OBAMA ELNÖK BESZÉDE A COP21 ELSŐ ÜLÉSÉN

A Fehér Ház| Sajtószóvivői Hivatal |Azonnali közlésre

OBAMA ELNÖK: Hollande Elnök Úr, Főtitkár Úr, Vezetőtársaim! Azért jöttünk Párizsba, hogy kimutassuk elszántságunkat.
Részvétünket nyilvánítjuk Franciaország polgárainak az e gyönyörű várost ért barbár támadások miatt. Nem pusztán abban vagyunk egységesek és szolidárisak, hogy a támadásokért felelős terrorista-hálózatoknak az igazságszolgáltatás kezére kell kerülniük, de abban is, hogy megvédjük a népeinket, és megőrizzük értékeinket, amelyeknek köszönhetően erősek és szabadok lehetünk. És tisztelgünk Párizs népe előtt, akik ragaszkodtak e létfontosságú konferencia megtartásához. Elszántságuk ékesen bizonyítja, hogy semmi sem tántoríthat el bennünket attól, hogy gyerekeinknek olyan jövőt építsünk, amilyet szeretnénk. Lehet-e hatásosabban eltaszítani a világunk elpusztítására törőket, mint hogy legjobb erőinket csatasorba állítva annak megmentésére sietnénk?

Közel 200 nemzet gyűlt össze itt ezen a héten, ami egyértelműen arra vall, hogy az előttünk álló kihívások közül az egyre fenyegetőbbé váló éghajlatváltozás lehet századunk arculatának leginkább meghatározó eleme. Remélhetjük, hogy ez egy fordulópont, hogy ez az a pillanat, amikor végképp elhatározzuk, hogy megmentjük a világunkat, mivel országaink mind érzik e kihívás sürgős voltát, és egyre inkább felismerik, hogy szembe tudunk szállni vele.

Napról napra többet tudunk arról, hogy az emberek miképpen zavarják az éghajlat alakulását. A feljegyzések kezdete óta ismert tizenöt legmelegebb évből tizennégy 2000 után fordult elő, a 2015-ös év pedig a legjobb úton van ahhoz, hogy az eddigi legmelegebb legyen. Egyetlen nemzet—nagy vagy kicsi, gazdag vagy szegény—sem mentesülhet ennek hatásai alól.

Idén nyáron legészakibb államunkban, Alaszkában személyesen is megtapasztaltam az éghajlatváltozás hatásait. Ott, ahol a tenger már kezdi elnyelni a falvakat és erodálni a partokat; ahol a fagyott altalaj olvadásnak indult és a tundra ég, a gleccserek pedig a modern időkben sohasem tapasztalt ütemben olvadnak. Ez bepillantást engedett egy esetleges jövőbe: mi vár gyermekeinkre, ha az éghajlatváltozás gyorsabb lesz, mint az ellenlépéseink. Víz alá merült országok… Elhagyott városok… Terméketlen mezők… Politikai zavargások, melyek újabb konfliktusokhoz, és újabb kétségbeesett, idegen országokban megváltást remélő menekült-hullámokhoz vezetnek.

Ez nem az a jövő, ahol erősek a gazdaságok, nem az, ahol a bizonytalan államok lábra tudnak állni. Viszont ez az a jövő, amin módunkban áll változtatni. Éppen itt és éppen most! De csak akkor, ha felnövünk e pillanathoz. Az egyik amerikai kormányzó szavaival élve, mi vagyunk az első nemzedék, amely érzi az éghajlatváltozás hatásait, és az utolsó, amely tehet is ellene.

Mint a világ legnagyobb gazdaságának és második legnagyobb károsanyag-kibocsátó országának a vezetője, azért jöttem személyesen ide, hogy elmondjam: az Egyesült Államok nem csak elismeri, hogy milyen szerepet játszott e probléma kialakulásában, de felelősséget is vállal abban, hogy tegyünk valamit ellene.

Az elmúlt hét év során már igen sokat áldoztunk a tiszta energiára, és jelentősen csökkentettük szén-dioxid kibocsátásunkat. Háromszorosára növeltük a szélenergia és több mint hússzorosára a napenergia előállítását, így Amerika egyes részein a tiszta áramforrások végre olcsóbbak a szennyezőbb, hagyományos áramforrásoknál. Minden elképzelhető módon igyekeztünk növelni az energiahatékonyságot. Nemet mondtunk az olyan infrastruktúrára, amely magas széntartalmú fosszilis tüzelőanyagokat vonna ki a földből, és rábólintottunk a legelső országos szabványcsomagra, amely az erőműveinkből a levegőbe áramló szén-szennyezés mennyiségét korlátozza.

E lépések segítségével gazdaságunk teljesítménye minden eddiginél magasabbra szökött, szén-szennyezésünk pedig közel két évtizede nem volt ilyen alacsony.

De a jó hír az, hogy ez nem csupán amerikai tendencia. Tavaly a világgazdaság növekedett, miközben a fosszilis tüzelőanyagok elégetése során keletkező globális szén-dioxid-kibocsátás változatlan szinten maradt. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez mit jelent! Megcáfoltuk a tétlenség mellett szóló, régi érveléseket. Bebizonyítottuk, hogy az erős gazdasági növekedésnek és a biztonságosabb környezetnek már nem kell szemben állniuk egymással, összhangban is működhetnek.

Ez adjon nekünk reményt! Az egyik ellenség, amely ellen e konferencián küzdenünk kell, a cinizmus: az a vélemény, hogy az éghajlatváltozás ellen úgysem tehetünk semmit. Saját haladásunk adjon nekünk reményt—a közös fellépésből sarjadó reményt—e két hétben.

A hónap elején Dubaiban a világ—több éves halogatás után—megállapodott abban, hogy együtt dolgozunk a HFC néven ismert szuper-üvegházgázok csökkentésén. Ez haladás! Már Párizst megelőzően is több mint 180 ország, amelyek a világ kibocsátásának csaknem 95 százalékáért felelősek, előterjesztette az éghajlattal kapcsolatos saját célkitűzéseit. Ez haladás! Ami bennünket illet, Amerika jó úton halad, hogy elérje azokat a kibocsátási célértékeket, amelyeket hat évvel ezelőtt Koppenhágában tűztem ki: 2020-ra a 2005-ös szinthez képest 17 százalékkal fogjuk csökkenteni az üvegházhatású gázok kibocsátását. S épp ezért tavaly újabb célt tűztem ki: a következő tíz év során a 2005-ös szinthez képest 26-28 százalékkal csökkentjük a kibocsátásunkat.

Tehát itt Párizsban az a feladatunk, hogy ezen eredményekből tartós keretrendszert kovácsoljunk az emberiség haladásához—ne egy hiánypótló megoldást, hanem egy hosszú távú stratégiát, amelynek alapján a világ végre hihet az alacsony szén-dioxid-kibocsátású jövőben.

Itt, Párizsban kössünk olyan megállapodást, amely az ambíciókra épít, ahol a megtett fejlődés alapján időről időre aktualizáljuk a kitűzött célokat — nem olyan célokat, amelyeket mi határozunk meg mindenkinek, hanem—az egyes országok közötti különbözőségekre való tekintettel—mindenki magának tűz ki.

Itt, Párizsban állapodjunk meg egy olyan erős, átlátható rendszerben, amelynek alapján megbizonyosodhatunk róla, hogy minden ország teljesíti vállalt kötelezettségeit. Azoknak az országoknak pedig, amelyeknek még nincs megfelelő kapacitásuk arra, hogy célokat tűzzenek ki, biztosítsunk megfelelő támogatást.

Itt, Párizsban ismételten ígérjük meg, hogy a szükséges források rendelkezésre állnak majd azon országok számára, amelyek át akarják ugrani a fejlesztések szennyes szakaszát. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem lesz könnyű. A tiszta energia árának további csökkentéséhez az innováció elkötelezett támogatására és tőkére lesz szükség. Épp ezért ma délután, sok más országgal egyetemben történelmi bejelentést teszünk arról, hogy világszinten közösen felgyorsítjuk a tiszta energiával kapcsolatos innovatív tevékenységet mind állami és magán téren.

Itt, Párizsban biztosítsuk azt is, hogy ezek a források olyan országokhoz kerüljenek, amelyek a klímaváltozás immár elkerülhetetlen hatásai miatt szorulnak segítségre. Tisztában vagyunk vele, hogy bár sok nemzet alig járult hozzá az éghajlatváltozáshoz, de az elsők között lesz, amelyeket a legpusztítóbb hatásai érnek. Sokuknak, különösen a szigetországoknak—amelyeknek vezetőivel holnap találkozom—a puszta létét fenyegeti a klímaváltozás. Ez okból Amerika, más országokkal összehangoltan ismételten kifejezésre juttatja a kevésbé fejlett országokat támogató alap melletti mélységes és tartós elkötelezettségét. Holnap pedig újabb támogatást ígérünk a kockázat-biztosítási kezdeményezésekhez is, amelyek a veszélyeztetett populációkat segítik az éghajlatváltozással összefüggő, súlyosabb katasztrófákat követő újjáépítésben.

És végül itt, Párizsban mutassuk meg a vállalkozásoknak és a befektetőknek, hogy a világgazdaság határozottan halad az alacsony szén-dioxid-kibocsátású jövő felé. Ha megfelelő szabályokat és ösztönzőket állítunk fel, felszabadíthatjuk legjobb tudósaink, mérnökeink és vállalkozóink kreatív erejét, hogy tiszta-energia technológiákat telepíthessünk, valamint új munkahelyeket és új lehetőségeket teremthessünk világszerte. Több-száz-milliárd dollár kész arra, hogy a világ más országaiba kerüljön, ha olyan jelzés érkezik, hogy ezúttal tényleg üzletről van szó. Adjuk meg hát ezt a jelzést!

Erre törekszünk a következő két hétben. Nem egyszerűen egy olyan megállapodásra, amellyel visszafordítjuk az egekbe szálló szennyezést, hanem olyanra, mely anélkül segít kiemelni az embereket a szegénységből, hogy a következő generációt egy immár javíthatatlan állapotban lévő bolygóra kárhoztatnánk. Itt, Párizsban megmutathatjuk a világnak, hogy mire vagyunk képesek, ha összeállunk, ha a közös erőfeszítések és a közös célok egyesítenek bennünket.

És ne legyenek kétségeink afelől, hogy a következő nemzedék figyel arra, amit teszünk! Alig több mint egy héttel ezelőtt Malajziában voltam, ahol összegyűlt fiatalokkal beszélgettem. Az első kérdést egy fiatal indonéz nő tette fel nekem. És ez a kérdés nem a terrorizmusról, nem a gazdaságról, nem az emberi jogokról szólt, hanem a klímaváltozásról. Azt is megkérdezte, hogy optimista vagyok-e a Párizsban elérhető eredményekkel kapcsolatban, és miben segíthetnének a hozzá hasonló fiatalok.

Azt akarom, hogy tetteink bizonyítsák, hogy figyelünk a szavukra. Azt akarom, hogy a cselekedeteink elég komolyak legyenek ahhoz, hogy minden emberben—férfiakban és nőkben, gazdagokban és szegényekben—felébresszék a tehetséget. Meg akarom mutatni az ő szenvedélyes, idealista fiatal nemzedékének, hogy törődünk a jövőjükkel.

Dr. Martin Luther King szavaival élve, hiszek abban, hogy végleg lekéshetünk valamiről. És a klímaváltozás kérdésében ez már szinte a nyakunkon van. De ha itt cselekszünk, ha most cselekszünk, ha saját rövid távú érdekeink elé helyezzük a levegőt, amit majd a fiataljaink szívnak, az ételt, amit majd esznek, a vizet, amit majd isznak, valamint az életüket fenntartó reményeiket és álmaikat, akkor őróluk még nem késünk le.

Vezetőtársaim, ha álljuk ezt a kihívást, nem a győzelem tiszta vagy gyors pillanatai jutalmaznak majd bennünket. A haladásunkat másféle mértékkel mérik: a szenvedéssel, ami elhárult, és egy bolygóval, amely fennmaradt. És éppen ezért volt ez mindig ennyire nehéz. A mi nemzedékünk talán meg sem éri, hogy miként valósul meg teljes mértékben mindaz, amit most teszünk. De a tudat, hogy a következő generációnak jobb lesz amiatt, amit csinálunk – elképzelhető-e ennél méltóbb jutalom? Átadni mindezt gyermekeinknek és unokáinknak, hogy amikor visszatekintve látják, hogy mit tettünk itt, Párizsban, büszkék legyenek arra, amit elértünk.

Legyen ez a közös célunk itt Párizsban! Egy olyan világ, amely méltó a gyerekeinkhez. Egy olyan világ, amelyet nem a konfliktusok, hanem az együttműködés, és nem az emberi szenvedés, hanem az emberi haladás jellemez. Egy világ, amely biztonságosabb, virágzóbb és szabadabb, mint amit mi örököltünk.
Munkára fel! Köszönöm szépen. (Taps.)
Forrás: Remarks by President Obama at the First Session of COP21 | Le Bourget
Paris, France
|The White House| Office of the Press Secretary |For Immediate Release |November 30, 2015

További forrás: Live At State With Special Envoy for Climate Change Todd Stern on COP21 in Paris | Special Envoy for Climate Change Todd D. Stern| Washington, DC |11/24/15

 

This entry was posted in Environment & Energy and tagged , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.