OROSZORSZÁG VÁDASKODÁSAI—TÉNYEK A VÁDAK ELLENÉBEN

Észak-Atlanti Szövetség Szervezete | Tájékoztató, 2014. április

NATO-Oroszország Tanács “Vigilant Skies” gyakorlata, 2013

NATO-Oroszország Tanács “Vigilant Skies” légigyakorlata, 2013

Oroszország Ukrajna elleni agressziója Oroszország nemzetközi elszigetelődéséhez vezetett, beleértve azt is, hogy a NATO minden gyakorlati együttműködést felfüggesztett Oroszországgal.

Hogy cselekedeteiről elterelje a figyelmet, Oroszország vádak egész sorozatát ontja a NATO-ra, amelyek elferdítik a tényeket, és figyelmen kívül hagyják az Oroszországgal építendő partnerség érdekében tett folyamatos NATO erőfeszítéseket.

Oroszország ugyancsak alaptalan támadásokat intézett az ukrán hatóságok legitimitása ellen, és erőszakkal átvett egy ukrán területrészt.

Ez a dokumentum tényekkel cáfolja a vádakat.

A NATO-Oroszország viszony

Oroszország azt állítja, hogy a NATO évekig dolgozott azon, hogy nemzetközi szinten a perifériára szorítsa.

A Szövetség az 1990-es évek eleje óta következetesen azon dolgozott, hogy a közös érdekek mentén egy stratégiai partnerségre irányuló együttműködést építsen ki Oroszországgal.

A NATO már a Szovjetunió és a Varsói Szövetség bukása előtt is közeledett Oroszországhoz, a konfrontáció helyett párbeszédet ajánlott, mint azt az 1990 júliusában rendezett londoni NATO csúcstalálkozó is világossá tette (nyilatkozat itt). A következő években a Szövetség új fórumok—a Partnerség a Békéért (Partnership for Peace/PfP) és az Euro-atlanti Partnerségi Tanács (Euro-Atlantic Partnership Council/EAPC)—megteremtésével igyekezett előmozdítani a párbeszédet és az együttműködést. Ezek a fórumok egész Európa, így Oroszország előtt is nyitva álltak (PfP alapító okiratok itt és itt).

Jelezvén, hogy Oroszország különleges szerepet játszik az euro-atlanti biztonság tekintetében, 1997-ben a NATO és Oroszország a kölcsönös kapcsolatokra, együttműködésre és biztonságra vonatkozó Alapító Okiratot (Founding Act on Mutual Relations, Cooperation and Security) aláírásával megalapította a NATO-Oroszország Állandó Közös Tanácsot (NATO-Russia Permanent Joint Council). 2002-ben továbbfejlesztették ezt a kapcsolatot, és létrehozták a NATO-Oroszország Tanácsot (NATO-Russia Council/NRC). (Az Alapító Okirat itt olvasható, az NRC létrejöttéről szóló Római Nyilatkozat pedig itt.)

Az NRC megalakulása óta a NATO és Oroszország számos kérdésben működött együtt, a kábítószer elleni küzdelemtől és a terrorelhárítástól a tengeralattjáró-mentésen át a polgári katasztrófavédelem tervezéséig.

A NATO kiemelt partnerként kezelte Oroszországot, és távolról sem szorította a perifériára.

A NATO fennmaradása és bővítése

Orosz tisztségviselők szerint a NATO-nak a hidegháború befejezése után fel kellett volna oszlania, az új kelet- és közép-európai szövetségesek csatlakozása pedig aláássa Oroszország biztonságát.

A NATO azért nem oszlott fel a hidegháború befejezése után, mert tagjai fenn akarták tartani a transzatlanti terület stabilitását és biztonságát garantáló köteléket. Mint azt a Londoni Nyilatkozat megfogalmazza: „együtt kell maradnunk, hogy továbbra is fennmaradjon az utóbbi négy évtized során élvezett hosszú békeidőszak”. Addigi értékei fenntartása mellett a NATO túlnőtt egy erős katonai szövetségen: párbeszédre és együttműködésre alkalmas politikai fórummá vált.

A NATO „nyitott ajtók” politikája (Open Door policy) mindig az európai demokráciák szabad választásán alapult, s ez így is marad. Amikor Ukrajna úgy döntött, hogy nem csatlakozik egy blokkhoz sem, a NATO teljes tiszteletben tartotta a választását. Oroszország régóta hangoztatott állítása, miszerint a NATO a saját soraiba próbálta kényszeríteni Ukrajnát, teljességgel hamis volt, és ma is az.

A NATO eleget tett az Észak-atlanti Szerződés 10. cikkelyének (itt elérhető), amely kimondja, hogy „a Felek egyhangú megegyezéssel a Szerződéshez való csatlakozásra hívhatnak meg bármely más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését, és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához”.

1952 és 2009 között hat alkalommal határoztak úgy európai országok, hogy demokratikus eljárás keretében és a jogállamiság tiszteletben tartása mellett tagságért folyamodnak. A NATO Szövetségesek egyhangú választás alapján befogadták őket.

A NATO és az EU bővítése segített a kelet- és közép-európai országoknak a csatlakozáshoz szükséges nehéz reformok végrehajtásában. Segített az állampolgároknak, hogy élvezhessék a demokratikus döntés, a jogállamiság és a jelentős gazdasági fejlődés előnyeit. Ezen törekvések eredményeképpen Európa közelebb került az egységhez, a szabadsághoz és a békéhez, mint történelme során bármikor.

Az Alapító Okirat aláírásával Oroszország is csatlakozott e jövőképhez. Elkötelezte magát „egy stabil és biztonságos, elválasztó vonalak és érdekszférák nélküli európai térség létrehozása”, továbbá „minden ország szuverenitásának, függetlenségének és területi integritásának, s azon elidegeníthetetlen jogának a tiszteletben tartása mellett, miszerint maga választhatja meg a saját biztonságának megteremtésére szolgáló eszközöket”.

E kötelezettségvállalás ellenére most úgy tűnik, hogy Oroszország ismét érdekszférát kíván teremteni azzal, hogy hatalmába keríti Ukrajna egy részét, nagy létszámú csapatokat tart a határ mentén, s Szergej Lavrov külügyminiszter közelmúltbeli kijelentése szerint azt állítja, hogy „Ukrajna egyik blokkhoz sem tartozhat”.

Oroszország szerint a NATO megígérte, hogy nem bővül

Orosz hivatalnokok állítása szerint amerikai és német tisztségviselők 1990-ben megígérték, hogy a NATO nem bővül Közép-és Kelet-Európa felé, nem épít ki katonai infrastruktúrát, vagy nem állomásoztat állandó csapatokat az orosz határ közelében. Ha a NATO ilyen értelmű ígéretet tett volna, azt az összes NATO tagország határozatát kifejező hivatalos, írásos dokumentumba kellett volna foglalniuk. Továbbá a NATO-bővítés gondolata évekkel a német újraegyesítés után jelentkezett. A kérdés még nem is volt napirenden, amikor az oroszok szerint ezek az ígéretek születtek.

Hasonlóképpen pontatlanok azok az állítások, miszerint a NATO megígérte, hogy Oroszország közelében nem épít ki infrastruktúrát. Az Alapító Okiratban a NATO megerősítette, hogy „a jelenlegi és a várható biztonsági környezetben a Szövetség további jelentős haderő tartós állomásoztatása helyett inkább a szükséges interoperabilitás, integráció, valamint a létszámnövelési kapacitás biztosítása útján tesz eleget kollektív védelmi és egyéb feladatainak. Ennek értelmében megfelelő infrastruktúrára kell támaszkodnia a fenti feladatok ellátásához. Ebben az összefüggésben akkor kerülhet sor csapaterősítésre, amikor szükségessé válik–ha agressziós fenyegetés ellen kell védekezni, vagy az ENSZ és az EBESZ vezérelveivel összhangban a béke ügyét támogató misszióra, avagy a módosított CFE-szerződéssel (Conventional Armed Forces in Europe/Hagyományos fegyveres erők Európában), az 1994-es Bécsi dokumentummal, valamint a kölcsönösen elfogadott átláthatósági intézkedésekkel összhangban lévő hadgyakorlatokra kerül sor.

A NATO a csapaterősítésekhez és a hadgyakorlatokhoz szükséges mértékben valóban támogatja a katonai infrastruktúra fejlesztését, például légibázisok létesítését a szövetséghez csatlakozott országokban. Az új országok területén azonban kizárólag saját csapataik állomásoznak tartósan.

Az új tagországokban az ukrán krízis előtt csupán a balti államok felett légi-rendészeti feladatokat ellátó NATO repülőgépek rendszeres látványa utalt a Szövetséges erők jelenlétére. Ezeket a minimális védelmi eszközöket nem lehet az Alapító Okirat értelmében vett jelentős harci erőknek nevezni.

A válság kitörése óta a NATO lépéseket tett a helyzeti tudatosság fokozása és az európai tagok védelme érdekében. Ez is teljes összhangban van az Alapító Okirattal, s közvetlenül a destabilizáló orosz katonai cselekmények miatt került rá sor.

Az Okirat végezetül azt mondja, hogy „Oroszország hasonlóképpen korlátozza a hagyományos fegyverek telepítését Európában”. Oroszország Ukrajna elleni agressziója e kötelezettség kirívó megsértése, mint ahogy a CFE-szerződésben foglaltak betartásának egyoldalú felfüggesztése is.

Oroszország azt állítja, hogy a NATO figyelmen kívül hagyta rakétavédelemmel kapcsolatos aggályait

A NATO nem hagyta figyelmen kívül az orosz aggodalmakat. Épp ellenkezőleg, a Szövetség következetesen együttműködésre törekedett Oroszországgal a rakétavédelem kérdésében. A 2010-es lisszaboni csúcstalálkozón a NATO állam- és kormányfői „úgy határoztak, hogy az európai NATO országok lakosságának, területének és csapatainak védelmére szolgáló rakétavédelmi képességet fejlesztenek ki, s Oroszországot is meghívták, hogy működjön együtt velük” (Nyilatkozat itt).

Ezt megismételték a 2012 májusában rendezett chicagói csúcstalálkozón is (itt), ahol a vezetők kihangsúlyozták, hogy a NATO „az egymás iránti bizalom és kölcsönösség szellemében továbbra is elkötelezett a rakétavédelem iránt”, s határozottan kijelentették, hogy a NATO rakétavédelme „nem fogja aláásni Oroszország stratégiai elrettentési képességeit”. A NATO javaslatot tett egy átláthatósági rendszer felállítására is, amelyben két közös NATO-orosz rakétavédelmi központ szerepelt volna. Az oroszok elutasították az ajánlatokat.

A csúcstalálkozók alkalmával kiadott nyilatkozatok nem egyszerű politikai ígéretek: ezek határozzák meg a NATO politikáját. A NATO együttműködési ajánlatának elfogadása helyett Oroszország inkább a fizika törvényeit és a NATO megfogalmazott politikáját figyelmen kívül hagyó érvekkel válaszolt. Független orosz szakértők világosan megmondták, hogy a NATO rakétaelhárítási programja nem jelenthet fenyegetést Oroszországra nézve és nem áshatja alá annak stratégiai elrettentési képességeit. Az orosz kormány nem partnerségre szolgáló esélyként kezelte, hanem inkább vádaskodásra alkalmas ürügynek használta a rakétavédelmet.

A NATO katonai akcióinak orosz bírálata—Líbia

Jogtalan krími cselekedetei védelmében Oroszország támadást intézett néhány NATO művelet legitimitása ellen.

Ezek között van a líbiai civil lakosság védelmében folytatott 2011. évi NATO-vezetésű hadművelet. Ezt két ENSZ BT–határozat (UN Security Council Resolutions/UNSCR) felhatalmazása alapján—UNSCR 1970 és 1973—indították, amelyek az ENSZ Alapokmányának VII. fejezetére hivatkoztak, s egyik sem irányult Oroszország ellen. Putyin elnök nemrég azzal vádolta a NATO-t, hogy Líbia bombázásával megsértette ezeket a határozatokat. Ez teljesen téves.

Az UNSCR 1973 felhatalmazta a NATO-t a „szükséges lépések megtételére”, valamint „a támadással fenyegetett polgári lakosság és a civilek lakta területek védelmére”, s a NATO–a térség országainak és az Arab Ligának a politikai és katonai segítségével–pontosan ezt tette.

A válságot követően a NATO együttműködött a nemzetközi ENSZ Líbia-vizsgálóbizottsággal (UN International Commission of Inquiry on Lybia), amely nem állapított meg az UNSCR 1973, vagy a nemzetközi jog elleni sérelmet. Megállapítása szerint „a NATO rendkívül precíz módon, a civil áldozatok elkerülésére irányuló példás igyekezettel folytatta le a műveletet”.

A NATO katonai akcióinak orosz bírálata—Koszovó

A Koszovóval kapcsolatos NATO műveletekre az ENSZ és az Oroszországot is tagjai közé soroló Kontakt Csoport több mint egy évig tartó, békés megoldásra törekvő intenzív próbálkozásai után került sor. Az ENSZ BT számos alkalommal a nemzetközi béke és biztonság elleni fenyegetésnek nyilvánította a Koszovóban folyó etnikai tisztogatást és az otthonukból elűzött menekültek egyre szaporodó tömegét. Az emberi jogok nagyarányú és tartós megsértése, valamint a civilek elleni gyilkosságok miatt a NATO a BT felhatalmazása nélkül is megindította az „Operation Allied Force” (Szövetséges Erő) hadműveletet.

A légi háborút követő NATO-vezette KFOR művelet, amelyben kezdetben Oroszország is részt vett, az ENSZ felhatalmazása alapján folyt (UNSCR 1244) azzal a céllal, hogy Koszovó számára békés és biztonságos környezetet teremtsen. Ezt az ENSZ felhatalmazásával folyó közel tíz éven át tartó diplomáciai munka követte, hogy az UNSCR 1244 előírásai alapján politikai megoldást találjanak és rendezhessék Koszovó végleges státuszát.

A Koszovó hadműveletre egy hosszú ideje tartó válság nyomán, az egész nemzetközi közösség bevonásával folytatott széles körű megbeszéléseket követően került sor.

A Krím-félszigeten nincsenek válságra utaló jelek, és nem folynak bármiféle megoldásra irányuló tárgyalási kísérletek sem. Oroszország megkerülte az egész nemzetközi közösséget, az ENSZ-et is beleértve, és egyszerűen elfoglalta egy másik ország területének egy részét.

Oroszország azt állítja, hogy az ukrán hatalom nem legitim

A jelenlegi ukrán elnököt és kormányt az ukrán parlament túlnyomó többsége (a 417 jelen lévő közül 371 szavazat alapján), a Régiók Pártjának tagjait is beleértve, 2014. február 27-én elfogadta.

Ezt a parlamentet 2012. október 28-án választották meg. Az Orosz Külügyminisztérium ekkor azt nyilatkozta, hogy a választások „békésen, túlkapások nélkül, az általánosan elfogadott szabályokkal összhangban folytak”, és „megerősítették Ukrajna elkötelezettségét a demokrácia és a jogállamiság mellett”. Ezt a nyilatkozat itt olvasható oroszul.

Ha Oroszország akkor törvényesnek nevezte a parlamentet, most aligha nevezheti törvénytelennek.

Oroszország szerint törvényes volt az úgynevezett krími népszavazás

Orosz tisztségviselők szerint a Krím-félszigeten március 16-án rendezett úgynevezett népszavazás törvényes volt.

A népszavazás az ukrán Alkotmány (ukránul itt, oroszul itt, angolul itt) értelmében érvénytelen volt, mivel az kimondja, hogy „az Ukrajna területének megváltoztatására irányuló kérdésekben kizárólag egy Ukrajna teljes területén megrendezett népszavazás dönthet”.

Az Ukrajnához tartozó Krím-félszigetnek autonóm köztársaság státusza van, de hatósági ügyekben az ukrán parlamentnek kell döntenie (134. cikkely), és alkotmányát az ukrán parlamentnek kell jóváhagynia (135. cikkely).

Ezen túlmenően, az úgynevezett népszavazást egy önjelölt krími vezetés szervezte néhány hét alatt, őket pedig fegyveres orosz katonák telepítették a helyükre, miután elfoglalták a kormányépületeket.

Az oroszok azt állítják, hogy a Nemzetközi Bíróság Koszovó függetlenségéről alkotott véleménye igazolja a krími annexió jogosságát

Oroszország vezetői azt állítják, hogy a Nemzetközi Bíróság Koszovó függetlensége kapcsán közölt tanácsadói véleménye (itt) precedenst szolgáltatott a Krím-félsziget függetlenségéről folytatott úgynevezett népszavazáshoz.

A Bíróság azonban egyértelműen kinyilvánította, hogy véleményük nem volt precedens értékű. Szerintük Koszovó függetlenségével kapcsolatban egy „szűk körű és specifikus” kérdést kaptak, amely nem vonatkozik az adott döntés tágabb értelemben vett jogi következményeire.

A Bíróság rávilágított azokra a körülményekre, amelyek esetén illegálisak a függetlenségi követelések, többek között „ha törvénytelen erőszak kapcsolódott vagy kapcsolódhatott volna hozzájuk”. A törvénytelen erőszak alkalmazásának egyik példája egy szomszédos országba való bevonulás és annak megszállása—Oroszország pontosan ezt tette.

Ezen túlmenően, a Koszovó függetlenségének kikiáltásához vezető folyamat éveket vett igénybe, s egy ENSZ-vezetéssel lefolytatott hosszas eljárást is magában foglalt. Az orosz állítások figyelmen kívül hagyják az itt felsorolt összes tényt.

NATO | Közkapcsolati Részleg | Sajtó-és Médiacsoport | Tel: +32(0)2707 1010/1002 | E-mail: moc@hq.nato.int

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.