A TERRORELHÁRÍTÁSHOZ MIÉRT VAN SZÜKSÉG AZ ERŐSZAKOS SZÉLSŐSÉGESSÉG ELLENI FELLÉPÉSRE: AZ EMBERI JOGOK ÉS A JÓ KORMÁNYZÁS HOGYAN SEGÍTHETNEK A TERRORIZMUS MEGELŐZÉSÉBEN

Sarah Sewall

Sarah Sewall

Sarah Sewall, az állampolgári biztonság, a demokrácia és az emberi jogok ügyében illetékes külügyi államtitkár beszéde
A Columbia Egyetem Jogi Kara | New York City | 2015. szeptember 22.

Nagyon szépen köszönöm a kedves bemutatást. Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek ma, különösen amikor olyanok is itt vannak ma a Columbián, mint Sarah Cleveland professzor, Elzar Barkan professzor, és Greta Moseson.

9/11 óta az Egyesült Államok terrorellenes intézkedések széles skáláját sorakoztatta fel az amerikaiak biztonsága érdekében, így repülőtéri biztonsági intézkedéseket, a hírszerzést, katonai műveleteket, biztonsági segítségnyújtást és közösségi partnerségeket. Erőfeszítéseink meghiúsítottak egy hazánk ellen irányuló katasztrofális támadást, és legyengítették az al-Kaida vezetését.

De ha körülnézünk a világban, most is folynak a sokkal szétszórtabb és decentralizált veszélyforrásokból eredő terrortámadások, és erőszakos, szélsőséges cselekmények.

Az IS veszélye globálisan rávilágít, hogy bár a katonai akciók, a határok biztonsága, a hírszerzés és a rendőrségi munka igen fontosak az átfogó terrorellenes fellépéshez, önmagukban nem elegendőek.

Mint Kerry külügyminiszter úr mondta, „az, hogy a mai terroristákat erővel kiiktatjuk, nem biztosít védelmet a holnap terroristáival szemben”. Akárhány terroristát adunk át az igazságszolgáltatásnak, ezek a csoportok újra feltöltik a soraikat. Elsősorban azért kell többet tennünk, hogy ezek a fiatalok ne forduljanak a terrorizmus felé. És az erőszakos szélsőségesség felé forduló fiatalok nem légüres térben léteznek: gyakori, hogy ma még egy közösség és család tagjai, holnapra pedig már magához vonzza őket egy barbár és nihilista szervezet.

Az erőszakosan szélsőséges csoportok tagjai számos komplex, egymást átfedő, kontextus-specifikus ok miatt tartoznak oda. Mi, a globális közösség tagjai, mindenképpen meg akarjuk érteni, hogy miért szaporodnak el az erőszakos szélsőségek, és megoldást akarunk találni rájuk.

Ma reggel több mint 50, a világ minden tájáról érkezett kutatóval, metodológussal, és másféle szakemberrel találkoztam, hogy meghallgassam a véleményüket arról, hogy az adatok, az elemzések és a társadalomtudomány felhasználásával hogyan érthetnénk meg jobban a terrorizmust és az erőszakos szélsőségességet, és hogyan tehetnénk többet a terjedésük ellen. Még igen sok tanulnivalónk van, de már számos olyan sérelmet és motivációt dokumentáltunk, amelyek egyéneket, és egyes esetekben egész közösségeket is arra ösztönözhetnek, hogy csatlakozzanak a terrorcselekmények elkövetőihez, vagy álljanak azok ügye mellé.

Hasznosnak találtam, hogy úgy tekintsünk a motivációkra, mint az emberi szükségletek hierarchiájára (avagy piramisára), ahogyan azt Abraham Maslow pszichológus oly híressé vált módon meghatározta. Maslow azzal érvelt, hogy az egyéneknek van egy sor szükséglete, amelyeknek – fontossági sorrendben – teljesülniük kell, mielőtt az emberek az önmegvalósítás csúcsára érnek. A piramis alján a fizikai túlélés szempontjából alapvetően fontos szükségletek szerepelnek, mint például az élelem, a lakhely és a biztonság. A szükségletek hierarchiájában magasabb szinten helyezkednek el az egyének szeretet, közösséghez tartozás, önbecsülés iránti igényei, és a céltudatosság.

A szükséglethierarchia alapján jobban megérthetjük, hogy rendkívül különböző személyiségtípusok miért vonzódhatnak a haladás és az emberiség fogalmával szerintünk teljesen ellentétes szervezetekhez. Azok a – gyakran kényszerítő tényezőkként emlegetett – kondíciók, amelyek miatt az egyének vagy közösségek fogékonnyá válhatnak az erőszakos szélsőségesek verbuválására, túlnyomórészt a fizikai biztonság hiányával, az illetőnek az önmaga vagy a családja fenntartására való képtelenségével kapcsolatosak. De a társadalmi és politikai marginalizálódás még abban az esetben is befolyásolhatja az egyén magasabb szintű emberi igényeit, például a társadalmi megbecsülés iránti igényét vagy a céltudatosságot, amikor az alacsonyabb szintű szükségleteit már kielégítették.

Obama elnök például megjegyezte, hogy “az al-Kaida és IS jellegű csoportok kihasználják az emberek afeletti dühét, hogy az igazságtalanságok és a korrupció miatt esélyük sincs a jobb életre”. Avagy egy Afganisztánról, Kolumbiáról és Szomáliáról szóló 2015-ös Mercy Corps tanulmány szerint „sok fiatal sérelmeit magának az államnak a hiányosságai idézik elő, amely gyenge, korrupt vagy erőszakos. Vagy mindhárom. A fiatalok nem azért ragadnak fegyvert, mert szegények, hanem azért, mert dühösek”.

Sok megfigyelő beszél arról, hogy az ideológia és a vallás az ösztönző tényezők, és természetesen mi is ismerjük az erőszakos szélsőségesség ezen dimenzióit. De ahelyett, hogy azon vitatkoznánk, hogy alapjában véve az eszmék váltják-e ki az erőszakos szélsőségeket, inkább a különböző társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális tényezők bonyolult kölcsönhatásait próbáljuk megérteni, amelyek összhatása az erőszakos szélsőségesség felé taszíthat valakit. A vallás azon számos tényező egyike, amelyek elősegíthetik ezt, vagy más módon befolyásolhatják egy személy magasabb szintű – például az önmegvalósítással vagy céltudatossággal kapcsolatos – igényeit.

A terrorista csoportok ugyanakkor a toborzás érdekében kiaknázzák a kielégítetlen emberi szükségleteket, vagy azokat a helyzeteket, ahol esetlegesen megsértették az emberi jogokat, vagy visszaéltek velük. És a terrorista csoportok továbbra is kihasználják a helyi sérelmeket és a haragot. Mindez azt sugallja, hogy másodlagos előnyökkel is jár, ha a szükségleteket kellően kielégítik, a sérelmeket megfelelőbb módon orvosolják, valamint előmozdítják a politikai, gazdasági, oktatási és vállalkozói fejlődést, hogy az emberekben élhessen a méltóságteljes élet reménye.

Szóval hogyan lehet ezt megtenni? Ha el akarjuk érni, hogy a terrorizmus ne legyen többé az egyik legnagyobb globális veszély, sokkal hosszabb távú stratégiára van szükség. Amint Kerry külügyminiszter úr mondta, „nem csupán az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelemnek kell szentelnünk magunkat, de a megelőzésének is”.

Tehát a stratégiánk éppen erre irányul, s ennek érdekében tágítja ki az erőfeszítéseink körét is. Az első tényező a „kicsoda”: a kormányokon túlmenően sokszorosára növeljük a munkában részt vevők körét, hogy lehetőséget kapjanak mindazok, akik hiteles és kimutatható alternatívákat tudnak kiépíteni a terrorizmus ellen. A második tényező a „micsoda”: az erőszakos szélsőségekkel szemben több nem-biztonsági eszközt fogunk használni a sérelmek orvoslására. Ennek kapcsán megkettőzött erőfeszítéssel igyekszünk kideríteni, hogy milyen tevékenységekkel lehet visszatartani az embereket a radikalizálódástól és a sikeres toborzástól. És harmadjára előtérbe kerül a „hol” kérdése: ezeket az eszközöket célzott módon fogjuk felhasználni az egyes helyeken, hogy megfelelőbben kezelhessük azok sérelmeit, akiket leginkább fenyeget az erőszakos szélsőségesség veszélye.

Az erőszakos szélsőségesség elleni februári csúcstalálkozó óta ez a megközelítés igencsak elterjedt a nemzetközi szintéren.

A csúcstalálkozón Obama elnök több mint 60 ország kormánya mellett a civil társadalom, az üzleti szféra és a vallási közösségek képviselőit látta vendégül, bevont 12 többoldalú testületet is, és segített egy globális mozgalom elindításában.

Felállítottak egy ambiciózus cselekvési ütemtervet, amelynek értelmében a kormányok, a civil társadalom és a magánszektor közösen dolgoznak olyan feladatokon, mint az erőszakos szélsőségességet vezérlő tényezőkre és az ellenük alkalmazható eszközökre vonatkozó kutatások fejlesztése, az erőszakos szélsőségesség elleni inkluzív nemzeti stratégiák felállítása, a civil társadalom megerősítése, a veszélyeztetett lakosság gazdasági és politikai lehetőségeinek bővítése, valamint az emberi jogok ügyének az előmozdítása.

Ez a gondolkodás messze gyűrűzött Washingtonból, figyelemre méltóan gyors lépéseket eredményezett, így például nyolc országban rendeztek az erőszakos szélsőségesség elleni regionális csúcstalálkozókat, sok helyi hálózat jött létre, és számtalan új szereplő kapcsolódott be a megbeszélésekbe. A jövő héten pedig Obama elnök itt, New Yorkban vezetői csúcsértekezletet hív össze az IS és az erőszakos szélsőségek ellen, amelynek során számos jelentős eredményről számolnak majd be és új feladatokat jelölnek ki.

Azzal, hogy az erőszakos szélsőségességgel szemben a nemzetközi megelőzésre helyeztük a hangsúlyt, a nemzetközi ütemterv csúcsszintjére emelkedtek a terrorelhárítás nem-biztonsági dimenziói, s így még szélesebb körű és átfogóbb megbeszéléseket folytathatunk a terrorelhárításról.

Beszéljünk egy kicsit többet a „kicsoda” tényezőről. Amint Kerry külügyminiszter úr augusztusban mondta, „átfogó stratégiánkkal meg kell nyernünk a tekintélyes vallási vezetőket, a nevelőket, és a polgárokat, akik kétségbe vonják a gyűlöletes tanokat, továbbá hajlandóak és készen állnak erősebb és ellenállóbb közösségek kiépítésére”.

Az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelem az eddigi szereplőket újabbakkal hozza össze, így egy globális partnerhálózat kiépítésére sarkall. A civil társadalom, a közösségi és a vallási vezetők és a magánszektor e mozgalom részei. Mi további szereplőket is bevonunk a hálózatba: nőket, fiatalokat, és más olyan veszélyeztetett csoportokat, akik nyilvánosan többnyire nem emelhetnek szót. Ezek mindannyian más-más feladatokat látnak el, újabb perspektívákat tárnak fel, és új megközelítési módokat vonultatnak fel az erőszakos szélsőségesség újabb generációjának létrejötte elleni küzdelemben.

Ez a folyamat az azonos érdekek alapján segít – gyakran először – összehozni a civil társadalmat és a kormányokat. Előfordul például, hogy a családsegítő civil szervezetek jobb politikát és erősebb törvényeket szorgalmaznak a kormányuknál, hogy megvédjék a fiatalokat a terrorista propagandától.

Amikor idén a kenyai Mombasában jártam, találkoztam a civil társadalom képviselőivel, aki elmagyarázták, hogy az erőszakos szélsőség elleni ütemterv hogyan segített nekik kapcsolatot teremteni megyei és országos kormánytisztviselőkkel. Korábban bármilyen biztonsági vagy hasonlóan fontos kérdéssel kapcsolatban igen korlátozott párbeszéd folyt csak a kormány és az NGO-k között. Most a civil aktivisták, vallási vezetők, és mások találkoznak a rendőrség vezetőivel, hogy megvitassák, hogyan lehetne növelni az átláthatóságot és az elszámoltathatóságot a biztonsági erők körében, és a közösségek hogyan járulhatnának hozzá az építő tevékenységek iránti bizalom felkeltéséhez. Megjegyezték, hogy a találkozókat gyakran a civil szervezeteknek kellett összehívnia és vendégül látnia.

Mint ez is mutatja, a közös siker a hatóságok és a polgárok közötti bizalom kiépítésének függvénye, és gondosan meg kell óvnunk a kritikus véleményeket is, amennyiben békésen adnak hangot az elégedetlenségüknek. Védeni kell a fiatalok, nők, vallási csoportok, valamint a civil társadalom mozgásterét, hogy a népesség e része elmondhassa a véleményét, szervezkedhessen saját csoportján belül, és tapasztalataival hozzájárulhasson a békésebb, toleránsabb és demokratikusabb társadalmak kialakításához, beleértve az erőszakos szélsőségesség elleni munkát is. Ez utóbbiról szólva, a „kicsoda” tényező kibővítésével együtt tovább kell fejlesztenünk a „micsoda” értelmezését is.

Az erőszakos szélsőségesség elleni fellépés segít abban, hogy az egyénekben és a közösségekben kiépüljön az ellenálló képesség. E küzdelem proaktív – programok, intézmények, és aktivisták dolgoznak azon, hogy aláássák az erőszakra buzdító szélsőséges mozgalmak és ideológiák vonzerejét és toborzási esélyeit. A küzdelemhez számos kiegészítő lehetőség is társul.

Olykor például hiteles vélemények megszólaltatása és elterjesztése útján leplezik le az erőszakos szélsőségesség sehová sem vezető hazugságait, és állítanak pozitív alternatívákat, például egy erőszakmentes jövő képét. Más helyzetekben, kormányzati tréningekkel törekednek vagy ösztönöznek az erőszakos szélsőségekkel kapcsolatos politika javítására és a kormány elszámoltathatóságára, ami segíthet a leggyakoribb állampolgári sérelmek orvoslásában.

Máskor a korrupció visszaszorítására és a jogállamiság előmozdítására irányuló kezdeményezések segíthetik az erőszakos szélsőségesség elleni fellépést, mert így a perifériára szorult közösségek tagjai ugyanolyan jogokat élvezhetnek, mint az elit társadalomhoz tartozók. Más helyzetekben pedig munkahelyi képzésre és a gazdasági lehetőségek bővítésére lehet szükség, hogy a fiatalokban kialakulhasson egy emberhez méltó és önálló jövő képe.

Azt javasolom Önöknek, hogy tekintsék meg cvesummit.org honlapunkat, tudjanak meg többet a csúcstalálkozóról, és kísérjék figyelemmel a folyamatot az ütemterven keresztül, amely további részletekkel szolgál az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelem „micsoda” aspektusában alkalmazott eszközökről és a kulcsfontosságú területekről. Az ütemtervnek kilenc eleme van, mindegyik elengedhetetlenül fontos az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelem megértéséhez.

Szeretném megbeszélni az ütemterv egyik olyan elemét, amely mai témánk szempontjából különösen érdekes. Ez az ütemterv 3. pontja: a közösség és a rendőrség, valamint a közösség és a biztonsági erők közötti kapcsolatok erősítése, mint az erőszakos szélsőségesség elleni fellépés és megelőzés része.

Az ütemterv ezen aspektusa a biztonsági erők emberi jogok iránti tiszteletének a fokozására, a védelmük alatt álló közösségekkel való szoros kapcsolatok kiépítésére, valamint arra irányul, hogy – szükség esetén – a közösségorientált rendfenntartás felé irányítsák szervezeteiket. Ugyanis, bár igen nagy szükség van rá, hogy a biztonsági erők megvédjék a civil lakosságot a terrorcselekményektől, előfordul, hogy ezt nem kellő módon és mértékben teszik, vagy nem tartják tiszteletben az emberi jogokat.

A biztonsági erők részéről mutatkozó helytelen bánásmód – akár pénzt követelnek az áldozatoktól, akár szexuális erőszakot követnek el, amivel még a következő generációkban is mély sebeket hagyhatnak a túlélőkben, a családokban és közösségekben – félelmet és haragot gerjeszt, és lehetetlenné teszi, hogy a közösségek és a rendőrség hatékonyan együttműködjön a terrorizmus ellen. És túl gyakran előfordul, hogy az erőszakos szélsőségesek toborzás céljára és a radikalizálódás szítására használják fel ezeket a visszaéléseket. Ugyancsak Mombasában találkoztam egy országos rendőrbiztossal, aki arra a következtetésre jutott, hogy a nagyszabású letartóztatások és az etnikai szomáliaiak elleni csapások ténylegesen radikalizálódáshoz vezethetnek. Arra törekedett, hogy az ilyen módszerekről térjenek át a hírszerzés alapján folytatott műveletekre, s ez az a terület, ahol a külföldi partnerek elősegíthetik és megerősíthetik a pozitív változásokat.

A kenyai fejlődés e példái illusztrálják, hogy mennyire hasznos a közösségek bevonása az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelembe. Arra buzdítjuk a kenyai kormányt, hogy hozza nyilvánosságra az erőszakos szélsőségek elleni stratégiáját. Ezzel segíthet kialakítani egy közös értelmezést arról, hogy milyen szerepet játszhatnak a kormányok, a közösségek, a civil társadalom és a nemzetközi partnerek az erőszakos szélsőségesség elleni erőfeszítések kibővítésében és felgyorsításában.

Ahhoz, hogy jobban teljesítsünk a „kicsoda” és a „hogyan” tényezők terén, eredményesebb kutatásba, elemzésbe és értékelésbe kell invesztálnunk. Empirikus információk alapján kimutatható, hogy mely tényezők kedveznek leginkább az erőszakos szélsőségek terjedésének, vagy legalkalmasabbak ennek a megelőzésére. Az empirikus információk abban is segíthetnek, hogy tisztábban lássuk a hibákat, módosíthassunk rajtuk, és újabb vagy jobb programokat támogassunk.

A monitorozás, értékelés és minősítés egyaránt fontosak ahhoz, hogy megtudjuk, hogy amit mindannyian teszünk, működik-e, vagy ha nem, megtudjuk, hogy miért nem. Ezért annyira fontos a RESOLVE („megoldás”) elnevezésű új hálózat, amely a helyi kutatómunkát és szakértelmet összekapcsolja a nemzetközi kutatómunkával és szakértelemmel. Tehát mindannyiunknak többet kell tennie a sérelmek enyhítéséért, s ezt jobb információk alapján kell tennünk. De hol?

Az erőszakos szélsőségesség elleni törekvéseket adott területek adott igényeinek megfelelően kell kialakítani és irányítani. Más az, ha egy nyugati vagy európai országon belül kell gátat vetni a radikalizálódásnak, mint ha ugyanezen országok mondjuk Száhelben fejlesztési támogatással, illetve diplomáciai úton próbálják akadályozni az erőszakos szélsőségesség terjedését. Az egyén vagy a közösség radikalizálódásához vezető folyamatok és a leghatékonyabb beavatkozási módok terén hatalmas különbségek lehetnek. A külföldi segítségnyújtáshoz azonosítanunk kell azokat a területeket, ahol a legközvetlenebb a terrorizmus melegágyának számító káoszba süllyedés veszélye, s inkább az itteni közösségeknek a fejlesztésébe kell invesztálnunk.

Különös aggodalomra adnak okot az aktív terrorista konfliktusokhoz közel eső területek, ahol a lakosság ki van téve az erőszakos szélsőségek terjedésének.  Ugyancsak fontosak az innen kissé távolabb eső közösségek, amelyekre még az előtt hatással lehetnek az erőszakos szélsőségesség megelőzésére irányuló törekvések, hogy a nagyszabású radikalizálódás és a toborzás veszélye, vagy az aktív konfliktus elérné őket.

Az erőszakos szélsőségek elleni fellépés nem egy nagyszabású fejlesztés vagy országos építkezés. Azon területek vagy közösségek gondos rangsorolására van szükség – s ebben ismét igen fontos szerepe van a kutatásnak -, amelyek leginkább ki vannak téve a szélsőségesek üzeneteinek vagy a beszivárgásuknak.

Mi ezt a megközelítést kezdjük alkalmazni a saját külföldi támogatásaink programozásában, és a más kormányokkal, a nemzetközi pénzügyi intézményekkel, az emberbarátok társaságával, a magánszektorral és az NGO-kkal kötött partneri megállapodásokban.

Összefoglalva: az Egyesült Államok és partnerei (1) globális partnerek széles skálájával működnek együtt, (2) fokozzák a sérelmek orvoslására irányuló tevékenységeiket, és (3) egyre több veszélyeztetett helyen tevékenykednek, mielőtt azokat még megfertőzhetné az erőszakos szélsőségesség rákfenéje. Ez kínálja a legjobb lehetőséget arra, hogy ténylegesen csökkenjen a harcba sodródók száma, s hatásosabban elejét vegyük egy erőszakosan szélsőséges mozgalom kialakulásának, amelyből esetleg egy következő IS válhatna.

A terroristák ártatlan életeket oltanak ki minden nap. A kormányok számára pedig egyaránt komoly kihívást jelent a hatékony válaszlépések megtétele és a kontraproduktív válaszlépések elkerülése.

Továbbra is láthatjuk az állami terrorelhárító műveletek polgári áldozataival kapcsolatos, nyugtalanító jelentéseket. Látunk a terrorelhárítás égisze alatt a politikai ellenzék tagjai ellen felhasznált rendeleti túlszabályozásokat. Láthatjuk, amint szisztematikusan profilozzák bizonyos kisebbségek tagjait. Az Egyesült Államokban a saját politikánk és intézkedéseink terén eddig is küzdöttünk és továbbra is küzdeni fogunk az ilyetén problémák ellen.

Az erőszakos szélsőségesség elleni fellépés azonban alapvetően pozitív, proaktív megközelítést jelent e nemzedéki problémára. Komoly lehetőséget kínál arra, hogy változtathassunk az állam hozzáállásán, és csökkentsük azok számát, akik támogatják a terroristák viselkedését.

A Maslow-piramishoz visszatérve, az erőszakos szélsőségesség elleni fellépés következtében terrorelhárításunk közelebb kerül az emberi jogok előmozdításához és az emberi szükségletekhez. Az erőszakos szélsőségesség elleni munkánk egyúttal abban is megerősít bennünket, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása, védelme és előmozdítása fokozza a hosszútávú biztonságot. Gyakran visszaüt és meghosszabbítja a terrorizmus életciklusát, ha a biztonság nevében megsértik e jogokat.

Az emberi jogok keretében vannak olyan, a szükségletek kielégítésére irányuló szerepek, amelyek a kormányokra várnak, s vannak olyanok, amelyek esetében az a legjobb, ha kívül maradnak a kormányon. A kormányoknak azonban mindkét esetben a holisztikus megoldás részesének kell lennie, és semmiképpen nem szabad szítania az erőszakos szélsőségességet. A jó kormányzás elengedhetetlen ahhoz, hogy a közösségek és az egyének védelmet kapjanak az erőszakos szélsőségek hamis ígéreteivel szemben.

Tudjuk, hogy az erőszakos szélsőségesség elleni küzdelem fenntartásához és erősítéséhez türelemre, forrásokra és elkötelezettségre van szükség. De Kerry külügyminiszter szavaival élve az Obama kormány megközelítése „egyértelműen a következő nemzedék értésére adja, hogy jövőjüket nem a terroristák tervei, s az azokat tápláló erőszakos ideológia fogja meghatározni.”

Forrás: Counterterrorism: Why Counterterrorism Needs Countering Violent Extremism (CVE): How Human Rights and Good Governance Help Prevent Terrorism | Remarks | Sarah Sewall | Under Secretary for Civilian Security, Democracy, and Human Rights | Columbia Law School | New York City | September 22, 2015

További források: KERRY KÜLÜGYMINISZTER AZ ERŐSZAKOS SZÉLSŐSÉGESSÉGGEL KAPCSOLATOS NAPIRENDI PONTOKRÓL | 2015. február

OBAMA ELNÖK: HARCUNK AZ ERŐSZAKOS SZÉLSŐSÉGESSÉG ELLEN | 2015. Február

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.