SAMANTHA POWER BESZÉDE A KIJEVI OKTÓBER PALOTÁBAN

Samantha Power nagykövet az Egyesült Államok állandó képviselője az ENSZ-ben. Alábbi beszéde 2015. június 11-én hangzott el.

Dobri gyeny. Nagyon köszönöm, hogy itt vannak.

Ahogy Tamilla is mondta, az ENSZ-ben én képviselem az Egyesült Államokat. Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa, ez a nemzetközi béke és biztonság elleni fenyegetésekkel foglalkozó testület harmincháromszor ült össze az ukrajnai válság ügyében 2014 februárja óta, amikor Oroszország első kicsi zöld emberei először tűntek föl a Krím-félszigeten – lényegesen többször, mint az adott időszak bármely más válságával kapcsolatban.

Azért is jó, hogy a BT ilyen mértékben odafigyel Ukrajnára, mert így alkalmam nyílik arra, hogy az Egyesült Államok nevében előterjeszthetem az orosz agresszióra, ködösítésre és leplezetlen hazugságokra vonatkozó, sokasodó bizonyítékokat.  Avagy, ahogy a BT múlt heti rendkívüli ülésén a Marinka elleni orosz és szeparatista támadással kapcsolatban mondtam Oroszország képviselőjének, Kijev szülöttét, Mihail Bulgakovot idézve: „A nyelv titkolhatja az igazságot, de a szemek soha!” És az Önök országa ellen intézett orosz destabilizáló tevékenység tekintetében Amerika világosan lát.

A Moszkva-gerjesztette válság során az Egyesült Államok üzenete, valamint Obama elnök és a világ más vezetőinek üzenete, mint azt a múlt héten a G7-csúcson elmondott beszédeik mutatták, egy percre sem változott: amennyiben Oroszország továbbra is semmibe veszi Ukrajna szuverenitását és területi integritását, s amennyiben továbbra is megszegi a nemzetközi béke és biztonság alapjait jelentő szabályokat, akkor az Egyesült Államok egyre magasabbra fogja emelni ennek Oroszországot érintő költségeit. És változatlanul ugyanerre fogunk buzdítani más országokat is, emlékeztetve őket arra, hogy az orosz agresszióval kapcsolatos hallgatás vagy tétlenség nem lecsillapítja, hanem felbátorítja Moszkvát.

Ámde van valami, ami ennél is fontosabb, és gyakorta elsikkad, amikor nemzetközi megbeszéléseket folytatunk arról, hogy Oroszország hogyan akarja Ukrajnára kényszeríteni az akaratát. Mégpedig Önök, az ukrajnaiak, valamint az Önök joga ahhoz, hogy saját sorsuk kovácsai lehessenek.

Túlságosan gyakran beszélnek úgy a jelenlegi ukrajnai eseményekről, hogy Önöket kihagyják belőle. Ez a Kelet és a Nyugat szembenállása. Az Eurázsiai Unió és az Európai Unió szembenállása. Oroszország az EU ellen, avagy Oroszország az Egyesült Államok ellen. Ilyen tálalásban az ukrán népnek — és ez a jobbik eset — valamelyik oldalt kell választania. A legrosszabb esetben ki is jelölik az Önök számára, hogy melyik oldalra álljanak.

Minden ukrán tudja, hogy az ilyesfajta dinamika — hogy Ukrajna történtéből kihagyják az ukránokat — nem csupán a jelenlegi események sajátossága. Ugyanez mondható el az Önök történelmének hosszú szakaszairól is.

A jelenlegi válsággal kapcsolatos ilyetén gondolkodás iróniája az, hogy teljességgel szemben áll a Majdan szellemiségével, amelynek lényege az volt — és most is az — hogy az ország jövőjét tekintve ismét Önöké legyen a vezető szerep; kapjanak újra hangot, amit korrupt politikusok, oligarchák és idegen hatalmak oly sokszor hagytak figyelmen kívül. Avagy a Majdan tüntetések egyik híres szlogenje szerint: Ukrajna mindenek felett!

[taps]

Ma tehát az Önök bátor küzdelméhez szeretnék hozzászólni, hogy ismét hangot kapjanak — először is miért hozta ki a Majdanra az embereket; az ijesztő akadályok ellenére hogyan folyik ma is; s mit kell tenni azért, hogy sikerrel járjon, s Önök építhessék azt a szuverén és demokratikus Ukrajnát, amelyre vágynak, s amelyet megérdemelnek.

Hadd kezdjem azzal, hogy tudomásunk szerint elsősorban mi hozta az embereket a Majdan térre.

Mindannyian jó néhány mítoszt hallottunk már erről. A Janukovics-kormány és akkori orosz támogatói szerint a Majdan tüntetői a Nyugat bábjai voltak, és nem az „igazi” Ukrajnát képviselték. Egy még aljasabb variáció, amit Moszkva terjesztett a Janukovics bukása után, az, hogy az Euromajdant a nyugati hatalmak tervelték ki egy törvényesen megválasztott kormány megbuktatására.

A tények mást mutatnak. Mint Önök is emlékeznek rá, Janukovics, az akkori elnök önszántából hagyta el Kijevet, csupán órákkal az után, hogy az előrehozott választások és demokratikus reformok lehetőségét hordozó megegyezést írt alá az ellenzék vezetőivel. S csak Janukovics távozása után került sor arra, hogy a demokratikus módon megválasztott Rada 447 tagjából 328 — és 38 saját párttársa közül 36 — szavazata alapján megfosztották a hatalmától. Janukovics ekkor jó néhány napra eltűnt, majd — nem túl meglepő módon — Oroszországban tűnt fel ismét.

Ahogy az gyakran előfordul, ezek a mítoszok többet elárulnak a gyártóikról, mint az igazságról. A moszkvai mesének az volt a célja, hogy az ukránokat valóságos törekvéseikkel és követeléseikkel együtt azzal söpörje ki a Majdanról, hogy kívülállók gerjesztették a mozgalmat.

Azonban Önök tudják, mert átélték, és még mi, akik távolról figyeltük bátor kiállásukat, ugyancsak láttuk, hogy a Majdan Ukrajnában keletkezett. Az egyetemi hallgatók és az afgán háború veteránjainak Ukrajnájában. Az ukránul, oroszul és tatár nyelven beszélők Ukrajnájában. A keresztények, muzulmánok és zsidók Ukrajnájában.

Az Október Palota, ez az épület, ahol ma összegyűltünk, a tiltakozók menedékhelye volt. Az Euromajdan-tiltakozás során ezernél is többen aludtak itt minden éjszaka díszes szobáiban a klasszikus festmények alatt, a balett-stúdió padlóján, s még a hatalmas koncertzongora alatt is. Az épülethez vezető lépcsőkön a gazdák ajándékaként érkezett káposztafejek és egyéb zöldségek halmozódtak, amelyből hatalmas kádakban gőzölgő, forró levest főztek az „bábuskák”— az öregasszonyok a tiltakozóknak.

Az ukránok e színes keverékét az hozta össze, és azért tartottak ki a kegyetlenül hideg hónapok során és a Berkut ismétlődő támadásai ellenére, mert csalódottak voltak: a hatalmon lévők most is figyelmen kívül hagyták, amit mondtak; s mert úgy érezték, hogy a demokratikus modell központi iránytűje — miszerint a vezetők felelősséggel tartoznak a polgáraiknak—eltörött.

Az ukrán népnek jó oka volt rá, hogy elnyomottnak érezze magát, és ez sokkal súlyosabb volt annál, minthogy Janukovics hogyan dönt az európai Unióval való szövetkezés ügyében. Az érzés az ukrajnai élet gyakorlatilag minden arculatát átható, mély, rendszerszintű korrupcióban gyökerezett. A tiltakozások idején a Transparency International összeállításában szereplő 175 ország között Ukrajna a 144. volt, bármely európai országnál rosszabb. Janukovicsnak és a holdudvarának a fosztogatásai több-tízmilliárd dollárnyi adósságot hagytak az országra. Ukrajna Legfelsőbb Ügyészségének későbbi becslései szerint 2010 és 2014 között az ukrán tisztségviselők gyakorlatilag minden évben ellopták az ország teljes termelésének az egyötödét.

Évtizedek alatt kiépült a korrupció, az átláthatóság hiánya, a hatalom pedig néhány oligarcha és hatalombirtoló kezében koncentrálódott. A Szovjetunió idején egyszerűen nem léteztek olyan intézmények, amelyek a demokráciákban a visszaélések fontos fékjei, így például az erőteljes sajtó és a pártatlan igazságszolgáltatás.

A Majdan tehát nem csupán egy cinikus politikai döntést akart visszájára fordítani, avagy egyetlen kleptokrata kormányt megbuktatni. Inkább arról szólt, hogy feloszlassa az egész rendszert, amely egy emberöltő óta romlott döntéseket, működésképtelen intézményeket és korrupt vezetőket produkált — s egy olyat akart a helyébe léptetni, amely felelősséggel tartozik az ukrán népnek.

Nos, ha a 2013-as és 2014-es Majdan egy valóban demokratikus kormány iránti követelésről szólt, 2015 után és a továbbiakban az a feladat vár Önökre, hogy bevezessék az Ukrajna átalakulásához szükséges reformokat. A változás követelésétől át kell térni a tényleges változtatásra. Ez a második pontom: Önök még mindig a forradalomban élnek, s a valóra váltásához a lehető legnagyobb rugalmasságra, bölcsességre és együttérzésre lesz szükség.

A teljes átalakulás a korrupt rendszerből hasznot húzó jelentős érdekszféra miatt mindig igen nehéz feladatnak számított. És ez még az előtt volt, hogy az orosz csapatok megszállták a Krím-félszigetet, amit a Kreml először tagadott, azóta viszont elismert, s még az előtt, hogy az oroszok Ukrajna keleti részén megkezdték a szeparatisták kiképzését, felfegyverzését, pénzelését, s melléjük álltak a harcban, amit a Kreml változatlanul tagad. Az ukránoknak hirtelen két fronton kellett csatát vívniuk: belsőleg a korrupció és a működésképtelen intézmények, külsőleg pedig az országon kívülről érkező agresszió és destabilizáció ellen.

Mondanom sem kell, hogy ezek a küzdelmek milyen hatalmas terhet róttak Önökre. Érzik azon fiatal férfiak és nők, többek között családtagjaik és barátaik sorsán keresztül, akik önként vagy behívóval beálltak a hadseregbe. Ezek az emberek segíthetnének inkább az ország építésében, de az életüket kockáztatják azért, hogy hazájukat védelmezzék az orosz agresszió ellen. Tegnap két ukrán katona meghalt, 13 pedig megsebesült. Érzik azon keresztül is, ahogyan a válság befolyásolja a gazdaságukat — ahogyan a stabilitás hiánya miatt az ukrán üzleti vállalkozások nehezen tudnak külföldi befektetőket vonzani, az infláció súlyosbodik, a családok jövedelme pedig csökken. Érezhető abban is, hogy a megválasztott vezetőknek és a civil társadalom képviselőinek mennyi energiát kell fordítaniuk a konfliktus miatt beállt válság kezelésére, ahelyett, hogy az oktatás, az egészségügy és hasonló közszolgáltatások javításának szentelhetnék azt. Érződik a városok rejtett félelmében, például Harkivban, ahol a lakosokat többszörös bombatámadás érte. A legsúlyosabb az Euromajdan egyéves évfordulójára rendezett felvonuláson ölt meg négy embert, közöttük két tizenéves fiút.

A hatását a válságövezetben élők érzik a legközvetlenebbül. Az ENSZ szerint legalább 6350 ember, köztük 625 nő és gyermek halt meg az oroszok és a szeparatisták erőszakos tettei miatt, további 1460 ember eltűnt, 15.775-en megsebesültek. Az ENSZ szerint a halottak, eltűntek, sebesültek és a lakóhelyüket elhagyók száma valójában ennél magasabb lehet, mivel a szeparatisták ellenőrzése alatt álló területekhez igen korlátozott a hozzáférés.

Nos, úgy tűnik, hogy az orosz kormány azért tüzelte az agressziót, mert cinikus módon arra számított, hogy az új ukrán kormányt és a frissen megerősödött ukrán civil társadalmat annyira lefoglalja az ország katonai fenyegetettsége és annyira leterhelik a destabilizáció hatásai, hogy nem tudnak majd a Majdanon kitűzött célok megvalósítására koncentrálni. Moszkva elgondolása szerint amint a reformok megrekednek, Önök, ukránok csalódottak lesznek, mivel a csekély eredményekért túlságosan nagy áldozatok megtételére kérték Önöket. Előbb-utóbb feladják, és visszaadják a hatalmat egy másik Moszkva-barátnak. A zsarolás bejön. Jogos szuverenitásukat feláldozzák a nagyobb nyugalomért. Ez volt a tét!

A Kreml azonban igen rosszul számított: alábecsülte az Önök rugalmas alkalmazkodóképességét, s azon szándékukat, összefogjanak honfitársaik érdekében. És alábecsülte makacs elszántságukat is, amellyel működőképessé akarják tenni a hibás rendszert.

Hogy megértsük, mit is értünk az ukránok rugalmas alkalmazkodása alatt, vegyük az Avgyijivkában található kokszoló üzem munkásait. Ez Európa legnagyobb ilyen üzeme. Az Argyijivkában gyártják az ukrán acélgyárak fűtőanyagát, s ezekben a gyárakban ukránok ezrei dolgoznak. Ha a kohókat lezárják és lehűlnek, akkor megrepednek és széttörnek, tönkremegy az üzemek drága berendezése. Mint tudják, az üzem közel van ahhoz a választóvonalhoz, amelynek mentén az oroszok és az oroszbarát szeparatisták gyakran támadásokat indítanak, megsértve ezzel a minszki megegyezést. Mivel a munkások számára igen veszélyes a munkába illetve hazajárás, mintegy 2000 ember inkább azt vállalta, hogy az üzemben alszik.

A konfliktus kitörése óta az Argyijivkát több mint 200 rakéta és tüzérségi támadás érte, amelyek legalább 5 munkást megöltek és sokakat megsebesítettek. Május 24-én egyetlen orosz és a szeparatista támadás során 70 lövedék érte a gyárat. A munkásoknak azonban sikerült folyamatos üzemben tartani az üzemet, csak egy rövid időre függesztették fel a működését. Voltak olyan munkások, akik az aknatűz és a rakétatámadások idején is a helyükön maradtak. A gyár vezetője egy újságírónak elmondta, hogy milyen küszködéssel tudták fenntartani a munkát. Azt mondta: „Nem várhatunk holnapig! Nem várhatunk addig, amíg abbahagyják a lövöldözést! Várunk néhány percet, aztán tesszük a dolgunkat. Eloltjuk a tüzet, betömjük a repedéseket, kicseréljük az áramforrásokat. És meg nem állunk, amíg minden hiányosságot ki nem küszöbölünk.” Ez az elv — hogy nem lehet addig várni a tűzoltással és a repedések betömésével, amíg abbahagyják a lövöldözést — jellemezte az ukránok gondolkodását az egész konfliktus során.

Az ukrán szolidaritás megértéséhez vegyük azt a számtalan civil társadalmi csoportot, amelyek az orosz agresszió következtében kialakult súlyos humanitárius válság kezelésére jöttek sebtében létre.

Tegnap a Vosztok SOS-t látogattam meg — ez az egyik csoport, amely a lakóhelyükről elmenekülteket segítik Kijevben. A csoport megalakulását az indította el, hogy egy helyi üzletember befogadott néhány családot, akiknek el kellett menekülniük a Donbaszból. A néhány családból néhány tucat lett, akiket a Vosztok SOS segített fedélhez, s olyan alapvető szolgáltatásokhoz, mint iskola, orvosi ellátás és munka.

Egy anya elmesélte nekem, hogy hogyan halt meg a férje és a kétéves gyereke, amikor februárban egy orosz és szeparatista támadás során aknatámadás érte a Debalcev közelében fekvő otthonukat. Ő és az életben maradt 5 gyereke egy olyan kisbusszal menekült, amelynek a tetejét és az ajtóit kivitték az aknák — így, ezzel az autóval érkeztek végül Kijevbe. Bár tőle és más családoktól is szívszorító beszámolókat hallottam arról, hogy mit veszítettek, arról is beszéltek, hogy e város lakosai milyen megható együttérzéssel fordultak feléjük. Olyan emberekről, akik szükséget szenvedő honfitársaik láttán kitárták előttük az otthonaikat, az iskolákat és a szívüket — és örömmel fogadták őket.

A Kreml alábecsülte az Önök szándékát is arra, hogy véghezvigyék a Majdanon elkezdett folyamatot, azaz olyan rendszert építsenek ki, amely nem az oligarcháknak vagy Moszkvának, hanem Önöknek, az ukrán embereknek tartozik elszámolással. Az Önök elszántsága adja a kívánt reformok hajtóerejét. Ha röviden áttekintünk néhányat, meglátjuk, mennyire ígéretesek.

2014 októberében került sor az ukrán történelem legszabadabb és legtisztességesebb Rada választására. Az ukránoknak ekkor alkalma nyílt rá, hogy számos új tisztségviselőt — közöttük a Majdan-mozgalomban kulcsszerepet játszó újságírókat, emberi jogvédőket, és az átláthatóság szószólóit — szavazzanak hivatalba, akik most belülről segítik a reformtörekvéseket, míg Önök kívülről próbálnak nyomást gyakorolni azokra.

Az új parlamenti tagok — a civil társadalommal együtt — nagyobb átláthatóságra törekednek. Ez az első év, amikor a Rada minden tagja nyilvánosságra hozta a jövedelmét és a vagyoni helyzetét. A korrupció-ellenes bizottság az első, amelynek üléseiről élő közvetítésben számolnak be, s így az emberek valós időben követhetik a vizsgálatokat. Az Infrastrukturális Minisztérium és az Ökológiai és Természeti Erőforrások Minisztériuma megkezdte a szerződések, pályázatok és az odaítélt koncessziók online publikálását — eddig mindezek tökéletesen átláthatatlanok voltak, megkönnyítve a korrupt ügyleteket. A kormány pedig elfogadott egy állami műsorszolgáltatói törvényt, amely alapján egyetlen egységes, közpénzből működő és független országos hálózatot hoznak létre, s amelynek a felügyelő bizottságában többségben lesznek a civil társadalom képviselői.

A kormány kezdte lefaragni az oligarchák monopóliumait is. Gondoljunk az energiaszektorra. A kormány április 9-én elfogadott törvénye a masszív energetikai behemótot, a Naftogázt kívánja több külön cégre bontani, s meg kívánja erősíteni Ukrajna nemzeti energiaipari szabályozó hatóságát. A Legfőbb Ügyészség ugyanebben a hónapban pert indított kulcsfontosságú energiaipari vállalatok ellen, amelyeket mélyen áruk alatt adtak el a Janukovics érában.

E reformok leginkább azért haladnak, mert a civil társadalom, amely helyet akart a Majdan-téren, most már a politikai döntéshozatalokban is helyet követel magának, és folyamatos nyomást gyakorol a kormányra. Ezt példázza az un. újraélesztő reformcsomag: egy száznál több szószólóból, politikai szakértőből és újságíróból álló csoport nem csak havi értékelést készít arról, hogy a kormány mennyiben tesz eleget a reformokkal kapcsolatos kötelezettségeinek, de konkrét javaslatokat is tesz arra, hogy mit tegyen ennek érdekében. Egy másik példa a stopfake.org – egy önkéntes újságírók, tudományos kutatók és tényfeltárók által működtetett internetes oldal, amely leleplezi a sajtóban terjesztett hamis híreket és propagandát -, amint tette azt például tavaly, amikor felfedte, hogy egy számos orosz híroldalon terjesztett fotó, amely állítólag egy holttestekkel teli szlavjanszki halottasházat ábrázolt, valójában öt évvel korábban készült … Mexikóban.

A civil társadalom felől érkező nyomás eredménye az is, hogy kevésbé tolerálják a korrupciót. Vegyük pl. Olekszandr Jersov esetét, akit áprilisban neveztek ki a közlekedési rendőrség ideiglenes vezetőjévé – ezt a posztot korábban Harkivban töltötte be. Május 19-én a média arról tudósított, hogy Jersovnak háromemeletes, be nem jelentett villája van Kijevben, továbbá egy egész autóflottája, amely egyenként többszázezer dollár értékű kocsikból áll – mindez egy olyan fizetésből, amely tavaly hivatalosan 1500 dollár volt havonta. Néhány órával a hír kirobbanása után Jersov beadta a lemondását. Az elmúlt néhány hónap során ő volt a negyedik magas rangú rendőrtisztviselő, aki a szívós sajtótudósításoknak köszönhetően mondott le.

Természetesen még a reformfolyamat elején járunk. A szerény haladás minden egyes területére számos olyan jut, ahol sokkal több munkára van szükség, és ahol a beágyazódott hatalmasságok sikeresen hárítják a változásokat. A papíron kidolgozott reformok túl nagy része nem valósul meg a gyakorlatban. És senki sem tudja hitelt érdemlően állítani, hogy azokkal a hatalmas problémákkal, amelyeket ezek a reformok orvosolni céloznak – az oligarchák monopóliumai, az átláthatóság hiánya, a folytatódó korrupció – megfelelően foglalkoznak.  Lehet, hogy a nyilvánosság nyomására hivatala elhagyására kényszerült pár csaló tisztségviselő, de olyan még nem volt, hogy hatékony bírósági eljárás alá vonták volna őket. Az olyan súlyos bűncselekményekben folyó nyomozás, mint a Majdanon vagy az Odesszában történt erőszak, ólomlábakon halad, átláthatatlan, és súlyos hibáktól hemzseg – ami nem csupán a hozzáértésnek, hanem annak a szándéknak hiányára is utal, hogy felelősségre vonják a tetteseket.

Ezzel eljutottam harmadik, egyben utolsó pontomig, amely az, hogy mennyire fontos, hogy Önök, az ukránok, a reformfolyamat aktív részesei maradjanak. Mert bármennyire lassúnak is érzik a változások ütemét, bármennyire hatalmasnak érzik ellenlábasaikat és bármilyen mélyen gyökereznek is a nehézségek, az új szabályokon alapuló rendszer a felépítése soha nem azon fog múlni, amit az Önök kormánya tesz, hanem azon, amire Önök rászorítják, vagy amit Önök maguk tesznek.

Tudom, hogy ezt könnyebb mondani, mint megtenni – különösen akkor, amikor a család ellátása is egy küzdelem, mert a fizetések csökkennek, az árak pedig emelkednek; vagy amikor álmatlan éjszakákat töltenek áram nélkül a pincében a szüntelen aknatűz miatt. És tudom, hogy sokak számára az emberhez méltó életért folytatott mindennapos küzdelem nagyon hasonlónak, vagy még rosszabbnak tűnik, mint az eddigi. Csak elképzeléseim vannak arról, milyen hervasztó lehet, hogy továbbra is azzal a hivatalnokkal kell szembenézni, aki a markát tartja azért, hogy elvégezze a munkáját, vagy azzal a vállalattal, amely nem nyújtja az alapvető szolgáltatást, vagy azzal a politikussal, aki újabb választási ígéretét szegte meg.

Ám bármennyire nehéz is, ne feledjék, mi forog kockán – nem csak az Önök, de az ukránok jövendő nemzedékei számára is. Ne feledjék, hogy a vágy, hogy hallassák a hangjukat – amely oly sok ukránt hozott ki a Majdanra, és amely további milliókban talált visszhangra – a Hid-nist! Hid-nist! Méltóságot! Méltóságot! kiáltás ma is ugyanolyan erős, mint akkor volt. Ne feledjék, hogy az előretörés alternatívája az, hogy egy olyan rendszert fogadnak el, ahol senki nem várja el Önöktől, hogy beleszóljanak az országuk jövőjét illető döntésekbe. És ne feledjék, hogy az intézményekben, magatartásokban és társadalmakban lezajló nagy változások mindig az egyének legapróbb cselekedeteivel kezdődnek.

Hadd mondjak egy példát. Mint Önök közül sokan tudják, Kijev megújítja a rendőrségét. Kevés intézménynek van náluk rosszabb híre. Ami azt illeti, lefogadom, hogy az itt lévők közül sokaknak egyszer-másszor már le kellett fizetnie egy kijevi rendőrtisztviselőt. És a probléma nem szorítkozik az Önök városára: egy tavaly végzett kormányzati felmérés szerint az ukránok csupán 3 százaléka bízik a rendőrségben.

A kijevi hatóságok ezért úgy döntöttek, hogy mindent az alapoknál kezdenek, és új munkatársakat toborzó felhívást tettek közzé. A kétezer állásra több mint 33 ezren jelentkeztek. A verseny nagyon kemény volt, mélyinterjúkkal, pszichológiai és etikai vizsgákkal, valamint egyéb tesztekkel. A kiválasztott jelentkezők több hónapja nemzetközi szakemberektől, köztük az Egyesült Államokból érkezett rendőrtisztviselőktől tanulnak. Négyszer annyit fognak keresni, mint amennyit a korábbi kijevi rendőrök kerestek – ez sem számít valami pazar fizetésnek semmilyen mércével sem, de elég ahhoz, hogy ne mondhassák, hogy azért tartják a markukat, hogy el tudják tartani a családjukat.

A régi kijevi rendőrségben szinte egyáltalán nem voltak nők. Ezzel ellentétben az újaknak a negyede nő, s a rendőrségi reformokért felelős vezető is az. Az egyik újonnan felvett fiatal nőt Anasztázija Marcsenkónak hívják. Amikor nemrég egy riporter megkérdezte tőle, hogy szerinte hogyan bánnak majd a női rendőrökkel, azt mondta: „Az elején nehéz lesz… Lehet, hogy ki fognak nevetni. Lehet, hogy nem vesznek minket komolyan.  De én azt hiszem, attól függ majd, hogy mi hogyan viselkedünk.” Amikor megkérdezték, hogy ő miért jelentkezett, Anasztázija azt mondta: „Szerettem volna a magam szerény módján hozzájárulni a reformokhoz. Meg akartam próbálni, hogy változtassak valamin. Ebben a társadalomban a mindennapi emberek változtatják meg a dolgokat.”

Erre gondolt hazám történelmének egyik nagy erkölcsi gondolkodója, az USA Legfelsőbb Bíróságának bírája, Louis Brandes, amikor azt mondta: „A legfontosabb politikai tisztség az, amelyet az állampolgár visel”. Anasztáziján, aki ma itt van velünk, és a hozzá hasonló állampolgárokon függ annak a projektnek a sikere, ami a Majdanon kezdődött. Az olyan állampolgárokon, mint Önök.

És amikor elvállalják a legfontosabb politikai tisztséget – az állampolgárét -, meg kell követelniük, hogy a kormány megfeleljen hazájuk legnemesebb elveinek, és gondoskodniuk kell róla, hogy a vezetőik és polgártársaik hallgassanak arra, amit Abraham Lincoln egykor a „természetünk jobbik angyalai”-nak, azaz saját jobbik énünknek nevezett.

Ez azt jelenti, hogy Ukrajna akkor erősebb, ha hallgat azokra, akik a katonaságot a nemzetközi jog tiszteletben tartására szólítják fel, miközben a népet védelmezi az oroszok és a szeparatisták támadásai ellen – még akkor is, amikor ellenfeleik semmibe veszik ugyanazokat az elveket. Ez azt jelenti, hogy Ukrajnának buzgón védelmeznie kell a sajtó szabadságát még a legszókimondóbb és legelfogultabb kritikusait illetőleg is – sőt, különösen a legszókimondóbb és legelfogultabb kritikusait illetőleg! – még akkor is, ha az úgynevezett szakadárok elűzik az újságírókat az általuk ellenőrzött területekről, és még akkor is, ha Oroszország bezárja a tatár médiumokat a megszállt Krímben. Ez azt jelenti, hogy a politikusokban és a rendőrségben országszerte tudatosodnia kell, mennyire fontos, hogy az emberek félelem nélkül felvonulhassanak az LMBT jogok és egyéb sérülékeny csoportok jogainak tiszteletben tartásáért. És azt is jelenti, hogy az ukrán kormánynak minden tőle telhetőt meg kell tennie azért, hogy eljuttassa a humanitárius segélyszállítmányokat azokhoz, akik a frontok csapdájába estek vagy a szakadárok által ellenőrzött területeken küszködnek a túlélésért, továbbá biztosítson azonnali mozgásszabadságot a frontvonalon áthaladó humanitárius segélymunkásoknak.

Ez az ötlet – hogy az emberek szót emelhetnek azért, hogy felelősségre vonják vezetőiket – ez hangzik olyan fenyegetően a Putyin elnökhöz hasonló vezetők és az általuk vezetett autokrata kormányok számára. És ez az oka, hogy Moszkva olyan kétségbeesetten igyekszik szabotálni az Önök reformtörekvéseit. Csak nézzék meg az ellentétet.

Ukrajnában a civil társadalom a reformtörekvések hajtóereje. Vezetőit beválasztják a Radába és a legfontosabb minisztériumokba, és központi helyet kapnak a politika alakításában. Oroszországban a kormány – az elnyomó jogszabályok meghozatalától az erőszakos támadásokig – minden tőle telhető módon igyekszik elnémítani a civil társadalmat. Épp néhány hete, május 23-án írta alá a kormány a nemkívánatosnak minősített szervezetekre vonatkozó rendeletét, amely lehetővé teszi, hogy bármelyik NGO-t betilthassák, ha tevékenységét az állambiztonság, a nemzetvédelem, vagy az alkotmányos rend ellen irányulónak nyilvánítják. Ez a homályos és messzire nyúló drákói jogalkotás egy 2012-es törvényen alapszik, amelynek értelmében azok az NGO-knak, amelyek külföldi támogatást kapnak, „idegen ügynök” címen kell regisztráltatniuk magukat, ami a lakosság körében rossz színben tünteti fel ezeket a csoportokat. Egy független őrkutya-csoport szerint Oroszország legalább kilenc ilyen „idegen ügynök”-nek titulált csoport ellen indított eljárást, közöttük az ország legjelentősebb emberjogi szervezeteivel. Az egyik ide sorolt és az új törvény alapján elnémításra ítélt csoport a Dynaszty, egy tudományos kutatást és oktatást előmozdító, és ígéretes fiatal orosz fizikusokat, biológusokat és matematikusokat támogató szervezet.

Keserűen ironikus, hogy ugyanaz az orosz kormány, amely az emberi jogokat előmozdító NGO-knak nyújtott nemzetközi támogatást veszélyesnek és elfogadhatatlannak tartja a saját biztonságára nézve, gátlástalanul pénzeli, kiképzi és felfegyverzi számos szomszédos ország szeparatistáit, saját katonáit pedig átküldi az orosz határon, hogy vállvetve harcoljanak azokkal. Mondják meg Önök, melyek a valódi „idegen ügynökök”: az Oroszországban működő orosz NGO-k, vagy az Ukrajnában tartózkodó orosz katonák?

Az ukránok és az ukrán kormány kitartóan követeli, hogy bocsássák szabad Nádja Szavcsenkót, az ukrán pilótát, akit 2014 júniusában ukrán földön fogtak el a szeparatisták, akarata ellenére Oroszországba hurcolták, s azóta is ott tartják. Akkoriban Nádját számos könyörtelen kihallgatásnak vetették alá, s éhségsztrájkja miatt még magánzárkára is ítélték. Éppen tegnap hosszabbította meg egy orosz bíróság a fogva tartását szeptember 30-ig. Eközben Nádja 78 éves édesanyja beutazza a világot, s felhívja a figyelmet lánya ügyére, hogy Oroszországot rávegye az szabadon bocsátására. Néhány hónapja New Yorkban én is találkozhattam Máriával, s mivel magam is anya vagyok, tudom, hogy elképzelhetetlen a fájdalma. De Mária nem adja fel—és Nádja sem! Mária itt van ma velünk. Mária, ma ismét elmondhatom Önnek, hogy az Egyesült Államok továbbra is fáradhatatlanul igyekszik nyomást gyakorolni Nádja, s mindazon ukránok kiszabadítása érdekében, akiket az úgynevezett szeparatisták és az oroszok törvénytelenül fogságban tartanak.

[taps]

Nos, amíg Ukrajnában igen nehezen találhatnánk valakit, aki nem hallott Nádja estéről, az oroszok túlnyomó többségének igen csekély tudomása van arról, hogy a katonáik Kelet-Ukrajnában harcolnak, az orosz kormány pedig továbbra is tagadja, hogy köze lenne hozzá. Hasonlítsák össze a Nádja kiszabadítására irányuló ukrán erőfeszítéseket azzal, ahogyan az orosz kormány kezeli a múlt hónapban Scsasztyában elfogott két, a különleges műveleti erőkhöz tartozó orosz katona ügyét. Bár az orosz katonák elismerték, hogy felderítést végeztek, amikor elfogták őket, az oroszok még azt is tagadják, hogy az orosz hadseregbe tartoznak.

Nem elég, hogy az élő orosz katonáktól megtagadja szolgálatuk elismerését, még az ukrajnai harcokban elesett orosz katonák családjaitól is megtagadja, hogy a szeretteiknek kijáró tisztelettel és a megfelelő társadalmi keretek között vegyenek végső búcsút tőlük. Oroszország épp a múlt héten hozott egy olyan rendeletet, amely államtitoknak nyilvánítja azoknak az orosz katonáknak a halálát, akik békeidőben különleges műveletek során vesztik életüket.

És azokban az otthonokban, ahová megérkezik az úgynevezett „Cargo 200” – ez az orosz kormány eufémisztikus kifejezése a titkos műveletek során elesett katonák testi maradványaira -, azokban az otthonokban csendnek kell lennie, mert a családok félnek, hogy elveszítik a munkájukat és a juttatásokat, és még árulással is megvádolhatja őket ugyanaz a kormány, amelynek szolgálatában haltak meg fiaik és lányaik.

Az orosz kormány, mely minden erejével próbálja elfedni az igazságot, nem engedi, hogy az állampolgárai tudomást szerezzenek arról a konfliktusról – vagy megpróbálják befolyásolni azt -, amelyet saját kormányuk szít egy másik szuverén országban.

Az orosz emberek megérdemlik, hogy tudjanak róla, különösen azok után, hogy egy közvélemény-kutatás szerint az oroszok 2/3-a ellenezte, hogy katonákat küldjenek Ukrajnába.

Mindezek után kezd világossá válni, hogy az ukrán reformtörekvések miért jelentenek olyan nagy veszélyt az orosz modell létére. A választás nem is lehetne egyszerűbb.

Egy olyan rendszer, ahol a vezetők szolgálják az embereket, vagy egy olyan rendszer, ahol a vezetők szerint az emberek szolgálják őket. Egy rendszer, amely bízik az emberekben és erőt ad nekik, vagy egy rendszer, amely fél tőlük és elnyomja őket. Egy jogállam vagy egy szívességeken alapuló rendszer. Egy rendszer, ami önálló intézményeket és fékeket épít a hatalomba, vagy egy olyan rendszer, amely lebontja ezeket.

Engedjék meg, hogy zárjam soraim.

Az ukránok páratlan emberek, de a helyzet, amibe Önök kerültek, az nem az. Világszerte szembesülnek az emberek hasonlóan ijesztő akadályokkal: korrupt politikusokkal, rothadó intézményekkel, befolyásos oligarchákkal, és még agresszív szomszédos országokkal is, akik a szuverén ügyeikbe akarnak beleavatkozni. És ezek az emberek figyelik Önöket. Tanultak a Majdanon való kiállásukból, és tanulnak mostani küzdelmükből is, amit azért folytatnak, hogy az alapjaitól építsék fel a demokráciát.

És minden autokrata, kleptokrata, oligarcha, és ártó szándékú idegen hatalom figyel. És azért drukkolnak, hogy Önök elbukjanak.

De ne feledjék: Önök nincsenek egyedül. Az Amerikai Egyesült Államok az ukrán nép oldalán áll, amióta az első bátor tüntetők kimentek a Majdanra, és amióta az első kis zöld emberek megjelentek a Krím-félszigeten és a Donbaszban. Mi soha sem hagytuk el Önöket, és most sem fogjuk, amikor hatalmas nehézségekkel néznek szembe, rengeteg akadállyal küzdenek, a változás útja pedig hosszú. Mivel Amerika hisz abban, hogy küzdelmük az Önök szuverén határainál jóval messzebb is visszhangra talál. És mert Amerika hisz abban, hogy nincs hatalmasabb ügy, mint az emberi méltóság ügye – valójában semmi sem fontosabb a Hid-nist! Híd-nist! Híd-nist! követelésénél.

És ha a nyomás kezd elviselhetetlenné válni, gondoljanak erre: bárki, aki Önök ellen fogadott, tévedett. Azok, akik azt hitték, hogy Önök elhagyják a Majdant, ha fenyegetik és letartóztatják Önöket, vagy elhagyják állásaikat, ha a csőcselék Önökre támad és mesterlövészek lőnek Önökre. Azok, akik azt gondolták, hogy a Krím elfoglalásával megtörhetik Önöket, vagy akik azt hitték, hogy Önök nem lesznek hajlandóak felvenni a harcot azért, hogy megvédjék a területüket az idegen támadóktól. Azok, akik azt hitték, hogy a folyamatos agresszió okozta súlyos nehézségek majd felőrlik Önöket. De nem, Önök egyáltalán nem törtek meg!

Ez a szívós kitartás, önnön véleményük érvényesítésének makacs szándéka akár a belső elnyomókkal, akár a leendő külső megszállókkal szemben Ukrajna egyik legnemesebb nemzeti öröksége. Benne van az Önök génjeiben.

Ez az ukrán földművesek, boltosok, és iskolaigazgatók öröksége, akik a Holodomor (nagy éhínség) idején az életüket kockáztatva megszegték a központi hatalom parancsait, és nem szolgáltatták be a gabonát, inkább megosztották az éhes szomszédokkal. És ez a nagy disszidens ukrán költő, Vaszil Sztusz öröksége is. A hatóságok betiltották a költeményeit, felkutatták és megsemmisítették a könyveit, 47 évnyi rövid életéből 23 évet börtönökben és munkatáborokban töltött, végül egy éhségsztrájk során egy uráli politikai fogolytáborban halt meg. Élete során mégsem volt hajlandó csendben maradni, mindig írt, és a következményekkel mit sem törődve mindig küzdött a maga körül látott igazságtalanságok ellen. Szavai halhatatlanok. Következzen egy részlet az egyik verséből:

’Lehet, hogy a fájdalomtól vérzel

darabokra vagy szaggatva

mégis erős vagy és dacos

büszkén kiállsz a szabadságért ’

Ukrajna, lehet, hogy még mindig vérzel a fájdalomtól. Lehet, hogy egy agresszív szomszéd megpróbálja darabokra szaggatni nemzetedet. Te mégis – az Anasztázija Marcsenkóhoz hasonló, elkötelezett önkéntesektől a Nádja Szavcsenkóhoz hasonló bátor harcosokig; a Vosztok SOS humanitárius önkénteseitől az Avdijivka üzem gyári munkásaiig – erős vagy és elszánt! Te, Ukrajna, kiállsz a szabadságodért. És ha Önök együtt kiállnak a szabadságért, semmiféle kleptokrata, oligarcha, vagy idegen hatalom sem képes megállítani Önöket.

Köszönöm!

Forrás: Amb. Power at October Palace in Kyiv, Ukraine | U.S. Mission to the United Nations | Office of Press and Public Diplomacy | New York, New York | June 11

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.