KERRY KÜLÜGYMINISZTER AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK 2016. ÉVI KÜLPOLITIKAI TERVEIRŐL

John Kerry külügyminiszter 2016. január 13-án a washingtoni Nemzetvédelmi Egyetemen (National Defense University/NDU) mondott beszéde

Köszönöm. Jó reggelt kívánok. Köszönöm, nagyon köszönöm. Nagyon köszönöm, Padilla vezérőrnagy úr! Mindannyiuknak nagyon köszönöm. Nagy megtiszteltetés a számomra, hogy ma itt lehetek. Örülök, hogy sok olyan ember között lehetek, akik jelenleg is dicsőséggel szolgálják hazánkat. Kiváltság számomra az is, hogy az NDU-n lehetek, s nagy megtiszteltetés, hogy Debbie James légügyi államtitkár is itt van. Köszönöm, hogy részese lehetek mindennek.

Mielőtt elkezdeném, szeretném elmondani, hogy mennyire örülök annak, hogy tengerészeink ma reggel biztonságban visszatértek az Egyesült Államokba. (Taps.)

Mivel– ahogy a vezérőrnagy úr is említette–én is tengerész voltam, én is tisztában vagyok vele, hogy mennyire fontos tengeri jelenlétünk világszerte, különösen az Perzsa-öböl térségében, s nem lehetnék büszkébb, s tudom, hogy az Elnök sem lehetne büszkébb egyenruhás férfijainkra és nőinkre.

Az iráni hatóságoknak is szeretném megköszönni az együttműködést és a gyors eljárást. Mint itt mindenki tudja, ezek azok a helyzetek, amelyek, ha nem a megfelelő módon kezelik őket, könnyen kontrollálhatatlanná válnak. Nagyra értékelem az iráni hatóságok azonnali és helyes intézkedését. Minden jel arra utal, hogy tengerészeinkkel jól bántak, ellátták őket takarókkal és élelemmel, s ma korán reggel segítettek nekik, hogy visszatérhessenek a flottához. Azt hiszem, mindannyian el tudjuk képzelni, hogy három vagy négy évvel ezelőtt hasonló helyzetben mi történt volna; világos, hogy egy ilyen kérdést ma már hatékonyan és békésen meg lehet oldani. Ez tanúsítja, hogy a diplomácia milyen fontos szerepet játszik abban, hogy országunk biztonságos és erős maradjon. Tulajdonképpen ez a lényege annak, amiről ma itt beszélni fogok.

Önök is tudják, hogy Obama elnök tegnap mondta el utolsó országértékelő beszédét, a State of the Union-t. Hozzátehetem, hogy jómagam, aki csaknem 29 évet töltöttem el az Egyesült Államok Szenátusában, 1985 óta ott jelen lehettem a State of the Union beszédeken. Ronald Reagan volt az első (akit meghallgathattam), a mostani pedig számomra is az utolsó.

Az Elnök 2016-os terve—mint tegnap esti beszéde világosan mutatta—merész és ambiciózus; szerintem a külpolitika terén különösen az. Ennek igen egyszerű oka van: ezekben a rendkívül bonyolult időkben igazán nagy szükség van az Egyesült Államok vezető szerepére; mindenhol igen fontos a vezetés, de különösen annak az országnak a vezetői szerepe iránt mutatkozik soha nem látott mértékű igény, amelyet az Elnök a világ legerősebb országának nevezett. Mi megértjük ezt, és készséggel vállaljuk. Ez az oka, hogy az Egyesül Államok továbbra is a világ több helyén vállal szerepet, mint történelmünk során bármikor.

Mint Önök is tudják, az Elnök elsődleges feladata mindig az volt, s most is az, hogy országunk népét, az amerikai embereket védelmezze. Tegnap ismételten nagy hangsúlyt helyezett erre. S tudom, hogy Önök is mind kapcsolódnak ehhez, hiszen az NDU küldetése az, hogy nemzetbiztonsági vezetőket–nem csak a mi országunkból—oktasson, fejlesszen és inspiráljon. A mai résztvevők közül sokan már jelentős mértékben hozzá is járultak országunk biztonságához—néhányan már csaták élén is—és hálásak, nagyon hálásak vagyunk ezért.

A cél az, hogy az amerikai tisztségviselők számára biztonságban tartsuk országunkat– tudom, hogy a világ más tájairól érkezett tisztekhez is beszélek itt most, tehát saját országának tekintetében minden jelen lévő célja ez–, s minden külpolitika lényege egy olyan stratégia, amely a leghatékonyabban képviseli az adott ország értékeit és biztonságát. Ez a mi célunk! Ahhoz, hogy elérhessük, nagyrészt közvetlen napi válságokat kell kezelnünk, s higgyék el nekem, ezek váratlanul és igen gyorsan következnek be. Tegnap éppen Carter védelmi miniszter ült a bal oldalamon, a Fülöp-szigetek külügyi és védelmi minisztere pedig a jobbomon, amikor hírt kaptunk az Perzsa-öböl térségében lévő két hajónkról, valamint arról, hogy a Farszi-szigeteknél vannak. Tehát egy ezredmásodperc alatt megváltozhatnak a dolgok!

A következő év tervezésénél a hosszú távra szóló megoldásokra összpontosítunk—nem a napi válsághelyzetekre–, arra, hogy a következő évtizedekre is megteremthessük a biztonság és a stabilitás alapjait.

Vannak, akik a szalagcímek láttán úgy vélik, hogy a világ egyre zűrzavarosabb, s rendje bomlásra van ítélve. Nos, én külügyminiszterségem negyedik évébe lépek, s mindannak alapján, amit láttam, mindannak alapján, amit tapasztaltam, kijelenthetem, hogy ezzel a legcsekélyebb mértékben sem értek egyet! Igen, vannak kihívások. Mikor nincsenek?  De amint utazom a világban, s miniszterelnökökkel, elnökökkel, a világ minden táján élő emberekkel beszélgetek, nincsen olyan érzésem, hogy a világ felbomlóban lenne. Éppen ellenkezőleg: a kritikus területeken inkább közeledést látok.

Nyilvánvaló, hogy 2015. bizonyos tekintetben a zűrzavarok és tragédiák éve volt. De tény, hogy a világ minden pontján jelentős, mérhető haladást is tapasztalhattunk. Tanúi lehettünk, amint omlani kezdenek országokat régóta elválasztó gátak. Történelmi megegyezéseket értünk el az éghajlatváltozás, az iráni atomprogram és a kereskedelem terén. Évek, sőt, egyes esetekben évtizedek óta megoldhatatlannak látszó kérdésekben tudtunk előrelépést elérni. Harmincöt évig nem beszéltünk az irániakkal. Munkálkodunk és haladunk a gazdasági diplomácia egyes kérdéseiben, valamint az őszinte és egyenes biztonsági diplomácia terén.

A kulcsszó a „haladás”, kérem Önöket, hogy erre összpontosítsanak. Munkánk nyilvánvalóan nem ért még véget. Távolról sem! Sohasem ér véget egyik adminisztrációtól a másikig. Átalakulási folyamat tanúi lehetünk. Igen nehéz évszázadba léptünk át az előzőből, amelyben két világháborúra és komoly válságokra került sor, lásd Korea, Vietnam, Afganisztán és Irak.

Az előttünk álló év tekintetében tehát páratlan lehetőségünk nyílik arra, hogy eredményeinkre támaszkodjunk számos fontos területen. A legfőbb prioritás nyilvánvalóan a szíriai válság: hogyan kezeljük a menekültválságot, amelyet elindított, valamint az erőszakos szélsőségességet, amelyhez hozzájárul.

Hadd mondjak gyorsan valamit erről. A múlt század legtöbb, talán valamennyi—nem, nem mind, azt hiszem, a legtöbb a helyes meghatározás—válsághelyzete nemzetállamok konfliktusa volt. Zömükre az volt jellemző, amit Henry Kissinger gyakran hatalmi egyensúlynak, nagy játszmának nevezett.

A mostani válsághelyzetek azonban mások. Szerintem a mai kockázatok, és a mai, elrettentésre szolgáló fegyverek tükrében Önök közül is úgy találnák a legtöbben, hogy jelenleg másféle veszélynek vagyunk kitéve, mint amit nemzetállamok jelenthetnének. A jelenlegi porondon nem országok állnak egymással szemben, hanem olyan szereplők, akik számára egészen más a tét, akikre az elrettentés nem tesz ugyanolyan hatást, s akik közül sokan elszánták magukat arra, hogy minél előbb meghaljanak. Ezek nem úgy gondolkodnak, mint az emberek többsége.

Így a mi stratégiánk is más. Szíria tekintetében egész biztosan háromrétű. A szemünk láttára folyó átalakulás valójában nem civilizációk összecsapása, mivel a Daesh-ben (ISIL) nincsen semmi civilizált. Az maga a barbárság! Nem csak évekkel, de évszázadokkal való visszalépést jelent az időben. Nem a civilizációk összecsapása, hanem a kultúra és a modernség elleni harc, elmaradott emberek küzdelme, akik tetteik igazolására meghamisítanak egy nagy vallást, s eltorzítják mindazt, ami az emberek által követett életmód alapjait adja.

A Daesh tekintetében tehát elsősorban a kampányunkat kezdtük erősíteni. Először egy 65 országból álló szövetséget mozgósítottunk a Daesh-nek, avagy egyesek által ISIL-nek nevezett terrorista-csoport megbomlasztására és legyőzésére. Ezeknek közük sincs az iszlámhoz, s semmiképpen nem érdemesek arra, hogy államnak nevezzük őket. A Daesh szó szerint a gonosz megtestesülése: pszichopaták, akik gyilkolnak és erőszakolnak; egyes esetekben kalandorok, sok esetben azonban bűnözők, akik kínoznak és fosztogatnak, s mindezt Isten akaratának mondják. E hét elején egy olyan, szintén a Daesh-hez tartozó terroristáról hallottunk, akinek saját anyja könyörgött, hogy hagyja el a csoportot, mivel azt hallotta, hogy azok ütik az embereket, és nem akarta, hogy megöljék a fiát. Erre ő mit tett? Feladta az anyját, majd saját kezűleg, nyilvánosan kivégezte. Az Elnököt idézve, ezek az emberek „gyilkosok és fanatikusok, akiket gyökerestül ki kell irtani, le kell vadászni, és meg kell semmisíteni”, pont! Ezt fogjuk tenni!

Erőfeszítéseinket részben a Daesh szíriai hálózatának a magjára irányítjuk, részben pedig annak megakadályozására, hogy a terroristák újabb fiókszervezeteket hozzanak létre és támadásokra ösztönözzenek a világ más részein, így az Egyesült Államokban is.

Ezt azóta tudjuk, hogy 2014 őszén megalakítottuk nemzetközi szövetségünket—mellesleg érdemes megemlíteni, hogy ez a szövetség alig több mint egy éve munkálkodik. Tudtuk, hogy a siker nem hetek vagy hónapok kérdése lesz, hanem éveké, mint az al-Kaida esetében is történt. Akkor—2014-ben—is megmondtam, hogy idő kell hozzá. Az Elnök ugyanígy tett. De figyeljenek a szavaimra, ez nem hetvenkedés, hanem tény: legyőzzük a Daesh-t!

Irak és Szíria körül a térség minden országa–Irán, Jordánia, Libanon, Katar, Törökország, le az Emirátusokig, Szaúd-Arábia, és azon is túl–a Daesh ellen van. Így áll össze a 65 országból alakult szövetség.

Tagadhatatlanul közeledünk ahhoz, hogy legyőzzük őket. A múlt hónapban a koalíció-támogatta iraki erők visszafoglalták a tartományi főváros, Rámádi nagyobbik részét, tovább csökkentetve a terroristák irányítása alatt lévő területeket. Az elmúlt félévben a koalíció és partnerei együtt dolgoztak az iraki erőkkel Tikrit felszabadításán, így százezer szunnita visszatérhetett, hogy helyreállítsa otthonát, vagy újat találjon. Fel tudtuk szabadítani Sinjart, parancsnokaikat—csupán az elmúlt héten csaknem egy tucatnyit–kiiktattuk a harcból. S együttműködtünk abban is, hogy elvágjuk a terroristák utánpótlási vonalait, szétverjük olajkitermelő berendezéseiket, elvonjuk a forrásaikat, s megfosszuk a Daesh-t az Irakban elfoglalt területeinek több mint 40 százalékától. Tavaly május óta egyetlen fontosabb várost sem tudtak elfoglalni.

S a koalíció még tovább fokozza a nyomást. Szíria északi részén erősítjük a légicsapásokat, segítve partnereinket a szír-török határ mentén, s szorongatjuk a Daesh megmaradt erődítményeit Moszulban és Raqqában; miközben a térség további országai, így Oroszország előtt is nyitva tartjuk a csatlakozás lehetőségét. Eközben minden nap többet teszünk azért, hogy külföldi harcosok ne csatlakozzanak a Daesh-hez, s azok, akik csatlakoztak, ne térhessenek haza és kezdhessenek otthon terrortevékenységet. Többet teszünk a terrorista propaganda megcáfolásáért, s bevételi forrásaik elapasztásáért is. Globális alapon nyitottunk néhány intézményt—egyet az Emirátusokban, egy másik rövidesen megnyílik egy másik helyen–, a gondot jelentő közösségi oldalak kezelésére. Így próbáljuk megakadályozni a verbuválást és a „magányos farkas” jelenség terjedését. A korábbiakhoz képest sokkal többet tudunk a Daesh bevételi forrásairól, így stratégiánkat célszerűbben alakíthatjuk, és sokkal hatékonyabban akadályozhatjuk, hogy fenntartsák magukat. Nem kérdéses, hogy jelentősen visszaszorítottuk az ellenőrzésük alatt álló olajkutakból nyerhető hasznot, s egyértelművé tettük, hogy kétszer gondolja meg mindenki, aki üzletelni akarna velük.

Stratégiánk első pillére tehát a Daesh felmorzsolása és legyőzése. A második az, hogy partnereinkkel közösen megakadályozzuk az erőszak terjedését. Épp a minap tartottunk egy fontos tanácskozást Líbiáról, s további lépésekre is sor fog kerülni, mivel a Daesh csápjai megpróbálják behálózni Líbiát és más területeket. Ez az egyik ok, amiért most rekord-nagyságú humanitárius segítséget nyújtunk—a mai napig 4,5 milliárd dollár értékben, ami meghaladja minden más ország adományát–, közvetlenül a Szíriából és Irakból elűzött emberek problémáinak kezelésére. S többet teszünk Jordánia, Libanon, s a térségben lévő más barátaink védelmi képességének erősítéséért is. Ez igazán fontos munka, s garantálom, hogy folytatódni is fog.

Törekvéseinket azonban leginkább az a felháborító mértékű szenvedés indokolja, amit ez a háború a szírekre és a szomszédaikra rótt. Önök közül sokan láthatták tavaly az úgynevezett Cézár-képeket, azt a tízezernél több fényképet, amelyek mindegyike egyedi, tehát nem ismétlődő felvétel. Ezek tömeges kínzásokat, az Aszad-rezsim rendkívüli kormányzati politikáját mutatják, gyerekek és ártatlan családok, iskolák és kórházak szőnyegbombázásával, s a mérgező gázok széleskörű használatával, amelyről úgy tudtuk, hogy háborús eszközként szolgáló felhasználása az első világháború óta tilos.

Pontosan ezért szentelünk most egyre nagyobb figyelmet a második világháború óta tapasztalt legsúlyosabb menekültválságnak, s ezért igyekszünk még inkább megfelelni e kihívásnak. Obama elnök idén ősszel, az ENSZ New-York-i közgyűlésének margóján egy csúcstalálkozó házigazdája lesz. Ebben az eseményben fognak kicsúcsosodni eddigi szigorú erőfeszítéseink arra, hogy megerősítsük a segítségnyújtásra szolgáló humanitárius rendszert, új finanszírozási lehetőségeket biztosítsunk, és világszerte bővítsük az áttelepítésre és humanitárius befogadásra alkalmas lehetőségek körét. Ez az átfogó törekvés elsősorban a szír menekültek millióira irányul, de bármely más országból érkezőre is, aki menekült-státuszra jogosult.

Ennek szellemében örömmel jelenthetem be, hogy tervbe vettük az amerikai Menekültbefogadási Program (U.S. Refugee Admissions Program) kibővítését, hogy segíthessünk az El Salvadorból, Guatemalából és Hondurasból érkező, veszélyeztetett helyzetben lévő családoknak és egyéneknek, biztonságos és legális alternatívát kínáljunk a sokak szemében csábító, veszélyes utazással szemben, amelynek során könnyen embercsempészek prédájává válhatnak, akiket kizárólag a saját hasznuk érdekel. Hozzátehetném, hogy a mai világ egyik nagy csapásának, az emberkereskedelemnek is áldozatul eshetnek, és igen-igen sok, húszmilliónál több ember él modern rabszolgaságban.

Az átfogó törekvéseknek arra is ki kell terjedniük, hogy a menekültek jobban beintegrálódhassanak az idegen közösségekbe, az átért zűrzavarok után visszanyerhessék emberi méltóságukat. Ez hazánk és minden más ország legjobb hagyományainak a része. Ezért annyira fontos minden olyan intézkedés, amely oktatással és helyi foglalkozási lehetőségek biztosításával önállóvá teszi a menekülteket, hogy az országainkba érkező férfiak, nők és gyerekek jobban hozzá tudjanak járulni az őket befogadó közösségek életéhez.

E beszédem után a marylandi Silver Springbe indulok, hogy találkozzak egy csapat elkötelezett amerikaival, akik az egyik áttelepítő központunkban segítenek a menekülteknek beintegrálódni új, amerikai közösségükbe. És az utóbbi időben ezt a munkát elég csúnya politikai háttér-megnyilatkozások mellett végzik, egyesek az állampolgáraink elriasztására szánt, ámde minden alapot nélkülöző nyilatkozatokat tesznek a menekültkérdéssel kapcsolatban.

Hadd legyek nagyon-nagyon világos: fenntarthatjuk a legmagasabb biztonsági szintet és ugyanakkor legjobb amerikai hagyományaink szellemét is, amellyel nagyszerű országunkba fogadjuk a segítségünkre szorulókat. Mi ilyenek vagyunk. Így cselekszünk. Így írtuk a történelmünket. És ne merjünk hátat fordítani a jövő embereinek, az azonos esélyre pályázó nemzedékeknek! Képesek vagyunk rá, hogy megvédjük magunkat, s emellett olyan ország maradjunk, amely szívesen látja a bevándorlókat.

S ezért most Silver Springben találkozni fogok egy csapat újonnan érkezett bevándorlóval is—néhányan már egész otthonosan érzik magukat—hogy hallhassak a tapasztalataikról, és biztosíthassam őket arról, hogy országunk szívesen látja őket.

A menekültválság ugyanis nem csupán szír gond, nem is csak közel-keleti, európai vagy afrikai probléma. Történelmi léptékű és mértékű, globális kihívás, amely próbára teszi értékeinket, magabiztosságunkat és magát az emberségünket is. Mindent tőlünk telhetőt meg kell tennünk azért, hogy megfelelően kezeljük, s a leghatékonyabb válasz, barátaim, az, hogy megpróbálunk békét teremteni.

A tavalyi év végén azt mondtam a Külügyminisztériumban a szír válsággal foglalkozó kollégáimnak, hogy elegem van abból, hogy kiálljak, és azzal kérkedjek, hogy a menekültek ellátása terén mi vagyunk a legbőkezűbb adományozók. Írj egy csekket, segíts vele a menekülteknek—ez így mehet a végtelenségig. Továbbra is írjuk a csekkeket, fel tudunk állítani egy új tábort is. A kérdés azonban az, hogy tudunk-e békét teremteni és véget tudunk-e vetni ennek a nem szűnő menekültáradatnak. Az elmúlt négy és fél év során 20 szír közül egyet megöltek vagy megsebesítettek. Öt közül egy menekült. Minden második lakóhelye elhagyására kényszerült. A reális helyzet az, hogy ez a válság nem fog véget érni, a Libanonra, Jordániára és Törökországra nehezedő nyomás nem fog megszűnni, nem szakad meg a Görögországba és Bulgáriába, s azokon keresztül Európába és Németországba tartó menekültáradat—e válságnak nem lesz vége, hacsak a konfliktus maga meg nem oldódik. Egyetlen személy áll ennek útjában, és ez Bashar al-Aszad.

Ezért stratégiánk harmadik pillére a szíriai válság lecsillapítása, ami csakis politika átmenet útján történhet. Minden vezető, akivel beszélek, azt mondja, hogy katonai megoldás nincsen, lennie kell politikai megoldásnak. Azaz talán ülhet ott az ember és vitatkozhat, hogy de, van politikai megoldás, aztán úgy járhat, ahogy a római történész, Tacitus írt Karthágóról: „Sivatagot csináltak, s ezt békének nevezték”, persze. Ha viszont egyben akarjuk tartani az országot, ha vissza akarjuk állítani azt a világi, egységes Szíriát, amilyen valaha volt, ha úgy akarjuk összehozni az embereket, hogy a szunniták és a síiták, a drúzok, az iszmáiliták és a keresztények mind együtt éljenek, akkor politikai átmenetre és politikai rendezésre van szükség.

Tavaly novemberben, Bécsben az Egyesült Államok és a Szíriát támogató Nemzetközi Csoport (International Syria Support Group) tagjai végül megállapodtak egy sor konkrét lépésben, hogy megakadályozzák Szíria kivérzését, előmozdítsák a politikai átmenetet, elszigeteljék a terroristákat, s hozzásegítsék a szíreket, hogy megkezdhessék országuk újjáépítését.

Most ma, itt Önök előtt állva nem mondhatom azt, hogy ez működni fog. Tudom, hogy miként működhetne, ehhez azonban egymással konfliktusban lévő országok együttműködésére lenne szükség. Hatalmas eredmény volt, hogy Szaúd-Arábiát és Iránt rá tudtuk venni, hogy csatlakozzanak a tárgyaláshoz, s fontos, hogy mindketten azt mondták, nem engedik meg, hogy jelenlegi nézeteltéréseik akadályozzák a rendezés érdekében folyó munkát.

Decemberben mi és az ENSZ BT többi tagja határozatban hagytuk jóvá a bécsi támogató csoport, a Szíriát támogató Nemzetközi Csoport munkáját, így a globális közösség teljes súlyával támogatja a folyamatot.

Tehát először fordult elő, hogy minden fontos nemzetközi szereplő egy asztal köré ült, ahol adott tárgyalási menetrend szerint folytak a felelős ellenzék és a szíriai kormány közötti tárgyalások. És a felek kemény munkájának a gyümölcse, hogy e hónap vége felé, január 25-én ismét megindulnak a tárgyalások.

Nehéz lesz! Jóhiszemű erőfeszítésekre lesz szükség Oroszország, Irán, s minden résztvevő részéről, hogy az átmeneti egységkormány felállítására szólító Genfi Nyilatkozat érvényesítése felé tereljék az ügyet. De nem szabad elfelejteni, hogy még Irán is jelentősen hozzájárult a párbeszédhez, egy olyan béketervezettel, amelyben egységkormány felállítása, az alkotmány reformja, tűzszünet, és választást rendezése szerepelnek. És a bécsi támogató csoport részben ezt fogadta el.

A béke útjában mindig lesznek akadályok. Legalább egy mindig akad. Gondoljanak a befagyott konfliktusokra világszerte. Egyértelmű azonban, hogy szükség van a rendezésre. Minél jobban haladunk e cél felé, annál könnyebb lesz összehozni a valóban hatékony, tartós és egységes Daesh-elleni fellépést.

A Daesh-nek hasznára van, ha a nagyhatalmak egymás között civakodnak. Támadjon csak egy űr az irányításban, máris rengeteg rossz-szándékú ember akad, aki be tudja tölteni.

A Szíriát és Irakot érintő törekvéseink mellett egyik főbb prioritásunk Irán és a tavaly nyáron Bécsben elfogadott Közös Átfogó Cselekvésterv (Joint Comprehensive Action Plan/JCPOA) megvalósítása.

A JCPOA egy tervezet arra, hogy minden utat elvágjunk, amelyen Irán atomfegyverhez juthatna.  A megállapodás nyomán Irán már jó úton halad, kritikus fontosságú elemeket távolít el nukleáris létesítményeiből. Éppen tegnap számolt be nekem a külügyminiszter arról, hogy a plutónium termelésére alkalmas nukleáris reaktorból már eltávolították a reaktor magját, a következő órákban pedig feltöltik betonnal és szétrombolják. Minden dúsított anyagukat hajóra rakták és Oroszországba szállították feldolgozásra. Az egy nap alatt kivitt szállítmány megháromszorozta azt a korábban két-három hónapra becsült időt, ami alatt Irán egy darab atomfegyver előállításához elegendő, fegyver-minőségű urániumot tudna előállítani; s annak a műszaki egyenletnek is fontos része, amely a következő évtized vonatkozásában legalább egy évre nyújtja a kitörési időt.

Időközben a NAÜ kialakítja a megfelelő képességeket ahhoz, hogy Irán lépéseit ellenőrizhesse. A következő 25 évben pedig a legkisebb feldolgozott uránium-részecske útját is követni fogjuk, a bányától a malmon át a gázig és a sárga lepényig, a centrifugáig és a hulladékig. S amíg érvényben van ez a megállapodás, a kiegészítő jegyzőkönyv is vonatkozik Iránra, amelynek értelmében ha bármikor felmerül a gyanú, hogy az atomsorompó-szerződéssel ellentétben álló tevékenységet folytatnak, jogunk lesz ellenőrizni.

Biztosíthatom Önöket, hogy továbbra is szoros figyelemmel kísérjük majd e megállapodás végrehajtását, mert igen, egzisztenciális kérdések forognak kockán. És gondoskodni fogunk arról, hogy a nukleáris fegyverrel rendelkező Irán víziója ne fenyegethesse többé a közel-keleti békét és biztonságot; de nem elhanyagolható az sem, hogy Irán beleegyezett abba, hogy aláveti magát ennek, beleegyezett, hogy megteszi ezeket a lépéseket, s beleegyezett, hogy nem épít atomfegyvert.  A megvalósítás napja, amely akkor lesz, amikor Irán bebizonyítja, hogy kielégítő módon leépítette nukleáris programját és érdemes arra, hogy elkezdjük könnyíteni a szankciókat, már igen közeli—valószínűleg a most következő napok egyike. És meggyőződésünk, hogy amikor sor kerül erre, mi is és partnereink a világ más tájain nagyobb biztonságban lesznek.

Nos, bármely megállapodás csak akkor működik, ha teljes körűen végre is hajtják. Ez átvisz engem a következő 2016-os prioritásunkhoz, amely a múlt hónapban Párizsban kapott lendületet, ahol csaknem 200 ország—hogy pontos legyek, 186 ország; 195 volt jelen, de 186 nyújtott be tervet a széndioxid-kibocsátás világszintű csökkentésére. Tehát közel 200 ország gyűlt össze, hogy történelmi megállapodásra jussanak az éghajlatváltozással kapcsolatban. A megállapodást az tette lehetővé, hogy az Egyesült Államok és Kína addig példa nélkül álló módon együttműködött az éghajlati kérdésekben. Erre Obama elnök javaslatára került sor, aki szerint inkább vonjuk be Kínát is, hogy őt is a tárgyalóasztalhoz hozhassuk, ahelyett, hogy kimaradjon belőle, mint a klímaváltozással kapcsolatos eddigi tárgyalások során történt. Így Kína és az Egyesült Államok egymás mellett állva, jóval a párizsi megbeszélések előtt bejelentette, hogy mik lennének a csökkentéssel kapcsolatos célkitűzéseik, s az összes többi országot is arra bíztatták, hogy sürgősen jelentsék be a széndioxid-kibocsátásra vonatkozó saját célkitűzéseiket.

Hallhatták, hogy az Elnök tegnap azt mondta, hogy aki ezt nem érti meg, aki vitatja, hogy valóban ez történik, vagy egyszerűen csak tagadni akarja, az nagyon-nagyon magára marad. Az Elnök ezt mondta. Mivel katonáink, szakértőink, tudósaink, az emberek szerte a világon saját szemükkel láthatják, és tapasztalhatják az éghajlatváltozás hatásait. A párizsi megbeszélések olyan tervet hoztak létre, hogy az lépést tartson a technika fejlődésével, s az idő múlásával egyre erősebbé váljék. A megállapodás félreérthetetlen üzenetet küld mind a kormányoknak, mind a versenyszférának. Ebben rejlik a megállapodás ereje.

Egyikünk sem abban a hitben ment Párizsba, hogy ott elérjük a melegedés 2C° alatt tartását, ami ahhoz kell, hogy ne álljon be a fordulópont. Ezt tudtuk. De azt is tudtuk, hogy ha közel kétszáz ország áll elő egy tervvel, s mindannyian egyetértenek a csökkentésben, mindannyian az alternatív, megújuló, tiszta energia irányába mozdulnak, akkor a piac egésze félreérthetetlen üzenetet kap. Párizs üzenete az, hogy a világ jövője érdekében most kell vállalnunk, hogy a tartós átmenetet indítunk az új, alacsony-széntartalmú energiaforrások használata felé. És annak alapján, amit látok, a miniszterelnökök, kormányzók, polgármesterek szerte a világon meghallották és politikájukba építették ezt az üzenetet, s ugyanígy tettek az energetikai vállalatok és a befektetők, a feltalálók és a vállalkozók, valamint a fogyasztók és a civil társadalom is.

Most éberen kell ügyelnünk arra, hogy itt az Egyesült Államokban és világszerte ne lankadjon a nyomás, hivatalosan is fogadják el a megállapodást, tegyenek merész és innovatív lépéseket, kezdjük meg az átmenetet a tisztább energiaforrások felé, s minden lehetséges módon igyekezzünk csökkenteni a széndioxid-szennyezést, beleértve a Montreáli Jegyzőkönyv kiegészítését is a halogénezett fluorozott szénhidrogének csökkentésével.

Nos, ez a lendület kedvező ránk nézve! Mégpedig azért, mert a világ kezdi végre megérteni, hogy az éghajlatváltozás megfékezése nem csupán a környezetünk és az egészségünk miatt fontos; nem is csupán a társadalmunk miatt, amit mi, vezetők már jó ideje mondogatunk magunknak, hanem azért is, mert az éghajlatváltozás elleni fellépés arra is késztet, hogy kihasználjuk a világon valaha látott, egyik legnagyobb gazdasági lehetőséget. Ez egy gazdasági aranybánya! Massachusettsben jelenleg a környezetvédelmi és tiszta-energia szektorban nő a leggyorsabban a foglalkoztatottság, és ez igaz a világ számos más részére is. Több munkahelyet hozunk itt létre, mint a régi energiatermelő szektorokban. 2035-ig pedig közel 50 billió dollárt fogunk befektetni a tiszta energiába, amelynek nagy része az előállítására megy majd. Amióta Obama elnök hivatalba került, a korábbiakhoz képest meghúszszorozódott a napenergiát és megháromszorozódott a szélenergiát előállító berendezések telepítése.

Gazdaságunk újabb támogatást kap, ha a Kongresszus jóváhagyja a világgazdaság 40 százalékát magába foglaló kereskedelmi megállapodást, a Csendes-óceáni Partnerséget (Trans-Pacific Partnership/TPP), ami szintén a következő év prioritása. Hét évig tartó tárgyalások után, 2015-ben az Egyesült Államok a Csendes-óceán mentén fekvő 11 másik országgal együtt a TPP-tárgyalások végére ért. A TPP magasabb szintű munkaügyi és környezetvédelmi előírásokat tartalmaz bármely eddigi kereskedelmi megállapodásnál. A globális GDP negyven százalékát képviseli. Azzal támogatja az amerikai jólétet, hogy visszaszorítja az exportunk útjában álló akadályokat, s több és jobban fizető munkahelyet teremt. Amint az Elnök tegnap este mondta, tizennyolcezer exportra szánt amerikai termékről vesz le különféle adókat. Az ázsiai-csendes-óceáni térség kereskedelmét is átformálhatja az elkövetkező évekre. Ez növeli a biztonságot. A TPP rendkívül fontos tényező abban, hogy az Egyesült Államok ismét egyensúlyba kerüljön a térségben, s az amerikai vezető szerep tért nyerjen a világ egyik legnagyobb feltörekvő piacán.

Az a helyzet, hogy az utolsó néhány év munkájával szerintem a világ minden táján elindítottuk a haladást. Afrikában helyi partnerekkel dolgozunk azon, hogy kiképezzük a jövő vezetőit, fokozzuk a villamos energiához való hozzáférést, növeljük az élelmiszer-biztonságot, és kezeljük az országokat meggyengítő konfliktusokat. Különmegbízottaink tevékenykednek a Nagy Tavak vidékén, Szudánban, Szomáliában és máshol is. Mindezekkel a Boko Haram és az Al-Shabaab jellegű szervezeteket igyekszünk visszaszorítani, s mondhatom, hogy van előrelépés, sikerülni fog.

Jó példa az is, amit az ebolával kapcsolatban tettünk. Egy évvel ezelőtt, karácsonykor azt jósolták, hogy egymillió ember fog meghalni benne, de nem így történt. Közbeléptünk, s az Egyesült Államok hadseregének, valamint az Elnök azon döntésének köszönhetően, hogy több-ezer katonát odaküldött, megfelelő körülményeket teremtettünk az ellenlépésekhez. Így az ebolát igen gyorsan a kellemetlenség szintjére szorítottuk, talán meg is szüntettük. Óriási haladást értünk el a HIV/AIDS terjedésének lelassításában is, s már csaknem ott tartunk, hogy tanúi lehetünk az első AIDS-mentes afrikai nemzedék megszületésének.

Latin-Amerikában kinyújtottuk a kezünket a kubaiak felé, 54 év után felújítottuk diplomáciai kapcsolatunkat. Kolumbiát is támogatjuk, amely megpróbál véget vetni a FARC lázadó csoporttal évtizedek óta folyó küzdelmének—azt hiszem, mintegy 50 éve folyik, ez a bolygó leghosszabb ideje tartó küzdelme. Ide is küldtünk egy különmegbízottat, hogy segítsen a tárgyalásokban.

Közép-Ázsiában Ghani afgán elnökkel és Abdullah afgán kormányfővel szoros együttműködésben dolgozunk az országot érintő biztonsági kérdéseken, s azon, hogy Afganisztán tovább haladhasson a felé a biztonságosabb és jobb jövő felé, amit népük érdemel. Tizennégy éve folyik ez, emberek! Amikor 2001-ben hozzáfogtunk, még egymillió gyerek sem járt iskolába, lányok meg csaknem egyáltalán nem. Most már nyolcmillió felé jár ez a szám, s 40 százalékuk lány. S tíz év alatt az akkor tízéves gyerekek mára húszévesek lettek. Ők fogják megváltoztatni az országukat. Nekik már mások az esélyeik.

Európában szövetségeseinkkel együtt szilárdan kiállunk egy demokratikus és szuverén Ukrajna támogatása mellett, s erőteljes, megnyugtató üzenetet küldünk arról, hogy betartjuk a kollektív védelemre vonatkozó NATO-ígéretet.

Tehát mozgalmas év lesz az idei. De tudjuk, hogy a világ számára rendkívül fontos az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepe, amit–mint beszédem elején mondtam–mi szívesen vállalunk. Ebben nem is lesz változás. Sok tekintetben, nos, nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy lelassuljunk. Ebben az utolsó évben biztosan nem fogunk.

Néha elfeledkezünk arról—itt Amerikában biztosan—hogy a történelem valójában nem négy vagy nyolc éves szakaszokra tagolódik. A világ többi része nem az Egyesült Államok választási ciklusaihoz igazodik. Obama elnök arra utasított minden kormánytisztviselőt, hogy tartsuk szem előtt a jövőt. Végső soron biztosítanunk kell, hogy a következő elnök is támaszkodhasson az elmúlt hét év sikereire, folytathassa folyamatban lévő erőfeszítéseket, és profitálhasson mindazon előrelépésekből, amelyért nemzetünk oly sok területen megküzdött.

Ez nem új koncepció. Az az ember, akiről e termet elnevezték—Abraham Lincoln—1861-ben, első State of the Union beszédében azt mondta a Kongresszusnak: „A mai harc nem csak a mának szól, de egy határtalan jövőnek is”.

Annak ellenére, hogy sok bizonytalansággal kell szembenéznünk, azt mondhatom Önöknek—s ezt úgy mondom, mint aki sok évet eltöltött a közszolgálatban, ahogy Padilla vezérőrnagy úr is említette—én optimista vagyok! Él bennem a jövő iránti bizalom, mert tudom, hogy egy valami állandó: mi a cselekvő emberek országa vagyunk, mely egy akkori világbirodalom elleni forradalomban fogant. Túléltük fővárosunk felégetését, a rabszolgaság szégyenét, a pusztító polgárháborút, a nagy gazdasági világválságot, két globális konfliktust, az elhúzódó katonai összecsapásokat Koreában, Vietnamban, és a Perzsa-öböl mentén, egy szuperhatalom rivalizálását, négy elnökgyilkosságot, a New Yorkot, Washingtont, Bostont, Kaliforniát, és sajnos más helyeket is ért terrortámadásokat. Sokkal többet is kibírtunk.

Nyilvánvalóan egy ország sem tökéletes. Mi sem vagyunk azok. Nincs a Földön olyan ország, mely valaha is azzá válhatna. De rugalmasak vagyunk. És erősek is. És azt hiszem, ugyanolyan erősek vagyunk most is, mint bármikor. Ha továbbra sem vonjuk ki magunkat; ha bízunk a diplomáciában, ha hiszünk abban, hogy érdemes párbeszédre törekednünk s a válsághelyzetek elkerülésén dolgoznunk; ha továbbra is mozgósítunk szövetségeseink és barátaink támogatása érdekében világszerte; ha a leghatékonyabban használjuk fel a rendelkezésünkre álló külpolitikai eszköztárat; ha nem csak a következő év feladatain próbálunk túljutni, de a következő nemzedékek életét is megalapozzuk; nos, akkor azt mondom, hogy meg tudunk és meg is fogunk felelni annak a csodálatos örökségnek, amit kaptunk, s lehetővé tesszük, hogy az utánunk következők is ugyanígy tegyenek.  Ezért vannak Önök itt. Ezért viselnek egyenruhát. El kell fogadnunk, hogy ez a mi felelősségünk. Biztos vagyok abban, hogy így teszünk, és hogy sikeresek leszünk. Nagyon, nagyon köszönöm! (Taps)

Forrás: Remarks on the United States Foreign Policy Agenda for 2016 | John Kerry, Secretary of State | National Defense University | Washington, DC | January 13, 2016

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.