SAMANTHA POWER A HUMANITÁRIUS TEVÉKENYSÉG JAVÍTÁSÁRÓL

Samantha Power nagykövet az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben. Alábbi beszéde 2015. június 4-én, az Egyesült Államok Globális Fórumán hangzott el.

Nagyon örülök, hogy az Egyesült Államok szponzorálja ezt a konferenciát, s igen hálás vagyok az Iszlám Együttműködés Szervezetének (Organization of Islamic Cooperation), az Arab Államok Ligájának és a Világ Humanitárius Csúcstalálkozó Titkárságának (World Humanitarian Summit Secretariat) azért, hogy ők is támogatják e kulcsfontosságú megbeszélést. A humanitárius tevékenység hatékonyságát és elszámoltathatóságát segítő aktív oktató hálózatnak, az ALNAP-nak (Active Learning Network for Accountability and Performance in Humanitarian Action) is köszönöm a konferencia szervezésébe és házigazdai teendőibe fektetett kemény munkát. S köszönöm minden résztvevőnek azt, amit tesznek. A humanitárius munkával járó fizikai kockázatokon és személyes áldozatokon túl Önöknek gyakran még valami sokkal nehezebbet is ki kell állniuk: azt, hogy nem mindig tudnak megfelelni a kétségbeejtően segítségre szorulók várakozásainak, akik Önökben látják az utolsó reménysugarat.

Nem tudjuk kielégíteni a világban éppen most mutatkozó összes szükségletet. A természeti katasztrófák egyre gyakoribbak és intenzívebbek, a konfliktusok terjednek, továbbá négy országban 3. szintű vészhelyzet van. Több mint 50 millió férfi, nő és gyerek kényszerült lakóhelyének elhagyására—1945 óta nem volt ennyi. A humanitárius segítségre szorulók száma túllépte a százezret. Ez Shakespeare A vihar című drámájának a szavait juttatja eszembe: „A pokol üres, minden ördög itt van”. Néha tényleg ezt érzi az ember.

Könnyen kétségbeeshetünk a világban mutatkozó hatalmas szenvedések láttán, s tudván, hogy nem tudjuk kellő mértékben enyhíteni azokat. Humanitárius munkám egyik inspirálója, Sergio Vieira de Mello híres ENSZ különmegbízott, aki 2003-ban Irakban egy öngyilkos merénylő áldozata lett, azt szokta mondani: „A tapasztalat az, ami lehetővé teszi, hogy újból elkövessük a hibáinkat—csak már okosabban”. Amikor valaki az egyik komplex vészhelyzeti helyszínről a másikra utazik, hajlamos azt hinni, hogy hiába rohanunk, semmire sem jutunk.

De az itt, e szobában mutatkozó energia—és valamennyiük elszántsága—meggyőz arról, hogy a humanitárius segítségnyújtó közösség túljár az ördögök eszén és legyőzi őket, legyőzi a szenvedések okozóit, az elvándorlás és a konfliktusok szítóit. Amikor Sergio Vieira de Mello a nemzetközi rendszerről, annak összes hibájáról beszélt, azt mondta: „A jövőt még ki kell találni”. Ez kulcsfontosságú, mivel—mások szavaival élve—egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az elmúlt 70 év során összetoldozgatott humanitárius rendszer nagyon nehezen birkózik meg a mai válságokkal. Nagyon komolyan meg kell fontolnunk, hogy hogyan reformáljunk, és, igen, hogyan találjunk ki újat. Ezért vagyunk itt ma. Erre a feladatra kell a Globális Humanitárius Csúcstalálkozó előtt sürgősen ráhangolni az elménket: ki kell találnunk a jövőt!

Természetesen néhány reformra és újításra már sor került. A segélyszervezetek sokkal professzionálisabbak, mint két évtizeddel ezelőtt, amikor elkezdtem ezzel foglalkozni. Szigorú gondolkodású, több év gyakorlati tapasztalatával rendelkező szakértőik vannak. Az adományozók ragaszkodnak ahhoz, hogy a pénzüket átláthatóbb és hatékonyabb módon használják fel, a humanitárius segélyprogramok kedvezményezettjeinek pedig sokkal több hivatal áll a rendelkezésére, mint azelőtt. És legyünk reálisak: ha idén semmin sem változtatnánk, az Önök együttes munkája akkor is emberek millióit tartaná életben.

Gondoljanak Dél-Szudánra, ahol 2014-ben a WFP (ENSZ Világélelmezési Program) és az UNICEF (ENSZ Gyermekvédelmi Program) előrejelzése szerint ötvenezer gyereket fenyegetett az éhhalál. Bár Dél-Szudánban számos más súlyos és tartós problémával is számolni kell, a nemzetközi humanitárius közösség megszívlelte a figyelmeztetést és nagyszabású válaszlépéseket léptetett életbe, amellyel végül is sikerült elejét venni a hatalmas éhínségnek. Természetesen még nem vagyunk túl a nehezén. Vagy vegyük a Fülöp-szigetekre 2013-ban lesújtó Hayan tájfun esetét: a civil és a katonai közreműködők hatékony koordinálása és a készpénz gyors szétosztása lehetővé tette, hogy a helyi közösségek megvásárolhassák a szükséges holmikat.

Ma reggel könnyű dolgom van, csak vitaindító kérdéseket kell feltennem. Kérdéseim gyakorlatilag négy témakörbe sorolhatók: ezek a biztonság, a modernség, a méltóság, és a pénz.

A biztonság kérdése kapcsán szeretném ismét Sergiót idézni, aki azt szokta mondani: „A biztonság az első prioritás, a második prioritás, a harmadik prioritás, és a negyedik prioritás”. Érthető, hogy a humanitárius aktivisták eltökélten igyekeznek „fenntartani a humanitárius zónát”, a hadurak, a milícia, avagy az obstrukciós kormányok azonban gyakorta bekebelezik azt. S amint Dél-Szudán, valamint a civilek védelmére szolgáló ENSZ missziók esete mutatta, a békefenntartók és az emberbarát aktivisták együtt tízezrek számára nyújthatnak támogatást és védelmet. A civil lakosság védelmében a békefenntartóknak és a humanitárius segélymunkásoknak is megvan a maga szerepe, és a kollektív béke és biztonság erősségei és gyengeségei nagyon sokat számítanak azoknak, akiken segíteni próbálunk. Obama elnök nagyszabású kezdeményezést indított az ENSZ békefenntartók megerősítése érdekében: jobban kiképzett és felszerelt katonákat sorozzanak be, így több ország vállaljon nagyobb részt a kollektív biztonsági terhekből. Az erőfeszítések eredményei Önöknek is számítanak majd: ha a konfliktusos vagy a konfliktusokat követő közegekben közösen jobb biztonsági feltételeket teremtünk, Önök jobban tudják majd végezni humanitárius munkájukat, a lányokat és asszonyokat kevésbé fenyegeti majd a bizonytalan körülmények között elburjánzó szexuális erőszak, több család térhet vissza otthonába, s amint a közösségek ismét vetnek és aratnak, több globális forrás szabadul fel a további súlyos kihívásokhoz. Ki kell találnunk ezt a jövőt! Arra buzdítom Önöket, hogy vessék bele magukat ebbe a vitába, amely néha más szférában, más közösségben és más emberek között zajlik, mivel—ismétlem— ennek a sikere igen nagyban befolyásolhatja, hogy egészében véve mennyire lesznek sikeresek a civil lakosság védelmére irányuló erőfeszítéseink.

Második kérdésem a modernség: hogyan újítsunk és modernizáljunk? Az biztos, hogy a humanitárius közösség máris sokkal fejlettebb lett. Önök közül sokan még tweetelnek is! Ha eddig még nem tették, nézzék meg a Világbanknak a fejlődésről szóló „Mind, Society, and Behavior”, azaz „Gondolkodás, társadalom és viselkedés” című 2015-ös jelentését (World Bank Development Report of 2015). Ez az első olyan jelentés, amely kizárólag arra összpontosít, hogy a viselkedési közgazdaságtan és a viselkedéstudományok erejével, valamint az adatok tárházával hogyan lehet meghatározni, hogy adott helyzetekben hogyan viselkednek, és a közpolitikai beavatkozásokra ténylegesen hogyan reagálnak az emberek. S mindezeket az adatokat hogyan lehet a fejlődés szolgálatába állítani. Meghatározza például azokat a tényezőket, amelyek esetében a HIV-fertőzöttek nagyobb valószínűséggel szedik be időben a vírusellenes gyógyszereiket, növelve azok hatékonyságát. Leírja, hogy hogyan lehet önbizalmat önteni a lányokba, hogy járjanak iskolába, és hogyan lehet tudatosítani a szülőkben, hogy a lányok iskoláztatása okos befektetés. Ez a jelentés egy rendkívül fontos áttörés, és alkalmazásai messze túlmutatnak azon, hogy hová fejlődjön a humanitárius segítségnyújtás. Mit jelentene, ha ezt a tudást, az emberek tényleges viselkedésének az ismeretét beépítenénk egy megreformált humanitárius rendszerbe? Másrészről hogyan lehetne olyan információ-kezelő mechanizmust kifejleszteni, amely súlyos vészhelyzetek esetén átfogó képet adna a szükségletekről és hiányosságokról?

Ehhez lenne egy személyes hozzáfűzni valóm is: amikor azt keresik, hogy miként használják ki az adat-forradalom előnyeit és hogyan használják fel a rendelkezésre álló temérdek információt, kérem, próbálják mellőzni azt a tendenciát, hogy jelentést adnak a sikeresen segélyhez juttatottak számáról, de nem említik meg, hogy körülbelül mennyi rászorulót nem tudtak elérni. Azt kérném, hogy a jelentésükbe a számláló mellé mindig iktassák be a nevezőt is. E nélkül, valamint a hiányosságokról adott átfogó kép híján Önök alibit szolgáltatnak nekünk, akik politikai és diplomáciai téren szolgálunk és nincs tényleges képünk arról, hogy mire és mekkora szükség van.

A technika a modernséghez tartozik. Nem csodaszer, de egyértelműen meg tudja sokszorozni az erőt, adat-aggregátor és többféle lehetőséget biztosító eszköz. Azt hiszem, már mindannyian ámulatba estünk egy-egy, a gyakorlatban alkalmazott találmány láttán. Énrám különösen nagy hatást tett a WFP tavalyi, Törökország déli részén bevezetett újítása: ahelyett, hogy a régi módszer szerint vaskos egyhavi élelmiszeradagokat szállítottak volna a szíriai menekülteknek, egyhavi élelmiszer beszerzésére jogosító hitelkártyát adtak nekik. Ez csökkentette a segélyre szorulókat érintő stigmát, a családok pedig saját belátásuk szerint oszthatták be a rendelkezésükre álló forrásokat.

Ez magától értetődően átvezet harmadik kérdésemhez, a méltósághoz. Humanitárius segítség útján hogyan teremthetünk nagyobb beleszólási lehetőséget és több esélyt a válság sújtotta embereknek? Ez annál is inkább fontos, mert a mai világban egy menekült átlagosan 20 évet tölt hazájától távol. Rendkívül komplexek azok a területek, ahol a segélyezőknek a szükségletek kielégítése mellett sürgősen rá kell térniük a fejlődés előmozdítására is, de nem engedhetünk meg magunknak egy olyan világot, ahol a libanoni, török és jordániai menekülttáborokban nem járnak iskolába a gyerekek. A sürgősségi ellátás mellett a jövőbe is kell invesztálnunk, s ezt Önök is tudják. Sergió szavaival élve, „egy sérült lélek legalább annyira fájhat, mint egy sebesült test”, s mindkettőre tekintettel kell lennie minden megreformált humanitárius rendszernek.

És végezetül mostanában mindenhol ott a hatalmas probléma, amiről nem szívesen beszélünk: a pénz. Már 2015 felénél járunk és a szíriai humanitárius kérésre csak 19 százalékban, az irakira pedig csupán 14 százalékban van fedezet. Az elégtelen finanszírozás miatt a WFP kénytelen volt csökkenteni a régióban szétosztott élelmiszerutalványokat és élelmiszeradagokat, így gyerekek milliói fekszenek le éhesen—nem csak ma este, hanem minden nap. S bár a világ vezetői elítélik a szíriai rezsim és az ISIL atrocitásait, kormányaik közül sokan nem járulnak kellő mértékben hozzá a konfliktusok következtében kialakult humanitárius válsághelyzetek kezeléséhez.

Természetesen örülünk a nemrég bejelentett magas szintű humanitárius pénzügyi munkacsoport (High-Level Panel on Humanitarian Financing) megalakulásának. Hogyan érhetjük el, hogy több ország kapcsolódjon be a humanitárius akció finanszírozásába? Hol illeszkedik be a magánszektor? Hogyan csökkenthetjük a tranzakciós költségeket és egyszerűsíthetjük az ügymenetet a nagylelkű állampolgárok sebtében összeadott kisebb adományai esetére, hiszen ezekből gyorsan nagyobb összeg kerekedhet?

Ahogy most itt az Egyesült Államokban elkezdődik az új elnökválasztási ciklus— a jelek szerint ez lesz a világtörténelem eddigi legköltségesebb választása—meglep, hogy milyen sok amerikai adományoz azért, mert úgy érzi, hogy ez számít. Nekünk is hasonlóan vonzóvá kellene tennünk az előmozdítandó ügyeket, és jelentősen ki kellene bővítenünk a humanitárius adakozói bázist.

Oly sok kérdés van—kicsi is, nagy is—, ez csak néhány közülük. Számítunk rá, hogy Önök választ találnak rájuk. Köszönöm, és sok szerencsét kívánok!

Forrás: Remarks at the U.S. Global Forum on Improving Humanitarian Action | Samantha Power, U.S. Permanent Representative to the United Nations | New York, NY | June 4, 2015 | AS DELIVERED

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.