OBAMA ELNÖK BESZÉDE AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KATONAI AKADÉMIÁJÁN RENDEZETT AVATÁSI ÜNNEPSÉGEN

Obama elnök a West Point Akadémia végzőseinek sorfala előtt (AP fotó)

Obama elnök a West Point Akadémia végzőseinek sorfala előtt (AP fotó)

AZ ELNÖK: Köszönöm.(taps) Köszönöm szépen. Köszönöm. És Caslen tábornok, köszönöm a bevezetést. Trainor tábornok, Clarke tábornok, a West Point oktatói és személyzete—Önök mind kitűnő gondviselői e büszke intézménynek, s kiváló mentorai az Egyesült Államok hadseregébe lépő legújabb tiszteknek. Elismerésem–McHugh tábornoknak—McHugh államtitkárnak [1], Odierno tábornoknak, valamint a szintén jelen lévő Jack Reed szenátornak is, aki maga is a West Point akadémia büszke végzettje.

A 2014-es osztálynak gratulálok ahhoz, hogy az itt végzettek „hosszú szürke sorába” léptek [2]. Önök között van az első teljesen női parancsnoki team: Erin Mauldin és Austen Boroff. Calla Glavin személyében van egy Rhodes-ösztöndíjasuk.  Josh Herbeck a bizonyság arra, hogy a West Point pontossága meghaladja a hárompontos kosárdobásét. West Point akadémián töltött utolsó óráikban hadd nyugtassam meg Önöket: mint Főparancsnok, ezennel felmentek a büntetés alól minden kisebb magatartási vétséggel vádolt kadétot. (nevetés és taps) Megemlíteném, hogy amikor én jártam iskolába, senki nem tette meg ezt értem. (nevetés)

Tudom, hogy velem együtt köszönetet mondanak a családjaiknak. Joe DeMoss, akinek James fia most végzős, igen sok szülő véleményét tolmácsolta, amikor levelet írt nekem arról a sok áldozatról, amit Önök hoztak. „Itt legbelül majdnem szétvet bennünket a büszkeség amiatt, amit országunk szolgálatában tesznek”—írta. Számos más végzőssel együtt James is háborús veterán. Azt szeretném kérni, hogy most itt mindannyian álljunk fel és tisztelegjünk—nem csak a közöttünk lévő veteránok előtt, hanem az előtt a több mint 2,5 millió amerikai és családjaik előtt, akik Irakban és Afganisztánban szolgáltak. (taps)

Most volt az Emlékezés Napja. Ez az időszak különösen alkalmas arra, hogy az Amerika visszagondoljon mindazokra, akik súlyos áldozatokat hoztak a szabadságunkért. A 9/11 óta Önök az első olyan végzős osztály, akiket talán nem küldünk harcba Iránba vagy Afganisztánba. (taps) Amikor 2009-ben először beszéltem a West Pointon, még százezernél több katonánk volt Irakban. Arra készültünk, hogy még több embert küldjünk Afganisztánba. A terrorizmus elleni erőfeszítéseink az al-Kaida legfőbb vezetőire összpontosultak—azokra, akik a 9/11-es támadásokat végrehajtották. Országunk pedig éppen akkor kezdte el a hosszú kilábalást a nagy gazdasági világválság óta bekövetkezett legsúlyosabb gazdasági válságból.

Négy és fél évvel később, most, amikor Önök végeznek, már mások a körülmények. Irakból már kivontuk a csapatainkat. Afganisztánban is a háború befejezésén dolgozunk. A Pakisztán és Afganisztán közötti határövezetben megtizedeltük az al-Kaida vezetőit, Oszama bin Laden pedig nincs többé. (taps) S mindeközben abba invesztáltunk, ami mindig Amerika erejének egyik forrása volt: egy növekvő gazdaságba, amely mindenki számára lehetőséget biztosít, aki keményen akar dolgozni, s hajlandó itthon felelősséget vállalni.

Sőt, a világ többi országához képest Amerika csaknem minden tekintetben most a legerősebb. Akik ezt vitatják—akik azt sugallják, hogy Amerika hanyatlóban van, és a globális vezetés kicsúszik a kezéből—vagy a történelmet értelmezik rosszul, vagy partizánpolitikát folytatnak.  Gondoljanak bele! A hadseregünknek nincs párja! Annak esélye, hogy bármely ország közvetlen háborús fenyegetést jelentsen ránk nézve, igen csekély, s meg sem közelíti a hidegháborús időszak veszélyeit.

Eközben a gazdaságunk változatlanul a világ legdinamikusabb gazdasága, a vállalkozásaink a leginnovatívabbak a világon. Évről évre nő az energia- függetlenségünk. Európától Ázsiáig mi állunk a szövetségek középpontjában, ebben egyik ország sem a vetélytársunk. Amerika változatlanul vonzza a bevándorlókat. Alapvető értékeink világszerte inspirálják a parlamenti vezetőket és a tereken születő új mozgalmakat. S ha tájfun sújt le a Fülöp-szigetekre, ha iskolás lányokat rabolnak el Nigériában, vagy álarcosok szállnak meg egy ukrán épületet, a világ tőlünk vár segítséget. (taps) Tehát az Egyesült Államok mindig nélkülözhetetlen ország volt, s ma is az. Így volt ez az elmúlt évszázadban, s így lesz a következőben is.

De a világ egyre gyorsabban változik! Ez új lehetőségekkel, de veszélyekkel is jár. A 9/11 után mindannyian jól tudjuk, hogy a valaha az országok számára fenntartott hatalom a technika és a globalizáció útján egyének kezébe is kerülhet, fokozván a terroristák ártó képességeit. A szovjet utódállamok elleni orosz agresszió az európai fővárosokban, Kína gazdasági növekedése és katonai ereje pedig a vele szomszédos országokban kelt aggodalmat. Brazíliától Indiáig egy újonnan felemelkedő középosztály veszi fel velünk a versenyt, a kormányok pedig nagyobb súllyal akarnak szerepelni a nemzetközi fórumokon. A fejlődő országok demokráciát és piacgazdaságot akarnak, ugyanakkor a 24-órás hírszolgálatoknak és a közösségi oldalaknak köszönhetően nem kerülhetik el a figyelmünket a folyamatos szektás konfliktusok, a hanyatló országok és a polgári felkelések. Egy generációval korábban talán csak hallottunk volna róluk valamit.

Az Önök nemzedékére hárul a feladat, hogy erre az új világra reagáljanak. A reánk váró kérdés, a kérdés, amivel Önök mindannyian szembesülnek majd, nem az, hogy vezető szerepe lesz-e Amerikának, hanem az, hogy hogyan fogja ezt ellátni—hogy ne csak saját békénket és jólétünket biztosítsuk, de az egész világra is terjesszük ki mindezt.

A kérdés nem új! Legalább George Washington főparancsnoksága óta voltak, akik óvtak bennünket az olyan külföldi szerepvállalástól, ami közvetlenül nem érinti saját biztonságunkat és gazdasági jólétünket. Jelenleg egyes, magukat realistának vallók szerint nem tartozik ránk a Szíriában, Ukrajnában vagy a Közép-afrikai Köztársaságban kialakult válsághelyzetek megoldása, s a költséges háborúk és a folyamatos itthoni problémák miatt nem meglepő, hogy sok amerikai is így gondolkozik.

A jobb- és baloldali beavatkozás-pártiak más véleményen vannak. Szerintük magunkat is veszélybe sodorhatjuk, ha nem veszünk tudomást e konfliktusokról, a káosz ellen csakis az segíthet, ha Amerika hajlandó erő bevetésével fellépni ellenük világszerte, s nem csak a lelkiismeretünk elleni vétség, de további agresszió kiváltó oka is lehet, ha Amerika nem száll szembe a szír brutalitással vagy az orosz provokációkkal.

S mindkét fél történelmi példákkal igyekszik alátámasztani a véleményét. Szerintem azonban egyik vélemény sem felel meg teljesen a jelen követelményeinek. Az tökéletesen igaz, hogy a 21. század Amerikája számára nem opció az elszigetelődés. Nem tehetjük meg, hogy nem veszünk tudomást arról, ami a határainkon kívül történik. Ha a nukleáris anyagok nincsenek biztonságban, veszélybe kerülhetnek az amerikai városok.  Ahogy a szír háború átcsap a határokon, a harcedzett, szélsőséges csoportok egyre inkább képessé válnak arra, hogy ellenünk forduljanak. Ha Ukrajnában, a Dél- kínai-tengeren, vagy bárhol a világon nem kontrollálják a helyi agressziót, előbb-utóbb érinteni fogja valamelyik szövetségesünket, s bevonhatja a hadseregünket. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy mi történik a határainkon túl!

Ezeken a konkrét érveken túl úgy gondolom, hogy számunkra is nagy a tét, a mi érdekünk is, hogy a gyerekeink és unokáink olyan világban nőjenek fel, ahol nem rabolnak el iskolás lányokat és nem mészárolnak valakit a hite, törzsi hovatartozása vagy politikai nézetei miatt. Hiszek abban, hogy egy szabadabb és toleránsabb világ nem csak erkölcsi szükségszerűség, hanem biztonságunk egyik támasza.

De amikor arról beszélünk, hogy saját érdekünk is a határainkon túli béke és szabadság megteremtése, nem gondoljuk azt, hogy minden problémára van katonai megoldás. A második világháború óta elkövetett költséges hibáink nagy része nem abból eredt, hogy visszafogtuk magunkat, hanem abból, hogy hajlandóak voltunk belevetni magunkat egy-egy katonai vállalkozásba anélkül, hogy átgondoltuk volna a lehetséges következményeket, anélkül, hogy nemzetközi támogatást vagy legitimitást biztosítottunk volna hozzá, anélkül, hogy az amerikai néppel őszintén tudattuk volna, hogy milyen áldozatokkal járhat. A kemény beszéd gyakran címlaptéma lesz, de a háború ritkán igazodik a jelszavakhoz. Amint Eisenhower tábornok, aki maga is súlyos  áldozatok árán lett e téma szakértője, 1947-ben ezen az ünnepségen mondta: „A háború az emberiség legtragikusabb és legnagyobb ostobasága; aki szándékosan ki akarja provokálni vagy mást erre bíztat, súlyosan vétkezik minden ember ellen.”

Eisenhowerhez hasonlóan az uniformis jelenlegi viselői—férfiak és nők, Önök is—nagyon jól tudják, hogy mivel jár a háború. Négy katona, aki itt állt a közönség soraiban, amikor az afganisztáni csapatbővítést bejelentettem, életét vesztette a küldetés során. A sebesültek száma jóval nagyobb. Én hiszek abban, hogy Amerika biztonsága megkövetelte az ottani jelenlétünket. A haláluk viszont kísért. Kísértenek a sebesülések. S megszegném az Önök iránti és szeretett hazánk iránti kötelességeimet, ha bármikor csak azért küldeném Önöket a tűzvonalba, mert valamilyen megoldásra váró problémát látok a világon, avagy aggasztanak azok kritikái, akik szerint Amerika csak intervencióval kerülheti el a gyengeség látszatát.

S íme, a lényeg: a világ színpadán mindig Amerikának kell a vezető szerepet játszania! Ha mi nem tesszük, más nem fogja megtenni. S e vezetés gerincét mindig a fegyveres erők jelentik, amelyhez most tartoznak, s ez mindig így lesz. De az amerikai katonai akció nem minden esetben lehet vezető szerepünk egyetlen – vagy akár elsődleges – eleme. Pusztán azért, mert nekünk van a legjobb kalapácsunk, nem kezelhetünk úgy minden problémát, mint egy szöget. A katonai akciók igen magas költségei miatt joggal várják el minden civil vezetőjüktől—különösen a Főparancsnokuktól—hogy egyértelműen tudassa, hogy miként alkalmazzák ezt a félelmetes erőt.

A hátralévő időben hadd vázoljam fel az elképzelésemet arról, hogy eljövendő évek során az Amerikai Egyesült Államok és a katonaságunk hogyan vigye ezt a vezető szerepet, mivel ennek Önök is a részesei lesznek.

Először is hadd ismételjek meg egy, az elnökségem kezdete óta szem előtt tartott alapelvet: Az Egyesült Államok katonai erőt fog bevetni—szükség esetén egyoldalúan is—ha alapvető érdekei megkívánják–ha az emberek veszélybe kerülnek, ha megélhetésünk forog kockán, ha szövetségeseink biztonságát fenyegetik.

Még ilyen körülmények között is igen komolyan meg kell fontolnunk, hogy amit teszünk, az arányban áll-e a történtekkel, hatékony és jogos-e. Számít a nemzetközi vélemény, de Amerikának soha nem kell engedélyt kérnie ahhoz, hogy az embereinket, a hazánkat és az életkörülményeinket megvédhessük. (Taps).

Másrészről, amikor a globális ügyek nem jelentenek közvetlen veszélyt az Egyesült Államokra nézve, amikor ilyen kérdések nem forognak kockán–tehát olyan válságok kialakulása esetén, amelyek felkavarják a lelkiismeretünket vagy a világot egy sokkal veszélyesebb irányba sodorhatják, de ránk nézve nem jelentenek közvetlen veszélyt,–akkor magasabbra kell tennünk a katonai akció küszöbértékét. Ilyen körülmények között nem szabad egymagunkban cselekednünk. Ehelyett kollektív fellépésre kell szólítanunk a szövetségeseinket és partnereinket. Diplomáciával és fejlesztésekkel, szankciókkal és elszigeteléssel, a nemzetközi jogi fórumok bevonásával kell bővítenünk az eszköztárunkat, és– amennyiben jogos, indokolt és hatásos–többoldalú katonai akciót kell indítanunk. Ilyen körülmények között együtt kell működnünk másokkal, mert a kollektív fellépés valószínűséggel sikeresebb és tartósabb lesz, és csökkenti a költséges tévedések veszélyét.

Ez vezet mondanivalóm második pontjához: Amerika szempontjából a belátható jövőben a terrorizmus jelenti majd a legközvetlenebb veszélyt bel-és külföldön egyaránt.  De naiv és fenntarthatatlan lenne minden olyan stratégia, amely szerint minden országot meg kellene támadnia, amelyben terrorista hálóztok működnek.

Azt hiszem, hogy iraki és afganisztáni sikereink és kudarcaink tanulságai alapján úgy kellene változtatnunk a terrorizmus elleni stratégiánkon, hogy hatékonyabban együttműködünk azokkal az országokkal, ahol a terrorszervezetek meg akarják vetni a lábukat.

Az új stratégia szükségessége azt a tényt tükrözi, hogy a jelenlegi fenyegetések már nem a centralizált al-Kaida vezetéstől erednek, hanem decentralizált  leányszervezeteitől, valamint szélsőségesektől, akiknek a célkitűzései általában működési területükre, az adott országra összpontosulnak. E tekintetben csökken a hazánk elleni, nagyszabású 9/11 jellegű támadások veszélye, de növekszik a tengerentúlon szolgáló amerikaiak elleni támadásoké, mint az Bengáziban láthattuk. A kevésbé védhető célpontok is nagyobb veszélybe kerülnek, mint a nairobi bevásárlóközpont esetében láthattuk.

Ezért e diffúz fenyegetéshez megfelelő stratégiát kell kidolgoznunk, amivel anélkül is messzire elérünk, hogy katonáinkat külföldre küldenénk, s ezáltal gyengítenénk  a katonaságunkat vagy felkorbácsolnánk a helyi indulatokat. Partnerekre van szükségünk, akik velünk együtt harcolnak a terrorizmus ellen. A partnereink erősebbé tétele pedig eddig is nagy szerepet játszott abban, amit Afganisztánban tettünk és teszünk.

Szövetségeseinkkel együtt hatalmas csapásokat mértünk az al-Kaida központi magjára, s visszaszorítottuk a lázadókat, akik lerohanással fenyegették az országot. Hogy fennmarad–e ez az eredmény, az azon múlik, hogy az afgánok el tudják-e látni a feladatukat. Ezért képeztük ki afgán katonák és rendőrök százezreit. Kora tavasszal ezek az erők—az afgán erők—biztosították egy olyan választás körülményeit, amelyen az afgánok történelmük első demokratikus hatalomátvételére szavaztak. Ez év végén pedig új afgán elnök lép hivatalba, s Amerika harci küldetése véget ér. (taps)

Nos, ez hatalmas eredmény, és az amerikai fegyveres erőknek köszönhető. De ahogy afganisztáni működésünk tanácsadói és kiképző szerepbe megy át, az ott csökkentett jelenlétünk következtében hatékonyabban léphetünk fel a Közel-Keleten és Észak-Afrikában újonnan megjelenő fenyegetésekkel szemben.

Tehát az év elején felkértem nemzetbiztonsági csapatomat, hogy dolgozzák ki egy partnerségi hálózat tervét Dél-Ázsiára és a Száhel-övezetre. Ennek érdekében ma arra kérem a Kongresszust, hogy 5 milliárd dollárral támogassanak egy új terrorizmus-elleni partnerségi alapot, ami lehetővé teszi, hogy kiképzés, kapacitásépítés és más gyakorlati módszerek útján segíthessük a frontvonalban lévő partnerországokat.

Ezek a források rugalmasságot biztosítanának nekünk különféle feladatokhoz, így az al-Kaida elleni támadásba lendült jemeni biztonsági erők kiképzéséhez, a szomáliai nemzetközi békefenntartók támogatásához, a líbiai biztonsági erők és határőrség európai szövetségeseinkkel közös végzett kiképzéséhez, s a mali francia műveletek megkönnyítéséhez.

Erőfeszítéseinkben kritikusan fontos hangsúlyt kap a folyamatos szír válság. Bármennyire is frusztráló ez, nincsen rá könnyű megoldás, nincsen olyan katonai beavatkozás, amely egyhamar véget vethetne a szörnyű szenvedéseknek. Elnökként úgy döntöttem, hogy az amerikai katonákat nem küldjük egy szektariánus háború közepébe, s hiszek abban, hogy helyesen döntöttem.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne segítsük a szíriai embereket egy diktátorral szemben, aki bombázza és éhezteti a saját népét. S amikor azoknak segítünk, akik a szírek saját sorsuk feletti irányítási jogáért harcolnak, akkor az egyre nagyobb számú szélsőséges ellen is teszünk valamit, akik a káoszban találnak menedéket.

Így a ma bejelentett további források segítségével majd a Szíria szomszédjainak nyújtott támogatást fokozzuk.  Jordánia és Libanon, Törökország és Irak menekültáradattal küzd, se egyúttal a szír határ mögül operáló terroristák ellen harcol. Azon fogok dolgozni a kongresszussal, hogy a szír ellenzéknek azt a részét támogassuk fokozottabban, amelyik a legjobb alternatívát jelenti a terroristák és a brutális diktátor ellenében.

És továbbra is összehangoljuk európai és arab barátainkkal és szövetségeseinkkel a válság politikai megoldására irányuló törekvéseket, és biztossá tesszük, hogy ne csak az Egyesült Államok, de ők is kellő mértékben hozzájáruljanak a szír nép támogatásához.

Hadd szóljak még egy befejező szót a terrorizmusellenes erőfeszítéseinkről.

Az imént vázolt partnerségek nem jelentik azt, hogy nem kell közvetlen lépéseket tennünk, ha meg kell védenünk magunkat. Ezt tesszük, ha hírszerzésünk alapján indokolttá válik—elfogási akciókkal, mint például az, amellyel bíróság elé juttattunk egy terroristát, aki 1998-ban részt vett a követségeink elleni robbantásokban, vagy dróntámadásokkal, ahogy már Jemenben és Szomáliában is tettük. Vannak esetek, amikor szükség van ezekre az intézkedésekre, s embereink védelmében habozásnak nincs helye.

De amint tavaly is mondtam, a direkt cselekvés esetében is fenn kell tartanunk az értékeinknek megfelelő normákat. Ez annyit jelent, hogy csak közvetlen és folyamatos veszély esetén csaphatunk le, és ha biztos—ha csaknem biztos—hogy nem lesznek polgári áldozatok. Egy szimpla feltételt kell betartanunk: nem szabad több ellenséget szereznünk, mint amennyivel a csatamezőn találkozunk.

Úgy gondolom, hogy mind a terrorizmus elleni intézkedéseink alapjait, mind a végrehajtás módját jobban átláthatóvá kell tennünk. Legyen szó dróntámadásról vagy a partnerek kiképzéséről, módot kell találnunk arra, hogy nyilvános magyarázatot adjunk róla. Én egyre inkább a katonaságtól várom majd, hogy élen járjon e téren, s tájékoztassa a nyilvánosságot az erőfeszítéseinkről. A hírszerzőink kitűnő munkát végeztek, s nekünk továbbra is védenünk kell a forrásaikat és a módszereiket. De ha nem tudjuk a nyilvánosság előtt egyértelműen megmagyarázni, hogy mire törekszünk, terrorista propagandára és nemzetközi gyanakvásra számíthatunk, partnereink és saját embereink szemében romlik a legitimitásunk, s saját kormányunkon belül romlik az elszámoltathatóság.

S ez az átláthatósági kérdés közvetlenül kapcsolódik az amerikai vezető szerep harmadik aspektusához, a nemzetközi rend erősítésére és érvényesítésére irányuló törekvéseinkhez.

A második világháború után Amerika bölcsen olyan, a béke fenntartására és az emberi haladás támogatására szolgáló intézményeket alakított ki, mint például a NATO és az ENSZ, a Világbank és az IMF. Ezek az intézmények nem tökéletesek, de megsokszorozták az erőinket. Csökkentik az egyoldalú amerikai beavatkozás szükségességét és fokozzák a többi ország önfegyelmét.

Most, hogy a világ megváltozott, ezen az architektúrán is változtatni kell. A hidegháború csúcsán Kennedy elnök „az emberi intézmények fokozatos fejlődésén alapuló” béke szükségességéről beszélt. Amerika vezető szerepének egyik kritikusan fontos eleme, hogy ezeket a nemzetközi intézményeket fokozatosan a mai igényekhez alakítsuk.

Nos, sokan—a szkeptikusok–gyakran lekicsinylik a többoldalú fellépés hatékonyságát. Számukra az ENSZ-hez hasonló nemzetközi intézményeken keresztül folytatott munka, vagy a nemzetközi jog tiszteletben tartása a gyengeség jele. Szerintem tévednek. Csupán két példát mondanék arra, hogy miért.

Oroszország legutóbbi ukrajnai tettei azokat a napokat idézik, amikor szovjet tankok gördültek Kelet-Európában. De ez nem hidegháború! Véleményformáló képességünk segített Oroszország azonnali elszigetelésében. Amerika vezető szerepe miatt a világ azonnal elítélte az oroszok cselekedeteit, Európa és a G-7 csatlakozott hozzánk a szankciók kivetésében, a NATO ismételten megerősítette a kelet-európai szövetségesek iránti elkötelezettségét, az IMF segít az ukrán gazdaság stabilizálásában, az EBESZ-megfigyelők a világ szeme elé tárták, hogy mi történik Ukrajna instabil területein. A világ közvéleményének a felkeltése és a nemzetközi intézmények pedig ellensúlyozták az orosz propagandát, a határon álló orosz csapatokat, és a símaszkot viselő fegyveres milíciát.

Ezen a hétvégén ukránok milliói szavaztak. Tegnap beszéltem a következő elnökükkel. Nem tudjuk, hogy a helyzet hogyan alakul majd, és maradtak még súlyos problémák, de azzal, hogy a nemzetközi rend nevében szövetségeseinkkel közösen együttműködünk a nemzetközi intézményekkel, részünkről egyetlen puskalövés nélkül adott esélyt az ukrán népnek arra, hogy döntsön a jövőjéről.

Hasonlóképpen, az Egyesült Államok, Izrael és más országok figyelmeztetései ellenére évek óta folyamatosan halad az iráni nukleáris program. De elnökségem elején kiépítettünk egy koalíciót, amely szankciókkal sújtottaz iráni gazdaságot, s egyúttal  a diplomáciai megoldás lehetőségét is felkínálta az iráni kormánynak. Mostanra pedig már lehetőség nyílt arra, hogy békésen megoldjuk a nézeteltéréseinket.

A siker még nem biztos, így minden lehetőséget fenntartunk arra, hogy Iránt meggátoljuk nukleáris fegyver szerzésében. De egy évtized óta először nyílik nagyon is valós esélyünk egy áttörést jelentő megegyezésre—egy olyan megegyezésre, amely hatékonyabb és tartósabb lesz, mint ha erő alkalmazásával érnénk volna el. S a világ azért állt mellettünk a tárgyalási folyamat során, mert hajlandóak voltunk multilaterális csatornákon keresztül folytatni azokat.

A lényeg az, hogy ez az amerikai vezető szerep! Ez az amerikai erő! Minden esetben az adott kihívásnak megfelelő koalíciót építettünk ki. Most arra van szükség, hogy megerősítsük azokat az intézményeket, amelyek előre számítanak a jelentkező problémákra és megakadályozzák azok terjedését. Például a NATO a világ eddigi legerősebb szövetsége. De mi most új feladatokon dolgozunk a NATO-szövetségesekkel, részint Európában, ahol keleti szövetségeseinket kell megnyugtatnunk, részint Európa határain kívül is, ahol a terrorizmus elleni harcra kell súlyt fektetnünk, sikertelen államok problémáival kell foglalkoznunk és egy partnerhálózatot kell kiképeznünk.

Ehhez hasonlóan az ENSZ is a béke fenntartására alkalmas lehetőséget kínál a válságokban szétszakadt országokban. Most azt kell biztosítanunk, hogy a békefenntartókat küldő országok valóban rendelkezzenek a béke tényleges fenntartására alkalmas képzettséggel és felszereltséggel, hogy megakadályozhassuk a Kongóban és Szudánban látott öldöklést. Most a békefenntartó missziókat támogató országokba invesztálunk inkább, mivel ha más országok fenntartják a rendet saját szomszédságukban, kevésbé lesz szükség arra, hogy saját katonáinkat küldjük a tűzvonalba. Ez okos befektetés! Így kell vezetni! (taps)

Ne feledjük, hogy nem csak közvetlenül fegyveres konfliktusra vonatkozó normák vannak. Súlyos problémát jelentenek a kibertámadások, ezért dolgozunk olyan szabályok kialakításán és alkalmazásán, amelyekkel biztonságban tarthatjuk hálózatainkat és polgárainkat. Ázsia csendes-óceáni részén támogatjuk a délkelet-ázsiai országokat, amelyek a Dél-kínai tengerrel kapcsolatos viták rendezésére szolgáló magatartási kódex kialakításáról tárgyalnak Kínával. Arra törekszünk, hogy ezeket a vitákat a nemzetközi jog értelmében rendezzék. Az együttműködés szellemének kell lendületbe hoznia a klímaváltozás elleni globális harcot. Ez egy bekúszó nemzetbiztonsági válság, ami szolgálati idejük alatt meghatározó tényező lesz, mivel menekültáradatokra, természeti katasztrófákra, víz- és élelmiszerhiánnyal kapcsolatos konfliktusokra kell majd reagálnunk. Ezért jövőre biztos akarok lenni abban, hogy Amerikával az élen felállítunk egy bolygónk megőrzésére szolgáló kerettervet.

Tudják, az amerikai befolyást mindig erősíti, ha példával járunk elől. Nem vonhatjuk ki magunkat a mindenkire érvényes szabályok alól. Nem buzdíthatunk másokat arra, hogy kötelezzék el magukat a klímaváltozás elleni küzdelem mellett, ha saját politikai vezetőink egy része tagadja, hogy egyáltalán fennáll. Nem próbálkozhatunk a Dél-kínai tenger problémáinak a megoldásával, ha nem voltunk hajlandók a mi saját szenátusunkat rávenni a Tengerjogi Egyezmény ratifikálására, holott legmagasabb rangú katonai vezetőink szerint az egyezmény fokozná a nemzetbiztonságunkat. Ez nem vezető szerep, ez visszalépés! Ez nem erő, ez gyengeség! Tökéletesen idegen lenne olyan vezetőink számára, mint Roosevelt és Truman, Eisenhower és Kennedy.

Teljes valómmal hiszek az amerikaiak kiválóságában. De nem attól leszünk kiválóak, hogy át tudunk lépni a nemzetközi normákon és a jogállamiságon, hanem arra való hajlandóságunktól, hogy hogy cselekedeteinkkel megszilárdítsuk azokat! (taps) És ezért fogom továbbra is Gitmo bezárását szorgalmazni–mert az amerikai értékek és jogi hagyományok nem engedik meg, hogy határainkon kívül határozatlan ideig fogva tartsunk embereket. (taps) Ezért vezetünk be új korlátozásokat az amerikai hírszerzésbe és a szerzett hírek felhasználásába, – mert kevesebb partnerünk lesz és csökken a hatékonyságunk, ha gyökeret ver egy olyan vélemény, hogy megfigyelés alatt tartunk hétköznapi embereket. (taps) Amerika nem egyszerűen annyit tesz, hogy–kerül, amibe kerül–kiáll a stabilitásért és a válsághelyzetek megszüntetéséért. Mi a tartósan fennmaradó békéért állunk ki, s ehhez mindenhol lehetőségek kellenek és emberi szabadság.

S ez visz el az amerikai vezető szerep negyedik és egyben utolsó eleméhez: az emberi méltóságért való fellépéshez. Amerika részéről a demokrácia és az emberi jogok támogatása túlmutat az idealizmuson– ez nemzetbiztonsági ügy. A legközelebbi barátaink mind demokráciák, és sokkal kevésbé valószínű, hogy háborúba keverednek. A szabad és nyitott piacon alapuló gazdaságok jobban teljesítenek, és áruink számára piacot jelentenek. Az emberi jogok tiszteletben tartása az instabilitás és az erőszakot és terrort gerjesztő sérelmek ellenszere.

Az új évszázad nem hozta meg a zsarnokság megszűnését. A világ számos fővárosában, sajnos Amerika néhány partnerországában is nyomás nehezedett a civil társadalomra. A korrupció rákfenéje túl sok kormányt és kormánypárti csókost gazdagított meg, s távoli falvakból az ikonikus terekre vonzotta a feldühödött polgárokat. Ezeket a trendeket, vagy az arab világ erőszakos zavargásait figyelve könnyen cinikussá válhat az ember.

De ne feledjük, hogy az amerikai erőfeszítéseknek köszönhetően, az amerikai diplomácia és a külföld segítsége, valamint a katonaságunk részéről hozott áldozatok eredményeképpen ma sokkal több ember él választott kormány fennhatósága alatt, mint a történelem során bármikor. A technika oly módon erősíti meg a civil társadalmat, amit nem lehet vasököllel vezérelni.

Új áttörések emberek százmillióit emelik ki a szegénységből. Még az arab világ felfordulása is a stabilnak egyáltalán nem nevezhető tekintélyuralmi rendszer elutasítását tükrözi, s most hosszabb távon a rugalmasabb és hatékonyabb kormányzás esélyét kínálja.

Elismerjük, hogy olyan országok estében, mint Egyiptom, saját biztonsági érdekeink jelentik a kapcsolat alapját —az izraeli békeszerződéstől az erőszakos szélsőségek elleni azonos törekvéseinkig. Nem szakítottuk meg tehát az együttműködést az új kormánnyal, de tudunk és kitartóan fogunk is nyomást gyakorolni a reformok érdekében, amit az egyiptomiak követeltek.

És eközben vegyünk egy olyan országot, mint Burma, amely csupán néhány évvel ezelőtt még makacs diktatúra volt és ellenséges az Egyesült Államokkal. 40 millió ember! Az ország rendkívül bátor népének, s az amerikai diplomácia, az amerikai vezetés kezdeményezésének köszönhetően politikai reformok útján megnyílt ez a valaha zárt társadalom, s a burmai vezetés az Észak-Koreával fennálló partnersége helyett inkább Amerikával és szövetségeseivel kerül kapcsolatba. Mostantól segítségnyújtással és beruházásokkal, rábeszéléssel és időnkénti nyilvános bírálattal támogatjuk a nemzeti megbékéléshez égetően szükséges reformok ügyét. A haladást vissza is fordíthatják, de ha Burma sikerrel jár, egyetlen puskalövés nélkül szereztünk egy új partnert. Ez Amerika vezető szerepe.

S egyik ilyen esetben se számíthatunk egyik napról a másikra beálló változásra!  Ezért nem csak a kormányokkal alakítunk szövetségeket, hanem a hétköznapi emberekkel is. Mert más országokkal ellentétben Amerika nem fél attól, hogy az egyének erőre kapnak, mi inkább segítünk ebben. A civil társadalom bennünket erősít. A szabad sajtó bennünket erősít. Bennünket erősítenek a feltörekvő vállalkozók és a kisvállalkozások. Bennünket erősítenek az oktatási csereprogramok, valamint a lányok és asszonyok számára, a mindenki számára adott lehetőségek. Mi ilyenek vagyunk! Ez az, amit mi képviselünk! (taps)

Tavaly egy afrikai utazás során láttam példákat erre. Ott amerikai segítséggel úgy nyílik meg egy AIDS-mentes generáció lehetősége, hogy az afrikaiak maguk látják el a betegeiket. Segítünk a farmereknek terményeik piacra juttatásában, hogy táplálékhoz jussanak a korábban éhínséggel fenyegetett emberek. Célunk, hogy Afrika Szahara alatti területein duplájára növeljük a villamos energiához való hozzáférés lehetőségét, hogy az emberek bekapcsolódhassanak a globális gazdaságba. És mindezzel új partnereket szerzünk, a terrorizmus és a válságok tere pedig zsugorodik.

Nos, tragikus módon nincs olyan amerikai biztonsági művelet, amellyel fel lehetne számolni a Boko Haram nevű szélsőséges terrorista csoport jelentette fenyegetést. Ez a csoport rabolta el azokat a lányokat. És ezért nem csak a lányok azonnali megmentésére kell összpontosítanunk, hanem a fiatalok oktatására irányuló nigériai erőfeszítéseket is támogatnunk kell. S ez az Irakban és Afganisztánban végzett kemény munkánk tanulsága. Itt a katonaság lett a diplomácia és a fejlesztések legjobb szószólója. Megértették, hogy a külföldi támogatás nem mellékes dolog, nem a honvédelmünktől és nemzetbiztonságunktól független kedves jótett. Ez erősségünk része!

Végezetül annyit, hogy globális vezető szerep megköveteli, hogy minden veszélyével és bizonytalanságával együtt olyannak lássuk a világot, amilyen. Fel kell készülnünk a legrosszabbra, fel kell készülnünk minden eshetőségre. De az amerikai vezető szerep azt is megkívánja, hogy olyannak lássuk a világot, amilyennek lennie kellene–olyan helynek, ahol igazán számítanak az egyes emberek törekvései; ahol nem csak a félelmek irányítanak, hanem a remények is; ahol az alapító okiratainkban foglaltak az igazság medrébe terelik a történelmi események sodrását. És ezt Önök nélkül nem tudjuk elérni!

2014-es osztály, Önök a Hudson csendes partján töltötték a felkészülés idejét.

E helyről olyan örökséget visznek tovább, amilyet az emberi történelem során még egyetlen katonaság sem vallhatott magáénak. Mindezt egy olyan csapat tagjaként teszik, mely túlmutat az egységükön, vagy akár a fegyveres erőkön, mivel szolgálatuk során diplomatákkal és fejlesztési szakértőkkel dolgoznak majd együtt. Meg fogják ismerni a szövetségeseinket és képezni fogják a partnereinket. Meg fogják testesíteni mindazt, amit Amerika világvezető szerepe jelent.

Jövő héten Normandiába megyek azok tiszteletére, akik ott rohamozták meg a partot. S bár sok amerikai számára nem könnyű megérteni a kis hajók legénységét vezérlő bátorságot és kötelességtudatot, az Önök számára ismerős ez. Önök itt a West Pointon tudják, hogy mit jelent a hazafiság!

Gavin White három éve végzett ezen az akadémián. Ezután Afganisztánban szolgált. Az előtte szolgálókhoz hasonlóan Gavin idegen földön volt, sohasem ismert embereken segített, tűzvonalba ment a közösségéért, a családjáért, az otthoniakért. Egy támadás során elvesztette az egyik lábát. Tavaly találkoztam vele a Walter Reedben[3]. Sebesült volt, de ugyanolyan elszánt, mint a West Pointra érkezése napján volt—s kitűzött ki maga elé egy egyszerű célt. Ma a húga, Morgan végez itt, s ígéretéhez híven Gavin ott fog állni és tisztelegni fognak egymásnak. (taps)

Hosszú háborús időszak  áll mögöttünk. Előre nem látható megpróbáltatások vártak ránk, s a vélemények eltértek abban, hogy hogyan tovább. De Gavin karakterében van valami, az amerikaiak karakterében van valami, ami mindig győzedelmeskedik. Amikor elhagyják ezt a helyet, magukkal viszik polgártársaik tiszteletét. Olyan nemzetet képviselnek majd, amely mögött ott a történelem, s mellette a remény.

Egy történelmi nemzetet képviselnek majd. A feladatuk most az, hogy megvédjék az országunkat, s azt tegyék, ami helyes és igaz. Mint Főparancsnokuk, tudom, hogy így lesz.

Isten áldja meg Önöket! Isten áldja a fegyveres kötelékben szolgáló nőket és férfiakat!  És Isten áldja az Amerikai Egyesült Államokat! (taps)

[1] Az USA-ban a fegyveres erők minden ágazata élén egy civil államtitkár áll, közvetlen felettesük a védelmi miniszter

[2]  A Long Gray Line, azaz hosszú, szürke sor egy 1955-ben készült amerikai filmdráma címe, amely a West Pointon végzősök és eddig végzettek töretlen, folyamatos hosszú sorára utal.

[3] Az Egyesült Államok első számú katonai kórháza Washingtonban. Igen sok sebesült veteránt ápolnak itt.

Forrás: Forrás: Remarks by the President at the United States Military Academy Commencement Ceremony | U.S. Military Academy-West Point | West Point, New York

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.