit tartanak a szuverenitásról, ha egyetértenek velünk abban, hogy a terrorizmus az egyik legfőbb ügy a világon, ami ellen harcolni érdemes, akkor mindezek nem számítanak. Épp most hallottuk, amint a Főtitkár világosan ezt mondta. Mondják meg azoknak, akik felelősek érte, hogy abba kell hagyniuk! Most nincs helye további mellébeszélésnek, ön-cenzúrázásnak, nem lehet többé elkerülni a felelősök megnevezését, s nincs helye a Bizottságban oly jól bevett diplomáciai udvariaskodásoknak sem! Mondják ki, hogy ki a felelős! Folyamodjanak Moszkvához, Damaszkuszhoz, Teheránhoz, hogy hagyják abba! Használjanak ki minden rendelkezésükre álló csatornát: államit, magánt, banki lehetőségeket, valakit, aki ismer valakit! Szíriai emberek tízezreinek, akik még mindig Aleppo keleti felében vannak — mintegy 30.000-60.000 ember—, és országszerte több százezer ostromlott embernek az élete függ ettől.

Köszönöm.

Forrás: Remarks at a UN Security Council Emergency Briefing on Syria | Ambassador Samantha Power, U.S. Permanent Representative to the United Nation | U.S. Mission to the United Nations | New York City | December 13, 2016 | AS DELIVERED

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , | Comments Off

KERRY KÜLÜGYMINISZTER BRÜSSZELI SAJTÓTÁJÉKOZTATÓJA

NATO külügyminiszteri értekezlet| Brüsszel | 2016. december 6.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Jó napot kívánok mindenkinek. Örülök, hogy újra Brüsszelben lehetek — nyilvánvalóan egy kicsit keserédes érzés, hiszen külügyminiszterként utoljára találkozom NATO kollégáimmal, de örülök, hogy itt lehetek velük, s örülök, hogy ismét Brüsszelben lehetek.

Semmi nosztalgikus nincs abban, hogy állandóan, újra és újra meg akarjuk erősíteni a kollektív védelem és a demokratikus szolidaritás fontosságát. Szerintem tapasztalatból — a múlt századra visszanyúló, hosszas tapasztalatból — tudjuk, hogy a békét erővel és egységességgel, a célok és szándékok egyértelműségével lehet a leginkább fenntartani, és azt hiszem, ezek a tulajdonságok továbbra is a NATO-misszió lényegét jelentik.

A NATO jelenlegi vezetői számára ez nem új; már az alapítás óta ez a Szövetség veleje. S igen egyszerű, hogy miért: a NATO alapítói saját szemükkel látták, milyen borzalmakkal jár az instabilitás és a politikai szélsőségek akadályozatlan növekedése. Tudták, hogy a gyűlölet, a területi törekvések és a radikalizmus — különösen gazdasági gondokkal, valamint nacionalizmussal keveredve — gyakran olyan káros elegyet alkothatnak, amely egész nemzeteket, sőt, teljes földrészeket mérgezhet meg, és igen gyorsan úgy elterjedhet, hogy többé úrrá sem lehet lenni rajta.

E vezetők megértették, hogy a liberális világrendet feltétlenül védelmezni és erősíteni kell. Azt is tudták, hogy soha nem elég csupán beszélni a tolerancia, a nyitottság, a demokrácia, a jogállamiság, és a jó kormányzás értékeiről: e dédelgetett reményeket és törekvéseket mindennap oltalmazni és őrizni is kell, szóban és tettben egyaránt.

Mostani korunkra is igencsak igaz mindez. E szövetség tagjaira óriási felelősség nehezedik: a tekintélyelvűség és a szélsőséges nacionalizmus hullámainak, a nemzeti szuverenitás elleni súlyos sérelmeknek, valamint a biztonság és az alapvető emberi jogok elleni fenyegetéseknek a visszaszorítása. Ahhoz, hogy mindezt megtehessük, erősnek kell lennünk. Vállalásunk pedig csak akkor lehet sikeres, ha egységesek vagyunk, ha a kollektív védelemre vonatkozó ígéreteinket alá akarjuk és alá is tudjuk támasztani — és egyes esetben ezt tettekkel is bizonyítjuk.

A 2014-es walesi csúcstalálkozón és a júliusi varsói csúcstalálkozón a NATO szövetségesek jelentősen változtattak azon, hogy miképpen védjük a népeinket és az értékeinket, továbbá Keleten megerősítettük a védelmünket: megnöveltük a terrorizmus elleni harcra fordított hozzájárulásunkat, és Montenegrót meghívtuk a Szövetségbe. Ezen a külügyminiszteri értekezleten további lépéseket teszünk majd e döntések végrehajtása, valamint a NATO partnerségek és feladatok előmozdítása érdekében.

Legjobb partnerségi hagyományaink szellemében még jobban elmélyítjük együttműködésünket az Európai Unióval: olyan konkrét lépésekben egyezünk meg, amelyekkel a hibrid hadviseléstől a számítógépes biztonságig számos területen fokozható a NATO-EU koordináció.

Ma áttekintettük közép-európai és balti törekvéseinket is. Ezekkel elrettentő jelenlétünket kívánjuk megizmosítani, valamint az ottani szövetségesek biztonsági kapacitását akarjuk fejleszteni.

Megbeszéltük, hogy a NATO-erők hogyan támogatják a Daesh elleni koalíciót, a Mediterrán-térségben miképp segítenek az emberkereskedelem és a rendellenes migráció elleni műveletekben, továbbá milyen képzést és egyéb segítséget nyújtanak a líbiai nemzeti egységkormánynak.

Holnap a NATO-Ukrajna Bizottságban nyomatékosan megerősítjük, hogy továbbra is állhatatosan támogatjuk egy demokratikus Ukrajna szuverenitását és területi sérthetetlenségét. S mint eddig is mindig tettük, ismételten kijelentjük, hogy nem támogatjuk, és nem ismerjük el a Krím-félsziget állítólagos Oroszországhoz való csatolását, továbbá nem fogadjuk el az ország keleti felében folytatott, nem szűnő orosz agressziót. Ismételten fel fogom szólítani Oroszországot, hogy működjön együtt velünk a minszki megegyezés teljes körű végrehajtásában.

A Szövetség tagjai holnap találkoznak Rabbáni afgán külügyminiszterrel is, hogy áttekintsék az  Eltökélt Támogatás Küldetés (Resolute Support Mission) alakulását, továbbá beszéljenek arról, hogy a továbbra is nagyon feszült és rendezetlen környezetben dolgozó afgán biztonsági erőknek hosszú távra szóló, fokozottabb anyagi ráfordítást igénylő támogatásra van szükségük.

Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy a napirendünk igen sűrű. Az sem titok, hogy manapság elégedetlenségből született, hatalmas erők kavarognak világszerte, s a transzatlanti közösség távolról sem mentes a hatásuk alól. Ezek az erők próbára teszik a rugalmasságunkat, próbára teszik a céljainkat, próbára teszik az egységünket, az elkötelezettségünk tartósságát, és demokratikus ideáljaink fenntarthatóságát.

De most is elmondom, s a kollégáimnak is elmondtam: az Egyesült Államok irányításában bekövetkező változások nem változtatnak azon, hogy országunk rendíthetetlenül elkötelezett ezen eszmék, valamint NATO kötelezettségei mellett.

Hadd osszam meg Önökkel, hogy pontosabban mit is mondtam a kollégáimnak: Az Egyesült Államok elkötelezettsége a NATO és az 5. cikkely iránt felülemelkedik a politikán. A Szövetség politikai támogatottsága túlmutat a politikai pártokon, túlmutat egyik vagy másik kormányzati ágon, hatalmas országunk egyik-másik területén, s kijelenthetem, hogy az Egyesült Államok továbbra is hű marad ezekhez az elvekhez. Azt hiszem — el se tudom mondani, mennyire biztos vagyok benne, hogy mindkét amerikai párt — mindkét nagy amerikai párt zömében elkötelezett a NATO és ezen elvek mellett, mivel a NATO és ezen elvek vetettek véget a balkáni háborúknak, ezek voltak szolidárisak velünk 9/11 után, s ezek osztották meg velünk a terheket Afganisztánban és a terrorizmus elleni harcban.

A NATO asztala körül ülő szövetségesek Amerika legközelebbi barátai és legrátermettebb partnerei. Közösen hoztuk létre a Föld második világháború utáni, liberális rendjét, azt a rendet, mely kiállta az idő próbáját. És szerintem ma is egységben kell maradnunk, hogy megvédhessük.

Amíg a világban súlyos veszélyek állnak fenn, addig a NATO elengedhetetlenül fontos célokat szolgál. De az ereje még ennél is mélyebbről, a szabadság, az emberi jogok, a jogállamiság, az adott rendszer iránti elkötelezettségéből fakad. Az asztal körül képviselt országok nem arról szőnek terveket, hogy megzavarják valamely ország szuverenitását. Ez egy védelmi szövetség, és azért van itt, hogy megvédje a szabadság rendjét és a jogállamiságot.

A NATO a szabadságot védi egy valós világban, ahol azt mindennap fenyegetések érik, és sok esetben olyanok részéről, akik semmiféle alternatívát nem tudnak kínálni senkinek. Nem beszélnek jobb jogállamiságról; nem beszélnek egy jobb rendről; nem beszélnek arról, hogy miként lehetne egész népességeket oktatni, jobb egészségügyi rendszert építeni, vagy jobb szállítást biztosítani. Nem, ezek az emberek, ezek a nem-állami szereplők, akikkel ebben a mai világban küzdünk, csak nemet akarnak mondani, s mindenkit meg akarnak ölni, aki nem tesz velük együtt ugyanígy. Tehát gyilkolják a jezidiket, mert jezidik, gyilkolják a keresztényeket, mert keresztények, s gyilkolják a síitákat, mert síiták. Ez szemben áll mindazzal, amit a NATO fogantatása óta képviselünk, s amiért síkraszállunk.

Így bízom abban, amiért itt dolgozunk, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a következő kormány és a Kongresszus együttesen támogatja majd mindazon elveket és értékeket, amelyeket fontos erőfeszítéseink képviselnek.

Ha gyorsan előre ugrom az időben— nem mindig vagyok ilyen gyors—, azt hiszem, holnap december 7. lesz, ami Pearl Harbor 75. évfordulója. Országunk tehát európai szövetségeseinkkel és barátainkkal együtt küzdött azért, hogy a nagy háborúból helyesebb irányérzékkel jöjjünk ki, s olyan elv- és értékrendet tűzzünk magunk elé, amelyet büszkén képviseltem, s mindig büszkén fogok képviselni — nem csak külügyminiszteri minőségemben, de az Egyesült Államok polgáraként is.

Ezzel befejezném, s szívesen fogadom a kérdéseiket, mindegy, hogyan csináljuk.

MR KIRBY: Az első kérdést ma Karen DeYoung teszi fel a Washington Post-tól.

KÉRDÉS: Köszönöm. Külügyminiszter úr, úgy tűnik, hogy az új kormány támadásai következtében Aleppo városa napokon, vagy talán órákon belül eleshet. Lavrov orosz külügyminiszter azt mondta ma, hogy az Egyesült Államok elállt egy tervtől, amelyről Önök múlt héten Rómában beszéltek, s amely arra vonatkozott, hogy a civileket és az ellenzék harcosait kimenekítik a városból. Szerinte mindenkit elpusztítanak, aki ott maradt. A lázadók, elmondásuk szerint, megbeszéléseket folytatnak az Egyesült Államokkal a kimenekítésről — saját kimenekítésükről, de ők maguk még nem bólintottak rá. Meg tudná mondani, hol tartanak a tárgyalások Oroszországgal és az ellenzékkel, és mik a kilátások arra, hogy még Aleppó eleste előtt bármilyen megállapodás szülessen?

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nos, Karen, hadd álljak meg — megállok egy pillanatra, mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, mert fontos, hogy kontextusba, méghozzá a megfelelő kontextusba helyezzük.

Amikor az arab tavasz kitört, és számos országra átterjedt, Szíriát sem hagyták hidegen a reményre vágyó fiatalok megnyilvánulásai. Így az egyiptomi Tahrir tér és Tunézia után Damaszkuszban is tüntetéseket tartottak a munkalehetőségre és jobb jövőre vágyó fiatalok. Ők viszont a rezsim pribékjeivel találták szemben magukat, akik sokukat megverték és megsebesítették. A szüleiknek viszont nem tetszett, ami a gyerekeikkel történt. Ezért most a szülők mentek utcára, tüntettek a gyerekeik helyett, s tiltakoztak a fiatalokat ért bánásmód miatt. Ezekre a szülőkre és más tüntetőkre viszont már puskák és golyók vártak. Szíriában így kezdődött, emberek! Az emberek jogai miatt indult, akik jobb életre vágytak, tüntetni akartak érte, s brutalitást kaptak válaszul. A brutalitások következtében egyre fokozódtak a felkelések, immár az Aszad-rezsim ellen.

Ezekből a harcokból radikalizálódott szervezetek nőttek ki, amelyek közül néhányan támogatást kaptak a világ más helyeiről, elsősorban az adott térségből. Fegyverekhez jutottak, s folytatták a harcot. Számos ország — elsősorban Irán és Oroszország — Aszadot támogatta a küzdelemben; így tett a Hezbollah is, amit mi a terrorista szervezetek közé sorolunk, hiszen az.

A harc pedig már több mint öt éve folyik. Amikor pár évvel ezelőtt Bécsben összegyűltünk, hogy a háború megoldására alkalmas politikai irányt keressünk, mindenkit a tárgyalóasztalhoz hívtunk, Oroszországot és Iránt is. Tűzszünetre törekedtünk. És hadd tegyem világossá, hogy abban az időpontban, és ott, Bécsben, Oroszország és Irán egyaránt támogatta a tűzszünetet. Az ellenzéknek azonban nem kellett, ők nem akartak tűzszünetet. Tehát nem voltak hajlandók elfogadni, hiába mondtuk sokan, hogy így tudnánk a legjobban összeülni, s politikai megoldásról tárgyalni. Az emberek azonban a harc mellett döntöttek, s azóta annyi területet és oly rengeteg életet vesztettek, amit messze nem akarhatott senki.

Tehát nem mi harcolunk a területükön — ők harcolnak. A döntéseiket nekik kell meghozniuk. Tény, hogy most, az utóbbi időben megbeszélések folynak arról, hogy Aleppó megmentése érdekében próbáljuk meg kihozni onnan az embereket. De mindmáig nincs megegyezés arról, hogy ez miként történjen, hogyan kerülnének ki az emberek, s hogyan lehetne megvédeni őket. Tehát találkoztunk velük. Próbálunk módot találni arra, hogy tárgyalóasztalhoz ülhessünk, s elkezdhessünk azokat a megbeszéléseket, amelyekre sokan közülünk két éve, vagy annál is korábban szerettek volna sort keríteni, de amire a résztvevők nem voltak hajlandóak — s hozzátenném, hogy ez mindkét félre igaz. Aszad soha nem hagyta abba a harcot, nem állt le a háborúval, és soha nem mutatott hajlandóságot arra, hogy ténylegesen részt vegyen olyan megbeszéléseken, amelyek a háború befejezéséhez vezethetnének.

A feleket tehát fel kell készíteni ahhoz, hogy a tárgyalóasztalhoz ülhessenek. Oroszország most azt mondja, hogy Aszad készen áll rá. Állításuk szerint abban állapodtak meg, hogy támogatják őt, de jóhiszeműen részt kell vennie a tárgyalási folyamatban. Én a magam részéről teljes mértékben amellett vagyok, hogy adjunk ennek egy esélyt, próbáljunk meg Genfben leülni, hogy tárgyalhassunk a politikai kimenetelről, ami rendkívül fontos. Miért? Mert ha Aleppo el is esik — lehet, hogy így történik, és lehet, hogy nem, nem tudom megmondani, de hihetetlen bombázások alatt áll, válogatás nélkül ölik az embereket, s ez óriási nyomást gyakorol mindenkire, aki ott van. Azt azonban nem tudom, hogy mi fog történni.

Azt azonban tudom, hogy Aleppo esetleges eleste nem fog változtatni e háború  alapvetően rendkívül összetett hátterén. Ha Aszad átveszi Aleppót, vége lesz a háborúnak? Nem. Megoldaná-e azt a politikai feladatot, hogy az ország egyesítése érdekében össze kell hozni az embereket? Nem. Mit tesz az a sok ember, aki az Aleppóban történtek miatt teljesen el van keseredve? Folytatja a harcot, felrobbantja magát, autóbombát helyez ki, vagy öngyilkos mellényt ölt magára? Igen! A háború folytatódik. Az erőszak nem ér véget.

És ha Aleppó eleste után — ha elesik — újjáépítik Szíriát, akkor Aszad egyedül fogja azt véghezvinni? A válasz: nem. Ez sok százmilliárd dollárba fog kerülni, ha a globális közösség hajlandó összeadni. A nemzetközi közösség viszont nem lesz hajlandó bármit is tenni Aleppóért, hacsak nem kerül sor politikai megegyezésre. Tehát remélem, hogy e héten, az oroszokkal folytatott megbeszélések útján meg tudjuk értetni velük, mennyire fontos, hogy leüljenek tárgyalni, mennyire fontosak a megbeszélések, s hogy ne szítsák még magasabbra a szenvedélyeket Aleppo teljes lerombolásával.

Tehát itt tartunk. Meglátjuk, mi történik. Lehet, hogy lesz találkozó a hét vége felé, s lehet, hogy nem. Lavrov külügyminiszter úr is ott lesz Hamburgban az EBESZ-nél. A napirendünk szerint találkozunk egymással, s beszélhetünk róla, hogy ebben az időpillanatban ténylegesen találhatunk-e jobb, előremutató megoldást.

MR KIRBY: A következő kérdést Daniel Brossler teszi fel a Süddeutsche Zeitung-tól.

KÉRDÉS: Daniel Brossler, Süddeutsche Zeitung. Miniszter úr, a NATO szövetségesek védelmi kiadásai felmerültek az USA választási kampányában. Ön — itt vagyok. Ön elégedett —

SECRETARY KERRY: Kérem, ismételje meg. A micsoda?

KÉRDÉS: A NATO védelmi kiadásai — az európai NATO szövetségesek kérdése felmerült az USA választási kampányában. Ön elégedett azzal, amit az európai szövetségesek eddig tettek védelmi kiadásaik növeléséért, és biztos-e Ön abban, hogy ez a kérdés a jövőben nem befolyásolja-e majd az Egyesült Államok elkötelezettségét az 5. cikkely iránt?

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Örülök, hogy számos ország növeli védelmi kiadásait. Ma is felvetettem a védelmi kiadások kérdését, amit, azt hiszem, szinte minden NATO találkozón megteszek. Jelenleg öt NATO ország ért el az összes tagország elé tűzött 2 százalékos célig: az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, Görögország, Lengyelország és Észtország. De Wales óta 24 szövetséges állította meg a kiadások régóta csökkenő tendenciáját, tehát örülünk, hogy többé nem a rossz irányba haladunk. Ők — helyes irányt véve — szintén növelni kezdték a védelmi kiadásaikat.

Szóval igen, elégedett vagyok, de hangsúlyozni szeretném, hogy ha csak kis százalékokban növelnek, az hosszú távon nem lesz elegendő a NATO céljaira. A két százalékos célt kell elérni, s minden országnak teljesíteni kell a kötelezettségét. Bízom benne, hogy az 5. cikkely nem fog túszul esni annak, hogy egyik-másik ország — esetleg több is — nem éri el ezt a célt. Nem történik ilyen. Az 5. cikkely nagyobb dolog ennél: elvekről szól, a biztonságról szól. Épp ezért tartom annyira fontosnak, hogy az országok betartsák a NATO-nak adott szavukat.

MR KIRBY: Következő kérdés —

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: És azt hiszem, hogy ezt az utánunk következő kormányzat is ugyanígy gondolná.

MR KIRBY: Következő kérdés, Nicolas Revise, AFP. Itt elől, uram.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nicolas, tetszik a szakálla. Utazik valahová, amiről nem tudok?

KÉRDÉS: Köszönöm, uram. Köszönöm, külügyminiszter úr. Azt mondta, biztos benne, hogy a kormányváltás nem fog változtatni az Egyesült Államok NATO iránti elkötelezettségén. Tegnap azt mondta Berlinben, hogy ez rendben lesz, de én azt szeretném kérdezni, hogy mennyire aggasztja, hogy a bejövő Trump adminisztráció szétrombolja vagy visszájára fordítja mindazt, amit Ön is fontos eredményeknek nevezett — beleértve a transzatlanti kereskedelmi és biztonsági kapcsolatokat, az iráni megállapodást, az éghajlat-változási megegyezést, illetve a Kuba felé nyitó politikát; s mit tehetne annak érdekében, hogy ez ne történhessen így? Köszönöm.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nos, nem hiszem, hogy bárki is abban a helyzetben lenne, hogy abszolút, 100 százalékos garanciát adhasson, mert még nem választották ki az összes embert, aki hatással és befolyással lesz a politikára, s mivel ezeket a döntéseket hosszú idő alatt, számos vita és megbeszélés után fogják meghozni. De e tekintetben bízom azokban, akikről eddig tudok — mint például Mattis tábornokban, aki első osztályú katona, kiválóan képzett tábornok. Ő biztos megérti. Járt itt, ismeri ezt a helyet, és érti ezeket a dolgokat is. Egész biztos vagyok benne, hogy ők is elkötelezettek maradnak a transzatlanti szövetség alapvető elemei, valamint a NATO-hoz és az EU-hoz fűződő amerikai partnerség iránt. Számomra ez nem kétséges.

Hogy a kiadásokhoz miként állnak majd hozzá, és törekszenek-e változtatásokra, az az ő döntésük lesz, s nem bocsátkozom üres találgatásokba. Arra gondolok, hogy nem csökken, hanem növekszik az én posztomra kerülő jelöltek listája. Tehát nem kezdhetek el találgatni, és meg se próbálom. Maradjunk annál, hogy most mi a helyzet, de remélem, hogy végül győzni fog a józan ész.

Vannak is erre utaló jelek. Látjuk, hogy máris felülvizsgálták a bevándorlási kérdést, felülvizsgálták a fal, vagy kerítés — vagy akárminek is hívják most — mennyiségét. Felül fogják vizsgálni — már teszik is — a klímaváltozás kérdését. Valamelyik nap a megválasztott elnök is nyitottnak mutatkozott e kérdésben, a lánya pedig tegnap Al Gore-ral találkozott, hogy a tájékozódjon róla. Hiszek benne, hogy amint összegyűlik a kellő információ, tényeken alapuló döntések születhetnek, s remélhetőleg más színben láthatom majd az eddig történteket.

Ezen túlmenően, értesüléseim szerint Obama elnök egy jó beszélgetést folytatott a megválasztott elnökkel az iráni nukleáris megállapodásról, s a bizalmasság megsértése nélkül elmondható, hogy felmerültek konstruktív, pozitív, érdemleges szempontok, amelyeket érdemes szem előtt tartani. Így szerintem csak időpocsékolás lenne.. — tudom, hogy ez emberi, és megértem az aggodalmakat, de ne háborogjunk most olyan dolgok miatt, amelyek még meg sem történtek, s olyan találkozók miatt, amelyekre még nem is került sor. Azt remélem, hogy jól át fogják gondolni a tényeket, a tudományt, a józan észt és a kölcsönös érdekeket, s ezek mérlegelése alapján jó döntések születnek majd, s nem csak a mi hazánkra, hanem a szövetségeinkre, a partnerségeinkre, a barátainkra, s a szövetségeseinkre nézve is. Továbbra is úgy gondolom, hogy ez fog történni. Legalábbis e ponton szerintem minden jel bizonyos nyitottságra utal.

Lesz néhány dolog, ami a jelenlegi kormányzatnak fog tetszeni. Lesz néhány dolog, amellyel sokan nem értünk majd egyet, amit másképpen látunk — mert ez egy másik adminisztráció, s egy másféle megközelítés. Amikor ilyesmire kerül sor, akkor politikai párbeszédbe kell bocsátkoznunk, ami demokráciánk lényege. Én, a magam részéről, civil állampolgárként nem fogok visszariadni attól, hogy így tegyek, ha érzésem szerint igen fontos kérdésről lesz szó.

Az iráni nukleáris megállapodás biztonságosabbá tette a világot. Senki sem állíthatja, hogy Irán jelenleg, vagy az elkövetkező években képes atombombát építeni, és ha a dolgok helyesen alakulnak, hosszú idő kellhet ahhoz, hogy ilyen képességre egyáltalán szert tehessen. Minden attól függ, hogy hosszú távon milyen döntések születnek, de a 300 kilogrammra korlátozott készletek 3.67 százalékra korlátozott dúsítása mellett fizikai képtelenség, hogy atombombát építsenek. Ezekben a mennyiségekben pedig napra készen biztosak vagyunk, mert megfelelő ellenőrző rendszert létesítettünk.

Tehát úgy gondolom, hogy e tények alapján realizálják: ha mindettől elállnak, s visszajutnak egy olyan országhoz, amely versenyt fut a bombáért, és nem tartja magát a megállapodásokhoz, akkor hirtelen sokkal veszélyesebb lehetőségekkel találják szemben magukat. Én pedig tudom, hogy amikor összejöttünk és nyélbe ütöttük ezt a megegyezést, egy azonnali válságnak vettük elejét, amely a megegyezés nélkül kitört volna. Tehát meg vagyok győződve arról, hogy a világ így biztonságosabb lett, és azt hiszem, hogy a Trump adminisztráció is erre a következtetésre fog jutni. És sok biztonsági ember van Izraelben és máshol a térségben, akik ugyanezt gondolják.

Az éghajlatváltozás kérdésében pedig a tények napi szinten bizonyítják, hogy egyre nagyobb veszélyt jelentenek a már fennálló változások. És ez nem politikai kérdés; ezek nem légből kapott, vagy szándékosan hamisított problémák. Tudományos bizonyítékai vannak, amelyeket igazolt tanulmányok ezrei tanúsítanak. Épp most jártam az Antarktiszon. Átnyújtottak nekem egy fiola déli-sarki levegőt, amely állítólag a világ legtisztább levegője. A fiolán lévő kis grafikon pedig azt mutatta, hogy az Antarktiszon is emelkedőben van a levegő széndioxid-szennyezettsége. És amikor megnéztem azon a bizonyos ampullán, hogy az Antarktisz levegőjében — a Föld legtisztább levegőjében — hány milliomod rész széndioxid van, akkor 401,6 milliomodrészt láttam, ami több mint 50 ponttal haladja meg a 350 milliomodrészt, ami a tudósok szerint a fordulópont. A fordulópont — ahonnan nincs visszaút. Ez az Antarktisz.

Csak egy vagy két hete — néhány hete — hallottuk, hogy a Sarkvidéken 36 Fahrenheit (2,22°C) fokkal melegebbet mértek, mint bármely más év azonos napjain. 36 fokkal! Láthatjuk, hogyan emelkedik a tengerszint: Miami Beachen megemelnek egyes utakat, s dagálykor még csendes, napos időben is szivattyúzzak a vizet; Bostonban a dagály időnként átcsap a park partfalán; egyes helyeken sorozatosan olyan árvizek vannak, amelyekre csak 500 évenként kerülhetne sor. Gyakoribbak és intenzívebbek a tűzesetek. Az elmúlt év volt a meteorológiai feljegyzések kezdete óta ismert legmelegebb év. Az utóbbi évtized az emberi történelem eddigi legmelegebb évtizede, amely az eddigi második legmelegebb évtizedet követte; amely viszont az eddig jegyzett harmadik legforróbb évtized után következett. Ez a tendencia. Ilyen egyszerű ez, emberek.

Ezeket a dolgokat nézve nem lehet nem észrevenni, hogy máris milliárdokat költünk a keletkező károk mérséklésére, holott van egyvilágos alternatíva: a világ eddigi legnagyobb piacát — az energiapiacot — kell megragadnunk, s a fenntartható, zöld energia irányába mozdítanunk — miközben még munkahelyeket is teremtünk. Úgy gondolom tehát, hogy ez a választás annyira egyértelmű, hogy tudományosan és végső soron erkölcsileg is elkerülhetetlen. Ezért hiszem azt, hogy majd amikor a Trump adminisztráció helyesen mérlegeli — ha mérlegeli — ezeket a dolgokat, a helyes következtetésre fog jutni.

MR KIRBY: Köszönöm mindenkinek. Ma este csak ennyi időnk van. Értékelem a megértésüket.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nagyon köszönöm mindannyiuknak.

Forrás: Press Availability in Brussels | Secretary of State John Kerry | Brussels, Belgium | December 6, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , , , , | Comments Off

A KORRUPCIÓ MEGÁLLÍTÁSA LEHETETLENNEK TŰNHET, DE VANNAK EGYSZERŰ MÓDJAI AZ ELLENE VALÓ KÜZDELEMNEK

A megvesztegetésre költött és a korrupt hivatalnokok által ellopott pénzek mennyisége évi 3,5 billió dollárt tesz ki. Ez annyi, mint a világviszonylatban 1 év alatt megtermelt javak és szolgáltatások 5%-a.

Mi az a korrupció?

Személyes nyereség vágyából elkövetett hivatallal való visszaélés, amely sokféle formában jelenhet meg. Korrupciót követ el a politikus, aki kenőpénzt fogad el, majd az építés jogát a megvesztegetőnek ítéli. Igaz ez a városi képviselőre, aki családi nyaralását közpénzekből finanszírozza, vagy arra a tisztviselőre is, aki a tiszta ivóvízhez való hozzájutásért cserébe kenőpénzt vár el az állampolgároktól.

Kiket érint?

A korrupció mindenkit érint, különösen a kisebbségeket és a népesség legsebezhetőbb rétegeit. A gazdasági és szociális fejlődés legnagyobb akadályaként a következő módokon károsítja a társadalmat:

  • A kormányok gyengitésével aláássa a demokráciát és az emberi jogokat.
  • Jelentős pénzeket von el a közszolgáltatásoktól, mint az egészségügy, az oktatás és a közegészségügy.
  • Elriasztja a külföldi befektetéseket, ami kevesebb munkahelyet jelent.

Te változást hozhatsz!

Gyakran befolyásos emberek fogadnak el kenőpénzt és keverednek kétes ügyletekbe, ami elriasztja a kevés erőforrással bíró, becsületes állampolgárokat.  Ám az új technológiáknak hála, a korrupció elleni küzdelemhez már nincs szükség sok pénzre vagy nagy befolyásra. Egy pár például korrupció ellenes weboldalt hozott létre Indiában, amelyen az emberek jelenthetik azokat az eseteket, amikor kenőpénzt kértek tőlük.

A Transparency International a következő ötleteket ajánlja korrupció ellenes csomagjában:

  • Hozzunk létre egy bizottságot, amely számon tartja és nyomon követi a közbeszerzéseket, mint például iskolai tankönyvekét.
  • Szervezzünk sporteseményt az egész közösség számára, ahol felhívjuk a figyelmet a korrupció elleni küzdelemre is.
  • Írjunk petíciót, s juttassuk el a döntéshozóknak.

A korrupció és megvesztegetés elleni küzdelemre irányuló amerikai tervezet igen átfogó. Ahogyan azt Tom Malinowski, az USA Külügyminisztériumának demokráciával, emberi jogokkal és munkaügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára írásában kiemelte, a tervezet magában foglalja a pénzügyi átláthatóság támogatását és a fedőcégek szigorú korlátozását is.

Forrás: Stopping corruption might seem impossible. But there are simple ways to fight it. | Jon Tollestrup | SahreAmerica.gov | November 30, 2016

 

Posted in Economic Issues | Tagged , , , , | Comments Off

HARC A TERRORIZMUS ELLEN: TANULSÁGOK ÉS A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK

Sarah Sewall, az állampolgári biztonság, a demokrácia és az emberi jogok ügyében illetékes külügyi államtitkár beszéde|Massachusettsi Műszaki Intézet (Massachusetts Institute of Technology/MIT) | Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for International Studies) | Cambridge, MA | 2016. november 22.

Köszönöm neked, John, és köszönöm az MIT Nemzetközi Tanulmányok Központjának is, hogy a mai délutánon összehozott bennünket. Mindig csodálatos érzés, ha itt, Cambridge-ben újra ismerős arcokat láthatok.

Szeretném leszögezni, hogy később bőven lesz idő a kérdésekre, most tehát belevetem magam.

Két hónapja emlékeztünk meg a 9/11 tizenötödik évfordulójáról. Az Egyesült Államok másfél évtizede messzemenően igyekszik megvédeni állampolgárait és szövetségeset a terrorizmus veszélyeitől. Több-száz milliárd dollárt fordítottunk katonai és hírszerzési képességeink fejlesztésére, ami lehetővé teszi, hogy távol eső területeken is lecsaphassunk a terrorista cselekményekre és vezetőkre, s leírhatatlan erőszakot előzhessünk meg világszerte.

De mindezen erőfeszítések dacára sem sokan állítanák, hogy a terrorfenyegetettség csökkent.  Sőt, valójában sok amerikai ma sem érzi nagyobb biztonságban magát, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ez a nyugtalanító valóság, ami azt követeli tőlünk, a nemzetközi biztonság terén dolgozóktól, hogy készítsünk egy józan értékelést a hozzáállásunkról.

Ha összehasonlítjuk a mai helyzetet a 9/11-et közvetlenül követő időszakkal, szembeötlő hasonlóságokat látunk. Tizenöt évvel ezelőtt, e hónapban már igencsak folyt az Operation Enduring Freedom Afganisztánban. Az USA ma ismét multinacionális szövetség élén küzd a terrorveszély ellen, amit ezúttal a Daesh testesít meg. Katonai erőnkkel szemben pedig a terrorista csoport hétről hétre veszít harcosaiból és területeiből.

A 68 országból álló szövetség szorításában a Daesh mára elvesztette iraki területeinek több mint felét, Szíriában pedig 10.000 négyzetkilométernél többet. A válság kezdete óta még sohasem csökkent le ennyire az új csatlakozók száma, ezért a Daesh kénytelen besorozáshoz folyamodni, hogy feltölthesse a sorait.

Világos, hogy haladunk, de azt az érzést sem feledjük — s épp amikor minden erőnkkel az al-Kaidát igyekeztünk kiirtani Afganisztánból. Hogy ne ismétlődjék meg a történelem, ügyelnünk kell a 9/11 utáni időszak egyik legfontosabb tanulságára: pusztán katonai erővel elérhetünk ugyan taktikai nyereségeket a terroristákkal szemben, de az erőszakos eszméket nem tudjuk legyőzni, s azokat a sérelmeket sem tudjuk orvosolni, amelyek a terrorista hálózatok kialakulásának elsődleges okai.

Másképpen szólva, a Daesh-jellegű csoportok legyőzését célzó katonai műveleteinket olyan átfogó, civil-vezetésű törekvésekkel kell párosítanunk, amelyek elejét vehetik a következő Daesh kialakulásának. Ellenkező esetben leragadunk annál, amit Kerry külügyminiszter „counter-terrorism whack-a-mole”-nak, azaz olyan — kevéssé eredményes — küzdelemnek titulált, ahol a legyőzött ellenfelek helyett folyamatosan újabbak bukkannak fel. A tanulság nyilvánvaló, alkalmazni azonban nem könnyű.

Először is azt kell megértenünk, hogy az elmúlt 15 évben hogyan alakult a terrorveszély. 9/11 után az USA és szövetségesei rendkívüli forrásokat fordítottak arra, hogy az afganisztáni-pakisztáni határon elpusztítsák az al-Kaida legfőbb vezetését. Amikor az USA célba vette az al-Kaidát, a csoport decentralizálódott és szétszóródott, új stratégiákat használt a toborzáshoz, forrásszerzéshez, és biztonságos menedékek létesítéséhez. Az al-Kaida maradványai kezdték a közösségek oltalmazóiként feltüntetni magukat: védelmezik őket az etnikai, felekezeti vagy törzsi ellenfelekkel szemben; megmentik őket a visszaéléseket elkövető vagy korrupt kormányoktól; avagy alapvető szolgáltatásokat és foglalkoztatást biztosítanak nekik.

Egyes részlegeik még az ideológiai követelményeket is fellazították, hogy újabb alszervezetekhez férjenek, vagy egyéni támadásokra bíztassanak. Így rátelepedhettek már fennálló bűnözői vagy felkelői hálózatokra, s kihasználhatták a világszerte fennálló sérelmes helyzeteket. Következésképpen egy sor új terrorista csoport alakult az elmúlt tizenöt évben — néhányan az al-Kaidához kapcsolódnak, mások önállóbbak maradtak.

A helyi konfliktusokból és sérelmekből sarjadt erőszakos csoportok kezdtek összefonódni és a globális dzsihádista mozgalomhoz kapcsolódni. Az algériai polgárháború óta fennmaradt egyik erőszakos szalafista csoport 2006-ban összeállt, s megalapította a Magrebi al-Kaidát (al-Qa’ida in the Maghreb, or AQIM). 2009-ben a szaúd-arábiai és jemeni terrorista alakulatok összeolvadásával létrejött az Arab-félszigeti al-Kaida. Majd 2012-ben az al-Shabaab jelentette be, hogy az al-Kaidához tartozik — Szomálián túl Kelet-Afrikára is kiterjesztve annak erőszakos törekvéseit.

Az al-Kaida iraki maradványai körülbelül ebben az időben szították fel a szunnitákban a korábbi kormány visszaélései és hanyagságai, valamint a szír polgárháború zűrzavara miatt érzett haragot, hogy újjászervezzék magukat, területet szerezzenek, és deklarálják egy úgynevezett Iszlám Állam, avagy Daesh megalakulását. A Daesh lett a globális dzsihádista mozgalom másik pólusa, s a világon sok terrorista csoport átnevezte magát, hogy jelezze az új szervezethez való tartozását. A Boko Haram például 2015-ben hűséget fogadott a Daesh-nek. Most arra láthatunk példákat, hogy a Daesh és az al-Kaida alszervezetekért verseng, ami megosztott lojalitáshoz, és egyes terrorista csoportok szétszakadásához is vezet.

Visszalépve azt látjuk, hogy az idegen megszállást és a nyugati oktatást elutasító, vagy a kormány visszaélései és marginalizáló politikája miatti haragból született, erőszakos helyi csoportok kezdték a globális dzsihádista mozgalomhoz sorolni magukat. E szélesebb körű hovatartozás szélesebb körű, és sokkal veszélyesebb törekvéseket hozott: területet szerezni, a helyi kormányokat megbuktatni, megtámadni a nyugatiakat, támadásokat szervezni távoli országokban. Következésképpen, sok ilyen csoport most a lázadók és a terrorista hálózatok elemeit ötvözi. Nekünk, politikacsinálóknak, e megváltozott valósághoz kell igazítanunk a törekvéseinket.

Az Amerikai Egyesült Államok már tett kritikus fontosságú, ámbár kezdeti lépéseket azért, hogy a terrorizmus leküzdésében sokkal nagyobb szerep jusson a megelőzésnek. Mi ezt úgy nevezzük, hogy Countering Violent Extremism, vagy CVE; az amerikai törekvések egy párhuzamosan futó nemzetközi törekvéshez kapcsolódnak, amire az ENSZ-ben gyakran Preventing Violent Extremism, avagy PVE néven utalnak. A két kifejezést gyakran szinonimaként használják.

A CVE lényege az a felismerés, hogy a mai terroristák felett aratott katonai győzelem nem elegendő ahhoz, hogy az ideológiát is elpusztítsuk, vagy foglalkozzunk azokkal a tényezőkkel is, amelyek révén meggátolható az újabb terroristák felbukkanása. A CVE lényegében a veszélyek következő generációját próbálja kivédeni: egyrészt a leginkább sebezhető embereken és területeken kíván segíteni, hogy megakadályozza a terroristák toborzását és terjeszkedését; másrészt — s ez sem kevésbé fontos — a kormányokat akarja rászorítani a mögöttes sérelmek kezelésére, hogy az erőszakos szélsőségesek ne használhassák ki azokat.

Véleményem szerint ez annyit jelent, hogy a terrorizmus kihívásával kapcsolatban mélyreható és nagyon szükséges változások mutatkoznak az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség gondolkodásában. Szeretnék két olyan tényezőről beszélni, amely rávilágít, hogy mit akarunk a CVE-vel. Az egyik a kormányzás javítása, és a radikalizálódást erőszakká szító kormánypolitika leállítása. A másik az ellenálló-képesség kiépítése a terroristák beszivárgásának és terjeszkedésének leginkább kitett közösségekben.

Kezdjük a kormányzással. Ha a kormányok nem védik meg állampolgáraikat, és nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, felgyülemlik a düh és a harag, s ezt az erőszakos szélsőségesek kihasználják. Számos példa van erre: a Boko Haram akkor kapott erőre, amikor a nigériai biztonsági erők elnyomták a békés tüntetéseket, és bírósági tárgyalás nélkül kivégezték a csoport alapítóját, Mohamed Juszufot. Az al-Shabaab a kenyai biztonsági erők durva módszereit kihasználva hódít újabb belépőket. Afganisztánban a tálibok úgy tudják minden évben újra feltölteni a soraikat, hogy szembefordulnak a kormányzati korrupcióval. A terrorveszély mértéke nagyban függ attól, hogy a kormányok hogyan kezelik az állampolgáraikat.

Most nem idealista értékekről van szó — ez a valóság és az érdekek kemény kiértékelése. És nézzék, a külföldi kormányok elméletben könnyen ráállnak a kevésbé militarizált megközelítésre, ám a bevett gyakorlaton igen nehezen változtatnak. Így azt amerikai terrorelhárító politika része kell legyen, hogy a partnerországokat elszámoltathatóbb és befogadóbb kormányzásra szorítjuk, hogy csökkenjenek a sérelmek, amelyek erőszakká szíthatják a radikalizálódást.

A gyakorlat síkján az Egyesült Államok és partnerei képzést tarthatnak a rendőrségnek, a biztonsági erőknek és az igazságszolgáltatásban szolgálóknak, hogy fogékonyabbak, védelmezőbbek, és kevésbé korruptak legyenek, s az emberek annyira megbízhassanak bennük, hogy jelezzék feléjük a potenciális veszélyeket. Hasonlóképpen segíthetünk megreformálni az afféle kormányzati politikát, amely még tovább ront a helyzeten — mint például a válogatás nélküli rendőrségi razziák, amelyek a perifériára szorítanak egész közösségeket, a fanatista véleményeket felerősítő külföldi finanszírozás, a vádemelés nélküli korlátlan fogva-tartások, vagy a börtönökben zajló visszaélések.

Abujától Asztanáig bíztató jeleket láttam: a kormánytisztviselők kezdik érteni, milyen hatással van a kormányzás és a jogok helyzete a terrorizmusra. Néha magam is hozzájárulhattam a változásokhoz, mint például Mombaszában, ahol segítettem a rendőrfőnöknek felülvizsgálni a széleskörű, válogatás nélkül folytatott razziákat, amelyek miatt valószínűleg többen váltak terroristává, mint amennyit elfogtak.

De az erőszakos szélsőségesség elleni globális küzdelemben nem lehet az Egyesült Államok a meggyőzés vagy kapacitásbővítés egyetlen forrása. Szerencsére egy sor nemzetközi szereplő is a holisztikusabb megközelítés irányába mozdul. Ez év elején az ENSZ Közgyűlés jóváhagyta a Főtitkár cselekvési tervét az erőszakos radikalizmus megakadályozására (PVE), amely hangsúlyozza, hogy a terrorizmus hatásos ellenszere az emberi jogok tiszteletben tartása, a jó kormányzás és a korrupció elleni küzdelem. Ennek alapján most az országok világszerte saját nemzeti CVE akciótervet dolgoznak ki, és az ENSZ különféle testületei, így az UNDP és az UNESCO partnerként dolgoznak velük a megvalósításukon.

Ezek még csak kezdeti lépések. Próbálkozások. Ám arra a mind jobban elterjedt felismerésre utalnak, hogy az egyéneket nem pusztán az ideológia vezeti az erőszakhoz, hanem a tágabb értelemben vett politikai, gazdasági és társadalmi tényezők is.

Az államok önmagukban természetesen nem tudnak úrrá lenni az erőszakos szélsőségeket tápláló összes problémán. A CVE, mint korábban is említettem, ezért hangsúlyozza, mennyire fontos az ellenálló-képesség kiépítése a sebezhető közösségekben.

Azon közösségek képesek ellenállni az erőszakos szélsőségeknek, amelyekben a helyi vezetők, a szülők és a hasonszőrű társak tudják, hogyan kell észrevenni és kezelni a terrorista radikalizálódásra utaló jeleket. Ahol a mentorok vagy intézmények erős ellenérvekkel szolgálnak, vagy alternatív lehetőségeket kínálnak a veszélyeztetetteknek. Ahol bizalom és együttműködés fűzi össze az állampolgárokat, a bűnüldözést és a helyi tisztségviselőket. Ahol a veszélyeztetettek olyan lehetőséget kapnak, ami céltudatossággal, közösségi érzéssel és méltósággal töltheti el őket. Ahol a helyiek — a nők és a fiatalok is — kiállnak és felemelik hangjukat az erőszakos ideológiák és a propaganda ellen. Amelyik közösségben kialakul az effajta ellenállás, ott a terrorista csoportok nehezen találhatnak újabb tagokat és biztos menedéket.

Az amerikai CVE arra törekszik, hogy a világ minden részén kiépítse a veszélyeztetett közösségek ellenálló-képességét. Az USA külföldi támogatása Dél-Ázsiában például lányokból-asszonyokból álló hálózatoknak segít, hogy tudják, mit tegyenek, ha terrorista radikalizálódás jeleit látják a szomszédságukban.

Az Egyesült Államok segített létrehozni egy un. Erős Városok Hálózatát, amelyen keresztül a világ minden táján élő polgármesterek és helyi vezetők tapasztalatot cserélhetnek arról, hogy a terrorista toborzás ellen mi hatásos, és mi nem. Az amerikai Globális Fellépés Központ (Global Engagement Center) pozitív üzenetek közlésére szolgáló, széles hálózatot tart fenn nem-kormányzati szervezetekből, vallási vezetőkből, sőt a korábbi szélsőségesekből is — akik hiteles, helyi véleményekkel szolgálhatnak az erőszakos ideológiákkal szemben.

Néhány ilyen megközelítés ismerősnek tűnhet, olyan elméleti és gyakorlati kérdéseket idéz fel, amelyeket általában a felkelések leveréséhez és a stabilizációs műveletekhez társítunk, avagy olyanokat, amelyeket sokan a hatékony kormányzás és az egészséges közösségek alapjainak tartanak. Ez azért van így, mert a terrorfenyegetéseknek ugyan más-más neve van, de mind a válságok köréhez kapcsolódik. Az elmúlt 15 év egyértelműen bizonyítja, hogy a konfliktusok politikai, társadalmi és gazdasági vetületei hozzájárulhatnak a terrorizmus terjedéséhez. És bármennyire is szeretnénk egyedi fenyegetésként kezelni a terrort, az erőszakos szélsőségesek gyakran ugyanazt a mögöttes elégedetlenséget használják ki, amelyek felkelések kitöréséhez, polgárháborúkhoz és államközi konfliktusokhoz vezethetnek. A hatékony válaszlépéseknek nem csak a tünetekre, de az okokra is ki kell térniük.

A „kiváltó okok” hallatán a CVE egyes bírálói elvetik ezt a megközelítést, mert — helytelenül — azt hiszik, hogy ehhez az egész világot át kellene alakítani. Nyilvánvalóan a beavatkozások egyetlen kombinációjával — legyen az akár az USAID, a Külügyminisztérium, az Európai Unió, a Világbank, vagy az UNDP fellépése — sem lehet a terrorizmusnak potenciálisan kedvező összes tényezőt azonnal orvosolni.

A terrorelhárítás szempontjából kulcsfontosságú feladatok: (1) fontossági sorrendbe állítani a leginkább veszélyeztetett közösségeket; (2) helyi szinten azonosítani a radikalizálódás adott szociális, oktatási, politikai, gazdasági, vagy biztonsági mozgatórugóit; valamint (3) integrált megközelítéssel kezelni a kulcskérdéseket, az olyan kormányzati intézkedések megváltoztatását is beleértve, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás.

Ezzel a megközelítéssel kísérletezünk idén Észak-Afrikában, ahol az al-Shabaab toborzását és beszivárgását próbáljuk megelőzni. A kísérleti program beindítása előtt a kormányzat minden ágából összeálltak a szakértőink, hogy kiterjedt kutatásokat folytassanak, közösen azonosítsák a mozgatórugókat, és valóban integrált programokat tervezzenek azokra a sajátos problémákra, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás olyan területeken, ahol a kutatásuk értelmében legsikeresebben toborozhatna az al-Shabaab. Egyidejűleg intenzív párbeszédet folytattunk a térség kormányaival a politikájukról és az intézkedéseikről, hogy legalább ne súlyosbítsák a terrorveszélyt. A hatás érdekében erőfeszítéseinket olyan partnerekkel próbáljuk összehangolni, mint a Világbank. Reméljük, hogy mindez mintául szolgál majd a további CVE törekvésekhez.

Több mint egy évtizeddel 9/11 után az Egyesült Államok kezdett túllépni azon, hogy kizárólag katonai erőre és reaktív intézkedésekre támaszkodjon. Sokkal proaktívabb, megelőző jellegű politikát fogalmazott meg és vezetett be az erőszakos szélsőségesség terjedése ellen, s ezzel a globális közösséget — így az ENSZ-et, a nemzeti fejlesztési programokat, a Világbankot és az  UNESCO-t — is arra buzdította, hogy fordítsanak nem-katonai forrásokat a mögöttes tényezők kezelésére, amelyek miatt az egyének és a közösségek az erőszakos szélsőségek vonzásába kerülhetnek.

Ez valódi előrelépés, de még bizonytalan — csak egy kezdet. Mint minden politika, amelynek finanszírozása a Kongresszustól és a végrehajtó ág vezetésétől függ, ez is tüzetes vizsgálatok tárgya lesz a következő évek során. És mivel a CVE nem csodaszer, hanem egy előre mutató út, a támogatóinak és a szakembereknek további kell dolgozniuk, hogy választ adhassanak a hatására és a hatékonyságára vonatkozó kérdésekre.

A rövid távon mérhető eredményekre összpontosító CVE-szkeptikusok azt kérdik, hogy igazolható, sőt mérhető-e a preventív intézkedések hatása. De a terrorelhárítás — a hírszerzés, valamint az aktív terrorfenyegetésekre adott rendvédelmi és katonai válaszadás — és a CVE közé nem szabad egyenlőségjelet tennünk. Ez két különböző dolog, és a CVE nem járhat ugyanolyan „eredménnyel”, mint a katonai erő. De a terrorizmus ellen nem nyerhetünk csatát, ha az elmúlt évtized mintája ismétlődik — azaz bárhol katonai „sikert” érünk el, az ellenség más helyre megy, új csoportokká alakul, megreformálja magát, elnevezést változtat, s felerősödve tér vissza, hogy veszélyeztesse az Egyesült Államok érdekeit.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk megakadályozni egy következő terrorista generáció kialakulását. A CVE hatékonyabbá tételével kapcsolatban felvetett kételyek helyénvalóak, sőt, még hasznosak is lehetnek, az viszont a saját érdekeink ellen szól, ha kétségbe vonjuk, hogy a katonai törekvéseket nem-katonai törekvésekkel kell kiegészíteni.

Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk alkalmazni a CVE-t. A korábban említett észak-afrikai kísérleti programba szigorú ellenőrzést és értékelést építettünk, és prioritássá tettük, hogy a további, nagyobb szabású CVE törekvések esetében ezeket még tovább szigorítjuk.

Tisztában vagyunk vele, hogy a sikerünk nagyrészt az alapos kutatástól és elemzéstől függ. Ezek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy helyesen felismert problémákhoz a megfelelő eszközöket mozgósítsuk, és a megfelelő helyen. Mivel az eltérő helyi körülmények igen erőteljesen befolyásolják a radikalizálódás erőszakká alakulását, elengedhetetlenül nagy szükség van intenzív, mikro-szintű kutatásra. Ennek érdekében segítettük felállítani a RESOLVE hálózatot (a Researching Solutions for Violent Extremism, magyarul az erőszakos szélsőségesség megoldására irányuló kutatások), hogy a helyi kutatókhoz kapcsolódva megtalálhassuk a legjobb módszereket, amelyekkel az adott közösségekben a leghatásosabban kiépíthető az ellenálló-képesség. Remélem, ebben az MIT is tud segíteni.

Azzal folytatnám, hogy bár Külügyminisztériumban már emeltünk a CVE finanszírozásán, a források továbbra is korlátozottak. Tavaly a Daesh ellen Irakban, Szíriában, és a Levante területén folytatott kinetikus hadműveletek mintegy 4 milliárd dollárba kerültek. Ezzel szemben a Külügyminisztérium ugyanebben az időszakban nem egészen 200 millió dollárt költött a CVE programokra világszerte. Persze, tudom, hogy ez némileg olyan, mintha almát és narancsot hasonlítanék össze — de mégis rávilágít a döbbenetes aránytalanságra.

A források tekintetében hatalmas lehetőséget látok abban, hogy a globális befektetéseket jobban összehangoljuk a CVE fejlesztésével. A nemzetközi közösség minden évben milliárdokat költ utak és kórházak építésére, a bűnüldözők kiképzésére, valamint az emberi jogok előmozdítására. Félre ne értsenek: ezek nélkülözhetetlen befektetések — jobbá teszik a világot! De azok, akik a fejlesztésekkel foglalkoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy az ő munkájukat élesen elválasszuk a CVE-től. Nem akarják, hogy a fejlesztéshez nyújtott segítséget biztonsági megfontolások befolyásolhassák; attól tartanak, hogy ez aláásná munkájuk független és humanitárius jellegét. Értem ezt az érvelést, de semmiképpen nem értek egyet vele.

Az erőszakos szélsőségesség veszélye túlságosan nagy, a globális források túl csekélyek, a fejlődés és kormányzás, valamint a terrorizmus közötti kapcsolat túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy ezek a törekvések továbbra is elkülönüljenek egymástól. Ha a nemzetközi közösség iskolákat épít, bővülő lehetőségeket biztosít, és támogatja a civil társadalmat az erőszakos szélsőségeknek leginkább kitett területeken, akkor az erőszakos szélsőségesség nihilista csábítását ellensúlyozó, pozitív, megelőző lépésekbe invesztál.

Ha a megelőzés viszonylagos költségeit összevetjük azzal, hogy a terrorhálózatok kibővülését követően milyen rendkívül sokba kerülnének a katonai műveletek, mind az amerikai adófizetőknek, mind a világ veszélyeztetett közösségeinek tartozunk azzal, hogy többet áldozunk a megelőzésre.

Végezetül pedig, előfordulhat, hogy a CVE-t úgy tüntetik fel, mint ami egy vallás ellen fordul — és nem pusztán az erőszakos ideológiák ellen, s nem azok ellen, akik ezen ideológiákra hivatkozva cselekszenek. Ha mindenkit egy kalap alá vennénk, akkor egyrészt pontosan azokat a partnereinket veszítenénk el, akikre a legnagyobb szükségünk van az erőszakos szélsőségesség terjedése elleni küzdelemben, másrészt önbeteljesítő jóslattá válhatna, ha megosztottságot szítanánk a vallási különbözőségek mentén.

A hitelt érdemlő csoportok és kormányon kívüli vezetők megerősítése érdekében tartózkodnunk kell attól, hogy a terrorista-veszélyből feleslegesen egy „civilizációk harcát” gerjesszünk. Ha például a „radikális iszlám” elleni küzdelemnek tüntetjük fel, nem csak azt kockáztatjuk, hogy a különféle terrorista csoportok között kovácsolunk egy közös ügyet, de potenciálisan még szélesebb körben, közöttük és egy tiszteletben álló vallás békés követői között is, akik e megfogalmazást a hitük elleni fenyegetésnek érzik.

Nem szabad megfeledkeznünk a 9/11 utáni időszak tanulságairól. A nemzetközi közösség, amely 15 éve harcol az al-Kaida, a Daesh, s ezek különböző ágai ellen, kezd számolni a katonai erő határaival, s egy okosabb, holisztikusabb megközelítés felé mozdul. Ám az elmozdulás még mindig bizonytalan és gyenge.

A terroristák továbbra is gyilkolják és megnyomorítják az embereket, és megnőhet a kísértés is arra, hogy a múlt tanulságait félretéve inkább rövidtávú sikerekre törjünk. Tartozunk azonban minden férfinak és nőnek, aki részt vett és áldozatokat hozott a terrorellenes harcban, — továbbá tartozunk mindazon fiataloknak is, akiknek majd együtt kell élniük a jelen politikai döntések következményeivel —, hogy szem előtt tartjuk: éppen olyan fontos, hogy megakadályozzuk a következő terrorista-nemzedék kialakulását, mint az, hogy legyőzzük a jelenlegi veszélyt.

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: The Struggle Against Terrorism: Lessons Learned & Next Steps |Remarks |Sarah Sewall, Under Secretary for Civilian Security, Democracy, and Human Rights | Massachusetts Institute of Technology, Center for International Studies |Cambridge, MA |November 22, 2016

 

Posted in Foreign Policy | Tagged , , , , , , , , | Comments Off

AMIKOR EGY NŐ ÁLDOZATTÁ VÁLIK, AZ MINDENKINEK FÁJ

ShareAmerica |  2016. november 22.

Három nőből egy már nézett szembe nemi alapú erőszakkal. Egy világméretű járványról van szó – de te segíthetsz a megállításában.

Kezdésképp segíts a probléma tudatosításában az ez évi „Nemi Alapú Erőszak Elleni Aktivizmus 16 Napja” (16 Days of Activism Against Gender Violence, #16days) kampány során. Ez november 25-től egészen december 10-ig tart.

Azt is mások tudtára adhatod, hogy az mindenki javára válik, ha nők és lányok teljes mértékben és egyenlően részt vállalhatnak a társadalom életéből.

A lányok oktatásába való befektetés a „legmagasabb hozamú befektetés”.

Erre sok bizonyíték van:

  • Lawrende Summers közgazdász szerint „a lányok oktatásába való befektetés valószínűleg a fejlődő világban elérhető legmagasabb hozamú befektetés”.
  • Daniel Epstein vállalkozó elmondása szerint a feltörekvő piacokon az iskolázott lányok jövedelmük 90%-át családjuk jövőjébe fektetik be, míg ez az arány csupán 35% az iskolázott fiúk esetében.
  • Az oktatás egy lány számára nem csupán nagyobb gazdasági befolyás lehetőségével kecsegtet, az anyai halálozások és a csecsemőhalálok kisebb száma, a HIV- és AIDS-fertőzések kisebb aránya és a jobb gyermekélelmezés miatt a lány családjának egészségét is javíthatja. Mikor a lányok iskolázottak, a közösségek felkészültebben birkóznak meg a szerencsétlenségekkel, vészelnek át kríziseket és fektetnek be a jövőbe.

Michelle Obama first lady magára vállalta az ügyet, és azóta is kiáll mellette. „Engedjük a Lányokat Tanulni” kezdeményezése (Let Girls Learn) több száz közösségi projektet támogat. Cél a lányok oktatásban tartása.

A nők jelenléte a kormányokban jó hatással van azok munkájára.

Az Amerikai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökség (U.S. Agency for International Development) rámutatott, hogy azok az országok, ahol a politikai pozíciók legalább 30%-át nők foglalják el, befogadóbbak, egyenlőségre törekvőbbek és demokratikusabbak. A nők politikai szerepvállalása növeli a pártok és etnikai vonalak közötti együttműködést, és fejleszti a kormány érzékenységét az állampolgárok iránt. A gyermekek és helyi közösségek is nagyobb figyelmet kapnak.

A több lehetőséggel bíró vidéki nők élelemmel láthatják el a világot.

Számos fejlődő országban élő nő dolgozik a mezőgazdaságban, de kisebb hozzáférésük van a földekhez, képzésekhez és új technológiákhoz, mint a férfiaknak. így általában kevésbé is produktívak. Az ENSZ szerint a nők egyenjogúsítása a földekhez való hozzáférésben mintegy 30%-kal növelné a terméshozamokat. Ez 150 millióval kevesebb éhező embert jelentene.

A valódi férfiak kiállnak a nemek közötti egyenlőség mellett.

Kiemelten fontos, hogy férfiak és fiúk megmutassák, szembehelyezkednek a nemi alapú megkülönböztetéssel és erőszakkal. Így szolidaritást vállalnak női rokonaikkal és példát mutatnak más férfiaknak. Ha a nőket egyenlő lehetőségek illetik meg, azzal a férfiak is nyernek. Lépj fel és irányíts! Csatlakozz az ENSZ #HeForShe kampányához! Egy nagyszerű társaság része leszel.

Forrás: When she’s a victim, it hurts everyone | ShareAmerica | November 22, 2016

 

Posted in Society & Values | Tagged , | Comments Off

KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE AZ ENSZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSI KERETEGYEZMÉNYÉHEZ TARTOZÓ ORSZÁGOK 22. KONFERENCIÁJÁN (COP22)

John Kerry külügyminiszter | Marakesh, Marokkó | 2016. november 16.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nagyon köszönöm mindannyiuknak. Elnézést kérek a néhány perces késésért. Tűz volt, azután akadozott a forgalom, de most itt vagyok, Önök is itt vannak, és köszönöm, hogy itt vannak.

Hadd kezdjem azzal, hogy köszönetet mondok az USA kiváló klímaváltozási különmegbízottjának, Jonathan Pershingnek. Páratlan szerencse számomra, hogy ő tölti be ezt az állást. Egy ideig az Energiaügyi Minisztériumban dolgozott. Ernie Moniztól loptuk el, aki igen jó kolléga, és nagylelkűen kezelte az ügyet. Rendkívül jól együttműködött nemzetközi partnereinkkel, hogy hozzáfoghassunk a párizsi megállapodás végrehajtásának kemény munkájához. Köszönetet mondanék Jennifer Haverkamp nagykövetnek is, aki idén Jonathannal és számos itt jelenlévő munkatárssal együtt abszolút lenyűgöző módon vezette a Külügyminisztérium éghajlatváltozással kapcsolatos erőfeszítéseit. És azt is el kell mondanom—de hadd váltsak témát egy pillanatra…  Brian Deese-nek is köszönetet mondanék — nem tudom, itt van-e — de hálás vagyok Obama elnök éghajlatváltozási főtanácsadójának, valamint a COP22-re érkezett megingathatatlan amerikai küldöttség egészének, akikkel ma reggel találkozhattam, de akikkel tulajdonképpen együtt jártuk be az ide vezető utat.

Továbbá köszönöm nemzetközi partnereinknek is, különösen a UNFCCC főtitkárának, Patricia Espinosának; a COP leköszönő francia elnökének, Segolene Royalnak; valamint a COP következő elnökének, barátomnak és a mostani hét házigazdájának, Salaheddine Mezouar marokkói külügyminiszternek. Köszönetet mondanék a következő COP elnöki tisztét ellátó fidzsi partnereinknek is. Remélem, azon is részt vehetek majd, mint Kerry állampolgár.

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek Marakeshben. Eszembe jut a 20. század egyik legnagyobb alakja, Sir Winston Churchill, akit igen híres kötelékek fűztek e városhoz. Imádta festeni az itteni tájat, és magába szívni a vidék szépségét és kultúráját.

Olyannyira, hogy a 2. világháború csúcsán, amikor Franklin Roosevelt elnök, a Szövetségesek vezetői és ő Casablancában találkoztak, hogy kialakítsák az európai térséggel kapcsolatos stratégiájukat, Churchill teljesen megdöbbent azon, hogy Roosevelt még sohasem járt Marokkó ezen részén.

Ezért tehát olyat tett a globális háború — világháború — közepén, amit talán csak ő, Winston Churchill vihetett el szárazon: meggyőzte Rooseveltet, hogy hosszabbítsa meg a látogatását, s utazzon át egy olyan országon, ahol még aktív harcok folytak.

Így hát jó néhány órányi csavargás, és — mivel Winston Churchillről beszélünk — igen sok whisky után (nevetés) a két vezető épp időben érkezett meg Marakeshbe ahhoz, hogy láthassák az Atlasz–hegység felett lenyugvó napot.

Churchill pedig azt mondta, hogy ez a földkerekség legszebb látványa.

Szerintem tehát nagyon is beleillik a képbe, hogy háromnegyed évszázaddal később a barátok és szövetségesek ismét itt, Marakeshben ülnek össze, hogy egy nagyon fontos ügyet vitassanak meg: a bennünket körülvevő természet világát, s annak fontosságát, hogy azt az eljövendő nemzedékek számára is megőrizhessük.

Mint Jonathan is említette, az éghajlatváltozás számomra mélyen személyes ügy, de szintúgy az minden itt jelenlévő számára. Ezt tudom. A célunk pedig nyilvánvalóan az, hogy mindenki számára az legyen: a férfiak, nők és gyermekek, az üzletemberek, a fogyasztók, a szülők, a tanárok, a diákok, a nagyszülők a világ minden részén ugyanígy tartsák személyes ügyüknek. Mindegy, hogy hol élünk, mi a foglalkozásunk, s milyen a hátterünk — így kell éreznünk!

Lehet, hogy tárt kapukat döngetünk. A jelenlévők esetében nyilván így van, aminek tulajdonképpen örülök is — legalább itt, a COP22-n mindenki tudja, hogy milyen jelentős előrelépéseket tettünk. Alig néhány éve ezek még elképzelhetetlenek voltak. A globális közösség egységesebb, mint valaha, s nem csak abban, hogy felveszi a kesztyűt, de abban is, hogy ténylegesen harcol és változtat. És senki sem vonhatja kétségbe, hogy az Egyesült Államok polgárainak túlnyomó többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás valóban folyamatban van, s elkötelezetten ragaszkodik hozzá, hogy eleget tegyünk a Párizsban tett ígéreteinknek. (Taps.)

Egyikünk sem fogja soha elfelejtetni azt a tavaly decemberi pillanatot, amikor La Bourget-ben az előző francia külügyminiszter, Segolene, és jó páran Önök közül Laurent Fabius barátunk vezetésével tető alá hozták a valaha volt legerősebb, legambiciózusabb  globális éghajlatváltozási megállapodást. Szó szerint évtizedek kellettek hozzá, kitartó diplomáciai munka méltó eredménye, s végső soron azon a mélyen gyökeredző gondolaton alapul, hogy ez mindannyiunk közös ügye.

Párizs után senki sem pihent a babérjain. Ehelyett a világ— egységesen — hozzálátott, hogy véglegesen hatályba léptesse a megállapodást; a teljes károsanyag-kibocsátás 55 százalékáért felelős 55 ország vállalta, hogy változtat, s mindezt olyan gyorsan, hogy még a legoptimistábbak sem számíthattak rá. Az egész világ széleskörű elkötelezettségét mutatja, hogy nem egészen egy év alatt a globális károsanyag-kibocsátás 75 százalékáért felelős 109 ország már hivatalosan is a merész és határozott fellépés mellett döntött — amit mi elszántan fogunk támogatni, s ezt itt, Marakeshben is megerősítjük.

Tehát már adott — (taps) — adott az alapzat, amely 109 nemzet klímaváltozási célkitűzéseire épít. Minden egyes ország a saját képességeihez és saját körülményeihez szabott, egyéni tervet alakított ki. E megállapodás lényege valójában a közös, ámde differenciált felelősség. Támogatást nyújt azon országoknak, amelyek csak segítséggel érhetik el a céljaikat. Egyetlen országot sem hagy magára a klímaváltozás elleni küzdelemben. Számos különféle eszközzel segíti, hogy a fejlődő országok a cél érdekében invesztálni tudjanak az infrastruktúrába, a technikába és a tudományba. Támogatja a leginkább veszélyeztetett országokat, hogy jobban alkalmazkodhassanak a legtöbbjüknél máris mutatkozó éghajlati hatásokhoz.

Végül pedig idővel — ahogy a technika fejlődik, a tiszta energia ára pedig csökken — még ambiciózusabbak lehetünk. Ez kritikus fontosságú: annak érdekében, hogy lépést tarthassunk a technikával, s felgyorsíthassuk a tiszta-energia gazdaságba való globális átmenetet, a megegyezés felszólítja a feleket, hogy öt évenként vizsgálják felül az ígéreteiket.

Ez a folyamat — megállapodásunk sarokköve — tartós használatra szánt keretet biztosít nekünk, és sohasem látott mértékű globális elszámoltathatóságot. De azt is elmondanám Önöknek, hogy az idei fejlődés jóval túlmutat Párizson.

Október elején a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet a szén-semleges növekedés érdekében egy egész ágazatra kiterjedő megállapodást kötött. Miért olyan fontos ez? Mivel Párizsban nem tértünk ki a nemzetközi légi-közlekedésre, holott ha a repülés is egy országnak számítana, a világ tizenkét legfőbb üvegházhatású gázkibocsátója között lenne.

Örültem, hogy néhány héttel később ott lehettem a ruandai Kigaliban, ahol ismét közel 200 ország képviselői ültek össze, hogy fokozatosan csökkentsék a fluorozott szénhidrogének használatát és előállítását. E téren ugyanis igen gyors felfutásra lehetett számítani, s félő volt, hogy ez sokszorta több kárt okozna, mint a széndioxid. A kigali egyezmény önmagában elérheti, hogy a század végére teljes fél C° fokkal csökkenjen a felmelegedés — egyúttal pedig új lehetőségek is nyíljanak számos növekvő iparág előtt.

Mindezek a lépések a helyes irányba terelnek bennünket. Az egész világ a tiszta-energia jövő irányába kezd mozdulni, ami nagyrészt annak tudható be, hogy a világ vezetői ráébredtek a kérdés súlyosságára.

Az elmúlt évtizedben több mint hatszorosára bővült a globális megújuló energia piac. Tavaly minden eddiginél nagyobb összeget — csaknem 350 milliárd dollárt — fektettek megújuló energiába. De ez csak a történet egyik fele. A 350 milliárd dollár miatt először alakult úgy az éves átlag, hogy több pénzt fordítottak megújuló energiára, mint a fosszilis üzemanyagokra. Az elmúlt év minden egyes napján átlagosan félmillió új napelemet telepítettek. És ez iparosodás előtti kor óta ez az első alkalom, hogy bár az általános olaj-, gáz- és a szénárak minden eddiginél alacsonyabbak, a világ mégis több pénzt fordít a megújuló energia technológiákra, mint a fosszilis erőművekre.

S mint Önök közül sokan, én is azt látom, hogy hazámban megindult az átalakulás. Ezért bízom annyira a jövőben, hiszen mindegy, hogy milyen politikára esik a választás, a piac dönt. Országszerte találkoztam energiaipari vezetőkkel, újítókkal és feltalálókkal, s nagyon izgatott vagyok amiatt, amit tesznek. Amerika szélenergia-termelése 2008 óta megháromszorozódott, és nem is fog megtorpanni.  A napenergia-termelés a 30-szorosára nőtt. És mindkettő azért fog továbbra is növekedni, mert a piac diktál, és nem a kormány. Bizton állíthatom, hogy az Egyesült Államok most jó úton van ahhoz, hogy valamennyi maga elé tűzött nemzetközi célkitűzésének eleget tegyen, és nem hiszem, hogy a jelenlegi piaci döntések mellett e tendencia megfordulna vagy megfordulhatna. (Taps.)

Ez nagyrészt Obama elnök vezetésének köszönhető, de kongresszusunk is tesz kétpárti lépéseket egyes kérdésekben; ilyen például a megújuló energiára fordított összegek esetében alkalmazható adójóváírás.  E vezetés segített célzott beruházásokra ösztönözni a versenyszférát. Jelenleg azért csökken a károsanyag-kibocsátás, mert a piaci alapú erők irányítanak világszerte. Párizsban azt mondtuk, hogy mi is épp erre fogunk törekedni. Egyikünk se vélte úgy, hogy a megállapodás önmagában 2 fokkal csökkenthetné a növekedést. Azt azonban tudtuk, hogy így kritikusan fontos üzenetet küldünk a piacoknak, az üzleti szféra pedig az említett módon válaszolt. A legtöbb üzletembernek rá kell ébrednie, hogy jó üzleti érzékre vall, ha tiszta energiába fektet be. Pénzt lehet vele keresni. Jót tehet, s egyúttal jól is járhat.

Igen fontos megjegyezni, hogy a megújuló energia felfutása nem korlátozódik az iparosodott országokra. Valójában a feltörekvő gazdaságok, mint Kína, India és Brazília tavaly még többet fektettek megújuló technológiákba, mint a fejlett világ.

Kína egymagában 100 milliárd dollárnál többet invesztált. Végtére is a tiszta energia várhatóan sokmilliárd dolláros piac lesz — nagyobb bármely eddiginél. S egy ország sem járhat jól, ha kimarad belőle, hátráltatva az új vállalkozásokat, akik élvezhetnék a tiszta-energia robbanással járó előnyöket.

Barátaim, a megújuló-energia ipar hatalmas fejlődésben van, s ennek következtében a tiszta energia ára már sokhelyütt azonos a fosszilis üzemanyagokéval. Világszerte sokmillió embert foglalkoztat a megújuló-energia ipar, s még több millióan jutnak majd munkához, ha helyes döntéseket hozunk.

Tehát jó dolgok történnek! Az energiagörbe a fenntarthatóság felé tendál. A piac egyértelműen a tiszta energia felé halad, és ez a tendencia egyre hangsúlyosabb lesz.

Közülünk azoknak, akik évtizedek óta dolgoznak a kérdésen, ez valódi fordulópont. Ok az optimizmusra, annak ellenére, amit különböző országokban a politika és a változás terén tapasztalunk. A kérdés most határozottan nem az, hogy megindulunk-e az energiatakarékosság — a tiszta energia-gazdaság — irányába, hanem az, hogy tényleg meg lesz-e bennünk a szándék arra, hogy véghez is vigyük. Most ez az igazi kérdés: időben megtesszük-e, amit kell, hogy elejét vehessük a katasztrofális kártételeknek.

Hölgyeim és Uraim! Nem vagyok Cassandra! Gondolhatják abból, amit elmondtam. De realista vagyok. Az idő nem nekünk dolgozik. A világ riasztó mértékben változik, s ennek következményei is riasztóak. Marokkóban utoljára 2001-ben volt COP, s az azóta eltelt 15 év a meteorológiai feljegyzések kezdete óta ismert 16 legmelegebb évbe tartozik. 2016. lesz az eddigi legmelegebb év. Minden idei hónap rekordot döntött. Ez a rekorddöntő év hozzájárul majd a jegyzett meteorológiai történelem legforróbb évtizedéhez, amely mellesleg az eddigi második legmelegebb évtizedet követte; amely viszont az eddig jegyzett harmadik legforróbb évtizedet követte. Egy bizonyos ponton még a legszkeptikusabb embereknek is el kell ismerniük, hogy valami zavaró dolog történik.

Indiától Brazílián át az Egyesült Államok nyugati partjaiig mindenfelé rekorddöntő szárazságok léptek fel. Olyan viharok, amelyek korábban mintegy 500 évenként fordultak elő, mára már viszonylag megszokottnak számítanak. Az utóbbi időkben évente átlagosan 22,5 millió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét a szélsőséges időjárási események következtében. A huszadik században ilyesmi nem fordult elő.

A Fidzsi-szigeteken egész települések kényszerültek arra, hogy véglegesen elhagyják addigi lakóhelyüket, mivel a nemzedékek során át otthonuknak tartott helyek mára lakhatatlanná váltak. És még sokan, nagyon sokan tudják, hogy az emelkedőben lévő óceán idővel elönti a városaikat.

Tudom, hogy ezt mindenkinek túl sok — túl nehéz feldolgozni. Ezért gondolom, hogy úgy lehet a legjobban megérteni, az emberek hozzáállását pedig úgy a legkönnyebb megérteni, hogy az ember — amikor csak módja van rá — maga győződik meg róla, hogy mi történik. Idén nyáron épp ezért mentem el Grönlandra, s látogattam el a fantasztikus Jakobshavn-gleccserhez. A tudósok elmondták nekem, hogy a vízszint felett sok méterrel látható vonalak tanúsága szerint az utóbbi 15 év során sokkal többet húzódott vissza a gleccser, mint az egész elmúlt században. Ottlétem során felszálltam egy dán hadihajóra, s áthaladtunk egy jég-fjordon. Láttam a gleccserről levált hatalmas jégtömböket, amelyek feltartóztathatatlanul kisodródnak a tengerre. S mivel Grönlandról váltak le, amely sziklán áll, a jégtömbök teljes egészükben hozzájárulnak az óceán megemelkedéséhez.

Az 1990-es évek óta csaknem háromszorosára gyorsult a fájdalmas olvadás. Minden egyes napon 86 millió tonna jég halad át a fjordon az óceánba. A gleccserről egy év alatt leváló vízmennyiség pedig két évtizedre elegendő lenne New York City teljes vízellátására.

A tudósok azonban Grönlandon és máshol is — s az idei nyáron tett utam során is — szüntelenül arra figyelmeztetnek, hogy ha valaki tényleg meg akarja érteni, hogy mi történik, s milyen veszéllyel jár, az menjen el az Antarktiszra. A bolygón sehol sincs akkora kockázat, mint a Föld másik felén. Az éghajlatváltozás-kutatók fél évszázada úgy tartják, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró Damoklész kardjaként fenyegeti egész életformánkat. Ha darabokra törik és beleolvad a tengerbe, önmagában négy-öt méterrel megemelheti a globális tengerszintet. Az ottani tudósok azt is elmagyarázták nekem, hogy a jég súlya és nyomása miként nyomja le az egész földrészt egészen a földkéregig és a sziklákig. Így a melegebb tengervíz bejut a gleccser alá, felgyorsítja az olvadási folyamatot, és destabilizálja a gleccsert.

Az Antarktiszon olyan jégtáblák vannak, amelyek egyes helyeken, így a kelet-antarktiszi jégtakaróban 3 mérföld, azaz 4,8 km mélyre mennek le. Ha ez a jégtömeg teljes mértékben felolvadna, mert mi felelőtlenül kezeljük a klímaváltozást, a következő századok során a tengerszint mintegy 100-200 lábnyit, azaz kb. 30,5-60,5 métert emelkedne.

A múlt héten ezért az antarktiszi McMurdo Állomásra utaztam, hogy találkozzak az ottani kutatókkal, s jobban megértsem, hogy mi történik. Helikopteren repültem a nyugat-antarktiszi jégtakaró fölé. Kisétáltam a Ross-selfjégre. Olyan tudósokkal beszéltem, akik a kutatás élvonalában dolgoznak — akik nem a napi politikával foglalkoznak, hanem tudományos véleményeket alkotnak, és kiterjedt kutatásokat folytatnak. Kristályvilágosan fogalmaztak: minél többet tudnak meg, annál riasztóbbnak találják a változások sebességét. Egy Gavin Dunbar nevű új-zélandi tudós szerint amit ott tapasztalnak, az olyan, mint „kanári a szénbányában”, s arra figyelmeztetett, hogy ha átlépünk bizonyos küszöböket, többé nincs visszaút.

Másképpen szólva: nem várhatunk sokáig azzal, hogy mai tudásunkat a probléma kezelésére alkalmas politika nyelvére fordítsuk. Ezek a tudósok arra buzdítottak, hogy saját kormányomat, a világ többi kormányát, és minden itt jelenlévőt figyelmeztessek rá, hogy számít, amit most—amit ma—teszünk, mert ha nem megyünk elég messzire, és ha nem cselekszünk elég gyorsan, olyan károkat okozhatunk, amelyeket csak évszázadok alatt lehet helyrehozni —ha egyáltalán helyrehozhatók.

Ma is hangsúlyozom: nem lesz második esélyünk! Kudarcaink a legtöbb esetben visszafordíthatatlan következményekkel járnának. Ha elmulasztjuk a cselekvés pillanatát, évtizedek múlva nem lesz olyan beszéd, amellyel újra össze lehetne rakni e hatalmas jégtáblákat. A világ egyetlen fővárosában sincs olyan varázspálca, amelynek suhintásával feltölthetnénk a tavakat és folyókat, amelyek ki fognak száradni, vagy újra termővé tehetnénk az aszályossá váló mezőgazdasági területeket. S egészen biztosan nem tudjuk majd visszatartani a partjainkat csorbító, növekvő dagályt. Tehát helyes lépéseket kell tennünk, méghozzá most, azonnal!

Az antarktiszi tudósok elmondása szerint még mindig nem tudják egészen biztosan kiszámítani, hogy milyen gyorsan történik mindez. Abban azonban biztosak, hogy ténylegesen történik, méghozzá gyorsabban, mint azt korábban lehetségesnek tartottuk. Mindenhol meg kellene kongatni a vészharangokat. Az egyik ottani glaciológus, egy John Stone nevű fickó szerint „lehet, hogy a katasztrofális időszak máris beköszöntött”. A bölcs közpolitika ezért azonnali óvintézkedéseket kíván.

Mégis, annak ellenére, hogy tényleges változások folynak, és még több veszély fenyeget, fontos emlékeztetnünk magunkat, hogy nem előre elrendelt úton közelítünk a katasztrófa felé. Ez nincs előre elrendelve! Nincs megírva a csillagokban!  Ez a választásokról szól — olyan döntésekről, amelyeket még meghozhatunk. Ez az akaraterő próbája, nem a képességeké. Módunkban áll, hogy a bolygót visszaállítsuk egy jobb pályára. Ehhez az kell, hogy a szigorú igazsághoz tartsuk magunkat. A tényekhez tartsuk magunkat, s ne a véleményekhez; a tudományhoz, s ne bizonyítatlan és bizonyíthatatlan teóriákhoz; s főképpen ne politikai frázisokhoz és jelszavakhoz!

Minden haladás dacára a jelenlegi ütemben nem érhetjük el a célunkat. Ezt korábban is mondtam. Párizsban is tudtuk, hogy amit teszünk, még csak annyi, hogy megpróbálunk megindulni egy úton. De azt is tudtuk, hogy ezen még nem jutunk el az utunk végéig. Igen, a tavaly újonnan felszerelt elektromos berendezések nagyobbik fele megújuló energiaforrás volt. Ez haladás. Valójában azonban — mivel az adott energetikai infrastruktúra már a helyén van — az új energiaforrások a világ teljes energiaszükségletének alig több mint 10 százalékát állították elő. Ez a közelében sem jár annak, ami céljaink eléréséhez szükséges.

Ahhoz, hogy képesek legyünk elhárítani a legsúlyosabb klímaváltozási hatásokat, óriási ütemben fel kell gyorsítanunk a már elkezdett átmenetet. El kell érnünk, hogy tiszta energiaforrásokból származzon a világ energiájának legnagyobb része, és gyorsan kell eljutnunk odáig! A hozzáértők szerint az évszázad közepére mindenképpen!

Nos, már sokszor mondtam, és ma elmondom újra: nem egyedül a kormányok, sőt, még javarészt sem a kormányok fogják megoldani a klímaváltozási problémákat. A magánszektor szerepe a legfontosabb. És máris látjuk, hogy valós megoldások érkeznek a vállalkozók és a tudósok irányából. Az újítók és feltalálók, a dolgozók és az üzleti élet vezetői, akik már évek óta birkóznak e kihívással — ők állnak majd elő olyan előnyös műszaki megoldásokkal, amelyekkel örökre forradalmasíthatjuk világunk energiaellátását.

De ne tévedjünk: a kormányzati vezetés elengedhetetlen. És mivel külügyminiszterként ma beszélhetek utoljára a COP előtt, egy pillanatra szeretnék rátérni, hogy mit tehetnek és mit kell tenniük a kormányoknak, különösen az itt képviselt közel 200 ország vezetőinek.

Tudjuk, nem azért jöttünk Marakeshbe, hogy Párizs fényében sütkérezzünk. Azért jöttünk, hogy továbblépjünk. Eközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy sohase tartottuk elégnek, amit eddig tettünk. Az csak alap, amire építhetünk. Amennyiben országaink nem fokozzák önként az ambícióinkat, és amennyiben nem szorítjuk rá egymást a tartósan bölcs viselkedésre, akkor nehezen érhetjük el a felmelegedés kellő csökkentését, a hőmérsékleti melegedés 2 fokon tartásáról nem is szólva, ami a kutatók szerint a fordulópont.

Ha kudarcot vallunk, a modern történelemben ez lesz a legsúlyosabb eset, amikor egy nemzedék válság idején nem tesz eleget a jövő iránti felelősségének. És ez nem csak politikai hiba, de a probléma természetéből adódóan erkölcsi kudarc, pusztító következményekkel járó árulás is.

Nos, tudom, hogy egyikünknek sem ez a szándéka. Ferenc pápa szavaival élve „e világot örökségképpen kapjuk a korábbi nemzedékektől, egyúttal azonban kölcsönbe is vesszük az eljövendő nemzedékektől, akiknek vissza is kell majd szolgáltatnunk”.

Teljes mértékben elismerem a kihívásokat, amelyekkel számos ország szembesül, mert igen nagy a népessége, mert növekedőben van a gazdasága, mert igen sokan élnek szegénységben, a kormány pedig fenn akarja tartani a stabilitást, s be akarja vonni ezeket az embereket a gazdaságba. Természetes, hogy aggódnak a stabilitás miatt — mindannyian így vagyunk vele. A megfizethető energia a stabilitás kulcsfontosságú része. Sajnos viszont a legszennyezőbb energiaforrások többnyire a legolcsóbbak is. De hadd hangsúlyozzam: csupán rövid távon! Hosszú távon, barátaim, egészen más a történet. Hosszú távon a szén-intenzív energia jelenleg az egyik ténylegesen legdrágább és legmeggondolatlanabb beruházás bármely ország számára. Mégpedig azért, mert a szénalapú energia végső számláján sokkal több szerepel az olaj, vagy a szén, vagy a földgáz áránál, vagy az erőmű építési költségeinél. A tényleges költségelszámolásnál teljes mértékben figyelembe kell venni a későbbi következményeket is, ami a szennyező üzemanyagok esetében megduplázza, vagy meg is háromszorozza a kezdeti költségeket.

Ma tehát ilyen módon kell számolnunk. Gondoljanak csak a környezeti és mezőgazdasági károsodások árára. Gondolják meg, mennyibe kerül ma, ha a farmerek vízhiány vagy túlzott hőség miatt nem tudnak egy területen termelni. Gondoljanak az asztmás vagy emphysémás betegek kórházi számláira, s a fosszilis üzemanyagok okozta légszennyeződés miatt bekövetkező sokmillió halálesetre.

Egy 2014-es tanulmány szerint Kínában hatmillió embernek van fekete tüdeje, mert széntüzelésű erőművek közvetlen közelében éltek és dolgoztak. Indiában évente mintegy 20 millióan válnak asztmássá a szénalapú légszennyezés miatt, az Egyesült Államokban pedig évente 55 milliárd dollárnál is több megy az adófizetők pénzéből az asztmával kapcsolatos költségekre. Amerikában nyaranta a legtöbb gyerek a környezeti hatások által előidézett asztma miatt kerül kórházba. Ezek valós költségek, amelyeket bele kell foglalni a végelszámolásba.

A számlához hozzá kell írnunk a pusztító viharokat és árvizeket követő helyreállítási költségeket is. Csak az idei év első három negyedévében 27 milliárdba kerültek az amerikai adófizetőknek a szélsőséges időjárás okozta károk. Augusztusban olyan árvíz volt Louisianában, hogy mintegy 10 milliárd dollárra rúgnak a károk.

Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy ne törődjön ezekkel a költségekkel, pedig ez még csak a kezdet: valójában ezek még csak bepillantást engednek abba, hogy a jövőben mire számítsunk, ha nem teszünk semmit. Képzeljék csak el: tengeri gátakat kellene építenünk. Menjenek le Miamiba! A déli részén már építkeznek: az áradások miatt megemelik az utcák szintjét, új esővíz-levezető csatornákat építenek, s ennek fedezésére plusz adókat vetnek ki a lakosokra. Az árvizeknek és viharoknak ellenálló infrastruktúra költségeinek jelentős növekedése. Áramszünetek. Mindezeket és egyebeket is hozzá kell adni a magas széntartalmú energiaforrások becsületes kiértékeléséhez. S a fokozott átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény korában az állampolgárok hosszú távon nem fogják elfogadni a hamis számadásokat, s a döntések következményeinek a ködösítését.

Tehát mindenkinek bölcsebb döntéseket kell hoznia — s nem rövid, de hosszú távra szólóakat!

A szén sajnos a globális széndioxid-szennyezés egyedüli legfőbb okozója. A szén biztosítja a világ energiaszükségletének mintegy 30 százalékát, de a szén termeli a világ üvegházhatású gázainak közel 50 százalékát is. A tiszta energia terén jelenleg mutatkozó páratlan beruházások nagyon-nagyon keveset számítanak, ha ugyanakkor új széntüzelésű erőművek jönnek létre a szén-dioxid elkülönítése nélkül, s gyors ütemben mind több és több olyan szennyeződést ontanak a légtérbe, aminek a csökkentésén mindannyian keményen dolgozunk.

Meg kell mondanom, hogy az előrejelzések egy része igen nyugtalanító. Például mostantól 2040-ig Délkelet-Ázsia energia-igénye nagy valószínűséggel megháromszorozódik, s elsősorban mivel fogják ezt kielégíteni? Várhatóan a széntüzelésű erőművekben termelt energiával — tiszta energia helyett. Ez veszélyezteti mindazt, amit itt el szeretnénk érni.

A szó szoros értelmében nem tehetjük meg, hogy egyik kezünkkel vállon veregetjük magunkat az éghajlatváltozás ellen tett lépéseinkért, majd mindennek hátat fordítva a másik kezünkkel írunk egy jó vaskos csekket, lehetővé téve a legszennyezőbb, legkorszerűtlenebb üzemanyagforrások széleskörű terjedését. Ennek egyszerűen nincs semmi értelme. Ez öngyilkosság!  És így mindannyian elveszítjük ezt a harcot.

Félreértés ne essék: az emberek a világ minden táján dolgoznak ennek a küzdelemnek a sikeréért. Az állampolgárok, s különösen a magánszektor egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kérdésre. A versenyszféra szívesen fogadta a Párizsból küldött jelzéseinket, most azonban még erősebb jelzéseket kíván, hogy még nagyobb bizalommal fektethessen be a tiszta energiával kapcsolatos megoldásokba.

Az egyik legerősebb jelzés, amit a kormány küldhet, s az egyik leghatékonyabb mód arra, hogy a károsanyag-kibocsátást a lehető legalacsonyabb szintre csökkentsük, a szén árazása, ami a probléma megoldása felé tereli a szabad piacgazdaságokat.

Ez nyilván nem egy új ötlet. Sokan jutottak már erre a következtetésre. A globális kibocsátásból a széndioxid-árazás alá eső rész megháromszorozódott az elmúlt évtizedben. Tavaly több mint 1000 vállalkozás és befektető — olyan ágazatokból is, amelyek néhányuk számára meglepő lehet — ült össze, hogy támogassa a szén árazását. A támogatók hosszú listáján vannak energiaipari cégek, mint például a BP és a Royal Dutch Shell; szolgáltatók, mint a PG & E; közlekedési vállalatok, mint a British Airways; építőipari cégek, mint a Cemex; pénzügyi intézmények, mint a Deutsche Bank és a Swiss Re; és fogyasztási cikkeket gyártók, mint az Unilever és a Nokia. Ezek a vállalatok mind úgy gondolják, hogy a szénárazás megfelelő biztonságot teremt a piacon ahhoz, hogy a magánszektor könnyebben mozdítsa a tőkét, s ezzel segít megoldani a problémát.

A szénárazás lehetővé teszi, hogy a polgárok, az újítók, a vállalatok — lehetővé teszi, hogy a piacok a kormánytól független, önálló döntéseket hozzanak arról, hogy saját kibocsátásukat hogyan csökkentsék a legjobban. Mellesleg ez a fő oka, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a széndioxid-árazást mindkét oldal vezetői és közgazdászai támogatták. A szénre kirótt ár, s egyúttal a kulcsfontosságú ágazatokban az innovációra adott kormánytámogatás könnyen az egyik legmeggyőzőbb eszköz lehet arra, hogy a világon felgyorsuljon a tiszta energiára való átállás, amiért mi is dolgozunk. Bár idő kellhet hozzá, hogy ilyen ideális eredményt láthassunk, a haladás érdekében prioritásként kell kezelnünk a széndioxid-piacok fejlesztését.

Az a fontos, hogy sok eszköz áll a világ rendelkezésére. Bizonyos értelemben maga a COP is egy fontos eszköz. Sokkal több lett annál — sokkal több kormányzati tisztviselők puszta összejövetelénél. Valójában egy évenként megtartott csúcstalálkozó; idén huszonötezren érkeztek a világ minden tájáról, az összes ágazatból, hogy megmutassák, mennyire elkötelezettek a klímaváltozási gondok leküzdése iránt, s megvitassák, hogy miképpen bővíthetnénk közös erőfeszítéseinket. A COP rendszeres emlékeztetőül is szolgál arra, hogy pontosan mennyit nőtt ez a mozgalom, s hogy hány országból milyen sok ember akar cselekedni.

Mielőtt bejöttem ide, körbesétáltam a konferencián. E marakeshi helyszín, a közelről-távolról ide utazott küldöttségek, üzleti vezetők, vállalkozók és aktivisták láttán teljesen egyértelmű, hogy a képességünk meg van hozzá, hogy kivédjük a klímaváltozás legsúlyosabb hatásait.

De ismételten fel kell tennünk a kérdést: megvan-e bennünk a kollektív akarat? Mivel a siker véletlenül nem fog bekövetkezni. Nem következhet be tartós elkötelezettség, együttműködés és kreatív gondolkodás nélkül. És nem fog bekövetkezni magabiztos befektetők és innovatív vállalkozók nélkül. És biztosan nem fog megtörténni vezetés nélkül.

Azokat, akik világszerte, így az én országomban is hatalmon vannak, s akik szembesülhetnek a döntéssel, hogy e kritikus helyzetben melyik úton menjünk tovább, azokat több milliárd ember nevében arra kérem: ne nekem higgyenek! Ne vegyék úgy, hogy a COP maga a jóváhagyó pecsét! Arra kérem Önöket, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. Járják körbe alaposan, mielőtt visszafordíthatatlan döntéseket hoznának.

Vizsgálják meg alaposan, mi az, ami meggyőzte a pápát, az elnököket, a miniszterelnököket és a vezetőket szerte a világon, hogy felvállalják a veszéllyel való szembeszállást. Beszéljenek a Fortune 500 vállalatok, valamint kisebb innovatív cégek üzleti vezetőivel, akik alig várják, hogy befektessenek a jövő energiapiacaiba. Ismerjék meg a legjobb közgazdászok megítélését arról, hogy milyen kockázatokkal jár a tétlenség, és mennyi kárt okozna az a globális gazdaságnak, s ezzel szemben milyen lehetőségeket kínálnának a jövő tiszta-energia piacai. Beszéljenek a katonai vezetőkkel, akik szerint az éghajlatváltozás globális biztonsági kockázat, mintegy megsokszorozza a veszélyeket. Kérdezzék a gazdálkodókat és halászokat arról, hogy a megszokott időjárási mintákban jelentkező erőteljes és hirtelen változások hogyan hatnak a megélhetési lehetőségeikre, a családjuk eltartására, s mire számítanak a jövőben. Hallgassák meg, hogy a vallási vezetők mit mondanak az erkölcsi felelősségről, arról, hogy az emberiségnek jól kell sáfárkodnia közös bolygónkkal — egyetlen otthonunkkal. Vonják be az aktivistákat és civil társadalmi csoportokat, akik évek óta azon dolgoznak a világ minden táján élő közösségekkel, hogy felhívják a figyelmet mindezen veszélyekre, s a cselekvés szükségességére. A károsanyag-kibocsátás csökkentésével kapcsolatban kérdezzék meg a fiatalokat, milyen jogos aggályaik vannak afelől, hogy gyerekeik milyen bolygót örökölnek majd.

De mindenekelőtt a tudósokkal konzultáljanak, akik e kihívás jobb megismerésének szentelik az életüket, és akik hiába dolgoztak, hacsak nem kongatjuk a vészharangokat olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy pusztán ideológiai alapon vagy kellő tájékozottság híján hozzon sokmilliárd ember életére kiható döntéseket.

Bárki, akinek része volt ilyen beszélgetésben, aki veszi a fáradságot, hogy tanuljon a szakértőktől, aki teljes képet kap arról, hogy mi vár ránk, az szerintem csak egyetlen jogos következtetésre juthat, mégpedig arra, hogy gyorsan fel kell lépnünk a klímaváltozás ellen, s másokat is erre kell buzdítanunk.

Arról is beszélnem kell, hogy a COP kezdete óta az országomban lezajlott egy választás. Azt is tudom, hogy emiatt sokan — ott is, másutt is — kissé bizonytalannak látják a jövőt. Természetesen megértem ezt a bizonytalanságot. Bár nem állhatok Önök elé a megválasztott elnök jövőbeli politikájáról szóló találgatásokkal, egyet azonban elmondhatok: a közéletben eltöltött időm alatt többek között azt is megtanultam, hogy bizonyos kérdésekben másképpen viselkedik valaki, amikor már hivatalba lép, mint amikor még csak kampányol.

Az a helyzet, hogy az éghajlatváltozás egyáltalán nem lehet pártpolitikai kérdés. Nem pártfüggő katonai vezetőinknél a Pentagonban, akik szerint a klímaváltozás megsokszorozza a veszélyeket. (Taps.) Számukra azért nem pártpolitikai kérdés, mert megtapasztalják, hogy az éghajlatváltozás súlyosbítja a válságokat az egész világon, a bázisokon veszélyezteti a katonai készenlétet, s az emelkedő tengerszintek és erősebb viharok is problémát jelenthetnek a számukra. Nem pártpolitikai kérdés a hírszerző közösség számára sem, akik éppen idén adtak ki egy részletes jelentést arról, hogy a klímaváltozás milyen hatással lesz az amerikai nemzetbiztonságra. A jelentés többek között a törékeny országok biztonságát fenyegető veszélyeket, a fokozódó társadalmi és politikai feszültségeket, az élelmiszerárak emelkedését, valamint az emberi egészséget érintő kockázatok növekedését taglalja.

Nem pártpolitikai kérdés a polgármesterek számára sem, akik Orleanstól Miamiig máris kemény munkával igyekeznek úrrá lenni a csendes időben jelentkező áradásokon és a vihardagályokon.

Nem pártpolitikai kérdés a liberális és a konzervatív üzleti vezetők számára sem, akik soha nem látott mennyiségű pénzt invesztálnak a megújuló energiába, önként vállalják, hogy csökkentik saját kibocsátásukat, sőt, ellátási láncukat is hozzászámítják saját összesített széndioxid lábnyomukhoz.

És a világ tudósait sem befolyásolja a párpolitika: ők csaknem egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy a klímaváltozás valós, folyamatban van, legnagyobbrészt az emberek okozzák, és katasztrofális hatással lesz az életmódunkra, ha gyors és hatékony lépésekkel nem csökkentjük civilizációnk szén-lábnyomát.

Komoly próbatétel a számunkra, hogy meg tudjuk-e ragadni e pillanatot — valószínűleg ez a bátorság és az előrelátás lehető legnagyobb próbája. Ha át akarunk menni rajta, minden országnak meg kell tennie a magáét — s globális vezetői szerepre majd csak olyan országok pályázhatnak, amelyek most kiállnak a fenyegetés ellen. Ez így van!

Winston Churchill még a Marakesh iránti vonzalmánál is híresebb volt szigorú ítélőképességéről, s arról, ahogy hangot adott neki. Egyszer sokatmondóan azt mondta: „Nem mindig elég, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt: időnként azt kell tennünk, amire szükség van.”

Ma már tudjuk, mire van szükség. És ennyi valós bizonyíték, ennyi ellenőrzött tudományos ismeret mellett, s a sima, józan ész szavát is követve senki sem érvelhet másképpen. Tehát, barátaim, folytatnunk kell e harcot! Felül kell múlnunk az elvárásokat! Fel kell gyorsítanunk az átmenetet a tiszta-energia gazdaságba. És továbbra is felelősséggel kell tartoznunk egymásnak országunk döntéseiért.

Ez év első felében, a Föld napján abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Obama elnök és az Amerikai Egyesült Államok nevében én írhattam alá a párizsi megállapodást. Nagyon különleges nap volt. Mivel a lányom New Yorkban él, őt is meghívtam az ENSZ-be. Azzal lepett meg, hogy magával hozta kétéves unokámat, Isabelle-t is.

Azon a reggelen a történelemre gondoltam, mindazon eseményekre, amelyek elvezettek addig a napig. Az első, 1970-es Föld Napjára gondoltam, amelyet korábban már említettem, amikor amerikaiak millióihoz csatlakozva szabadelőadásokon igyekeztünk az embereket tájékoztatni a ránk váró környezeti problémákról. Az első ENSZ klímakonferenciára gondoltam, mely Rióban volt, s ahol feleségemmel, Teresával találkoztam. Eszembe jutott, milyen sürgősség-érzésünk volt akkoriban, 1992-ben, és természetesen az a december este is Le Bourget-ban, amikor először tűnt úgy, hogy a világ végre rátalált előre mutató útra.

De ahogy ott ültem, és játszottam az unokámat, várva, hogy rám kerüljön a sor, hogy kimenjek aláírni a megállapodást, nem a múltra gondoltam, hanem a jövőre. Az ő jövőjére. Arra a világra, amit egy napon az ő gyerekei örökölnek majd.

És amikor eljött az ideje, hogy felmenjek a színpadra, felkaptam és magammal vittem őt. Meg akartam vele osztani azt a pillanatot. Soha nem fogom elfelejteni!

Meglepetésemre az emberekre valahogyan hatást tett a jelenléte. Mivel azóta is igen sokan mondták el nekem ugyanezt, megértettem, hogy az a pillanat valami különlegeset jelentett a számukra és meghatotta őket. Elmondták, hogy saját gyerekeikre és unokáikra gondoltak. A jövőre gondoltak. Eszükbe juttatta, hogy mi forog kockán.

Hölgyeim és Uraim! Itt, Marakeshben a következő órákban tegyük egyértelművé a világ előtt, hogy mindig szem előtt tartjuk a tétet. Támogassuk szilárdan a Párizsban felállított célokat, s vállaljuk, hogy megkettőzött igyekezettel törekszünk a megvalósításukra. Mondjuk ki, hogy a klímaváltozással kapcsolatban nem csupán megtesszük, ami tőlünk telik, de—Winston Churchill szavaival élve — megtesszük azt is, amire szükség van.

Örömmel várom, hogy osztozzak Önökkel ebben a fontos munkában, ameddig csak tehetem.  Köszönöm.

Forrás: Remarks at the 22nd Conference of the Parties (COP22) to the United Nations Framework Convention on Climate Change |Remarks | John Kerry, Secretary of State | Marrakech, Morocco | November 16, 2016

 

Posted in Environment & Energy | Tagged , , , , | Comments Off