EGYSÉG A KIHÍVÁSOK IDEJÉN: A TRANSZATLANTI MEGOLDÁS

Victoria Nuland államtitkár a Brookings Intézetben

 

Victoria Nuland, az Egyesült Államok Külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára | Brookings Intézet | Washington, DC | 2015. január 27. | Beszédre előkészített szöveg

Köszönöm a bevezető beszédet, Fiona, s köszönöm a Brookings Intézetnek a meleg fogadtatást. Gratulálok mindannyiuknak ahhoz, hogy az intézetük egyhuzamban immár nyolc éve elnyeri az első számú kutatóintézet rangját. Nem lep meg, hogy ez csaknem teljesen egybevág Strobe Talbott elnökségének hivatali idejével. Életem egyik legnagyobb öröme és megtiszteltetése, hogy mentoromnak és barátomnak mondhattam Amerika egyik legkiválóbb külügyi koponyáját. Köszönöm, Strobe, intellektuális bátorságodat, óriási szívedet, s azt, hogy három generációnkat rávezetted, hogy hogyan alapozzuk elveinket és életünk munkáját a legfőbb amerikai értékekre: a szabadságra, a polgári és a globális felelősségre, az igazságra, az igazságosságra, s a mindenki számára adott lehetőségekre.

De a Brookingsnál a többiek sem rosszak! Uncle Sam sokat nyert azzal, hogy az évek során kölcsönvette vagy elszedte legjobbjaitokat. Téged, Fiona. Susan Rice-t. Martin Indyket. Derek Chollet-t, s elődömet, Phil Gordont, hogy csak néhányat említsek.

Egy jó évvel ezelőtt—mint brookingsi–kaptam hideget is, meleget is amiatt, hogy első államtitkári beszédemet egy másik kedvenc washingtoni kutatóközpontomban, az Atlanti Tanácsban tartottam. Voltak, akik túlságosan ambiciózusnak tartották a beszédet, mert transzatlanti reneszánszra—új lendületre, bizalomra, innovációra, és a demokratikus eszméinkben és értékeinkben gyökerező nagylelkűség újabb fellángolására—buzdítottam.

Természetesen egyikünk sem tudta volna megjósolni, hogy a transzatlanti köteléket, s az egységes, szabad és békés Európáért folytatott közös munkánkat milyen próbatételek elé állítja Oroszország ukrajnai agressziója. Mint ahogyan azt sem, hogy az ISIL (ILIÁ) és al-szervezetei kimondhatatlan erőszakot, vérontást és terrort zúdítanak Európa perifériájára, s még a városaira is. S hogy ezek a kihívások veszélybe sodorják mindazt, amit képviselünk: a demokratikus választást, az egyén szabadságát, a kollektív biztonságot, a békét, a toleranciát, a jólétet Vancouvertől Vlagyivosztokig.

Ma azonban inkább azt bizonygatnám, hogy az elmúlt év megpróbáltatásai nyomán nemhogy széthullott volna, de sokkal erősebbé vált a transzatlanti egység, sokkal jobban meg tudjuk oldani a problémákat, és jobban felkészültünk fontos és meghatározó értékeink védelmére és terjesztésére.

Íme, néhány példa erre:

A NATO országok védelme erősebb, s a Szövetség sokkal gyorsabban tud reagálni most, mint egy évvel ezelőtt. A három balti országba, valamint Lengyelország Bulgária és Románia területére telepített szövetségi erőink földön, vízen és levegőben egyaránt jelen vannak. Emeljük védelmi költségvetésünket, s a NATO keleti határainak mentén fokozzuk gyors reagálási képességeinket.

Energiabiztonsági téren nem csupán a szánkat járatjuk, de teszünk is érte. Tavaly az USA és az EU segített abban, hogy Lengyelország, Magyarország és Szlovákia visszafelé áramoltatással gázt szállíthasson Ukrajnába. Moldovát új összekötő gázvezeték kapcsolja Romániához, a Baltikumban LNG-terminálok nyíltak vagy szerződtek le, így ezek az országok immár sokkal kevésbé függnek egyetlen energiaforrástól.

Az USA gazdasága jelenleg öt százalékot meghaladó növekedésben van, s az európai kormányok is a növekedéspárti politika, a befektetések és a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség, a T-TIP mellé álltak, mert ezek vezetnek közös jólétünkhöz. 2015-ben az Atlanti-óceán mindkét oldalán élvezni fogjuk az alacsonyabb olajárak váratlan ösztönző hatásából eredő előnyöket.

Országaink az ISIL elleni globális koalíció középpontjában állnak, s felveszik a harcot egy nagy vallást eltorzítása, és multikulturális társadalmaink terrorizálása és megosztása ellen. Mi, mint egy transzatlanti közösség, kreatívan és bőkezűen támogatjuk Ukrajnát, Moldovát és Grúziát, nem késlekedünk szankciókkal sújtani Oroszországot, hogy megfizessen az agressziójáért, emellett pedig diplomáciai eszközökkel fáradhatatlanul a válság csillapításán és a minszki béke-megállapodás betartatásán dolgoztunk.

S közösen dolgozunk két másik méreg semlegesítésén, amelyek beavatkozás híján belülről kezdenék ki elszántságunkat—ez a társadalmainkban és gazdaságainkban jelentkező korrupció veszélye, valamint az éterben és a közterületeinken jelentkező, új keletű, aljas, külföldről finanszírozott propaganda-hadjárat.

Így ma azt mondanám, hogy bár még csak a transzatlanti reneszánsz kezdetének tekinthető, amit az elmúlt évben összehoztunk —sok tekintetben esetleges, kényszerűségből fakadó, sérülékeny, s nem fektettünk bele még eleget—, de megújítottuk egymásnak tett fogadalmainkat a következők terén: biztonságunk, jólétünk és közös értékeink megőrzése; egyedülálló erőink kihasználása; oszthatatlan és kollektív biztonságunkba vetett hitünk; az újítói és vállalkozói szellemet és a tiszta, átlátható irányítást díjazó, nyitott kereskedelmi rendszer; tolerancia és szólásszabadság; minden egyén és minden nemzet joga saját további sorsának eldöntéséhez. S az eddigiek során semmivel sem sikerült megosztani, megijeszteni, vagy csődbe vinni bennünket.

Bár igen fontos ez kezdet, de azt is el akarom mondani, hogy egy ad-hoc, sekélyes transzatlanti reneszánsz nem elég jó nekünk! 2015-ben előre kell lépnünk, jobban kell összpontosítanunk, többet kell belefektetnünk, s sokkal tudatosabban kell törekednünk annak megértésére, hogy stratégiáink biztonsági, gazdasági, valamint értékeken alapuló elemei miképpen erősítik egymást, s miképpen függnek kölcsönösen egymástól.

Tehát, mint Lenin mondta: „Sto gyélaty?”. Mi a teendő?

Először is be kell tartanunk egymásnak tett biztonsági kötelezettségvállalásainkat. Minden NATO szövetségesnek továbbra is hozzá kell járulnia a NATO keleti frontvonalán folyó szárazföldi, tengeri és légi megnyugtatási misszióhoz. Mindannyiunknak hozzá kell járulnia a NATO új Spearhead Force elnevezésű kontingenséhez, melynek segítségével gyorsan a problematikus helyekre irányíthatjuk erőinket, továbbá a lehető leggyorsabban parancsnoki és ellenőrző központokat kell felállítanunk mind a hat határmenti országban. A NATO védelemre létesült szervezet, célunk az agresszió elrettentése, de fel kell készülnünk arra az esetre is, ha ez nem jár sikerrel. Az Egyesült Államok több mint egymilliárd dollárral támogatja ezeket az erőfeszítéseket, és keleti partnereink biztonságát. A Szövetség minden tagjának is hozzá kell járulnia, amennyivel csak tud, s be kell tartania a védelmi kiadásokkal kapcsolatosan Walesben tett ígéretét—ami alól egyes kormányok máris megpróbálnak kibújni.

Az ISIL és az al-szervezetei elleni harchoz is szükség van katonai erőre, továbbá bőséges biztonsági támogatásban kell részesítenünk a partnereinket. Jelenleg negyven európai szövetséges és partner járul hozzá mindehhez. Olyan törvényeket kell életbe léptetnünk, amelyek lehetetlenné teszik a külföldi harcosok toborzását és finanszírozását a transzatlanti térben. Ugyanennyire fontos, hogy iskoláinkban és fegyházainkban is meggátoljuk a toborzást, s társadalmainkban felszámoljuk a terrorizmus melegágyául szolgáló intoleranciát, gazdasági kilátástalanságot és kirekesztést. Minden hozzánk tartozó országnak magának kell megoldania ezeket a problémákat, de támogatnunk kell egymást, és meg kell osztanunk a legsikeresebbnek bizonyult módszereket–a február 18-i elnöki csúcstalálkozónak ez a célja.

Másodszor: fel kell gyorsítanunk a közös jólétünk érdekében tett erőfeszítéseket. Így fel kell gyorsítani és el kell mélyíteni az idei T-TIP tárgyalásokat, a nyilvánosság számára átlátható módon kell folytatni őket, s valós történetekkel kell leküzdenünk a mítoszokat és félelemkeltést—valós történetekkel, melyek megmutatják, hogy a T-TIP hogyan fogja lerombolni a kereskedelmi akadályokat—különösen a kis- és középvállalkozások előtt.

Védelmeznünk kell a tisztességes üzleti vállalkozásokat és a becsületes politikusokat, tehát le kell lepleznünk azokat, akik piszkos pénzekkel és monopolisztikus szándékkal igyekeznek lezülleszteni a rendszert. Gondolják meg, Marie LePen milyen gyorsan lemondott a külföldi finanszírozásról, amikor az nyilvánosságra került, s milyen gyorsan összeomlott a Déli Áramlat, amikor az EU keményen megkövetelte a becsületes, nem-monopolisztikus szerződéskötést.

A korrupció nem csak a demokráciát öli meg. Lehetővé teszi, hogy káros idegen befolyás alá kerüljön politikánk és gazdaságunk. Ezért azt láthatják majd, hogy idén mi, a szövetségeseink és a partnereink Közép- és Kelet-Európában, valamint a Balkánon megkettőzzük a független igazságszolgáltatás megerősítésére, a korrupció megszüntetésére, továbbá—e-kormányzás, átlátható közbeszerzési rendszer és más bevált módszerek segítségével—a nyitott kormányzás előmozdítására irányuló erőfeszítéseinket.

Az EU-val együtt ugyancsak megkettőzött igyekezettel kell befektetéseket irányítanunk az energiabiztonsággal kapcsolatos projektek soron következő részéhez, s figyelmet kell keltenünk iránta—így tehetünk legtöbbet az energiafüggőségben lévő országok szabaddá tételéért. Ide tartozik egy Bulgária-Görögország interkonnektor kiépítése, a Déli Folyosó megerősítése, s a Krk-szigeten lévő gázterminál megfelelő kihasználásáért Horvátországgal, Magyarországgal és más országokkal közösen folytatott munka, hogy ezzel többféle energialehetőséget létesítsünk Közép-Európának és a Balkánnak.

Végezetül be kell váltanunk keleti partnereinknek tett ígéretünket is, miszerint ők is élhetnek majd úgy, mint mi. 2015-ben Moldovában és Grúziában a demokrácia, a jó kormányzás és a jogállamiság elmélyítésén kell munkálkodnunk, s további gazdaságnövelő és befektetési lehetőségeket kell találnunk, amint a két ország az EU társulási megállapodásban foglaltaknak igyekszik eleget tenni.

Nyitva kell tartanunk az ajtót Örményország előtt, támogatnunk kell a fehéroroszországi reformereket, s tovább kell dolgoznunk egy olyan Azerbajdzsán érdekében, ahol ugyanakkora hangsúlyt kap az egyetemes jogok védelme, mint a gazdasági növekedés és a regionális biztonság előmozdítása.

2015-ben előrelépést hozhatnak—hozzanak is—a ciprusi tárgyalások, valamint a balkáni békéért, megbékélésért, reformokért és jó kormányzásért húsz éve folytatott erőfeszítéseink.

De végső soron mindannyian tudjuk, hogy az egységes, szabad és békés Európa sorsa most Ukrajnán áll vagy bukik. Az ukránok országuk szabadságáért folytatott küzdelme a mi harcunk is. Az elmúlt év során együtt örvendeztünk az ukrán demokrácia sikereinek: a változásért kiálló százezreknek a jéghideg Maidan téren s az ország más részein; a szabad és tiszta választások két fordulójának; egy erős költségvetés és reformtervezet parlamenti elfogadásának; a szeptemberi minszki megállapodásban foglalt béke-lehetőségnek.

S ukrán barátainkkal együtt gyászoltuk a veszteségeiket: a Krímet, a Donbaszban értelmetlenül meghalt 5200 embert, azt a 30 halottat s közel 100 ártatlan sebesültet, akikre most az elmúlt hétvégén Mariupolban, a tűzszüneti vonaltól 25 km távolságban Grad rakétákkal lőttek a szeparatisták–vezetőjük, Zakharchenko az egész világ előtt kérkedett e mészárlással.

Az ukránok mégis határozottan és bátran követelik jobb jövőjüket, s ebben támogatnunk kell őket. Elsősorban gazdasági lélegzetvételhez kell juttatnunk őket, hogy végrehajthassák az ígért reformokat. Az Egyesült Államok egy új IMF program mellett 1 milliárd dollár értékű új hitelgaranciával fogja segíteni Ukrajna stabilizálódását, s ha Ukrajna megmarad a reformok útján, az év második felében további egymilliárd dollár is számításba jöhet. Európa több mint 2,1 milliárd dollár értékben vállalt kötelezettséget, s megpróbálunk még többről is tárgyalni. S a reformok függvényében az IMF-fel és a Világbankkal is tárgyalunk további finanszírozási lehetőségekről.

Segítenünk kell Ukrajnának, hogy ne folyjon tovább a vére. Ezért továbbra is védelemre alkalmasító biztonsági támogatást nyújtunk neki. Az Egyesült Államok 2014-ben 118 millió dollár értékű biztonsági támogatást ígért Ukrajnának, 2015-ben pedig további 120 milliót fordít képzésre és felszerelésre.

Ide tartozik az is, hogy a minszki megegyezés aláíróit—a szeparatistákat és Oroszországot—felelősségre kell vonni, amiért nem engedik, hogy Ukrajna ellenőrizze saját határát, amelyen át gyilkos orosz fegyverek és harcosok százai áramlanak az országba, s amiért az orosz média hazugságokat okád arról, hogy ki a felelős az erőszakért.

Alig néhány héttel ezelőtt a washingtoni és európai tárgyalóasztalok mellett arról beszélgettünk, hogy miként fordíthatjuk vissza a szankciókat, ha és amikor a minszki megegyezésben foglaltak teljes körűen megvalósulnak. Nos, a minszki megegyezés múlt heti kirívó megsértése után most azt mondjuk, hogy Oroszországnak még nagyobb árat kell fizetnie érte.

Az Oroszországra háruló költségek máris emelkednek, amit az  orosz átlagemberek is megéreznek. Érezhetik például abból, hogy Pszkovtól Kazanyig sok fiú titokzatos módon sohasem tér haza a katonai szolgálatból. Anyjuknak és feleségüknek azt mondják, hogy ne kérdezősködjenek, ha meg akarják kapni a halálukért járó segély teljes összegét.

Lemérhető a 10-15 százalékos infláción, amit országszerte a bolti pénztáraknál vagy konyhaasztalaiknál érzékelnek az oroszok, lemérhető a tavalyi 150 milliárd dolláros tőkekiáramláson, továbbá azon a 130 milliárd dolláron, amivel az elmúlt évben apadt le az ország devizatartaléka. Ez utóbbit a rubel erősítésére fordították. Az S&P éppen tegnap vitte le Oroszország hitelminősítését bóvli státuszra. Az állami szektorban megkezdődtek az elbocsátások, beleértve a TASZ hírügynökség 20 százalékos leépítését is. Az olajárak csökkenésével megmutatkoznak a jelenlegi vezetés gazdasági modelljének érzékeny pontjai. S Oroszország-szerte azoknál a konyhaasztaloknál az emberek—mint Oroszország hosszú történelmének más szomorú pillanataiban is—ismét azt kérdik, hogy kormányuk számára miért fontosabbak a külföldi kalandok, mint saját polgárainak jóléte és életminősége.

Ennek azonban nem kellene így lennie! A teremben jelen lévő Oroszország-szakértők többsége—magamat is beleértve—azzal töltötte felnőttkora nagy részét, hogy kapukat próbált nyitogatni Oroszország fokozottabb euro-atlanti integrálódása előtt. Visszautasítjuk a Moszkvában mostanában gyakorta hangoztatott sérelmeket, miszerint mi azt akartuk, hogy Oroszország gyenge legyen—semmi sem állhat távolabb az igazságtól! Azt akartuk, s ma is azt akarjuk, hogy Oroszország erős és demokratikus ország legyen, amely mind otthon, mind külföldön tiszteletben tartja a jogállamiságot és a szomszédos országok szuverenitását; olyan Oroszországot akartunk, mely velünk és Európával együtt a regionális és a globális béke és biztonság megteremtésén munkálkodik.

1992 óta csak maga az Egyesült Államok több mint 20 milliárd dollárral segítette Oroszországot, hogy az megszilárdítsa és nyitottá tegye gazdaságát, felkészüljön a WTO-ra, tegyen lakosai egészségéért, a nyitottabb és tisztességesebb kormányzásért és választásokért, a tömegpusztító fegyverek felszámolásáért, valamint az Oroszország és a NATO közötti kapcsolatok megerősítéséért, a közös műveleteket és gyakorlatokat is beleértve. De ez a fajta együttműködés nem folytatható, ha Oroszország lábbal tiporja annak a nemzetközi rendszernek a szabályait, amelyből hasznot akar húzni—amikor darabokat harap ki szomszédos országok területéből, és gazdasági és politikai alárendeltségbe próbálja kényszeríteni őket.

De a visszatérés útja—az országaink és Oroszország jobb viszonyához visszavezető út—igen egyszerű: abban a pillanatban, amint Oroszország lehetővé teszi, hogy az ukránok ellenőrizhessék a nemzetközi határ ukrán oldalát, s felhagynak a konfliktus szításával, javulni fog a helyzet. Megszűnik a fegyverek és harcosok beáramlása. A túszok hazatérnek. Megkezdődhet a szankciók visszafordítása. A küzdelem pedig ténylegesen azzá válik, aminek az oroszok nevezik: ukrán belüggyé. Támogatásunk mellett az ukránok hozzáfoghatnak, hogy orvosolják a keleti részeken élők jogos sérelmeit, helyreállítsák a demokratikus országok számára elengedhetetlen politikai, gazdasági és kulturális struktúrákat és kapcsolatokat, s lehetőséget adnak a donbaszi régióban élőknek—gyerekeknek, anyáknak, családoknak, munkavállalóknak és nyugdíjasoknak—hogy békés, törvényes és alkotmányos módon döntsenek saját jövőjükről. Moszkva is mindig azt állítja, hogy ezt akarja.

A gyerekeim hét és kilenc évesek voltak, amikor először elvittem őket Oroszországba. Akárcsak én, ők is beleszerettek az orosz művészetbe, kultúrába, az orosz lélek mélységeibe, még bizonyos ételekbe is. Ma már tizenévesek, figyelemmel kísérik a híreket és azt kérdik tőlem, hogy mi történt. Azt felelem, hogy reménykedjünk benne, hogy mindez csak átmeneti. Folytassuk munkánkat a bölcsebb és biztonságosabb idők érdekében, amikor Oroszország velünk együtt dolgozik az egységes, szabad és békés Európa megteremtésén, amikor a fegyverek és mások megfélemlítése helyett ismét az embereiben, az eszméiben és az innovációs képességeiben leli saját erejét.

Addig is tovább kell munkálkodnunk a transzatlanti reneszánszon, s hogy azon, minél több ország javát szolgálhassa. Mindezt magunkért és a gyerekeinkért tesszük, de a világ azon részeiért is, ahol rajtunk áll, hogy értékeink szerint élhessenek az emberek; s azért is, hogy felállíthassuk a nemzetközi jog, a béke és biztonság, a szabad kereskedelem s az egyetemes jogok védelmezésére szolgáló aranymércét. Köszönöm a Brookingsnak és az itt jelen lévőknek, hogy partnereink benne.

Köszönöm.

Forrás: Unity in Challenging Times: Building on Transatlantic Resolve | Remarks | Victoria Nuland, Assistant Secretary, Bureau of European and Eurasian Affairs | Brookings Institution | Washington, DC | January 27, 2015 | As prepared

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.