ANTHONY J. BLINKEN KÜLÜGYMINISZTERHELYETTES BESZÉDE A NATO ÁTALAKÍTÁSÁVAL FOGLALKOZÓ ATLANTI TANÁCSI ÜLÉSEN

Antony Blinken külügyminiszterhelyettes (© AP Images)

Antony Blinken külügyminiszterhelyettes (© AP Images)

Washington, DC | 2015. március 26.




 

 

 

BLINKEN KÜLÜGYMINISZTERHELYETTES: Fred, nagyon-nagyon szépen köszönöm e hihetetlenül kedves bemutatást, s mindjárt az elején hadd mondjam el, hogy csodálatos, hogy itt lehetek veletek, s láthatom, hogy mi mindent tettetek az Atlanti Tanáccsal, hogyan hoztátok létre és újítottátok meg Washington, sőt a világ egyik legfontosabb intézményét. Azt hiszem, hogy a mai események és a tegnapi események is ezt bizonyítják. Különösen hálás vagyok Önnek, Stoltenberg főtitkár úr, hogy csatlakozott hozzánk. Megtiszteltetés a számomra, hogy a nagykövetek, tábornokok és nagyra becsült vendégek körében Önnel és Jean-Paul Palomeros úrral ülhetek ennél az asztalnál. Köszönöm, hogy e nagyon fontos fórumon és egy nagyon fontos pillanatban Önökkel lehetek.

Az asztalnál képviselt összes ország számára aggasztóan fontos és prioritást élvező kérdés mindaz, amire Önök az elmúlt két napban összpontosítottak—a NATO erők készsége, az elkötelezettségünk ereje, törekvéseink egységessége—és ez mindenhol igaz, legyünk akár Washingtonban, akár Brüsszelben, Berlinben, Varsóban, vagy másutt. Éppen most érkeztem vissza Európából, egy nagyon eredményes útról. Ha földrajzilag követjük, Párisból Chisinauba, onnan Londonba, Berlinbe, majd Kijevbe mentem. Nyilvánvalóan valami hiba volt a tervezésben, de nagyon fontos volt, hogy éppen ebben az időben ott legyek. A kereskedelemtől az energiáig számos közös prioritásról beszéltünk, de az egyik legfőbb téma az volt, hogy az oroszok ukrajnai agressziója elleni kollektív fellépéshez mennyire fontos a transzatlanti egység.

Berlinben voltam, amikor egy diák a következő kérdést tette fel nekem: „Miért összpontosítanak ennyire Ukrajnára? Miért számít egyáltalán? Oroszország tettei nem veszélyeztetik Önöket, valójában Németországot sem. Miért annyira fontos, hogy mi történik Ukrajnában?”  Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy elsősorban az a fontos, hogy egy európai ország demokratikus törekvéseit segítsük, és Ukrajna nem lehet teljes, ha a népe nem szabad. Ha az az ország nem szabad, akkor valamiféle alapértelemben egyik európai ország sem az.

De azt is elmagyaráztam, hogy mint Önök is mindannyian tudják, a jelenlegi válság túlmutat Ukrajnán, sőt Európán is. Az, hogy Oroszország, és a szeparatisták, akiket támogat, rátelepednek Kelet-Ukrajnára, nem csak annyit jelent, hogy egyetlen ország határát sértik. Veszélyeztetik mindazokat az elveket is, amelyeken a transzatlanti partnerség alapszik, s amelyektől az elérni kívánt nemzetközi rend függ. Félő, hogy Moszkva cselekedetei—az Ukrajna keleti részén fabrikált, hamis, fordított Majdan-helyzet; a határon át Ukrajnába telepített nehézfegyverek és katonák ezrei; az irányításuk alatt álló szeparatisták erőszakos uralmának a támogatása—új precedenseket teremtenek, s emiatt az alapelvek is vitatottá válnak.

Ezek az elvek, hogy egy demokratikus állam határait és területi integritását nem lehet erőszakkal megváltoztatni; hogy egy demokráciában az állampolgárok veleszületett joga, hogy részt vegyenek az ország döntéseiben és határozzanak a jövőjéről; hogy a nyelvi nacionalizmus, amiről azt gondoltuk, hogy már a történelmi feledés homályába merült, ne támadhasson fel; továbbá hogy a nemzetközi közösség minden tagjára azonos szabályok vonatkoznak, és megfizetnek azért, ha nem tartják be vállalt komoly kötelezettségeiket—s ennél az utolsónál meg is állnék egy pillanatra, mert az különösen az ukrán válság kapcsán válik igazán érdekessé.

Mint mindannyian jól tudják, amikor a Szovjetunió feloszlott, utódállamokat hagyott hátra, amelyek közül háromnak—Fehéroroszországnak, Kazahsztánnak és Ukrajnának—voltak atomfegyverei, méghozzá ezerszámra. A Clinton kormány és akkori európai partnereink egyik nagy eredménye, hogy ezeket az utódállamokat rá tudták venni öröklött atomfegyvereik feladására. És Ukrajna esetében természetesen szükség volt arra, hogy három állam—az Egyesült Királyság, az Egyesült Államok és Oroszország–komoly megfogadja és megígérje, hogy megvédik Ukrajna szuverenitását és területi integritását. Ha megengednénk, hogy ezt az ígéretet a sárba tiporják, nem csak Ukrajna ellen követnénk el mélységes igazságtalanságot, de elképzelhetik, milyen üzenetet hordozna éppen most, amikor a külügyminiszter és a legfontosabb partnerországaink külügyminiszterei Iránt próbálják rávenni nukleáris fegyverprogramjának feladására. Teljesen érthető, hogy Irán ebben az esetben biztosítékokat akarna. Mit mond ma Iránnak az a tény, hogy durván megsértenek egy hasonló, a Budapest Memorandumban vállalt kötelezettséget?

Így tehát az ukrán válság bizonyos hatásai messze túlmutatnak Ukrajnán, sőt, Európán is. Igen sok forog kockán, ezért elengedhetetlenül fontos, hogy továbbra is egységesen ítéljük meg mindezt, álljunk ki az elvek, a válság békés lezárása, az ukrán szuverenitás és területi integritás helyreállítása mellett. Ennek pedig az a legjobb módja, hogy maradéktalanul ragaszkodunk a szeptemberi minszki megállapodásokhoz, valamint a februári minszki megvalósítási tervhez, amelyről Hollandale elnök és Merkel kancellár kitűnő tárgyalásokat folytattak.

Van valami, amit nagyon szeretnék kihangsúlyozni. Az említett terv legfontosabb pontja az utolsó lépés: Ukrajna nemzetközi határának a helyreállítása. Amíg ez nem történik meg, a válság sem ér véget, mert Oroszország addig megteheti, ha akarja, hogy ismét beleerősít, és csapatokat és fegyvereket zúdít a határon át Ukrajnába. Tehát amíg ez az utolsó lépés nem zárul le, rendkívül fontos, hogy fenntartsuk az oroszokra gyakorolt nyomást, továbbra is támogassuk Ukrajnát, s amennyiben Oroszország továbbra sem tesz eleget e kötelezettségeinek, növeljük a költségeit.

Hadd hangsúlyozzam—és azt hiszem, mindannyiunk nevében beszélek—hogy egyikünk sem ezt akarja. Ez nem olyasmi, amit bármelyikünk folytatni akarna, ha nem muszáj. Leghőbb vágyunk, hogy mindenki tartsa magát a minszki megállapodáshoz, megkezdhessük a szankciók és a nyomás enyhítését, és megpróbáljunk visszatérnie a normális és együttműködő kapcsolatok útjára.

De megismétlem, hogy amíg nem tartják be a megállapodásokat, nem enyhíthetünk a nyomáson.

Természetesen azt is tudjuk, hogy a transzatlanti közösséget nem csak keleti irányból érik fenyegetések. Közösen dolgozunk az erőszakos szélsőségek, a külföldi harcosok, valamint az ISIL avagy Daesh réme elleni fellépésen. Ez kettős kihívás: fel kell lépnünk a szélsőségesség ellen, de meg kell próbálkoznunk azzal is, hogy elejét vegyük, ami természetesen messzemenően túlmutat a NATO feladatain, de igen releváns. Le kell győznünk a szélsőségesek kemény magját, akikre egyszerűen lehetetlen észérvekkel hatni. Tulajdonképpen éppen ezen dolgozunk így együtt, többek között épp e percben is Irakban. Ennek természetesen van egy nagyon jelentős katonai eleme, és egy terrorellenes eleme, a külföldi harcosok feltartóztatása, a finanszírozás, satöbbi.

De egy sokkal nagyobb embercsoportot is el kell érnünk, akik fogékonyak a szélsőségesség csábító szirén-dalára: olyanokat, akiket elidegeníthetnek a közösségüktől és a hazájuktól; akik korrupt vagy a polgáraival rosszul bánó kormányzással szembesülnek; akik esélytelenek és semmi jót nem várhatnak a jövőjüktől. Ez pedig még sokkal nagyobb és bonyolultabb feladat.

Az erőszakos szélsőségesség leküzdésével kapcsolatban a múlt hónapban Washingtonban tartottunk egy igen érdekes csúcstalálkozót. Ezen érintettük a probléma mindkét elemét, jelesül a jelenlegi erőszakos cselekedeteket elkövető, tényleges szélsőségesek elleni fellépést, valamint a megelőzést, ezt a nagyobb szabású, rendkívül fontos elemet. A következő hónapok során sok ország fog együttműködni, hogy a tervnek ezt a részét is kidolgozzák. Áttekintik az eddigi tapasztalatokat is, hiszen lehetnek olyan országok, olyan területek, ahol a probléma valamelyik aspektusával kapcsolatban már kialakult egy ténylegesen működő megoldás, és a feladatunk egyik része az, hogy megosszuk egymással az információt és a bevált gyakorlatokat.

Egy nagyon gyors példa: szerintem mindannyian tudják, hogy a külföldi harcosok esetében a radikalizálódás egyik legjobb színtere a börtön. A Charlie Hebdo elleni támadás elkövetői közül ketten köztörvényes bűnözők voltak, akik börtönben voltak, s ott radikalizálódtak. A különféle országokban sokféle tapasztalat alakult ki e téren, s vannak olyanok, amelyek a többieknél sokkal sikeresebben tudták kezelni a börtönben folyó radikalizálódást. Ez csak egy példa arra, hogy annál jobb helyzetbe kerülünk, minél hatékonyabban együttműködünk az információ-megosztás és a közös célkitűzések terén.

Ha átgondoljuk és összegezzük mindezt—akár az ISIL-t, akár Ukrajnát—szerintem éreznünk kell, hogy kollektív védelmünk megerősítése érdekében fontos lépésekre van szükség. Rá kell ébrednünk az elégedettség, a védelem terén fennálló felelősségünk elhanyagolása, az alapelvek biztosra vétele jelentette veszélyekre. Egyúttal arra emlékeznünk kell arra is, hogy 66 évvel ezelőtt, a háborús öldöklés után miért alakult meg a NATO, egy biztonsági szövetség a békéért. Ez minden tagjára ráruházta a kollektív védelem felelősségét. Minden tagországot tényleges frontországként kezelt, s ez természetesen működött. Lehetővé tette, hogy kiépítsünk egy globális rendszert—nem csak egy európai, de egy globális rendszert a kereskedelem és a demokratikus kormányzás terén–, egy olyan befogadó rendszert, amely szó szerint minden ország és annak minden állampolgára számára csatlakozási pontot biztosít. Példát szolgáltattunk másoknak, s kollektív biztonságunkat fokozatosan kiterjesztettük a közös határainkon túlra: a NATO és partnerei jóvoltából Afganisztán stabilabbá és biztonságosabbá vált; Európa délkeleti része békés és fejlődő; Afrika partjainál pedig csökkenőben vannak a kalóztámadások.

De persze volt egy olyan évtizedünk is, amikor a NATO azt tartotta fontosnak, hogy a világ más részein is vezető szerepet játsszon. Szerintem most elsősorban ismét a Szövetség állapotával kell foglalkoznunk—itthon és Európában. Szövetségünk erejét, szövetségünk hagyományait nem hanyagolhatjuk el—szüntelenül ápolnunk kell azokat. És most, amikor a legnagyobb szükségünk van rá, némi kopás jelei mutatkoznak rajta, amit igen komolyan kell vennünk.

Tudom, hogy újból és újból visszatérünk ezekre a pontokra, de szerintem elbírnak még egy ismétlést, mert igen fontosak. A kilencvenes évek elején európai partnereink átlagosan a GDP 2,5 százalékát fordították védelemre. Ma ugyanez körülbelül 1,6 százalék. Az utolsó évtized során a NATO teljes védelmi kiadásai terén 64 százalékról 70 százalékra nőtt az USA hozzájárulása. Ez az arány mind gazdaságilag, mind politikailag egyre kevésbé tartható. Jelenleg csupán négy tagország tesz eleget a NATO védelmi kiadásaira előirányzott követelményeknek, hat tagország pedig potenciálisan rossz irányba halad, és lefarag védelmi költségvetéséből.

Tudjuk, hogy a kitűzött célok sokunk kapacitásához képest nagyon feszítettek, de szerintem nagyon fontos arra a tényre koncentrálnunk, hogy nem egy önkényesen megállapított százalékról beszélünk, nem csak dollárról beszélünk a dollár, euróról az euró kedvéért. Arról próbálunk közösen gondoskodni, hogy rendelkezzünk a további hatékony közös fellépéshez szükséges eszközökkel és interoperabilitással, s alkalmazkodni tudjunk a felmerülő veszélyekhez. Lényegében ahhoz, hogy a NATO továbbra is a világ eddigi legnagyobb és leghatásosabb védelmi szövetsége legyen, mind a 28 országnak tartania kell magát a Walesben vállalt kötelezettségéhez. 2024-ig el kell érnünk a GDP két százalékát, s ennek egyötödét új berendezésekre kell fordítanunk. Az új befektetéseket inkább a jövőbeli célok irányába kell eltolni a nyugdíjszerűen megöröklött költségek puszta fedezete helyett. A NATO keleti peremén rotációs rendszerben működő, folyamatos szárazföldi, légi és tengeri jelenlétet kell fenntartanunk. A keletről és délről érkező fenyegetések ellen megfelelő védekező magatartást kell tanúsítanunk, és hisszük, hogy fenn kell tartanunk a NATO nyitott ajtók politikáját mindazon országok előtt, amelyek megfelelnek magas szintű elvárásainknak.

Mi nagyon-nagyon komolyan vesszük ezeket a kötelezettségeket. Jelenleg amerikai katonákat telepítettünk a Baltikumtól a török határokig, hogy minden NATO szövetséges biztonsága olyan védelmet kapjon, ahogyan magunkat védenénk. Az Elnök által létrehozott Európai Megnyugtatási Kezdeményezés (European Reassurance Initiative) plusz 1 milliárd dollárral járul hozzá a szövetség erősítéséhez, szövetségeseink és partnereink védelmi képességeinek és kapacitásának a fokozásához, beleértve Ukrajnát, beleértve Grúziát és beleértve Moldovát is. A közeljövőben, sőt, tulajdonképpen most, amikor itt beszélünk, számos szövetségesünk felülvizsgálja saját stratégiai védelmi és biztonsági terveit. Ez nem pusztán a célkitűzésekről és a költségvetésekről szól! Ezek a felülvizsgálatok valós következményekkel járnak, s azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy a szövetség jövője a tét.

A NATO-n túl a tágabb értelemben vett transzatlanti teret is erősítenünk kell. Fenn kell tartanunk és meg kell erősítenünk a védelmünket, oly módon is, hogy abba invesztálunk, amiből az erőnk táplálkozik: a gazdaságunkba, a védelmünkbe, és globális vezető szerepünkbe. El kell mélyítenünk a legfontosabb partnerségeinket is, mialatt további kapcsolatokat keresünk és kapacitást építünk a mieinkkel azonos értékeket valló, feltörekvő partnerekkel.

Hogy miként tudjuk ezt elérni? Csak néhány összefoglaló gondolat: Először is, a transzatlanti gazdasági integráció támogatása a szó legszorosabb értelmében alapvetően fontos közös biztonságunkra nézve, és erre nincs jobb lehetőség, mint hogy sürgősen elkezdünk egy ambiciózus T-TIP (Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerség) megállapodáson dolgozni. Ez arról szól, hogy amint Európa az euro-zóna válságának hatásait próbálja kiheverni, támogatjuk a gazdaság inkluzív növekedéséért folytatott küzdelmét. A globális áruk és szolgáltatások cseréjének közel egyharmada, a globális gazdasági teljesítmény közel fele máris az USA-nak és az EU-nak tudható be. A T-TIP, ahogyan mi nevezzük, oly módon élénkíti majd a növekedést, hogy több tízmilliárd dollárral növeli az exportot, és újabb munkalehetőségeket teremt a transzatlanti kereskedelemnek és beruházásnak köszönhető 13 millió álláshely mellé. És ezek nem csupán gazdasági előnyök. Mélyreható geopolitikai törekvések jelentkeznek, ha közösen elfogadjuk a 21. századi szabályokat és 21. századi értékeket.

A transzatlanti tér megerősítésért folytatott munkánk másik létfontosságú területe Európa energiabiztonságának a kérdése. Mindannyian jól emlékszünk a 2009-es gázválságra, sőt, kollektív tudatunkban még élénkebben él az Oroszországgal kapcsolatos sokkal közelebbi válság tudata, s a kérdés, hogy az milyen hatást tehetne közös energiabiztonságunkra. Emlékszünk arra, hogy 2009-ben csaknem két hétre leállították a gázszállítást Ukrajnába, s idén télen a fejünk felett lógott annak a lehetősége, hogy ugyanez megismétlődik.

Ez erőteljesen és ridegen a régi időket idézi, amikor egy egyetlen energiaforrástól függő ország sohasem tudhatta, hogy folytatódik-e a gázszállítás. A transzatlanti tér megszilárdítása szempontjából kritikus fontosságú az energiabiztonság, a diverzifikált források, diverzifikált útvonalak és diverzifikált szállítók megléte. A jó hír az, hogy már az elmúlt évben is jelentős előrelépéseket tettünk. Egy évvel ezelőtt a Baltikum gyakorlatilag egy energiasziget volt, amelynek teljes villamosáram és földgáz igénye egyetlen importőrtől függött, most pedig jó úton vannak ahhoz, hogy energiaellátási szempontból az évtized végére az egyik leginkább integrált régióvá váljanak. Átadtuk az Észtország és Finnország közötti tengeralatti kábelt, új úszó LNG (folyékony földgáz) terminálokat építettünk Litvániában, és haladást értünk el a Lengyelországot és Litvániát összekötő gázvezeték ügyében. És szerintem nagyon fontos, hogy ugyanígy álljunk hozzá számos más, stratégiailag fontos infrastruktúrához, így a gázvezetékekhez, az elektromos hálózatokhoz, és a felújítások integrációjához is.

Végül, saját terünk megszilárdításához igen fontos, hogy továbbra is közös vezető szerepet vállaljunk a világban, ahogyan humanitárius válsághelyzetekben is tesszük, amikor például az Ebola elterjed a fejlődő országokban és nagyszabású kockázattal fenyeget; ahogyan olyan globális kihívásokkal küzdünk, mint a történelmi változtatásokat igénylő klímaváltozás; és ahogyan őrizzük mindazon értékeinket, amelyeket ellenségeink alá akarnak ásni. Az ISIL (avagy Daesh) elleni globális koalíció közel kétharmada európai. Ezek a nagyobb közösség javát szolgáló transzatlanti hozzájárulások nem csupán azért felbecsülhetetlenül értékesek, mert nagylelkű cselekedetek, hanem azért is, mert előmozdítják saját közös biztonságunkat.

A legvégén—a két héttel ezelőtt tett európai utam vége felé Kijevben voltam és ellátogattam a Majdan térre. Megfelelő pillanat volt ez ahhoz, hogy elgondolkozzak azokon, akik ténylegesen érintettek mindazon politikai döntésekben, amelyeknek megvitatásáért és eldöntéséért mindannyian felelősek vagyunk: diákok, boltosok, nagymamák, akik a mesterlövészek golyóival és a gumibottal szembeszállva követelték az akkori kormánytól, hogy tartsa magát az európai jövőre vonatkozó ígéretéhez. Mi, akik most itt ülünk, mindannyian tudjuk, hogy mit jelent, ha egy kormányt arra szólítanak fel, hogy szóban és tettekben egyaránt tartsa tiszteletben állampolgárai elvárásait. Ez a történet gyakran belevész a politikai vitákba, mert ténylegesen az emberekhez és az alapelvekhez tér vissza. Szerintem ez olyan történet, amit újra és újra el kell mesélni— a legfontosabb abban a transzatlanti partnerségben, amiért sok itt képviselt ország annyit küzdött. Arra utal, hogy elsősorban miért építettük ki, s miért kell ma is, és minden eljövendő napon is közösen védelmeznünk.

Tehát nem hiszem, hogy bárkinek is bizonygatnunk kellene e perc fontosságát, mivel ebben a teremben mindenki különösen tisztában van vele. Az Ukrajna keleti határaitól Európa mediterrán pereméig jelentkező veszélyek már a NATO küszöbén vannak. Egységes erőfeszítéseket és elszámoltathatóságot követelnek ígéreteink betartása terén, és talán mindenekfelett azt követelik, hogy megalkuvást nem tűrően ragaszkodjunk mindazon értékekhez, amelyek egyesítettek bennünket. Azt hiszem, erre a feladatra nem találhatnánk jobb, a haladás szempontjából rátermettebb közösségi vezetőket az itt ülő férfiaknál és nőknél, és alkalmasabb országokat annál, amelyeket ők képviselnek. Bízunk benne, hogy az Önök szakértelme, az Önök tapasztalata és az Önök kreativitása kellő választ adhat e sürgető kérdésre. Köszönöm szépen. (Taps.)

Forrás: Remarks at the Atlantic Council’s NATO Transformation Seminar 2015 | Antony J. Blinken | Deputy Secretary of State | Washington, DC | March 26, 2015

 

This entry was posted in Foreign Policy, Uncategorized and tagged , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.