ELNÖKI BESZÉD SZÍRIÁRÓL

Obama elnök a Fehér Házban a szíriai helyzetről beszél az országnak (Hivatalos White House fotó)

Obama elnök a Fehér Házban a szíriai helyzetről beszél az országnak (Hivatalos White House fotó)

2013. szeptember 10.

AZ ELNÖK: Amerikai honfitársaim, ma este Szíriáról kívánok szólni Önökhöz – arról, hogy miért fontos ez a téma, és hogy mi a következő lépés.

Az elmúlt két év során a Basar al-Aszad elnök elnyomó rendszere elleni békés tüntetéssorozatnak induló események kegyetlen polgárháborúvá alakultak. Az áldozatok száma százezer fölött van. Több millió ember menekült el az országból. Időközben Amerika szövetségeseivel együtt azon dolgozott, hogy humanitárius segítséget biztosítson, és segítse a mérsékelt ellenzéket, valamint politikai rendezést találjon a helyzet megoldására.  Ugyanakkor ellenálltam annak a kérésnek, hogy katonai beavatkozásra kerüljön sor, mert erő alkalmazásával idegen országban kialakult polgárháborús helyzetet nem lehet megoldani, különösen azt követően, hogy immár egy évtizede háborús helyzet van Irakban és Afganisztánban.

A helyzet azonban alapvetően megváltozott augusztus 21-én, amikor az Aszad-kormány katonái gáztámadást hajtottak végre, melynek során több mint ezer ember, közöttük több száz gyermek vesztette életét. A tömeggyilkosságról szóló képek sokkoló hatásúak: férfiak, nők és gyermekek tetemeit láthatjuk sorokban heverni, olyanokét, akiknek halálát mérges gáz okozta. Mások szájából hab tör elő, ahogy levegőért próbálnak kapkodni. Az egyik képen egy férfi látható, aki halott gyermekeit szorítja magához, és kérleli őket, hogy keljenek fel.  Azon a szörnyűséges éjszakán az egész világ szeme elé tárultak a vegyi fegyverek hatásainak kegyetlen részletei, és az is világos lett, hogy az emberiség túlnyomó többsége miért tekinti e fegyverek az alkalmazását elfogadhatatlannak, emberiség elleni bűncselekménynek és a háborús szabályok megsértésének.

Nem mindig volt ez a helyzet. Az I. világháború során amerikai katonák is életüket vesztették több ezer más nemzetiségű bajtársukkal együtt mérges gázok következtében  Európa lövészárkaiban. A II. világháború alatt a nácik a holokauszt idején mérges gázzal követték el szörnyű tetteiket.  Mivel ezek a vegyi fegyverek tömegmészárlásra valók, tekintet nélkül arra, hogy az áldozatok katonák-e vagy kisgyermekek, a civilizált világ egy egész évszázad munkáját szentelte annak, hogy ezeket a fegyvereket betiltsák.  1997-ben az Egyesült Államok szenátusa elsöprő többséggel fogadta el azt a nemzetközi megállapodást, amely megtiltja a vegyi fegyverek használatát, és amelyhez már az emberiség 98%-ának képviseletében 189 kormány csatlakozott.

Augusztus 21-én ezeket az alapvető szabályokat szegték meg, és velük együtt megsértették az emberségről vallott általános felfogásunkat. Senki sem vitatja, hogy Szíriában vegyi fegyverek alkalmazására került sor. A világ több ezer videó felvételt, mobiltelefonok által rögzített fényképet és a közösségi oldalakon közzétett beszámolót láthatott a vegyi támadásról, a humanitárius szervezetek beszámolói szerint pedig a kórházak olyan embereket láttak el tömegesen, akik mérges gázokra utaló tüneteket mutattak.

Ezek mellett azt is tudjuk, hogy az Aszad-rezsim felelős a történtekért. Tudjuk, hogy az augusztus 21-i napot megelőző időszak során Aszad vegyi fegyverekért felelős emberei annak a területnek a közelében készítettek elő támadást, ahol a szarin gázt előállítják. Gázálarccal látták el csapataikat. Ezt követően rakétákat lőttek ki egy, a rezsim által ellenőrzött területről 11 olyan lakóterületre, amelyről a rezsim erői el akarták űzni az ellenállókat. Nem sokkal a rakéták becsapódását követően a gáz terjedni kezdett, és a kórházakat haldoklók és sebesültek árasztották el. Arról is tudomásunk van, hogy Aszad hadigépezetének vezető emberei megtekintették a támadás eredményét, és a rezsim rakétatámadásai a következő napokban növekvő mértékben folytatódtak az említett lakóterületek ellen. A támadások helyszínén az emberekből vett vér- és hajminták a vizsgálatok alapján szarin jelenlétéről tanúskodtak.

Amikor diktátorok atrocitásokat követnek el, abban bíznak, hogy a világ szemet huny fölöttük, és a borzalmas emlékek elhalványulnak az emberek emlékezetében. Ezek a borzalmak azonban megtörténtek. A tényeket nem lehet letagadni. A kérdés most az, hogy ilyen helyzetben mit tehet az Amerikai Egyesült Államok és a nemzetközi közösség. Ami ezekkel az emberekkel, ezekkel a gyermekekkel történt, az nem csupán a nemzetközi jog megsértését jelenti, hanem a mi biztonságunkat is veszélyezteti.

Engedjék meg, hogy megindokoljam, miért.  Ha elmulasztjuk a cselekvést, az Aszad rezsim nem lát indokot arra, hogy beszüntesse a vegyi fegyverek használatát. A tilalom erejének halványulásával párhuzamosan más diktátorok sem haboznak majd mérges gázokat beszerezni, és használni is ezeket. Az idő múltával aztán csapataink ismét szembekerülhetnek vegyi fegyverekkel harci cselekmények során. A terrorszervezetek is könnyebben hozzájuthatnak ilyen fegyverekhez abból a célból, hogy ezeket civilek elleni támadásokra használják.

Ha a harcok Szíria határain kívülre terjednek át, a vegyi fegyverek olyan szövetséges országokat is veszélyeztethetnek, mint Törökország, Jordánia és Izrael. Ha pedig elmulasztjuk azt, hogy szembeszálljunk a vegyi fegyverek használatának gyakorlatával, ez meggyengítené más tömegpusztító fegyverek használatának a tilalmát is, és felbátorítaná Aszad szövetségesét, Iránt, amelynek döntenie kell, hogy a nemzetközi rendelkezések semmibe vételével nukleáris fegyvert kíván-e előállítani, vagy békésebb utat választ.

Ezt a világot nem szabad elfogadnunk. Ez forog kockán. Ezért van az, hogy gondos mérlegelést követően úgy döntöttem, hogy az Egyesült Államoknak nemzetbiztonsági érdeke fűződik ahhoz, hogy célzott katonai csapás keretei között reagáljon arra, hogy az Aszad-rezsim vegyi fegyvert vetett be. A csapás célja az lenne, hogy elrettentse Aszadot a vegyi fegyverek használatától, és hogy meggyengítse rendszerének képességeit arra, hogy ilyen fegyvereket használjon, valamint hogy világossá tegyük a világ számára, hogy nem tűrjük el, hogy ilyen fegyvereket bárki használjon.

A hadsereg főparancsnokaként így ítélem meg a helyzetet. Ugyanakkor én vagyok a világ legrégebben működő alkotmányos demokráciájának az elnöke is. Így hát annak ellenére, hogy hatalmamban áll a katonai csapás elrendelése, és tekintettel arra, hogy közvetlen vagy azonnali veszély nem fenyegeti biztonságunkat, a vitát a kongresszus elé terjesztem. Meggyőződésem, hogy demokráciánk erősödik attól, ha az elnök cselekedeteit a kongresszus támogatja. Meggyőződésem az is, hogy Amerika hatékonyabban cselekszik külföldön, ha együttesen lépünk fel.

Ez különösen igaz egy olyan évtizedet követően, mely során az elnöknek egyre nagyobb lett a háborús döntések feletti hatalma, és egyre több teher nehezedett csapatainkra, miközben az emberek képviselőit kihagyták a döntési folyamatokból, ha az erő használatáról kellett dönteni.

Tudom, hogy azok után, hogy milyen árat kellett fizetnünk Irakban és Afganisztánban, egy katonai beavatkozás gondolata, legyen ez a katonai beavatkozás akármilyen korlátozott is, nem lehet népszerű elképzelés. Végül is négy és fél évet azzal töltöttem, hogy háborúknak vessek véget, és nem azzal, hogy háborúkat indítsak. Csapataink kivonultak Irakból. Csapataink hazafelé tartanak Afganisztánból. És azt is tudom, hogy az amerikaiak azt akarják, hogy mi itt Washingtonban mindannyian – különösen én – azon fáradozzunk, hogy az amerikai nemzetet itthon építsük, hogy munkahelyeket teremtsünk, gyermekeink iskolába járjanak, és gyarapodjék a középosztály.

Nem csoda tehát, hogy Önök kemény kérdéseket tesznek fel. Ezért tehát hadd válaszoljak a legfontosabb kérdésekre, amelyeket a kongresszus tagjaitól hallottam, és amelyeket az önök hozzám írt leveleiben olvastam.

Először is azt kérdezték, hogy nem kerülünk-e síkos lejtőre, amely újabb háborúba sodor minket?  Egy férfi levelében azt írta nekem, hogy „még csak most térünk magunkhoz az iraki beavatkozást követően.”  Egy veterán még élesebben fogalmazott:  „Ennek az országnak teljesen elege van a háborúzásból.”

A válaszom egyszerű:  amerikai bakancsok nem lépnek Szíria földjére.  Nem fogok az irakihoz, illetve az afganisztánihoz hasonló beláthatatlan konfliktust kezdeményezni.  Nem fogok a líbiaihoz, vagy a koszovóihoz hasonló elhúzódó légi hadjáratot folytatni.  Ez alkalommal célzott csapást hajtanánk végre egy egyértelmű cél elérése érdekében:  a vegyi fegyverek használata elleni elrettentés és Aszad lehetőségeinek csökkentése a célunk.

Mások azt kérdezték, hogy érdemes-e egyáltalán lépéseket tennünk, ha nem iktatjuk ki Aszadot.  Ahogy egyes kongresszusi képviselők mondták, nincs értelme „tűszúrásszerű” csapást végrehajtani Szíriában.

Egyvalamit tisztázzunk:  az Egyesült Államok hadereje nem tűszúrásokat hajt végre.  Még egy korlátozott csapás is közvetíti Aszad számára azt az üzenetet, amelyet egyetlen másik nemzet sem képes kézbesíteni.  Nem hiszem, hogy erővel kellene eltávolítanunk egy újabb diktátort – Irak példáján megtanultuk, hogy ha így járunk el, mi leszünk a felelősek mindenért, ami azután bekövetkezik.  Azonban egy célzott csapás azt eredményezheti, hogy Aszad, illetve bármely más diktátor kétszer is meggondolja, hogy vegyi fegyvereket alkalmazzon.

Az egyéb kérdések körébe tartoznak a válaszcsapás veszélyei.  Nem hagyunk figyelmen kívül semmilyen fenyegetést, de az Aszad-rezsim nem rendelkezik olyan képességekkel, amelyek komoly fenyegetést jelentenének a haderőnkre nézve.  A számukra szóba jöhető bármely egyéb megtorlás semmiben sem különbözik attól, amellyel nap mint nap szembenézünk.  Sem Aszadnak, sem szövetségeseinek nem érdeke a helyzet olyan fokú eszkalációja, amely a bukásához vezetne.  És a szövetségesünk, Izrael elsöprő erővel képes a védekezésre az Egyesült Államok megingathatatlan támogatásával.

Sokan tettek fel egy átfogóbb kérdést:  miért kellene egyáltalán beavatkoznunk egy olyan helyszínen, ahol minden olyan bonyolult, és ahol - ahogy azt valaki megírta nekem – „azok, akik Aszadot követik a hatalomban, az emberi jogok ellenségei lehetnek?”

Igaz, hogy Aszad egyes ellenfelei szélsőségesek.  De az Al-Kaida csak akkor növelheti erejét egy kaotikusabb Szíriában, hogyha az ott élő emberek azt látják, hogy a világ nem tesz semmit azért, hogy megakadályozza  ártatlan civilek harci gázzal való meggyilkolását.  A szír nép többsége – és az a szír ellenzék, amellyel együttműködünk – egyszerűen békében szeretne élni, méltósággal és szabadon.  És bármely katonai akciót követően megkettőznénk erőfeszítéseinket, hogy olyan politikai megoldást érjünk el, amely elutasítja a zsarnokság és a szélsőségesség erőit.

Végezetül sokan kérdezték a következőt:  miért nem hagyjuk ezt más országokra, vagy keresünk a katonai erő alkalmazásán kívül más megoldást?  Ahogy azt sokan megírták nekem: „Ne legyünk a világ csendőre.”

Egyetértek, és mélyen hiszek a békés megoldásokban.  Az elmúlt két év során a kormányom diplomáciával és szankciókkal, figyelmeztetésekkel és tárgyalással próbálkozott – de az Aszad rezsim mégis vegyi fegyvereket vetett be.

Mindazonáltal az elmúlt néhány nap folyamán biztató jeleket tapasztaltunk.  Részben az amerikai katonai beavatkozás valós fenyegetése miatt, valamint a Putyin elnökkel folytatott építő jellegű párbeszéd következtében, az orosz kormány jelezte hajlandóságát arra, hogy csatlakozzék a nemzetközi közösséghez abban, hogy rábírja Aszadot vegyi fegyverei átadására.  Az Aszad-rezsim elismerte, hogy rendelkezik ezekkel a fegyverekkel, sőt azt nyiltkozta, hogy csatlakozna a Vegyi Fegyverekről szóló Egyezményhez, amely tiltja azok alkalmazását.

Korai még megmondani, hogy az ajánlat sikeres lesz-e, és mindennemű megállapodásnak igazolnia kell, hogy az Aszad-rezsim betartja kötelezettségeit.  De a kezdeményezés potenciálisan megszüntetheti a vegyi fegyverek fenyegetését katonai erő alkalmazása nélkül, különösen mivel Oroszország Aszad egyik legerősebb szövetségese.

Éppen ezért arra kértem a Kongresszus vezetőit, hogy halasszák el a katonai erő alkalmazására történő felhatalmazásról szóló szavazást, amíg ezt a diplomáciai utat követjük.  John Kerry külügyminisztert találkozóra küldöm orosz kollégájával csütörtökön, én magam pedig folytatom a Putyin elnökkel megkezdett tárgyalásaimat.  Beszéltem a két legszorosabb szövetségesünk, Franciaország és az Egyesült Királyság vezetőivel, és együtt dolgozunk Oroszország és Kína bevonásával egy, az ENSZ Biztonsági Tanácsának benyújtandó javaslat kialakításán, amely felszólítaná Aszadot vegyi fegyverei átadására és azok nemzetközi ellenőrzés alatt történő megsemmisítésére.  Lehetőséget biztosítunk az ENSZ ellenőröknek is, hogy beszámoljanak vizsgálataik eredményéről, hogy mi történt augusztus 21-én.  Továbbá folytatjuk azon szövetségeseink között a támogatás megerősítését Európától Amerikáig, és Ázsiától a Közel-Keletig, akik egyetértenek az intézkedések megtételének szükségességével.

Mindeközben arra utasítottam a haderőnket, hogy tartsák fenn jelenlegi készültségüket és továbbra is tartsák nyomás alatt Aszadot, továbbá hogy álljanak készen a reagálásra, amennyiben a diplomácia csődöt mond.  És ma este ismét köszönetet mondok a haderőnknek, és a katonák családjainak a hihetetlen erőfeszítésért és áldozatért.

Amerikai honfitársaim! Az Egyesült Államok már mintegy 7 évtizede a globális biztonság szavatolója.  Ez túlmutat a nemzetközi megállapodások betartásán – azok betartatását jelenti.  A vezetés terhei néha nehezek, de a világ jobb hellyé vált, mert mi viseltük azokat.

És így a tőlem politikailag jobbra álló barátaimat arra kérem, hogy egyeztessék össze Amerika katonai ereje iránti elkötelezettségüket a cselekvés hiányával, még ha az ügy ennyire igaz is. A tőlem balra álló barátaimat pedig arra kérem, hogy egyeztessék össze a minden ember szabadságába és méltóságába vetett hitüket a fájdalomtól vonagló és végül a korház hideg padlóján megmerevedő gyermekek képeivel.  Mert a határozatok és az elítélő nyilatkozatok néha nem elegendőek.

Sőt, minden kongresszusi képviselőt és a ma este a képernyők előtt ülőket arra kérem, hogy nézzék meg a támadásról készült filmeket, majd tegyék fel maguknak a következő kérdést: milyen világban élünk majd, ha az Amerikai Egyesült Államok látja, ahogy egy diktátor szemérmetlenül megsérti a nemzetközi jogot mérges gáz használatával, majd úgy dönt, hogy elfordítja tekintetét?

Franklin Roosevelt mondta egyszer, hogy „A nemzeti eltökéltségünk, hogy távol maradjunk az idegen háborúktól és idegen konfliktusoktól nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy mélységes aggodalmat érezzünk, amikor az általunk becsben tartott eszményeket és elveket éri támadás.”  Eszményeink és elveink, valamint a nemzetbiztonságunk a tét Szíriában, csakúgy, mint a vezető szerepünk egy olyan világban, ahol biztosítani szeretnénk, hogy a legszörnyűbb fegyvereket soha többé ne lehessen használni.

Amerika nem a világ csendőre.  Szörnyű dolgok történnek világszerte, és túlmutat a lehetőségeinken az, hogy minden sérelmet orvosoljunk.  De amikor szerény erőfeszítéssel és kis kockázat mellett megakadályozhatjuk azt, hogy gyermekeket elgázosítsanak, és ezáltal hosszútávon növeljük gyermekeink biztonságát, úgy gondolom, cselekednünk kell.  Ez különbözteti meg Amerikát.  Ez tesz bennünket kivételessé.  Alázattal, de eltökélten, soha ne veszítsük szem elől ezt az alapvető igazságot!

Köszönöm.  Isten áldja önöket. És Isten áldja az Egyesült Államokat.

Forrás: Remarks by the President in Address to the Nation on Syria, September 10, 2013

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.