JOHN KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE AZ AUGUSZTUS 7. EMLÉKPARKBAN TARTOTT KOSZORÚZÁSI ÜNNEPSÉGEN

Nairobi, Kenya | 2015. május 4.

Rukia, nagyon, nagyon köszönöm, nemcsak az üdvözletet és a bemutatást és a szavaidat, de köszönjük Önnek a lenyűgöző személyes példáját, rendkívüli bátorságát, és köszönjük, hogy még mindig ennek a nagy családnak a tagja. Nagyra értékeljük ezt. Itt mindenki nagyon tiszteli Önt a megtett útjáért, és hálásak vagyunk Önnek. Köszönöm szépen.

Godec nagykövet, Kiragu úr, Selebwa asszony, kedves barátaim, a Külügyminisztérium és a nagykövetség itteni tagjai, és Önök közül azok, akik itt voltak azon a borzalmas napon 1998-ban, vagy akik elvesztettek valakit, aki itt volt, igen nagy megtiszteltetés számomra, hogy eljöhettem ebbe a gyönyörű Emlékparkba és Önökkel együtt meglátogathatom azt, ami mára megszentelt föld lett. Önök pedig vendégszerető, nyugodt és békés hellyé tették, amilyennek lennie is kell.

17 évvel ezelőtt ez a hely egyetlen borzalmas pillanat alatt vált kereskedelmi és diplomáciai ügyek központjából merő szenvedés és borzadály helyszínévé. Mint említettem, Önök közül néhányan itt voltak és súlyos sérüléseket szenvedtek, vagy látták családtagjaikat vagy kollégáikat meghalni. Mélységes tisztelettel és szomorúsággal helyezem el a koszorút annak a sok kenyainak és amerikainak a tiszteletére, akik életüket vesztették vagy megsebesültek, vagy elvesztették szerettüket azon a napon.

Hadd fogalmazzak világosan: Azok a terroristák, akik 1998. augusztus 7-én lecsaptak, teljességgel kudarcot vallottak a céljukat illetően, ami az volt, hogy félelmet ültessenek el a kenyai emberek szívében és elválasszák Amerikát ennek az országnak az állampolgáraitól. Ugyanazért vallottak kudarcot, ami miatt a terroristák mindig kudarcot vallanak. Igen, képesek romhalmazzá változtatni egy épületet; és igen, még ártatlan embereket is meg tudnak fosztani az életüktől. De nem adnak senkinek semmit abból, ami értelmet ad az életnek: a közösség érzése, hogy gondoskodunk egymásról, hogy valami értékeset és újat teremtünk, hogy méltósággal és becsülettel élünk. Semmi kétség afelől, hogy azok, akik mások szenvedésében és halálában lelik gyönyörűségüket, már igenis elvesztettek mindent, ami miatt érdemes élni.

Barátaim! Tudjuk, hogy a harc, amelyet vívunk, nem fog hamar véget érni. Csaknem két évvel ezelőtt a Westgate bevásárlóközpontban, öt héttel ezelőtt a Garissa Egyetemen – a főiskolán – és más alkalmakkor kisebb, ám ugyanolyan gonosz támadásokban még több családban okoztak tragédiát itt Kenyában. Azaz, mint Rukia mondta, a szavak nem elégségesek, hogy kifejezzük bánatunkat, a dühünket vagy azt a kívánságunkat, hogy bárcsak valahogyan vissza tudnánk fordítani az időt és visszahozni az összes áldozatot. Ám erre nem vagyunk képesek. Arra azonban igen, hogy felvegyük a harcot, nemcsak katonai és rendőri erőinkkel, hanem valami olyannal, ami még erősebb és ami végül még nagyobb hatást érhet el, és ez az egységünk és az eszményeink jellege. Némelyektől eltérően mi nem a gyűlölet kontextusában határozzuk meg magunkat. Mi építők vagyunk. Mi tanítók vagyunk. Álmodók vagyunk. Cselekvők vagyunk. És látjuk ennek bizonyítékát Rukia Aliban, aki együtt szenvedett és gyászolt másokkal, amerikaiakkal és kenyaiakkal együtt, akik 1998-ban a nagykövetségen dolgoztak; látjuk ezt abban, hogy erőt adott és kapott a munkatársaitól és nézzék, Rukia folytatta a szolgálatát. Ez az egész történetet elmondja, amelyben ez az év egy huszonöt éves pályafutás beteljesítését jelenti.

És látjuk a jellem bizonyítékát Joash Okindo példájában is. Önök mind ismerik a történetet – én csak mostanában ismertem meg – ahogyan ez az ember, amikor a terroristák megpróbáltak behatolni, megállt az ajtóban és azt színlelte, hogy nincsenek nála a kulcsai, mert kétségbeesetten próbált segítséget hívni, de az emberek nem tudták, hogy nem viccel. Azzal, hogy meggátolta a terroristákat abban, hogy behatoljanak, azoknak a biztonsági kerítésen kívül kellett felrobbantaniuk a bombát. Képzeljék csak el, mi történt volna, ha Joash elveszti a fejét, ha nem tud hideg fejjel gondolkodni. Ne feledjük: Sokkal több erő van az egymás iránt érzett tiszteletben és szolidaritásban, mint amennyi bármely terroristatámadásban valaha is lehet.

Így hát egyetérthetünk abban, hogy az al-Kaida, az al-Shabaab, a Boko Haram, a Daesh és hasonlók helye a múltban van. A jövő nem az övék. A jövő a gyermekeké, akik Nairobi és New York, Kano és Dar es Salaam, és Mogadishu és Garissa utcáin nevetnek és játszanak – a gyermekeké, akiknek joguk van ahhoz, hogy vidámsággal a szívükben nőjenek fel, hogy lehetőségük legyen egy eredményes és szeretettel teli teljes élet építésére, a családalapításra és a jövőre. Nekik kell szentelnünk erőfeszítéseinket, hogy elfogjuk és elítéljük a bűnösöket, biztonságossá tegyük határainkat, megerősítsük a kormányzást, befektessünk az egészségügybe és minden ember jólétébe, és faji, etnikai és nemzeti hovatartozáson átívelő egységet alkossunk és hitet tegyünk a terror leküzdése és az élet gazdagítása mellett.

Ez a kötelességünk, és csak annyit kell tenniük, hogy elolvassák e szavakat itt: „Nyugodjanak e tragikus esemény ártatlan áldozatai annak tudatában, hogy ez megerősítette eltökéltségünket, hogy olyan világért dolgozzunk, amelyben az ember békében élhet testvéreivel.”  Ez a küldetésünk, és büszke vagyok arra, hogy itt lehetek és csatlakozhatom Önökhöz, hogy ezen dolgozzam.  Köszönöm, és Isten áldja Önöket. Köszönöm. (taps)

Forrás: Remarks at Wreath-Laying Ceremony | John Kerry, Secretary of State | August 7 Memorial Park | Nairobi, Kenya | May 4, 2015

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.