POWER NAGYKÖVET BESZÉDE A VÁLSÁGOK HELYSZÍNÉN DOLGOZÓ ÚJSÁGÍRÓK VÉDELMÉRŐL SZÓLÓ ENSZ VITÁN

Samantha Power nagykövet az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben. Az alábbi beszédet 2015. május 17-én, az ENSZ Biztonsági Tanácsának nyílt vitáján mondta el.

Köszönöm Linkevičius külügyminiszternek, hogy elnököl ezen az ülésen, s köszönöm a litvánoknak, hogy következetesen igyekeznek beépíteni a BT munkájába a sajtószabadsággal, s a sajtószabadságot fenyegető veszélyekkel kapcsolatos kérdéseket. A beszámolókat tartó vendégeinknek, Deloire úrnak és Pearl asszonynak is köszönjük mai hatásos beszédüket, s a rengeteg munkát, amelyet e rendkívül fontos ügy érdekében végeznek. Pearl asszony, Ön hihetetlenül sokat tett és tesz a világ jobbításáért. Mint anya, s mint korábbi újságíró, szívből csodálom az Ön erejét. Külön köszönöm Ádámnak, az Ön fiának, hogy itt van ma. Az Önök esete a legjobb emlékeztető arra, hogy miért kell többet tennünk az újságírók védelméért, tehát köszönöm, hogy itt vannak.

Közel két éve, 2013 júliusában, amikor a Tanács utoljára ült össze az újságírók védelme kapcsán, az Egyesült Államok felvetette Mazen Darwishnek, a média- és szólásszabadsággal foglalkozó szíriai szervezet (Syrian Center for Media and Freedom of Expression) vezetőjének az esetét. Darwisht 2012 februárjában, számos kollégájával egyetemben őrizetbe vették a rezsim képviselői, s azóta teljes elzártságban tartják. Két kollégájával, Hani Al-Zantanival and Hussein Ghrerrel együtt ma is rács mögött van. E hónap első felében, május 13-án immár a huszonnegyedik alkalommal napolták el a tárgyalást—nem túl meglepő, mivel az a bűne, hogy az Asszád rezsim atrocitásairól mondta el az igazat. A hónap eleje óta nem lehet semmit tudni a három férfi hollétéről.

Mazen bátor felesége, Yara Badr, aki férje letartóztatása óta vezeti a központot és világszerte kampányol férje kiszabadításáért, itt van ma velünk e teremben. Köszönet minden tettedért, Yara!

Darwish esete az első problémát példázza a három közül, amelyeket ma itt az újságírók védelmével kapcsolatban fel szeretnék vetni: Hogyan védelmezi a nemzetközi közösség az újságírókat azoktól, akik szándékosan célba veszik őket? A szíriai válság több mint 4 évvel ezelőtti kirobbanása óta az újságírók védelmével foglalkozó bizottság (Committee to Protect Journalists/CPJ) szerint nyolcvannál több újságírót megöltek és kilencvennél többet elraboltak. Számtalanul sokat értek fenyegetések vagy támadások, megsebesültek, hordóbombák tüzébe kerültek, vagy eltűntek.

Őrájuk egyaránt vadászik az Asszád rezsim és az ISIL jellegű erőszakos szélsőséges csoportok, akik az újságírók—valamint humanitárius segélyszervezetek dolgozói, külföldi katonák, s a sajátjuktól eltérő meggyőződésű vagy vallású emberek–szokatlan és rettenetes kivégzésével részint újabb tagok verbuválására próbálják felhasználni az áldozatok szenvedéseit, részint a többi újságírót akarják elrettenteni attól, hogy a válságról tudósítsanak. Sajnálatos módon úgy tűnik, hogy a taktikájuk be is válik, hiszen a kivégzésekről készített videók igen széles körben terjednek a közösségi oldalakon, ugyanakkor drámaian megcsappantak a szíriai helyzetről szóló hazai és nemzetközi tudósítások.

Az Asszád rezsimben, az ISIL-ben, s más hasonló állami és nem-állami szereplőkben az a közös, hogy egyik sem akarja, hogy az emberek olyannak lássák őket, amilyenek valójában: egy olyan rezsimnek, amelyik kínozza, bombázza, mérges gázzal támadja és éhezteti saját embereit, hogy hatalomban maradhasson;  avagy egy magát vallásosnak feltüntető csoportnak, amely rendszeresen meggyalázza az emberek alapvető méltóságát. A világ Mazen Darwishei, James Foley-jei és Daniel Pearlsei éppen ezért veszélyesek az ilyen csoportokra vagy kormányokra nézve. Az ő beszámolóik lehántják a külső mázat, és megmutatják, hogy valójában mi rejlik alatta.

Ezzel eljutottunk a második probléma felvetéséhez: Hogyan védjük az újságírókat, és tágabb értelemben a sajtószabadságot azokban a helyzetekben, amikor eszkalálódik a feszültség, és fennáll a tömeges atrocitások veszélye? Ez nagyon fontos, mivel tudjuk, hogy az erőteljes sajtó komoly segítséget adhat ahhoz, hogy a válságból ne bontakozzék ki teljes értékű konfliktus, s enyhüljenek a súlyos emberjogi visszaélésekre alkalmasító körülmények.

Éppen ilyesmi zajlik most Burundiban. Miután a kormányzó párt bejelentette, hogy Nkurunziza elnök ismételten indul az elnöki székért, holott az Arusha megállapodásban egyértelműen lefektették, hogy maximum kétszer lehet valaki elnök, nagy, nyilvános tiltakozó megmozdulások indultak. A kormány válaszul elhallgattatta az ország legfontosabb sajtóorgánumait.

Röviddel az után, hogy a hadsereg tagjai puccsot kíséreltek meg a Nkurunziza kormány ellen, megtámadtak legalább négy nagy, független, a Nkurunziza kormánnyal kapcsolatban általában kritikus hangvételű rádióállomást, és elpusztították  a berendezéseiket .

A hatalom átvételére irányuló, jogellenes kísérlet leverése óta több független újságíró értésére adták, hogy a letartóztatandók listáján vannak, sok mást pedig halállal, kínzással és eltüntetéssel fenyegettek meg. Mindezek miatt most sokan rejtőzködnek. Az egyik burundi újságíró azt mondta egy interjúban, hogy „egyetlen újságíró sem érzi elég biztonságban magát ahhoz, hogy információkat keressen”. Burundiban most épp ez a helyzet.

Még a válságoktól vagy a közvetlen zavargások kitörésének veszélyétől mentes országokban is tapasztalható, hogy a sajtószabadság eróziója gyakran az emberi jogok megnyirbálásának az előfutára, pedig ezek az egészséges demokráciák alapvetően fontos részei. Ez a harmadik probléma, amit fel szeretnék vetni: mit teszünk mi—és „mi” alatt az ENSZ-et, a Biztonsági Tanácshoz hasonló testületeket, és az egyes tagországokat értem—az ellen, hogy a kritikus hangok, valamint a szabad véleménynyilvánítás többi kulcsfontosságú orgánumának elnémítására törekvő kormányok erodálják a sajtószabadságot.

Bármely régiót nézzük, riasztó jelek figyelmeztetnek arra, hogy a sajtószabadság elleni támadások tágabb értelmű, a polgári és politikai jogok elleni támadásokkal párosulnak. Vegyük Etiópiát, ahol az ország terrorellenes proklamációjára való hivatkozással 2014 áprilisa óta fogva tartanak kilenc újságírót, közöttük a politikai és társadalmi hírekkel foglalkozó Zone 9 bloggereit. Húsz meghallgatás után március 30-án kezdődött meg a tényleges tárgyalás. Ha a proklamáció szellemében hozzák meg az ítéletet, tucatnál is több évnyi börtön várhat rájuk.

Vegyük Azerbajdzsánt, ahol Khadidzsa Ismajlovát, a Szabad Európa Rádió (RFL) és a Szabadság Rádió (RL) külső munkatársát sokak szerint politikailag motivált vádak alapján tartják börtönben. Ismajlova a korrupcióval kapcsolatos beszámolóiról ismert.

Miután 2014 decemberében letartóztatták azzal a váddal, hogy öngyilkosságba hajszolt valakit, a hatóságok megszállták a RFL/RL bakui irodáit, kihallgatták a személyzetét, elkobozták a jegyzeteiket és lezárták a sajtószobát. Miközben a tárgyalására vár, újabb vádak is hozzákerülnek az ügyéhez, többek között sikkasztás, illegális üzletelés és hatalommal való visszaélés.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy világszerte minden jogi eljárás alá vont, megtámadott, vagy megfenyegetett egyén vagy csoport számtalan továbbit befolyásol: a kockázatok láttán sokan ön-cenzúrát kezdenek, elrejtőznek, vagy elmenekülnek az országukból, ahol pedig igen nagy szükség lenne a független hangokra.

Mivel e Tanács igen sok célkitűzéséhez rendkívül fontos a sajtószabadság, befejezésül hadd tegyek négy javaslatot arra, hogy miként felelhessünk meg ezeknek a kihívásoknak.

Az első az, hogy el kell ítélnünk az újságírókra támadó kormányokat és nem állami szereplőket, továbbá az újságírói szabadságot aláásó, túlságosan szigorú törvényeket és szabályozásokat is. Sokkal könnyebb megakadályozni a szabad mozgásterek bezáródását, mint küzdeni az újranyitásukért.

A második az, hogy önmaguk védelmére alkalmas eszközöket kell adnunk az újságírók kezébe, különösen azokéba, akik válságövezetekben, vagy elnyomó társadalmakban működnek. Erre példa az a százmillió dollár, amit az Egyesült Államok tízezernél több veszélyes helyzetben lévő újságíró és emberi jogvédő digitális biztonsággal kapcsolatos oktatására, valamint cenzúra elleni eszközökkel való ellátására fordított. Egy másik, hasonló példa a társadalmi szervezetek, például az Institute for War and Peace Reporting biztosította oktatás. Ennek az intézetnek az iraki igazgatóját, Ammar al-Shahbandert május másodikán megölte egy autóba rejtett pokolgép—rettenetes veszteség a család, a mentorált újságíróközösség, és az egész ország számára!

A harmadik az, hogy biztosak lehessünk benne, hogy az újságírók támadóit ténylegesen felelősségre vonják az elkövetett bűncselekményért. A kellő kivizsgálás és vádemelés hiánya egyértelműen azt az üzenetet küldi az elkövetőknek, hogy minden következmény nélkül folytathatják bűntetteiket.

A negyedik és utolsó az, hogy segíthetünk a válságövezetekben működő újságírók, különösen a munkájuk miatt célba vett újságírók védelmére alkalmas programokat kialakítani. Kolumbia megmutatja, hogy ez miként lehetséges. A kormány 2011-ben felállított védelmi szervezete, a National Protection Unit tizenkilenc veszélyeztetett csoport, közöttük az újságírók és az emberjogi aktivisták védelmét szolgálja. A tavalyi évben több mint 80 újságíró—ez igazán rendkívüli—kapott valamilyen formában védelmet, ami a mobiltelefonoktól és utazási támogatásoktól a testőrökig és páncélozott autókig terjedt. A program éves költségvetése 160 millió dollár, ami megmutatja, hogy Kolumbia mennyire elkötelezett ezeknek az embereknek a védelme mellett, s mennyire elismeri e csoportok kritikus fontosságát.

Az egyik ilyen védelemben részesülő újságíró Jineth Bedoya Lima. 2000-ben az akkor 26 éves Bedoya az ország egyik legveszélyesebb börtönébe tartott, hogy félkatonai csoportok működéséről tudósítson. Ekkor elrabolták, elkábították és egy rejtekhelyre vitték, ahol három férfi megerőszakolta és megverte. A bántalmazás során az egyik azt mondta neki: „Üzenetet küldünk a kolumbiai sajtónak”. A megkötözött Bedoyát később egy szemétlerakó mellett hagyták. Röviddel ezután elmenekült az országból.

Bedoya ma ismét Kolumbiában van, ahol a National Protection Unit testőreinek védelme mellett írja tudósításait. Még most is fél, de kitart, mert el karja mondani azokat a történeteket, amelyek különben nem kerülnének napvilágra.  Így a saját történetét is. Azzal, hogy kiáll, és beszél a vele történtekről, Bedoya segít fényt deríteni a hosszan tartó kolumbiai válság során alkalmazott szexuális bántalmazások súlyos, és eddig túlnyomóan rejtve maradó problémáira. Az elszámoltathatóság szószólója is lett, bár saját támadói közül többen szabadon vannak. Bedoya országos kampányt vezetett azért, hogy jelöljenek ki egy napot a szexuális bántalmazások női áldozatainak a tiszteletére (National Day for the Dignity of Women Victims of Sexual Violence), amit Juan Manuel Santo, az ország elnöke tavaly el is fogadott. Kolumbia éppen két napja, május 25-én, hétfőn tartotta meg először a napot.

Nem sokan tudják Bedoyánál jobban bizonyítani, hogy mennyire értékes az újságírók védelme. Nem engedhetjük meg, hogy elnémítsák az olyan hangokat, mint az övé! Köszönöm.

Forrás: Ambassador Power at U.N. Debate on Protection of Journalists | U.S. Mission to the United Nations | Office of Press and Public Diplomacy | New York, New York | May 27, 2015

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.