PÁRBESZÉD AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS OROSZORSZÁG KÖZÖTT

A szerző Tom Malinowski, a Külügyminisztérium demokráciával, emberi jogokkal és munkaügyekkel foglalkozó helyettes államtitkára

Beszéd meghallgatására gyülekező, zászlót lengető oroszok árnyéka a kövezeten (AP fotó)

Beszéd meghallgatására gyülekező, zászlót lengető oroszok árnyéka a kövezeten (AP fotó)

A Kommerszant című lapnak adott múlt havi interjúmban arról beszéltem, hogy az Egyesült Államok és az orosz kormány jelenleg milyen nehezen folytathat párbeszédet az emberi jogokról. Egy hétre rá Konstantin Dolgov, az orosz külügyminisztérium emberi jogi megbízottja interjúban válaszolt, tehát láthatóan megindult valamiféle párbeszéd, vagy talán vita. Ennek előmozdítása érdekében folytatnám a beszélgetést.

Néhány alapelvvel kezdeném:

Az első az, hogy minden országnak, amelyik azt állítja magáról, hogy tiszteletben tartja az emberi jogokat, meg is kell felelnie ugyanazon alapelveknek. Ezeket olyan alapvető dokumentumok tartalmazzák, mint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata és a Helsinki Záróokmány, amelyekkel mind az Egyesült Államok, mind Oroszország egyetértett.

A második az, hogy az emberi jogok terén mindannyiunknak vannak bizonyos hiányosságai. Az Egyesült Államokban még mindig a guantánamói börtön örökségével, valamint a fogvatartottakat 9/11 után érő bántalmazásokkal foglalkozunk. Folyamatosan arról vitázunk, hogy miként tehetünk eleget a terrorizmus megelőzésére vonatkozó kötelességünknek, s tarthatjuk ugyanakkor tiszteletben állampolgáraink magánélethez való jogát. Még nem győztük le teljesen a faji megkülönböztetést, és egyes közösségekben a rendőrség és az általuk szolgált és védett emberek közötti bizalmatlanságot sem. Ezek a hazánkban jelentkező emberi jogi problémák nagy nemzetközi figyelmet kapnak, s ezzel nekünk nincs semmi bajunk. Teljesen jogos, hogy az emberi jogok mellett elkötelezett külföldi állampolgárok és kormányok, valamint az ENSZ, az EBESZ és más hasonló szervezetek arra kérjék az amerikaiakat, hogy hazájukban is nőjenek fel azokhoz az értékekhez, amelyeket világszerte támogatnak.

A harmadik az, hogy egy ország emberi jogok iránti elkötelezettsége nem abban mutatkozik meg igazán, hogy vannak-e ilyen problémái, hanem abban, hogy a törvényei és az intézményei alkalmasak-e ezek megoldására. Az Egyesült Államokban a szabad sajtó és a civil társadalom feltárja ezeket a problémákat és megoldásokat ajánl rájuk. A végrehajtó tisztségviselőnek reagálnia kell rá, különben a Kongresszus, egy független törvénykezési szervezet felelősségre vonja, avagy a következő választásnál kiszavazzák. Ha országunkban Guantánamo bezárására szólítanak fel az aktivisták, vagy az elnökünk külpolitikáját kritizálják, az USA kormánya nem nevezi őket nemzetárulók ötödik hadoszlopának, s szervezetüket nem bélyegzi meg azzal, hogy külföldi ügynökök. Ha az újságaink és TV-csatornáink korrupciót tárnak fel a politikai rendszerünkben, a szerkesztők helyébe nem ültetnek propagandistákat, akik jószerével mást sem csinálnak, csak a vezetőinket éltetik. Nem nevezzük tömeges zavargásnak, ha az amerikaiak békés utcai tüntetést rendeznek. Az amerikaiak félelem nélkül bármilyen kérdést feltehetnek a kormánynak.

Ha az oroszok olyan országban élnének, amelyik megengedi a szabad információcserét és kritikus társadalmi vitára ösztönöz, ők is feltehetnének néhány kemény kérdést a vezetőiknek. Például:

Az utóbbi években hogyan gazdagodott meg ennyire ilyen sok orosz kormánytisztviselő, és—bár hazafiasan megvetik az idegen értékeket—miért tartanak ennyi pénzt és vagyontárgyat külföldön (hozzájárulva ezzel a 152 milliárd dollár értékű tőkéhez, amely 2014-ben kiáramlott Oroszországból)? Talán azért, mert miután meggazdagodásuk érdekében meggyengítették Oroszországban a jogállamiságot, nem bíznak abban, hogy az meg tudja védeni a vagyonukat?  És miért tűnik úgy, hogy csak azok kerülnek korrupció vádjával az igazságszolgáltatás elé, akik a vezetés ellen fordulnak—vagy a korrupció miatt panaszkodnak?

Miért mutatják a nemrég közzétett adatok, hogy kiugróan emelkedik az orosz kivándorlók száma? Az utóbbi években miért hagyta el Oroszországot annyi tudós, vállalkozó és közgazda? Örülünk, hogy itt Nyugaton a hasznunkra válik a tehetségük, de nem járna jobban Oroszország, ha nem űzné el a legjobb elméit?

Az orosz kormány „idegen ügynökök” elleni kampánya miért terjedt ki az emberi jogi és választási megfigyelést végző csoportok mellett még olyan szervezetekre is, amelyek cisztás fibriózisban szenvedő betegeken segítenek, vagy veszélyeztetett darvak megmentésén fáradoznak?

Oroszország miért lesz egyre elszigeteltebb a nemzetközi színtéren? Láttuk, hogy 2015-öt nemrégiben az Oroszország és Észak-Korea közötti „Barátság Évének” nyilvánították. Tényleg ez az, amivel a legtöbb orosz ember azonosulni tud és kapcsolatba akar kerülni?

És akkor itt van az USA és Oroszország közötti jelenlegi legkomolyabb nézeteltérés kiváltója: az ukrajnai helyzet. Biztos vagyok benne, hogy az orosz állampolgárok akkor is aggódnának az Ukrajna keleti részén élő orosz etnikumú lakosság jogaiért, ha szabadon hozzájuthatnának az információkhoz, és kifejezhetnék a véleményüket. Biztos vagyok benne, hogy akkor is azt kérnék az USA-tól, hogy kijevi partnereivel is maximálisan tartassa be a kívánalmakat. De ahhoz is ragaszkodnának, hogy a kormányuk mondja el az igazat az ukrajnai katonai fellépéssel, s az ott elesett orosz katonák számával kapcsolatban is. Még arra is rájöhetnének, hogy bizonyos kérdésekben ugyanúgy éreznek, mint a kijevi Majdan téren tüntetők, hogy ezek a fiatal ukránok ugyanazt akarták, amit a legtöbb orosz ember: korszerű, sikeres országban élni, ahol biztos lábon áll a jogállamiság, nem dúl a korrupció, és az emberek beleszólhatnak abba, hogy hogyan kormányozzák őket és mire költik az adójukat. Talán ők is lehetségesnek tartanák, hogy a mindennapi emberek ilyesmiket  követeljenek  a vezetőiktől, és ne kelljen tehetetlenül beletörődniük olyan politikai lépésekbe, amelyekkel sohasem fognak egyetérteni.

A dolgok ilyetén állapota miatt szomorúak mindazok, akik mélységesen tisztelik az orosz nép eredményeit és potenciálját. Az Egyesült Államok egyetért azoknak az oroszoknak a törekvéseivel, akik kreatív, sikeres és erős világhatalomnak szeretnék látni országukat. Ha azt akarnánk, hogy Oroszország gyenge legyen, ha azt akarnánk, hogy a nemzetközi színtéren elveszítse a tiszteletet és a befolyását, akkor örülnénk a jelenlegi orosz politikának, mert az éppen ezt éri el.

Egy demokratikusabb Oroszország sem értene mindenben egyet az Egyesült Államokkal. Tisztában vagyunk azzal, hogy Oroszországnak—mint minden más országnak is—meg vannak a saját érdekei és a saját világszemlélete. Ám egy demokratikusabb Oroszország jobb hazája lenne állampolgárainak, és az Egyesült Államok, s a többi, globális biztonságra és jólétre törekvő ország mellett Oroszország is erősebb vezető lenne. Remélem, ebben egyetértünk.

A szerkesztő megjegyzése: e cikk orosz nyelvű változata megjelent a Kommerszant című újságban is.

Forrás: A Dialogue Between the United States and Russia | POSTED BY TOM MALINOWSKI | DipNote Blog | APRIL 9, 2015

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.