ÚJ STRATÉGIAI HELYZET EURÓPÁBAN

Alexander Vershbow nagykövet, NATO főtitkár helyettes beszéde a krakkói Euro-Atlanti Biztonsági Konferencián (április 4.)Alexander Vershbow nagykövet, NATO főtitkár helyettes beszéde a krakkói Euro-Atlanti Biztonsági Konferencián, 2014. április 4.

Hadd kezdjem azzal, hogy köszönetemet fejezem ki a Stratégiai Tanulmányok Intézete Alapítványnak (Foundation Institute for Strategic Studies), a Konrad Adenauer Alapítványnak és a Lengyel Külügyi Intézetnek a mai konferencia megrendezéséért. Nagy öröm számomra, hogy ismét a gyönyörű Krakkóba látogathatok, s az idei konferenciára különösen alkalmas pillanatban került sor.

Húsz év óta arra alapozzuk az euro-atlanti térség biztonságát, hogy kelet felé nincsen ellenségünk. Ez most kétségesnek látszik.

Oroszország közelmúltbeli cselekedetei Ukrajna ellen felrázták az euro-atlanti közösség minden tagját. Olyan viselkedésmintát követnek, amilyet már megfigyelhettünk a Dnyeszteren túli területeken (Transznisztria), Dél-Oszétiában és Abháziában. Ez a következő: az Oroszországgal határos országokat befolyásolják, destabilizálják és még be is avatkoznak az életébe, korrupt, szeparatista csoportok támogatásával „mélyhűtött” konfliktusokat prolongálnak, s ezáltal a szuverén államokat képtelenné teszik arra, hogy saját biztonsági berendezkedésükről döntsenek, s politikai sorsukról határozzanak.

Putyin elnök célja, hogy eurázsiai érdekszférát teremtsen, s megakadályozza olyan stabil demokráciák kialakulását, amelyek kétségbe vonhatnák az orosz tekintélyelvű rendszer legitimitását. Ez a viselkedés inkább a 19. századi ragadozó nemzetállamokra jellemző, s igen távol áll a modern országoktól elvárt együttműködő, béketeremtő viselkedéstől. Lerombolja az államközi kapcsolatok szabályait, amelyeket nagy gondossággal alakítottunk a második világháború óta, s megsért számos olyan alapelvet, amelyek betartását Oroszország a hidegháború befejeztével megfogadta. Ez új választóvonalakat teremt Európában 25 évvel az után, hogy Moszkva felvilágosultabb szellemű vezetőivel együtt mindannyian eltöröltük azokat, és elköteleztük magunkat a szabadság és demokrácia értékei mellett.

Oroszország tettei—a törvényesen elismert határok erőszakos megváltoztatása és egy baráti szomszédos ország kormányának tevőleges aláásása—valós fenyegetést jelent a nyitott, szabályokon alapuló nemzetközi rendszerre nézve– egy olyan rendszerre, amely az országok szuverenitásának és területi integritásának a tiszteletén, s azon a jogukon alapul, hogy megfélemlítés vagy külső beavatkozás nélkül dönthessenek saját jövőjükről.

Válaszképpen mi, NATO tagok fájó, de szükséges választásra kényszerülünk. Ha Putyin elnök továbbra is az agresszió, konfrontáció és feszültségkeltés jelen útján vezeti tovább Oroszországot, kénytelenek leszünk Oroszországot nem annyira partnerünknek, mint inkább ellenfelünknek tekinteni.

Nem szeretnénk ilyen döntést hozni. A hidegháború befejezése óta arra törekszünk, hogy Oroszország közelebb kerüljön hozzánk. Országaink 1991 után jelentős gazdasági segítséget nyújtottak Oroszországnak, s teljes és egyenrangú taggá fogadtuk több vezető szervezetünkben, például a G-8-ban.

Amikor Közép- és Kelet-Európa új demokráciái igyekeztek csatlakozni a NATO-hoz, nagy figyelmet fordítottunk arra, hogy a NATO-bővítéssel egy időben jelentős partnerséget alakítsunk ki Oroszországgal is. Közös érdekünknek tekintettük, hogy a demokratikus Oroszország teljes jogú partner legyen a befogadó euro-atlanti biztonsági rendszeren belül.

Továbbá, hogy kristálytisztán látsszon, hogy a NATO-bővítés nem Oroszország ellen irányul, a szövetség még néhány egyoldalú kötelezettséget is vállalt, mint például azt, hogy az új NATO tagországok területén nem telepít jelentős harci erőket vagy nukleáris fegyvereket. Partnerekként működtünk együtt a koszovói és boszniai békefenntartásban. Keményen dolgoztunk azon is, hogy számos közös ügy tekintetében párbeszédbe vonjuk, illetve együttműködésre késztessük Oroszországot.

Sajnálatos módon a NATO és Oroszország viszonya néhány sikertörténet ellenére sem érte el teljes potenciálját, s még kevésbé a lisszaboni csúcstalálkozón négy évvel ezelőtt célul kitűzött stratégiai partnerséget. Sajnálatos tény az is, hogy a NATO-Oroszország együttműködés már a mostani krízishelyzet előtt leszűkült, mivel Oroszország obstrukcionista, sehová nem vezető módon viszonyult minden fontos kérdéshez, a rakétavédelmi együttműködést, a nem-stratégiai nukleáris fegyvereket és a katonai átláthatóságot is beleértve.

Most azonban Oroszország messze túlment azon, hogy véleményeltérését jelezze. Ezúttal indokolatlan csapattelepítések, illegális népszavazások és a sztálini időkre emlékeztető durva propaganda útján fejezi ki ellenvéleményét, ahelyett, hogy vállalná a tisztességes vitát, s igyekezne közös nevezőre jutni. S úgy tűnik, hogy az orosz vezetők áldozatul estek saját propagandájuknak, nyugati és orosz-ellenes összeesküvést látnak szomszédaik jogos törekvései mögött, amikor azok tisztességes kormányt és kölcsönösen előnyös kapcsolatot akarnak az Európai Unióval és a NATO-val.

A hételeji NATO külügyminiszteri értekezlet világossá tette, hogy a Szövetségben kialakult konszenzus alapján még mindig Oroszország bevonásával kívánnánk továbblépni. Ez nem egy ideológiai válság, és nem kiújuló hidegháborús versennyel nézünk szembe világszerte, amely az együttműködés teljes megbénulását hozná magával.  A múltban gyümölcsöző kapcsolataink voltak, s megfelelő feltételek kialakulása esetén folytatódhat is az együttműködés. De arra a lehetőségre is számítanunk kell, hogy a belátható jövőben Oroszország akadály lesz a teljes, szabad és békés Európa megteremtésére irányuló törekvéseink előtt.

Ezidáig a NATO–a tagállamok és az Európai Unió intézkedéseivel és a szankciókkal párhuzamosan–négyféle módon válaszolt az ukrán válságra.

Először: Ismételten kifejezésre juttattuk, hogy teljes mértékben támogatjuk Ukrajna szuverenitását és területi integritását, s nemzetközileg elismert határainak sérthetetlenségét. E tekintetben biztos vagyok abban, hogy a Krím orosz bekebelezésével kapcsolatban a Szövetség hosszú távon fenntartja az „el-nem ismerés” politikáját.

Másodszor: megegyeztünk abban, hogy intenzívebb politikai és katonai együttműködés útján fokozzuk Ukrajna támogatását. Ennek keretében segítünk abban, hogy az ukrán fegyveres erők modern és hatékony testületekké váljanak, amelyek meg tudják védeni az országot a külső veszélyekkel szemben, s egyúttal elrettentésre is alkalmasak. Az ukrán fegyveres erők alkalmasabbá válnak a szövetséges erőkkel való együttműködésre, s a NATO hadgyakorlatokon való fokozottabb részvételre. Így Ukrajna továbbra is hozzájárulhat a globális biztonsághoz, mint azt már a Balkánon, Afganisztánban, s a közelmúltbeli Ocean Shield (Óceáni Pajzs) fedőnevű, tengeri kalóztámadások elleni misszió során is láthattuk.

Harmadszor: Ismételten elköteleztük magunkat a NATO tagországok kollektív védelme, és az elrettentés politikája mellett. Ismételten határozottan kijelentettük, hogy a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye szent és sérthetetlen, és a NATO most is, a jövőben is megvédi bármelyik tagját. A Szövetségesek már további harci repülőgépeket telepítettek balti tagjaink légterének ellenőrzésére. Lengyelország és Románia felett megkezdtük a felügyeleti repüléseket. További lépésekre is készen állunk, ha a körülmények megkívánják, s a jelenlegi válság tanulságait felhasználjuk majd stratégiánk értékeléséhez és erőink csoportosításához.

Végezetül: felfüggesztettünk szinte minden, a NATO-Oroszország Tanács keretében működő gyakorlati polgári és katonai együttműködést. Politikai párbeszédünk lehetőséget ad a jelenlegi válsághelyzettel és a megoldásával foglalkozó véleménycserére, a szokásos működés azonban nyilvánvalóan lehetetlen.

A NATO országok külügyminiszterei júniusban ismét találkoznak, és áttekintik az Oroszországgal való kapcsolatunkat is. A következő hetekben és hónapokban azonban kiértékeljük majd annak következményeit is, hogy Oroszország megszegi írott és erkölcsi kötelezettségeit, beleértve az 1997. évi NATO-Oroszország Alapító Okiratban (NATO-Russia Founding ACT) és a 2002 évi Római Nyilatkozatban foglalt vállalásait. Egyértelműen át kell értékelnünk az Oroszországhoz fűződő viszonyunk jellegéről táplált elképzeléseinket, valamint az 1990-es években tett egyoldalú vállalásainkat.

Amit Oroszország az elmúlt néhány hét során tett, igen más megvilágításba helyezi a következő NATO csúcstalálkozót, amelyre szeptemberben Walesben kerül sor. Változatlanul a NATO jövője lesz a találkozó fő témája, eldöntjük, hogy 2014 után, az egy évtizedes afganisztáni missziónk befejeztével mik lesznek a Szövetség prioritásai. Valójában a csúcstalálkozón tárgyalandó célok nagy része változatlan marad, azonban új keletű sürgősséggel kell dolgoznunk a megvalósításukon, miután már a Kelet felől érkező kihívásokkal is számolnunk kell.

A jelenlegi válsághelyzet első, lényeges tanulsága az, hogy Európában erős védelmi és elrettentési képességet kell fenntartanunk. Ha valaha volt ez iránt kétség, a jelen válság egyértelművé teszi, hogy védelmi és biztonsági téren jelentős befektetéseket kell eszközölnünk, s nem folytathatjuk a védelmi büdzsé évenkénti megnyirbálását, míg a világ más országai folyamatosan növelik a sajátjukat.

A NATO legfőbb felelőssége az, hogy védelmezze saját területünket és lakosságunkat. Ehhez képességek széles skáláját kell biztosítanunk, amelyek védelmezhetnek vagy elrettenthetnek bárminemű fenyegetéssel szemben. Ilyenek a területünk elleni nagyszabású fenyegetésekkel szembeni tartós védelmi és elrettentési képességek, valamint a későbbi külföldi válságkezelő missziók céljára fordítható erők. Mindenféle veszélyre fel kell készülnünk. Embereinknek és eszközeinknek bevetésre készen kell állniuk, hogy szükség szerint bárhol és bármikor, a közel két évtizednyi folyamatos műveletek során kialakult magas szintű interoperabilitás mellett bevethetőek legyenek. Ez igen fontossá teszi az Okos Védelem (Smart Defence) és az Összekapcsolt Erők (Connected Forces) kezdeményezéseket, beleértve a jelentős kiképző programokat és hadgyakorlatokat is.

A jelenlegi válság másik fontos tanulsága, hogy a stabilitáshoz nem csak megfelelő képességekre, hanem megfelelő kapcsolatokra is szükség van. Ezért más országokkal és szervezetekkel is el kell mélyítenünk a kapcsolatainkat, s módot kell találnunk arra, hogy másokat is támogassunk saját térségi biztonságuk megteremtésében. Ennek értelmében az Európai Unióval és más szervezetekkel szoros együttműködésben minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk Ukrajna, s más kelet-európai partnereink érdekében, mint pl. Grúzia és a Moldvai köztársaság. S ajtónkat nyitva kell tartanunk a csatlakozni kívánó új országok előtt, egyértelművé téve, hogy semmilyen külső hatalomnak nincsen vétójoga.

Végezetül az ukrán válság rávilágított a transzatlanti kapcsolatok fontosságára is. Az utóbbi néhány év nehéz gazdasági körülményei között erős volt az önálló cselekvésre, egyes esetekben a különválásra csábító kísértés. De ha meg akarjuk őrizni közös biztonságunkat és értékeinket, Amerikának és Európának továbbra is egymás mellett kell állnia, együtt kell dolgoznia és együtt kell cselekednie.

Az Egyesült Államok továbbra is részt vesz az európai biztonság garantálásában, folyamatosan korszerűsített és naprakésszé tett állománnyal és eszközökkel.  Most az európai országok részéről is komolyabb politikai és katonai törekvések kellenek ahhoz, hogy megfeleljenek az amerikai kötelezettségvállalásnak.

Ennek érdekében ismét meg kell kettőznünk a kulcsfontosságú képességek, így a rakétavédelem, a kiberbiztonság, valamint a közös hírszerzés, megfigyelés és felderítés terén jelentkező hiányosságok kiküszöbölésére irányuló törekvéseket. Még szorosabbra kell fűznünk az európai határaink mentén, így Ukrajnában jelentkező problémák kezelésére irányuló erőfeszítéseinket, s továbbra is közösen kell fellépnünk az Európán kívül jelentkező kihívásokkal szemben. Az Európán belül kialakult veszélyhelyzet fokozódása nem azt jelenti, hogy kisebb figyelmet fordíthatunk a Közel-Keleten, Afrikában vagy Ázsiában jelentkező problémákra.

A Szövetségen belüli felelősség kérdésében jobb egyensúlyt kell kialakítanunk mind az Egyesült Államok és Európa, mind az Európán belüli szövetséges országok között. A fokozottabb nemzetközi együttműködés—NATO Okos Védelem, EU ’Pooling and Sharing’, azaz a feladatok megosztásán alapuló költség- és erőforrás hatékony katonai együttműködés—változást hozhat. Végső soron azonban csak a szövetségesek megfelelő szintű védelmi ráfordítása teremthet jobb egyensúlyt, akár a GDP százalékában, akár a védelmi büdzsén belül a korszerűsítésre és beruházásra szánt részarány növekedésében kifejezve.

Hölgyeim és uraim!

Az ukrán válság új stratégiai helyzetet teremtett Európában és a NATO-nak válaszolnia kell rá. Még most sincs késő ahhoz, hogy Oroszország letérjen a jelenlegi útról, és békés politikai megoldást keressen, amely tiszteletben tartja a nemzetközi jogot és a szuverén nemzetek jogait. De ha az együttműködés helyett inkább a konfrontációt választja, a NATO állja a kihívást. Mi tartjuk magunkat az elveinkhez, s partnereinkkel együtt konstruktív módon támogatni fogjuk az önálló döntéshozatal jogát, s továbbra is védelmezni fogjuk szövetségeseinket.

Forrás: A new strategic reality in Europe. Speech by NATO Deputy Secretary General Ambassador Alexander Vershbow to the 21st International Conference on Euro-Atlantic Security, Krakow, Poland, 04 Apr. 2014


This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.