Samantha Power beszéde a második világháború valamennyi áldozatának tiszteletére rendezett ünnepi ENSZ ülésen

Samantha Power nagykövet az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben. A beszéd 2015. május 5-én hangzott el.

Hetven évvel ezelőtt ezen a napon—1945. május 5-én—szabadították fel az Egyesült Államok hadserege 11. páncélos hadosztályának katonái a mauthauseni náci koncentrációs tábort. 1938-tól kezdve becslések szerint csaknem 200.000 fogoly lépte át a tábor kapuját—zsidók, romák, spanyol köztársaságpártiak, kommunisták, Csehszlovákia, Lengyelország és más országok internacionalista brigádjainak tagjai. A foglyok felét—100.000 férfit, nőt és gyereket—lelőttek, felakasztottak, megkínoztak, halálra éheztettek, vagy közös zuhanyozónak álcázott kamrákban elgázosítottak. A kamra ajtaján volt egy kis ablak, hogy az ide látogató náci tisztek szemlélhessék az elgázosítást.

A felszabadítók közeledtére az SS felgyorsította az öldöklést. Április huszadikán kivégzésre jelölték ki a mauthauseni beteg-részleg háromezer foglyát.  A tábor gázkamráját április 28-án használták utoljára. Az utolsó áldozatokat felöltözötten találták meg az amerikai katonák—a hóhérok már láthatóan nem is akartak úgy tenni, mintha a kamra zuhany lenne.

Természetesen a koncentrációs táborok falain túl is sokféle formában jelentkeztek a második világháború borzalmai. Tatjána Szavicseva még csak 11 éves volt, amikor Leningrád ostroma megkezdődött. Az édesanyjával és három testvérével élő kislány naplót vezetett a történtekről, amit később elégetett, hogy némi meleghez jusson. Egy kis noteszt azonban megtartott, amiben mindössze ennyi olvasható:

„Zsenya 1941. december 28-án déli 12 órakor halt meg.

Nagymama 1942. január 25-én délután 3 órakor halt meg.

Léka 1942. március 17-én reggel 5 órakor halt meg.

Vászja bácsi 1942. április 13-án, éjfél után 2 órakor halt meg.

Lesa néni 1942. május 10-én délután 4 órakor halt meg.

Anya 1942. május 13-án reggel fél nyolckor halt meg.

Szavicsevék meghaltak.

Mindenki meghalt. Csak Tánya maradt.”

Tatjána rokonai is a mintegy 800.000 orosz között voltak, akik Leningrád ostroma alatt éhen haltak—800.000! Tatjánát 1942-ben megmentették, de sohasem nyerte vissza az egészségét. 1944. július elsején ő is meghalt. Tizennégy éves volt.

Ma, amikor azért gyűlünk össze, hogy megemlékezzünk a második világháború befejezéséről, a veszteség mértéke ugyanolyan érthetetlen, mint valaha. A részletek pedig tovább kísértenek bennünket. Gondolják meg, hogy Drezda minden lakosára 42,8 köbméter törmelék jutott. És gondoljanak az „aggasztó szagra”, amely Varsóban a téli hideget felváltó tavaszi hőmérséklet nyomán a pincékből és a romok alól kezdett áradni, amikor—mint egy újságíró írta—senki sem nyugtathatta magát azzal, hogy a negyedmillió varsói halottat megfelelő módon eltemették.”

Amikor fejet hajtunk a háború során meghalt tízmilliók—közöttük 400.000 amerikai—emléke előtt, nem felejthetjük el, hogy miért adták az életüket. Emlékeznünk kell rá, hogy a Szövetségesek miért harcolták végig a mauthauseni és a többi haláltábor felszabadításához vezető utat, s arra, hogy a 11 éves Tatjána, s a hozzá hasonló gyerekek miért segítettek futóárkot ásni ostromlott városuk, Leningrád védelmében. Azért küzdöttek, amit Churchill 1939 szeptemberében, nem sokkal Lengyelország náci lerohanása után olyan ékesszólóan megfogalmazott: „Ez a harc nem csupán Danzigért folyik. Azért harcolunk, hogy az egész világot megvédjük a náci zsarnokság mételyétől, s megmentsük mindazt, ami az ember számára szent. Ez a háború azért folyik, hogy sziklaszilárd alapokra kerüljenek az egyes embert megillető jogok, s hogy újból méltósága legyen az embernek.”

Számtalan bátor és önfeláldozó—részint dokumentált, nagyrészt azonban örökre homályban maradó—cselekedetükkel sikerült megvédeniük és helyreállítaniuk a férfiak és nők–az emberek értékét. Őmiattuk vagyunk ma itt, s őmiattuk áll fenn az ENSZ. Az emberiség családjának valamennyi tagját megillető egyenlő és elidegeníthetetlen jogok elve—amint azt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is megerősíti—az egyik kikezdhetetlen szikla, amelyhez a mi világrendünk rögzül. Ilyen a nemzetközi igazságszolgáltatási rendszer elve is, amely Nürnbergben fogant meg először, s segít abban, hogy ma felelősségre vonhassuk a diktátorokat és hadurakat.

Ha igazán tiszteletben akarjuk tartani az áldozatot, amit hoztak, többet kell tennünk annál, hogy emlékünkben megőrizzük azt. Folyamatosan azt kell kérdeznünk magunktól, hogy elég-e, amit teszünk; elég-e ahhoz, hogy megőrizze az elveket, amelyekért harcoltak; elég-e ahhoz, hogy a jogok, amelyeket kivívtak, biztosan ne csak papíron létezzenek. Azok a kormányok, amelyek gázt és hordóbombákat vetnek be saját népük ellen és hadifegyverként használják az éheztetést, mint például az Asszád-rendszer, kigúnyolják ezeket az elveket. Olyan rendszerek is gyengítenek rajtuk, amelyek százezer-számra fogolytáborokba zárják és halálra dolgoztatják a polgáraikat, valamint arra kényszerítenek gyerekeket, hogy végignézzék a szüleik kivégzését, mint jelenleg Észak-Koreában történik.

Emberek milliói adták az életüket azért, mert hittek abban, hogy a világunkban nincs helye ilyen gaztetteknek. Csodálattal és tisztelettel tekintünk az áldozatra, amit hoztak. Tartozunk nekik, tartozunk magunknak, és tartozunk az eljövendő nemzedékeknek is azzal, hogy felnövünk az elvekhez, amelyekért harcoltak.

Köszönöm.

Forrás: Remarks by Ambassador Samantha Power, U.S. Permanent Representative to the United Nations, at a General Assembly Special Solemn Plenary Meeting in Commemoration of all Victims of the Second World War, May 5, 2015

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.