A TRANSZATLANTI KAPCSOLATOK RENESZÁNSZÁÉRT, A KÖZÖS JÖVŐNKÉRT

Victoria Nuland beszédet mond az Atlanti Tanácsban

Victoria Nuland, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára november 13-án, Washingtonban beszédet mond az Atlanti Tanácsban

Victoria Nuland, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára november 13-án, Washingtonban beszédet mondott, az Atlanti Tanácsban. Az alábbi az előkészített beszéd fordítása (a bevezető nélkül):

Nem véletlen, hogy európai és eurázsiai ügyekért felelős külügyi államtitkárként először az Atlanti Tanácsban akartam beszédet mondani, mert ma a transzatlanti kapcsolatok megkettőzéséről kívánok beszélni.

Tudom, tudom… Minden négy éves ciklus során, vagy talán minden negyedik évben feltűnik itt egy hasonló pozícióban lévő valaki, s arról beszél, hogy miért számít még mindig Európa és milyen fontosak vagyunk egymásnak—még akkor is, ha a főcímek mind a Közel-Keletről vagy a világ más problémás területeiről szólnak. Vagy, ami ennél is rosszabb—akkor jönnek ide az atlanticizmusról prédikálni, amikor lehangoló híradások tömege szól arról, hogy oszlóban van közöttünk a bizalom—legyen szó akár Irakról, akár a pénzügyi válságról, akár a mostani NSA ügyről.

Ezek az időnkénti zavarok azonban nem változtatnak az alapvető tényeken: Amerikának egy erős Európára, Európának egy erős Amerikára van szüksége! Minél komolyabbak a transzatlanti és a globális problémák, annál fontosabb, hogy az Egyesült Államok és Európa együtt kezelje azokat. Ha mi nem lépünk, más országok sem teszik, de ha mi, a transzatlanti közösség mutatjuk az irányt, közös beleegyezésünkkel szentesítjük az együttes fellépést, s magunk is részt vállalunk benne, akkor ők is csatlakoznak hozzánk. A világnak szüksége van egy szabad országokból álló közösségre, amelyik képes és hajlandó vállalni a legkeményebb kihívásokat is, s veszély esetén békét, biztonságot és szabadságot teremt.

Most azonban mi, a transzatlanti közösség tagjai, újabb fordulópont előtt állunk, ha vállalni akarjuk e fontos feladatot itthon és külföldön egyaránt. Most, hogy gazdaságaink 5 év után kezdenek kilábalni a recesszióból, a kapcsolat helyreállítása kevés! Amire igazából szükségünk van, az egy transzatlanti reneszánsz: új lendület, a bizalom, az innováció és az elveinkben és értékeinkben gyökerező nagylelkűség újabb fellángolása. Amikor körülöttünk ilyen bizonytalan és zavaros a világ nagy része, ismét tőlünk várják, hogy a biztonság, a szabadság és a jólét fáklyahordozói legyünk világszerte. Vagy vállaljuk a közös vezetést, vagy háttérbe szorulnak értékeink és globális befolyásunk.

Ma a transzatlanti reneszánsz kulcsfontosságú elemeiről szeretnék beszélni, s arról, hogy mit kell tennünk a megvalósításukért. Saját területünkön az a legfontosabb gazdasági feladatunk, hogy megszilárdítsuk demokratikus, szabad-piacon alapuló életünk alapjait. Ehhez egy ambiciózus Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség (TTIP) érdekében kell munkálkodnunk, mely a nyitottság és a növekedés globális modellje lesz.

Egészséges gazdasági életünk szempontjából olyan lehet a TTIP, mint a NATO volt a közös biztonság terén az elmúlt 65 évben: egy olyan (részekből összeálló) egész, amelynek értéke meghaladja a részegységek összeadott értékét. Amikor az Atlanti-óceán két partja között eltöröljük a vámokat és a nem-vámjellegű akadályokat, új és jobban fizető munkahelyek százezreit teremtjük meg.  Nagyobb szigorral ügyelünk majd mindenhol a közvagyon nyitott, szabályalapú kezelésére, ami felvirágoztatja országaink gazdaságát.

A TTIP sokkal több egy kereskedelmi megállapodásnál! A TTIP egy egymásnak és a közös jövőnknek adott politikai és stratégiai esély! Fontos, hogy mind belekerüljünk, és azt ajánlom, hogy a vezető szerepénél fogva az Atlanti Tanács építse ki hozzá a közösség támogatását.

Az energia- diverzifikációval és az energia-függetlenséggel kapcsolatosan is igen komoly fejlemények vannak. Csupán öt éve annak, hogy sokan majdnem annyira aggódtunk az energiabiztonságunkért, mint a tényleges fizikai biztonságunkért. Mára gyökeresen megváltozott a helyzet. Az EU bölcs döntéseket hozott piaci monopóliumainak lebontása és a diverzifikáció érdekében. Tagállamai megújuló energiaforrásokba, LNG-terminálokba (cseppfolyósított földgáz), csővezetékekbe és interkonnektorokba, palagáz-kitermelésbe és nukleáris energiába invesztálnak, és sok ilyen projekt legfőbb befektetője az USA. Az Egyesült Államok 35 százalékkal növelte saját olajkitermelését, és 25 százalékkal a gázkitermelését.  Jelenleg Amerika a világ legnagyobb fölgáz-kitermelő országa. De van még tennivalónk! Innovatívnak és kölcsönösen nagylelkűnek kell lennünk ahhoz, hogy a transzatlanti és az eurázsiai térség energiabiztonsági térképe teljessé válhasson. Arra kell fordítanunk a pénzt, hogy regionális interkonnektorokat építsünk, megvásároljuk egymástól a technológiát, osztozzunk a kritikus infrastruktúrákhoz való hozzáférésen, exportáljunk egymásnak, s szomszédjainknak továbbra is segítsünk elkerülni a monopóliumok kialakulását vagy a politikai ráhatásokat.

Mindezek fejében az energia reneszánsza új lehetőségeket nyithat az egységes, szabad és békés Európa kiépítésére szolgáló 25 éves programunkhoz. Amikor Cipruson jelentős gázlelőhelyeket fedeztek fel, Kasoulides ciprusi külügyminiszter nyilvánosan azt jósolta, hogy ennek következtében lényeges javulás áll majd be a sziget megosztottságában, éppen úgy, ahogy 1949-ben Németország és Franciaország kapcsolatára jó hatással volt a szén-és acélipar. Az Egyesült Államok elismeréssel látja, hogy az utóbbi hónapokban Anastasiades ciprusi görög és Eroglu ciprusi török elnök vezetésével a két fél milyen eltökélten munkálkodik egy valóban kétzónás, valóban két közösségből álló ciprusi szövetség érdekében. Ma mind a vezetés hozzáállása, mind a kölcsönös érdekek kedveznek egy átfogó rendezésnek—ezt a pillanatot nem szabad elszalasztani! A megegyezés jelentősége messze túlmutatna a szigeten. A kelet-mediterrán térségre és a NATO-EU viszonyra is rendkívül pozitív hatást tenne.

Két héttel a vilniusi EU-csúcstalálkozó előtt Ukrajna, Moldova és Grúzia is történelmi időket él. Mindhárom ország tett már előrelépéseket a jogállamiság, a demokrácia és a piac nyitottsága terén, hogy megfeleljen a társulási megállapodásokra, valamint a mélyreható és átfogó szabadkereskedelmi térségre vonatkozó szigorú EU feltételeknek.  Az Egyesült Államok örömmel látja, hogy ezek az országok az európai feltételeket választják, és azt kívánja, hogy mindhárom beléphessen az európai családba, s élvezhesse mindazokat a kereskedelmi előnyöket és a vízummentes utazást, amit az EU kínál. Ukrajnának még három lépést kell tennie az EU-feltételeinek teljesítéséhez: az igazságügyi és a választási reformra vonatkozó jogszabályokat kell elfogadnia, s Timosenko korábbi miniszterelnököt ki kell engednie a börtönből, hogy gyógykezelést kaphasson. Az EU-val együtt mi is arra buzdítjuk Ukrajna vezetőit, hogy 45 millió állampolgáruk érdekében hozzanak történelmileg helyes döntést: a múltbeli sérelmek helyett a gyermekeik jövőjét válasszák.

Bíztatónak találjuk azt az elkötelezettséget is, amellyel Koszovó és Szerbia— Catherine Ashton EU főképviselő türelmes mentorálása, valamint az USA teljes támogatása mellett—a hosszú távú kiegyezésre törekszik. E folyamat állandó támogatást igényel, hogy mindkét ország elérhesse célját és teljesen beilleszkedjen az európai struktúrába. Másik pozitív fejlemény, hogy a hónap vége felé csaknem két év után találkozni fog Alijev azeri és Sargsyan örmény elnök. Módjukban áll, hogy átfogó tárgyalásokat kezdjenek, s ehhez merészségre és kreativitásra buzdítjuk őket. Bosznia-Hercegovina esetében pedig a vezetőknek már igen régóta példát kellene mutatniuk bátorságból és jövőkép-alkotásból, túl kellene lépniük kicsinyes hatalmi érdekeken, hogy létrejöhessen egy modern, mindhárom népcsoport tehetségéhez és törekvéseihez méltó, egységes nemzet! Amennyiben ezek a vezetők továbbra is akadályokat gördítenek az ország EU és NATO csatlakozása elé, Bosznia nemzetközi partnereinek, így az Egyesült Államoknak is, át kell értékelniük a hozzáállásukat.

Miközben a régi sérelmek és gyűlölködések legyőzésén és az európai demokrácia-térkép teljessé tételén munkálkodunk, egy másik, Európa és Eurázsia túl sok fiatal demokráciáját fenyegető veszélyforrást is ki kell iktatnunk. Ez a korrupció. Európa középső és keleti részein csökken a lakosság bizalma a megválasztott kormány iránt, mivel a szavazók úgy vélik, hogy vezetőik saját érdekeiket az emberek érdekei elé helyezik. A korrupció kegyetlenül megöli a demokratikus álmokat. Stabilitásunk és megújulásunk annak függvénye, hogy e vészes fenyegetés ellen képesek vagyunk-e hatékonyabb közös intézkedésekre.

S miképpen az eredeti európai reneszánsz a fokozottabb humanizmus, az intellektuális nyitottság és az állampolgári jogok új korszakához vezetett, úgy a transzatlanti reneszánszért végzett jelen munkánknak is terjesztenie és védenie kell a számunkra, szabad nemzetek számára kötelező egyetemes értékeket. Az egyes európai és eurázsiai országokban igen eltérő szinten áll a demokrácia és a jogállamiság, s túlságosan sok olyan hely van, ahol rossz irányba tart a változás. Túl sok állampolgár tart attól, hogy politikai pályára lépjen, bírálja a kormányt, vagy támogassa a civil társadalmat. Túl sok helyen fordul elő, hogy elfojtják a szabad sajtót, manipulálják a bíróságokat, és a kormány ujja elbillenti az igazság mérlegét. Ha mi, a transzatlanti közösség segítséget és támogatást akarunk nyújtani más, igazságra, szabadságra és békére vágyó országoknak, akkor magunk között is azok mellé kell állnunk, akik demokratikus fejlődésért és egyéni szabadságjogokért küzdenek. Erőnk és globális vezetői szerepünk szempontjából demokratikus értékeink éppoly fontos támaszt jelentenek, mint gazdaságunk és katonai erőnk.

Természetesen a határozott biztonsági fellépés is fontos. Mint korábbi NATO nagykövet, bámulattal szemlélem, hogy milyen nagy utat tett meg a szövetség. Az utóbbi 20 év során a megszállás-mentes övezetek létrehozásától indultunk, s ma már három világrészen mintegy 50 globális partnerünkkel együtt százmilliók életét védelmező műveleteket folytatunk Koszovótól Afganisztánon át Líbiáig, a mediterrán területek biztosításától az Indiai-óceán kalózok elleni védelméig. Mivel igen sok azonnal mozgósítható partnerünk van, a NATO lett a nemzetközi biztonsági közösség transzatlanti magja.

Azon azonban elámulok, hogy a szövetségeseink szerint mind kisebb és kisebb költségráfordítás mellett is nyugodtan alhatunk. Öt évvel ezelőtt ők átlagosan a GDP 1,7 százalékát fordították védelemre. 2012-re ez az átlag 1,4 százalék alá esett. Most, hogy hazahozzuk harcoló alakulatainkat Afganisztánból, s a jövő évi angliai NATO csúcstalálkozóra készülünk, a kollektív biztonságra és védelemre vonatkozó gondolkodásmódunknak is meg kell újulnia. Ez annyit jelent, hogy okosabban kell költenünk, azaz együttesen többet kell fordítanunk a 21. századi képességekre—közös megfigyelésre és felderítésre, telepíthető műveleti központokra, integrált ütőerőre. Azt is jelenti, hogy az Észak-Amerika, Európa, valamint globális partnereink haderejének interoperábilitását fenntartó agresszív hadgyakorlatok során mozgósíthatók és telepíthetők legyünk.

Azt is jelenti, hogy folyamatos és állandó kiképzési képességgé szilárdítsuk mindazt, amit a harmadik országok kiképzéséről és támogatásáról tanultunk az utóbbi két évtizedben. Ha a NATO az EU-val közösen több kiképzést tud tartani, kevesebb harcra lesz szükségünk. A kiképzés azonban önmagában kevés! Amikor azt kérdik tőlem, hogy az afganisztáni harc befejezése után mire kell a NATO, kivétel nélkül mindig a Szellemirtók főcímdala jut az eszembe: „Kit hívsz fel? (Who ya gonna call?)”. A kérdés az, hogy készen állunk-e majd, és akarunk-e válaszolni a következő hívásra, mely bármikor és bárhonnan érkezhet.

Tágabb értelemben véve a világ arra számít, hogy a mi transzatlanti közösségünk kreatív megoldásokat talál a világ legégetőbb problémáira a klímaváltozástól a terrorelhárításon át a nyomor és éhezés elleni küzdelemig. Amint azt az Elnök oly sokszor elmondta, Európa a mi első számú segítőtársunk. Ma sehol sincs nagyobb szükség a tapasztalatunkra, elképzeléseinkre és forrásainkra, mint Európa saját perifériáján, a mediterrán területeken, Észak-Afrika és a Közel-Kelet küzdelemben álló országaiban. Ezek a területek az Egyesült Államok nemzeti érdekei szempontjából is alapvető fontosságúak. Mindnyájunknak fontos, hogy hová jut az arab tavasz–szabadságban, jómódban és békében él-e majd az ott élők többsége, vagy a zsarnokok és terroristák győzedelmeskednek.

A végeredmény a transzatlanti közösség és a többi ország hozzájárulásától is függ. Líbiától Tunéziáig, Egyiptomtól Libanonig, Irántól Szíriáig, a közel-keleti békéhez nyújtott támogatásunkig, az Egyesült Államok és Európa akkor a legerősebbek, ha megosztják a kockázatokat és a felelősséget, s a pozitív változások előidézéséhez szükséges anyagi terheket. Ehhez azonban szintúgy vállalnunk kell a vezető szerepet, beleértve azt is, hogy saját népünkkel megértessük, hogy sorsunk összefonódott szomszédjaink sorsával. A mai világban, ahol minden mindennel összefügg, azt, hogy otthon erősek legyünk és azt, hogy külföldön erősek legyünk, nem választhatjuk el egymástól.

Szilárd meggyőződésem, hogy az egész világ javát szolgálja, ha közös célokat találunk Oroszországgal. Mindnyájan jobb helyzetbe kerülünk, ha közösen vonunk ki a használatból nukleáris és vegyi fegyvereket. Folyamatosan kell keresnünk azokat a területeket, amelyekkel a tárgyalóasztalhoz tudjuk vonzani Oroszországot. A következő években például a vámtarifák és egyéb korlátozások csökkentésével, az emberek és az üzleti vállalkozások helyi szintű összekapcsolásával az Egyesült Államok és Oroszország közötti kétoldalú kereskedelem fellendítésére kellene összpontosítanunk. Ösztönöznünk kellene az oktatási csereprogramokat, az innovációt és a vállalkozói szellemet, hogy a következő amerikai és orosz generációra már ne legyen hatással a szülők negatív szemlélete, hanem barátként és partnerként nőjenek fel. Mindamellett azonban, hogy kiegyensúlyozott és kölcsönös előnyökkel járó kapcsolatot kiépítésére törekszünk, mi, amerikaiak sohasem fogjuk elhallgatni ellenérzésünket azzal kapcsolatosan, ahogyan az orosz kormány a politikai ellenzékkel, a szabad sajtóval, a társadalmi intézményekkel, valamint az LMBT közösség tagjaival bánik, nem is szólva külpolitikájának egyes elemeiről! Nem eshetünk abba a hibába sem, hogy érdekeink és értékeink között akarjunk választani. Számunkra ezek is szervesen összetartoznak!

Nem kétséges, hogy néhányukban ismét felötlik az NSA-val kapcsolatosan nyilvánosságra hozott állítássorozat. Hadd térjek vissza egy pillanatra erre! Az Elnök feltett szándéka, hogy kellő egyensúlyba kerüljön az állampolgárok biztonsága és a magánélethez való joga. Jelentéseket rendelt a hírszerzésekről, s szövetségeseinkkel is intenzív tárgyalásokat folytatunk a témáról. Ne feledjük el azonban, hogy ezek a megfigyelések—melyek nagy részét szövetségeseinkkel és partnereinkkel közösen végezzük—terrorcselekményeket hiúsítottak meg az Atlanti-óceán mindkét oldalán, s mindnyájunk biztonságát szolgálták. Amikor tehát az egyensúly és a bizalom helyreállításán dolgozunk, álljunk ki együtt a 2011. szeptember 11 óta elért eredményeink, közöttük a terrorizmus finanszírozásának felderítését célzó program (TFTP), az utas-nyilvántartási adatállomány program (PNR) és a biztonságos kikötő megállapodás mellett is! Az amerikaiak és az európaiak mindenkinél jobban tudják, hogy szabadság épp úgy nem létezhet biztonság nélkül, mint biztonság szabadság nélkül. Ha tovább folytatjuk közös munkánkat, mindkettőt meg tudjuk, és meg is fogjuk erősíteni.

Befejezésül hadd térjek vissza oda, ahonnan elindultam: ne elégedjünk meg annyival, hogy pusztán csak helyreállítjuk a transzatlanti közösséget! Invesztálhatunk—és invesztálnunk is kell egymásba és saját életünkbe egyaránt, hogy továbbra is alkalmasak legyünk arra a vezető szerepre, amelyre a világnak szüksége van e bonyolult időszakban, s amelyet tőlünk vár. Amerika és Európa egyaránt próbálkozott időnként azzal, hogy önállóan cselekedjen, és ez ritkán bizonyult sikeresnek. Szükségünk van egymásra, hogy a legjobbat hozhassuk ki magunkból. És ehhez most kell megszabnunk az irányt. Világszerte mindazok, akik békében és szabadságban akarnak élni, transzatlanti reneszánszt várnak tőlünk. Hiszek abban, hogy ez kézzelfogható közelségben van! Csaknem hetven éve a transzatlanti közösség a világrend szilárd alapja. Az Atlanti-óceán mindkét partján ránk vár a feladat, hogy ez így is maradjon! Köszönöm.

Forrás: Toward A Transatlantic Renaissance: Ensuring Our Shared Future | Remarks | Victoria Nuland, Assistant Secretary, Bureau of European and Eurasian Affairs | As Prepared

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.