OBAMA ELNÖK BESZÉDE A VILÁG IGAZAI DÍJÁTADÓ ÜNNEPSÉGEN

A Fehér Ház | Sajtószóvivői Hivatal | Azonnali közlésre

Izrael Állam Nagykövetsége |Washington, DC | 2016. január 27.|

AZ ELNÖK: Köszönöm. Köszönöm. (Taps) Erev Tov.

A Talmud tanítása szerint ha valaki elpusztít egy életet, mintha egy egész világ pusztulna el, s ha valaki megment egy életet, mintha egy egész világ menekülne meg.

Milyen rendkívüli megtiszteltetés, hogy itt lehetek Önökkel, amikor négy Világ Igazát tüntetnek ki, kiknek bátorsága megmentett életekkel—egy gyermekével, egy menekültével és egykori bajtársakéval—mérhető, s akik e tettükkel segítettek megmenteni a világunkat.

Sok beszédet mondok. Igen ritkán tölt el ilyen alázat, amelyet most nem csupán az előttem beszélők ékesszólása, de a ma ünnepelt, fennkölt tettek miatt érzek.

Steven Spielberg, kedves barátom, köszönöm nagylelkű és megindító szavaidat. Arról beszéltél, hogy mennyire fontos volt a számodra, hogy megtaláld és jóra használd a saját hangodat, s tudom, hogy a munkáid—akár a Schindler listája és hasonló remekművek, akár a Holokauszt Történeti Alapítvány segítségével kitartóan megörökített történeteid—mélyen személyesek. Steven azt mondta egyszer, hogy arra született, hogy elmondja a Soá történetét, mely olyan gyerekkori emlékekben gyökeredzik, amelyekből most adott ízelítőt: elveszített rokonok, a családban hallott történetek. Steven, az egész világ hálás azért, hogy meglelted a hangodat, s hogy ennyire jóra használtad. Nemzedékek során fenn fog maradni. Ezért mindannyiunk nevében hálásak vagyunk neked!

Dermer Nagykövet Úr és Mrs. Dermer, Nina Totenberg, barátaink az Izraeli Nagykövetségről és a Yad Vashemből, köszönöm, hogy a vendégeik lehetünk ma.

Hadd mondjam el, hogy gondolatainkban ma ott vagyunk Simon Peresz korábbi izraeli elnök mellett is. A hét elején alkalmam volt beszélni vele. Köszönetet mondtam a barátságáért, amely személy szerint mindig igen sokat jelentett nekem. És ismét megköszöntem azt is, hogy ilyen ragyogó példát mutatott a vezetői szerepről. Rendkívüli életével—a Haganában, s mint Izrael Állam egyik alapító atyja, aki soha nem adta fel a béke ügyét, s mint az országaink közötti szövetség megtestesítője—Simon mindannyiunkat inspirál. S itt ma este mindannyiunk –izraeliek, amerikaiak, a világ népei—nevében, gyors és teljes felépülést kívánunk neki.

Szeretném megemlíteni azt is, hogy Tennessee kiváló államának két kitűnő szenátora is jelen van. Tudom, ritka eset, hogy egy állam valamely különleges szülöttjének ilyen megtiszteltetésben van része, de említésre méltónak találom, amit ez mutat: a Kongresszus mindkét pártja szilárdan támogatja Izrael állam biztonságát és jólétét. S tesznek is érte minden egyes nap.

A túlélőknek, az Igazak családjainak és azoknak, akiket megmentettek, a tisztelt vendégeknek (azt mondom): a Világ legújabb Igazainak a tiszteletére gyűltünk össze, s hogy bizonyítsuk, hogy „sohasem felejtünk”, s nem csak ezen az emléknapon, de soha és semmikor sem.

Az ilyen pillanatokban, a kitüntetettek rendkívüli történeteit hallgatva rám törnek régi pillanatok, amikor a holokauszt történetével és borzalmaival találkoztam. Amint cseperedtem, hallottam a történeteket a nagybátyámról, aki részt vett a Buchenwaldhoz tartozó Ohrdruf felszabadításában, s akit annyira megrendítettek az ott látott szenvedések, hogy—amint a nagymamám mesélte—hazatérte után hat hónapig nem szólt senkihez, csak ült fenn a padláson. Képtelen volt feldolgozni a borzalmakat, amelyeknek szemtanúja volt.

Később alkalmam nyílt arra, hogy kedves barátommal, Elie Wiesellel együtt magam is elmenjek Buchenwaldba, és lássam a kemencéket, a „kis tábort”, ahol fiatal fiúként raboskodott. Túlélőkkel állhattam a varsói gettóban. Majd a rendkívüli megtiszteltetés, amikor Lau rabbival járhattam végig a Yad Vashemet, s láthattam az elvesztettek, az áldott emlékűek arcát, hallhattam a hangjukat. S azután, amikor saját lányaimat vittem el a Holokauszt Múzeumba—mert a gyerekeinknek tudniuk kell a történelem e fejezetéről, s hogy soha többé nem ismétlődhet meg!

A ma kitüntetett négy ember élete lelkiismeretünkhöz és erkölcsi felfogásunkhoz szól. Történeteik hallatán fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy hasonló körülmények között mi hogyan cselekedtünk volna. Mit tettünk volna, ha Isten megkérdezi, hogy hol vagyunk? Tudtunk volna olyan szeretetet tanúsítani, mint Walery és Maryla Zbijewski? Őket akkor Varsóban lelőhették volna azért, hogy otthonukba fogadtak egy ötéves kislányt. Ők mégis sajátjukként viselték gondját, menedéket, biztonságot adtak neki; a külvilág tébolyától a családi pillanatok és a zene melegségével óvták, amíg édesanyja vissza nem tért.

Meg lenne-e bennünk Lois Gunden rendkívüli együttérzése? Azt írta, hogy egyszerűen csak a szeretet egy sugarát akarta adni ezeknek az oly sok mindent átélt fiataloknak. S ez a szeretetsugár mindig ott ragyogott, amikor annyi zsidó gyereknek adott fedelet és táplálékot, amennyinek csak tudott, s máig ott él azok családjaiban, akiket megmentett.

Élne-e bennünk Roddie Edmonds törzsőrmester bátorsága? Tudom, hogy az édesapjuk azt mondta, hogy csak a kötelességét teljesítette, de ő bizony messze túlment azon, mint a többiek is, akik hasonlóképpen tettek. Amikor választania kellett, hogy katonatársait menti-e, vagy a saját életét, Roddie farkasszemet nézett a gonosszal, s odaállt a náci elé. Erkölcsi iránytűje sohasem ingott meg! Hűséges volt a hitéhez, s ezzel kétszáz amerikai zsidó katona életét mentette meg. Ez igen tanulságos lecke nekünk, keresztényeknek. Nem tudom elképzelni, hogy valaki jobban kifejezhesse a kereszténységét, mint hogy azt mondja, hogy „én is zsidó vagyok”.

Azért teszem fel mindezeket a kérdéseket, mert bár a holokauszt egyedülálló, a történelemben páratlan bűn, a gyűlölet csirái, amelyek következtében kialakulhatott—az arroganciával párosult tudatlanság, az együttérzést elfojtó közöny—ezek mindig velünk voltak. Meggyökeresedtek a kultúrákban, a hitekben, nemzedékek sorában. A Nagykövet úr említette Káin és Ábel történetét. Ez mélyen bennünk van. Elsősorban a változások idején, a szorongások és bizonytalanságok közepette hajlamosak vagyunk rá, hogy túl könnyen engedjünk annak a primér vágynak, hogy valaki mást—valakit, aki más, mint mi—okoljunk a bajainkért.

Itt ma szembesülünk azzal a realitással, hogy az antiszemitizmus világszerte előretörőben van. Ez tagadhatatlan.  Amikor azt látjuk, hogy a zsidók sorra elhagyják az európai nagyvárosokat, ahol nemzedékek óta él a családjuk, mivel már nem érzik magukat biztonságban; amikor Mumbaitól a kansasi Overland Parkig támadások érik a zsidó központokat; amikor horogkeresztek jelennek meg a főiskolai kampuszokon; amikor ezeket és még sok hasonlót látunk, nem maradhatunk némák.

Ha megtámadnak egy hitet, az támadás minden hit ellen. Támadás az oly sok hit középpontjában álló aranyszabály ellen, miszerint úgy kell bánnunk másokkal, ahogy magunkkal is tennénk. Nekünk, amerikaiaknak különösen tudnunk kell, hogy ez támadás a sokszínűségünk ellen, azon eszme ellen, hogy az eltérő hátterű emberek élhetnek és boldogulhatnak együtt. És ezért igaza volt az apjuknak: mindannyian zsidók vagyunk. Mivel az antiszemitizmus a gonosz lényegének a kicsapódása, a kifejeződése, amely már igen sokat szerepelt az emberi történelemben, s ha nem lépünk fel ellene, nem teszünk a gonoszság más megnyilvánulásai ellen sem. Amikor valahol pusztán azért támadnak rá valakire, mert zsidó, mindannyiunknak úgy kell válaszolnunk, mint Roddie Edmonds tette: „Mindannyian zsidók vagyunk”.

Tudjuk, hogy sohasem leszünk képesek rá, hogy minden elméből kitöröljük gyűlöletet. Nem tudjuk teljesen kiirtani az antiszemitizmus csapását. De az Igazakhoz hasonlóan minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk érte. Ez mindannyiunk felelőssége.

Természetesen a kormánynak is van felelőssége. Elnökként gondoskodtam róla, hogy az Egyesült Államok az antiszemitizmus elleni harc élén járjon. Ezért szerveztük meg Izraellel és a világ országaival együtt az ENSZ első antiszemitizmussal foglalkozó közgyűlését. Ezért bíztattuk a többi országot is arra, hogy a veszélye ellen jelöljenek ki különmegbízottat, ahogyan mi tettük.

Ezért történt, hogy amikor Magyarországon tervbe vették, hogy szobrot állítanak egy második világháborús antiszemita vezetőnek, elsősorban mi igyekeztünk meggyőzni a kormányukat, hogy álljanak el ettől. Országaink viszonyában ez nem marginális kérdés, hanem a jó magyar-amerikai kapcsolatok fontos feltétele, s ezt értésükre is adtuk.

Ezért ha egy adott izraeli politika miatt világszerte odáig mennek a vélemények, hogy kétségbe vonják Izrael létezésének a jogát; amikor Izrael terrorizmussal szembesül, akkor mi erőteljesen és büszkén kiállunk és megvédjük szövetségesünket, megvédjük a barátunkat, megvédjük Izrael zsidó államát. Amerika most és mindörökké rendíthetetlen elkötelezettséggel viseltetik Izrael biztonsága iránt. És ahogy máskor is mondtam, alapvető erkölcsi kudarcot jelentene, ha Amerika megtörné ezt a kapcsolatot.

Minden országnak, amely értékeli a sokszínűséget, a toleranciát és a pluralizmust, fel kell emelnie a szavát, ha bárhol és bármikor támadás ér zsidókat, vagy más vallási kisebbségek tagjait. Az utóbbi években Franciaország, Németország és Nagy-Britannia vezetői határozottan kiálltak az antiszemitizmus ellen. Izraelben Rivlin elnök ékesszólóan beszélt arról, hogy mennyire fontos a tolerancia és az elfogadás—zsidó és arab részről egyaránt.

A kormányoknak eközben kötelességük, hogy gondoskodjanak a holokauszt túlélőiről, hogy azok, akik megélték e borzalmakat, életük arany alkonyán ne szűkölködjenek. A Fehér Ház kezdeményezése alapján mi azon dolgozunk, hogy itt, az Egyesült Államokban javítsunk az erre szoruló túlélők ellátásán. A támogatásunkkal létrejött kompenzációs alapból végre kielégítettük az igényeket, így még több, a holokauszt alatt Franciaországból deportált zsidó részesült belőlük, köztük az Amerikában élő túlélők is.

De az előttünk álló feladatok nem csak a kormányokra várnak. Minden vallási közösségnek van bennük felelőssége. Ahogyan minden vallási közösség felemeli a szavát azok ellen, akik kiforgatják, s a terror és az erőszak igazolására használják fel a hitüket, ugyanúgy minden hit híveinek fel kell emelniük a szavukat, ha a vallásuk értelmezése rút irányt vesz. Így tehát azok ellen is szót kell emelniük, akik a zsidók vagy bármely más hitűek elleni előítéletek igazolására használják a vallásukat.

Tudjuk, hogy voltak muzulmánok—az albánoktól az arabokig—akik védték a zsidókat a náciktól. Marokkóban a világ muzulmán-többségű országainak a vezetői most tartottak egy csúcstalálkozót a vallási kisebbségek védelme érdekében, beleértve a zsidókat és a keresztényeket is. Őszentsége Ferenc pápa erőteljes szavakkal lépett fel az antiszemitizmus ellen, mondván, hogy „mint Isten teremtménye, származásától és vallási nézeteitől függetlenül minden emberi teremtmény a testvérünk”. Az ilyen szavakra kell odafigyelnünk! S bárkinek, aki vallási vezetőnek tartja magát, ezt az elképzelést, ezt az igazságot kell hirdetnie.

S végezetül mindannyiunk felelőssége, hogy szót emeljünk, gyermekeinknek megtanítsuk, hogy mi a helyes, és megvizsgáljuk saját szívünket. Erre tanítottak bennünket a ma kitüntetett Igazak, erre tanított maga a holokauszt: Hol vagy? Ki vagy?  Ezt a kérdést teszi fel nekünk a holokauszt. Még a veszély perceiben is, még akkor is, amikor a saját életünket féltjük, gondolnunk kell arra, hogy egyikünk sem tehetetlen. Mindig van választásunk! S ma a legtöbbünk számára nem jár akkora veszéllyel, hogy kiálljon az intolerancia ellen, mint azoknak jelentett, akik előtt ma fejet hajtunk. Nem jár bebörtönzéssel, nem kell puskatorokba néznünk. Annyit kell tennünk, hogy felemeljük a szavunkat. Annyit jelent, hogy szilárdan kiállunk. Tudjuk, hogy a gonoszságot az élteti, ha tétlenek maradunk.

Úgy kell tehát élnünk, hogy megmutassuk: tényleg tanultunk a múltból. Ennek értelmében el kell utasítanunk a közönyt. Empátiára kell törekednünk, s magunkat kell látnunk másokban; magunkévá kell tennünk a kívülállók, a kisebbségek ügyét, legyenek keresztények vagy zsidók, hinduk vagy muzulmánok, vagy hitetlenek; legyenek országunk szülöttei vagy bevándorlók, legyenek izraeliek vagy palesztinok.

Ez annyit jelent, hogy fel kell lépnünk a vakhit bármely megnyilvánulása ellen, el kell nyomnunk legsötétebb ösztöneinket, és nem szabad engednünk, hogy a tribalizmus legyen közösségeink és politikánk egyetlen értéke. Annyit jelent, hogy meg szívlelnünk a Tórában gyakran ismételt tanulságot: fogadjuk szívesen az idegent, mert valaha magunk is idegenek voltunk. Így valósulhat meg, hogy soha nem feledünk: nem csak azzal, hogy megőrizzük a holokauszt tanulságait, hanem cselekedeteinkkel is. Ahogy Mózes ötödik könyve tanít minket, „Tzedek, Tzedek tirdof”, azaz „Az igazságra, és csakis az igazságra törekedj!”

Befejezésül szeretnék elmondani valamit, ami tudomásom szerint egy zsidó legenda. E szerint minden nemzedékben 36 nagyon derék ember születik. Ők oly tiszteletreméltóak, annyira tele vannak együttérzéssel, hogy az ő jó munkájuk tartja életben a világot. Lamed Vovniknak hívják őket, s a legenda szerint nélkülük összeomlana a társadalom. Nem tudjuk, hogy kik ők. Teljesen megkülönböztethetetlen, hétköznapi emberek–mint Walery és Maryla és Lois és Roddie. A tömegben nem feltétlenül ismernénk fel őket. De azt hiszem, hogy az ő generációjukhoz—Schindler, Wallenberg és Karski nemzedékéhez—sokkal több kellett harminchatnál. Abban a nemzedékben huszonhatezernél több Világ Igazának kellett lennie. Hősök millióira volt szükség, akik nem maradtak tétlenek, kiálltak és visszaütöttek.

Mindannyian arra törekszünk, hogy méltóvá váljunk az ő példájukhoz, mi legyünk saját nemzedékünk Lamed Vovnikjai, tegyünk meg egymásért, amit tudunk, öleljük magunkhoz az egész emberiséget, s ezzel mentsük meg a világunkat. Az elvesztettek emléke legyen áldás. S országokként és egyénekként törekedjünk egyaránt arra, hogy a világ igazai között legyen a helyünk.

Isten áldja Önöket! Isten áldja az Amerikai Egyesült Államokat! Isten áldja Izrael államot! (Taps)

Forrás: Remarks by the President at Righteous Among Nations Award Ceremony |The White House |Office of the Press Secretary |For Immediate Release |January 27, 2016 |Embassy of Israel |Washington, D.C.

 

This entry was posted in Foreign Policy, Society & Values and tagged , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.