KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE A MÜNCHENI BIZTONSÁGI KONFERENCIÁN

John Kerry külügyminiszter | Bayerischer Hof Szálloda | München, Németország | 2016. február 13.

Kerry külügyminiszter beszédet mond az 52. Müncheni Biztonsági Konferencián

Kerry külügyminiszter beszédet mond az 52. Müncheni Biztonsági Konferencián

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Köszönöm, Wolfgang. Nagyon köszönöm. Kösz, Wolfgang, hogy emlékeztetsz rá, hogy mindent, amit most teszek, utoljára teszem. (Nevetés.) Ez egy kicsit… bár attól függ, hogy mit is akarok tenni—talán mégse. (Nevetés.) Igazán nagyon örülök, hogy ismét itt lehetek Münchenben, s megoszthatom a gondolataimat az 52. Biztonsági Konferencia résztvevőivel.

Ha visszagondolunk 1963-ra, az első Müncheni Biztonsági Konferenciára, szerintem egyértelmű, hogy ez a fórum mindig a békére törekedett. S akkoriban itt, Németországban és másutt igencsak tombolt a hidegháború. A (berlini) fal az új valóság kőkemény jelzése volt. Szögesdrótok feszültek az ország szívében, sőt, valójában Európa szívében. S ez volt az az év, amikor Kennedy elnök a Rudolph Wilde téren beszélt, s mindazoknak, akik kételkedtek a szabad emberek eltökéltségében és bátorságában, azt üzente: „Jöjjenek csak Berlinbe!”

Az itt jelenlévők közül sokan nagyon-nagyon jól emlékszünk annak az időszaknak a ridegségére. Én még gyerek voltam. Apám az akkori berlini német főbiztos, James Conant jogtanácsosa volt, nekem pedig az a kiváltság jutott, hogy belöktek egy svájci iskolába. Tizenegy vagy tizenkét évesen azt sem tudtam, hol vagyok. Viszont saját szememmel láttam, hogy milyen volt a háborúból ocsúdó Európa. Csakis a háborúról folyt a szó, s arról, amit hátrahagyott. Gyakran lebicikliztem a Kurfürstendammon, s láttam a templomot, a tornyot, a kiégett Reichstagot. Tehát nagyon jól tudom, hogy mi volt itt.

S az is nyilvánvaló, hogy bár régen véget ért a hidegháború, most is szükség van ugyanazokra a tulajdonságokra, amelyek az akkoriakat átsegítették rajta—a szabadság védelmét és a béke előmozdítását szolgáló bátorság és eltökéltség ma éppen annyira fontos, mint fél évszázaddal ezelőtt.

Az is egyértelmű, hogy a jelenlévőknek nincs szüksége arra, hogy egy külügyminiszter, vagy Nagy-Britannia külügyminisztere, vagy Frank Steinmeier német külügyminiszter ideálljon, s hosszan sorolja a jelenlegi válsághelyzeteket. Igencsak nyilvánvaló, hogy a történelem folyamán talán sohasem volt dolgunk egyszerre ennyi konfliktussal, ennyi bukásra ítélt vagy bukott országgal, Kim Jong-unról, egy nukleáris programról s más, egyidejű kihívásokról nem is szólva. Tehát itt mindenki tisztában van ezzel. Különben nem lennének itt.

A Daesh terrorhadjárata pedig már messze túlterjedt Szírián és Irakon. A szír polgárháború, amely mára már több mint 250 ezer életet követelt, változatlanul dúl. Mi—így együtt—a második világháború óta bekövetkezett legsúlyosabb humanitárius válsággal állunk szemben Európában, amelyben ártatlan emberek—köztük sok nő és gyerek—vagy az országán belül rekedt élelem és gyógyszer nélkül, vagy menekülésre kényszerült.

A kétségbeesett menekültáradat már messze túllépett a Közel-Keleten. Mint tudjuk, az Európa ajtaján kopogó menekültek ötven százaléka már nem is Szíriából jön, hanem—gondoljanak csak bele—Pakisztánból, Bangladesből és Afganisztánból. Egész iparág létesült, hogy segítse a mozgásukat, egyes helyeken pedig valamiféle igen perverz politika mutatkozik: saját politikai céljaik érdekében adják vagy tagadják meg a szabad utat. Európára már eddig is bonyolult gazdasági, politikai és társadalmi nyomás nehezedett, s terhei most még tovább súlyosbodnak. S szeretném mindenki számára igen világossá tenni, hogy mi, amerikaiak nem üldögélünk a víz túlsó oldalán, azt gondolva, hogy mi valamiképpen immunisak vagyunk. Nem ülünk ott azt mondogatván, hogy „ez a ti gondotok és nem a miénk”—nem. Ez a mi problémánk is. Az USA megértette, hogy ez a veszély igen közel áll ahhoz, hogy az európai politika és életvitel puszta létét fenyegesse. Épp ezért veszünk most részt egy kulcsfontosságú hozzáférési útvonalat lezáró NATO feladat végrehajtásában, s azért igyekszünk Önökkel együtt más úton-módon is megfékezni ezt a hullámot, mert az talán megrongálhatná az egységes Európa szerkezetét.

Az az igazság, hogy az Európai Uniót a megalapítása óta eltelt minden egyes évtizedben próbára tették olyan külső és belső erők, amelyeknek a megosztottság volt az érdeke. Tudjuk, hogy sok európai számára már túlságosan nagy tehernek tűnnek a legújabb keletű kihívások, beleértve azokat az aggodalmakat is, miszerint az Egyesült Királyság esetleg kilép az EU-ból. Én azonban szeretném ismét elmondani, hogy Obama elnök, s mi, amerikaiak mindannyian biztosak vagyunk abban, hogy Európa—mint korábban már annyiszor—most is még inkább megerősödve kerül ki mindebből—feltéve, hogy egységes marad, és közösen kezeli e kihívásokat. Az Egyesült Államok számára nyilvánvalóan igen fontos az Önök sikere, mint ahogy az is, hogy egy igen erős Egyesült Királyság egy erős EU tagja maradjon. (Taps.)

Nos, hadd hangsúlyozzam… hadd hangsúlyozzam, hogy akik szerint transzatlanti kapcsolatunk felbomlóban van—avagy akik a felbomlásában reménykednek—nem tévedhetnének nagyobbat. Vagy elfeledkeznek arról, vagy soha nem is értették meg, hogy elsősorban miért jöttünk össze: nem csupán azért, hogy jó szélben egymás mellett vitorlázzunk, de azért is, hogy a viharokban egymásnak vethessük a hátunkat. Arról is elfeledkeznek, hogy a bennünket összefűző kötelékek nem csupán valami pillanatnyi helyzet szülte, gyenge szálak.  Ezek a demokratikus értékek—a szabadság, a tisztesség, az igazságosság, a jogállamiság—erős és időtálló kötelei.

Ez sehol sem mutatkozhat meg világosabban, mint a demokratikus Ukrajna iránti közös, megingathatatlan támogatásunkban. Önöket, európai partnereinket óriási elismerés illeti azért, hogy ilyen határozottságot mutattak, s a közös célért, amit kitűztek Oroszország ismétlődő támadásaival szemben. Biztos vagyok abban, hogy Európa és az Egyesült Államok továbbra is összhangban lesznek: fenntartják a szankciókat, ameddig szükség van rájuk, és megadják Ukrajnának a szükséges támogatást, amíg a minszki megállapodás teljes körű végrehajtása nem biztosítja az ország szuverenitását és területi egységét.

Nos, mi időről időre világosan elmondtuk, s hadd mondjam el ma itt újra: a szankciók nem öncélúak. Gondoljanak arra, hogy az iráni nukleáris megegyezés kérdésében mit tudtunk velük elérni. De arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy alapjában véve miért is vetettük ki őket: hogy kiálljunk Ukrajna alapvető jogaiért—a nemzetközi normáknak megfelelő jogokért, amelyek a második világháború óta elfogadottak, s amelyekért—többek közt—a nagy küzdelem folyt. Oroszországnak egyszerű választási lehetősége van: vagy teljes mértékben végrehajtja a minszki megegyezésben foglaltakat, vagy továbbra is fennmaradnak a gazdaságát károsító szankciók. Az is világos, hogy miképpen szabadulhat meg a szankcióktól: kivonja fegyvereit és katonáit a Donbaszból; biztosítja az összes ukrán túsz hazatérését; a megszállt területekhez humanitárius hozzáférést enged, amit mellesleg a nemzetközi jog és számos ENSZ határozat is előír; hozzájárul, hogy a donbaszi területen az ukrán törvényeknek megfelelő, szabad, tiszta, és nemzetközileg ellenőrzött választásokat tartsanak; továbbá a nemzetközi határ ukrán oldalán visszaállítja az ukrán ellenőrzést, mert az őrájuk tartozik.  Egyszerűen szólva, Oroszország tettekkel bizonyíthatja, hogy ugyanolyan tiszteletben tartja Ukrajna szuverenitását, mint amilyet saját országáénak követel.

Hasonlóképpen az ukránoknak is sok tennivalója van még az elmúlt két nehéz év után. Porosenko elnök, aki szintén itt van ma, tudja és elfogadja ezt. Sem az ukránok, sem a nemzetközi közösségben lévő partnereik nem hiszik azt, hogy elég, ami Ukrajnában eddig történt. Ukrajnának is vannak kötelezettségei a minszki megállapodás terén—s kritikusan fontos, hogy Kijev eleget tegyen ezeknek. Az viszont világos, hogy Ukrajna demokratikus esélyei jelenleg sokkal jobbak, mint amikor jó-néhány évvel ezelőtt itt összegyűltünk; sokkal jobbak annál is, mint a Majdan-téri bátor tüntetések előtt voltak. S a mi transzatlanti támogatásunkkal—Németország, Franciaország, a normandiai négyek, és más országok jó munkájával, mellyel megalapozták—minden esély megvan rá, hogy a 2016. lehessen az az év, amelyben Ukrajna bebizonyítja, hogy a reformok győzedelmeskedhetnek a korrupció felett. Azt kívánjuk az ország választott vezetőitől, hogy mutassanak olyan egységet, integritást és bátorságot, amilyet polgáraik követelnek.

Az Ukrajnára irányuló figyelem mellett az Egyesült Államok az európai biztonság érdekében tett kötelezettségvállalását is jelentősen megnövelte: a terv szerint nem egészen 790 millió dollárról 3,4 milliárd dollárra emeli az Európai Megnyugtató Kezdeményezésre (European Reassurance Initiative) fordított összeget. Ez lehetővé teszi, hogy Európában egy hadosztálynak megfelelő felszerelést, Közép- és Kelet-Európában pedig egy újabb harci dandárt tarthassunk fenn, miáltal még láthatóbb és érzékelhetőbb lesz az amerikai és a NATO támogatás.

Mindeközben—s szerintem itt mindenki tudja ezt—nem csak ily módon kezelhetjük a jelen kihívásait: ami Európában, valamint a világ bukásra ítélt vagy bukott országaiban történik—a fiatalok millióit olyan országokban, ahol számukra nincsen remény, nincsen élelem, nincs munka és nincs iskola—nincsen jövő. Ha ez ellen nem teszünk semmit, akkor egyszerűen hátat fordítunk a felelősségnek, pedig tudjuk, hogy itt kell meggátolnunk az erőszakos szélsőségesség továbbterjedését.

Így továbbra is páratlan gazdasági partnerségünkre fogunk építeni. Új munkahelyeket teremtünk és serkentjük a gazdasági növekedést az Atlanti-óceán mindkét felén. Barátaim, a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerséggel (TTIP/T-TIP) kapcsolatos tárgyalások befejeztével az idei év megerősíti a gazdaságainkat, s hadd tegyem még hozzá, hogy teljesen világos legyen: a TTIP semmi olyat nem tartalmaz, ami Európát a számára fontos szabályozások mérséklésére vagy visszavonására, avagy a meglévő szabványok gyengítésére kényszerítené. Ez tévedés! Épp ellenkezőleg: a megegyezés rávilágít arra, hogy kereskedelmi megállapodásainkba magas-szintű környezet- és munkavédelmi előírásokat iktatunk, mint azt a világ GDP-jének 40 százalékát magába foglaló Csendes-óceáni Partnerségi megállapodás (Trans-Pacific Partnership/TPP) esetében is tettük. E megállapodás minden téren a legmagasabb szintű munkaügyi normákat és környezetvédelmi előírásokat tartalmazza, amelyek betartását törvény biztosítja.

Tehát a T-TIP megmutathatja a demokráciánk, a piacunk, a szabad piacok dinamizmusát, a gazdasági szabályozásokról és a szabad kereskedelem védelméről világszerte folyó vitákban pedig a kiválóságot képviselheti.

Talán sohasem volt ennyire sürgős és fontos, hogy az Egyesült Államok és Európa az erőszakos szélsőségesség elleni harc élén álljon, amely a mi nemzedékünk életében a leginkább meghatározó kihívás.

A Párizsban, Brüsszelben, Ankarában, Bejrútban, a Sínai-félszigeten, San Bernardinóban, s sok más helyen végrehajtott, szörnyű támadások csak fokozták bennünk az elszántságot: a lehető leggyorsabban legyőzzük a Daesh-t. Tökéletesen biztos vagyok abban, hogy így lesz. Katonáink minden nap találkoznak. A szövetségünk dolgozik. Minden egyes nap újabb előrelépéseket teszünk. A Daesh ellen 17 hónappal ezelőtt létrejött szövetségben pedig ott van minden NATO és EU ország—s barátaim, számomra ez a szolidaritás lényege!

Már a kezdetektől fogva tudjuk, hogy a Daesh legyőzése nem megy egyik napról a másikra. Ehhez időre lesz szükség. De hadd mondjam el: Obama elnök eltökélt szándéka, hogy ez ne legyen hosszú. Ennek érdekében minden nap arra szorítja a katonaságunkat és a többi ágazatot—és sok érintett ágazat van,—hogy a küzdelem érdekében álljanak elő újabb javaslatokkal, újabb lehetőségekkel. Örömmel üdvözöljük az európai országokat, amelyek bejelentették, hogy beszállnak a harcba, és a többi országot is, amelyek így tesznek.

Le fogjuk győzni a Daesh-t. Számomra ez nem kétséges. De amíg ezen munkálkodunk, számos dolog van, amelyet mérhető formában kell véghezvinnünk.

Az első és legfontosabb az, hogy üldözőbe vesszük a harcosokat. Szövetségünk több mint tízezer légicsapást hajtott végre. Mi, az Egyesült Államok, valamint Franciaország és néhány más ország különleges erőket küldtünk Szíriába és Irakba, hogy megkönnyítsük számos művelet végrehajtását, továbbá még több képzést és felszerelést biztosítottunk helyi partnereinknek. Együttes erővel kiszorítottuk a terroristákat az ellenőrzésük alatt tartott iraki területek mintegy 40, a szír területek pedig csaknem 20 százalékából. Felszabadítottuk Tikritet—százezer szunnita már visszatért, hogy újjáépítse tikriti otthonát. E rendkívüli történet nem kap elég figyelmet vagy elismerést. Felszabadítottuk Sinjart, Rámádit, Hasakát és Kobanit. Szétvertük a Daesh nehézfegyvereit, kiképzőtáborait, utánpótlási útvonalait és infrastruktúráját, a terrorcselekmények leállítására irányuló hadjárat pedig ténylegesen napi szinten bővül.

Azonban nem elég, ha katonailag „kiütjük” őket—amit meg is teszünk. Arról is gondoskodnunk kell, hogy ne tudjanak újra felállni. Ezért rendkívül fontos, amire másodsorban törekszünk: gazdasági téren is vágjuk el a köldökzsinórjukat. Az utóbbi hónapokban elég sokat megtudtunk a Daesh bevételi forrásairól, s ennek alapján sokkal jobb stratégiával célozhatjuk meg és találhatjuk el ezeket: olajkitermelésüket, finomítóikat, tartálykocsijaikat, készpénz-központjaikat, illegális banki szolgáltatásaikat. Ez annyit jelent, hogy a Daesh kevesebb pénzt fordíthat katonai cselekményekre, s nem tud újabb harcosok vonzására és megtartására alkalmas fizetést ajánlani. Az eredmények máris mutatkoznak. Harcosaik fizetését a felére, sőt, egyes esetekben nullára kellett csökkenteniük, ezért nem tudnak tovább terjeszkedni.

Erőfeszítésink harmadsorban arra irányulnak, hogy a terroristák ne tudjanak annyi újoncot toborozni. Ebben a fentiek is segítenek, a szigorúbb repülőtéri és határellenőrzések következtében pedig kevesebb harcos jut be Szíriába és Irakba. Arról is tudomásunk van, hogy az alacsonyabb fizetés és az állandó veszélyhelyzet miatt egyre többen megpróbálnak kilépni.

Eközben az arab országok vezetésével minden nap többet teszünk azért, hogy a minimumra csökkentsük a terrorista propaganda hatásait; hogy felvegyük a harcot a Daesh eltorzított, apokaliptikus iszlám-képével és retorikájával; hogy gátat vessünk az úgynevezett „magányos farkas” támadásra szóló felbujtásoknak. Az Egyesült Államok külügyminisztériumában nemrégen nyitottuk meg a Globális Fellépés Központját (Global Engagement Center), hogy a média minden területéről segítsünk kiűzni a szélsőséges csoportok gyűlöletes hazugságait, s hogy szólásra bírjunk a médiában olyanokat, akiket rabul ejtett és kihasznált a Daesh, hogy  történeteikkel visszatartsák a többieket a csatlakozástól. Most nyitottunk egy ilyen központot Abu Dhabiban. Van egy másik, új központ, amelyet a szaúdiak indítanak be, s mi velük fogunk dolgozni. Utána a malájok következnek, így mindazok, akik tényleg érdemben, a saját nyelvükön beszélhetnek az iszlám lényegéről… minden egyes országnak, ahol ez változást hozhat, alkalma nyílik rá, hogy úgy szólhasson az emberekhez, ahogyan eddig nem tudott.

A globális koalíció ismételten megerősítette, hogy elköteleztük magunkat ötödik célkitűzésünk mellett: enyhítünk sokmillió ember sorsán, akik a szíriai válság következtében a Daesh kezére jutottak.

Barátaim, a térség, egy egész régió válaszol erre a kihívásra! Ami azért fontos, mert rendkívül nagy az ínség. Látom, hogy a norvég miniszterelnök is itt van, mások is, akikkel a minap Londonban találkoztam—rendkívüli hozzájárulások érkeznek a Föld sok országából, hogy tízmilliárd dollárt letehessünk az asztalra. A háború kezdete óta Törökország több mint 2,5 millió férfit, nőt és gyereket fogadott be, Libanon és Jordánia egyaránt egymillió embernek adott menedéket.

Önök itt Európában bárkinél jobban tudják, hogy a döbbenetes humanitárius válság milyen hatással van Európa életére—napi életére, politikájára, valamint társadalmi rendszerére. Ezek példátlan kihívások. És büszkén és hálásan állíthatom, hogy Európa a megszokott rugalmassággal kezeli e kérdéseket. Merkel kancellár és más vezetők figyelemre méltó bátorságot mutatnak—s tudom, hogy ez nem könnyű. A tegnapi vacsoránál hallottam, hogy Merkel milyen árat fizetett ezért; mindannyian megértjük. Ez a politikai bátorság: segíteni a sok rászorulón. S e földrész számos pontján vannak olyan közösségek, akik befogadják az erőszak elől menekülőket, s elutasítják a társadalmukon belül megszólaló intoleráns és rasszista megnyilvánulásokat. Mostanra megtanultam, hogy milyen nehéz az értékeink szerint élni.  Nagyon nehéz. De megpróbáljuk! Ez az egyik kapocs közöttünk. Az egyik hatalmas dolog, mely ide, Münchenbe hoz bennünket, közös elkötelezettségünk mindazon értékek mellett, amelyek végső soron eldöntik, hogy miről is szól az élet.(Taps.)

Amerikában tisztában vagyunk azzal, hogy bár a válság napi szinten nem érint annyira bennünket, erkölcsi kötelességünk, hogy támogassuk partnereinket, s többet tegyünk a válság enyhítéséért. Ezért jelenthettem be Londonban, hogy a szíriai menekültek megsegítésére fordított 4,5 milliárd dolláron túl még további 925 millió dollárt is felajánlunk. Ezzel, azt hiszem, mi vagyunk a legnagyobb önálló adományozók, akik a szír menekülteknek sürgősségi ellátást, oktatást és álláslehetőségeket biztosítunk.

Szerintem mindenki rájött—s talán ez a legfontosabb, ez hozott bennünket kétszer is el Bécsbe—, az itt jelen lévő kiváló partnereink, az EU, Federica és mások segítségével mindannyian egységesen arra a felismerésre jutottunk, hogy pusztán csekkek írásával nem oldhatjuk meg a problémát. Nem írhatunk végtelenül csak csekkeket. Nem vitatkozhatunk a végtelenségig arról, hogy Schengen életben van-e vagy kimúlt, vagy a várható kilátásokról. Véget kell vetnünk ennek a háborúnak! És ennek egyetlen módja az, hogy valahogyan, a lehető leggyorsabban politikai megállapodásra jutunk, mivel csaknem mindenki egyetért abban, hogy ha az egyik oldal mást sem tesz, csak a feszültséget szítja, a másik oldal is azt fogja tenni. Így a végtelenségig eszkalálódhat a feszültség Iránban, a síiták és a szunniták között, Szaúd-Arábiában, Törökországban vagy Katarban—bármely érdekelt ország—egyetlen ország—szétrobbanthatja az egész próbálkozást. Az összes ország közreműködése kell ahhoz, hogy fenntarthassuk.

A szíriai háború már több mint öt éve tart. E ponton sajnos azt kell mondanom, hogy még a tárgyalóasztal mellett elért minapi sikerrel együtt sem utal semmi kedvező jel arra, hogy kihunyóban lenne. Épp ezért összpontosítunk a politikai megoldásra. Ha a nemzetközi közösség és a szírek maguk is elszalasztják ezt, akkor a válság, az erőszak, a vérengzés, a kínzások, a gyerekek képei—a nők és gyerekek szörnyű képei, a bombázások, a szenvedések nem szűnnek meg. S mindaz, amiről itt beszélünk, vagy amiről eddig beszéltünk, csak annyit ér el, hogy világszerte cinikusabbá válnak az emberek, akik vezetőiktől várják a megoldást. A tragédia az, hogy ha ebben zavar támad, a dzsihád vonzása erősödni fog.

Ezért annyira fontos a tavaly Bécsben indított diplomáciai kezdeményezésünk. A Szíriát Támogató Nemzetközi Csoport (ISSG) több mint 20 tagja között ott van minden fontosabb ország, amely közvetlenül érdekelt a szír ügyben. Olyannyira eltérő országok, mint például Irán és Szaúd-Arábia, leültek egy asztalhoz, hogy lehetőséget keressenek a konstruktív továbblépéshez. Megegyeztek egy sor, az ENSZ Biztonsági Tanácsa által is egyhangúlag elfogadott irányelvben, amelyek mind a stabil, független, befogadó, egységes és világi Szíria irányába mutatnak, amelyre mindannyian vágyunk, de amely az emberek nagy többsége szerint nem jöhet addig létre, amíg Aszad elnök áll az élén. Addig nem lehet véget vetni a háborúnak.

Tegnap előreléptünk az ENSZ BT határozatában foglalt két fontos kérdésben is: az égetően szükséges humanitárius hozzáférés nem hónapok, nem is hetek kérdése, de azonnali és elérhető lett. A teherautók felsorakoztak, az engedélyeket kiadták, a segélyszállítmányoknak ma vagy holnap indulniuk kell.

Pénteken, a hajnali órákban megegyeztünk abban, hogy ezen a hétvégén megindulnak a folyamatos segélyszállítmányok, először oda, ahol legnagyobb az ínség, azután országszerte minden rászorulóhoz, különösen az ostromlott vagy nehezen megközelíthető területekre. Az ENSZ szerint útra készen állnak a megrakott teherautók. Létrehoztunk egy munkacsoportot, amely Genfben már egyszer ülésezett is. Ez rendszeresen be fog számolni a haladásról, hogy biztosak lehessünk abban, hogy a szállítmány célba ér.

Az ISSG megegyezett abban is, hogy egy hét múlva hozzáfognak az országban feszülő ellenségességek megszüntetéséhez. Miért egy hét múlva? Miért nem tegnap? Azon egyszerű oknál fogva, hogy ki kell dolgozni a lehetséges módozatokat, s azon egyszerű oknál fogva, hogy az emberekkel is beszélni kell róla, hogy ne legyen eleve kudarcra ítélve. Ez Szíriában bárkire, valamennyi félre vonatkozni fog, kivéve a Daesh és az al-Nusra terrorszervezeteket.

Nos, még rengeteg munkánk van az ellenségeskedések tényleges megszűnéséig. Ezért felállítottunk egy másik munkacsoportot is Szergej Lavrovval, az ugyancsak itt lévő orosz külügyminiszterrel, amit más ISSG országokkal együtt fogunk vezetni, s amelyben a lehetséges módszereket fogjuk kidolgozni. Véleményünk szerint az eddigi orosz támadások túlnyomó része a legitim ellenzéki csoportok ellen irányult. Az érvényes megegyezés szellemében kritikusan fontosnak találjuk, hogy Oroszország változtasson a célpontjain. És a teljes ISSG—Oroszországot is beleértve—megegyezett abban, hogy ennek megvalósulásán fognak munkálkodni.

Hadd beszéljek nagyon világosan erről. Lavrov külügyminiszter szerint nekünk, ennek a csoportnak azon kell dolgoznia, hogy eldöntsük, hogy kit kell megtámadni, valamint hogy ki minősül terroristának és ki nem. Kertelés nélkül annyit mondanék, hogy egy ennyire ambiciózus humanitárius segélyakciót nem tudnánk elindítani, az ellenségeskedések megszüntetésére pedig nem tudnánk megfelelő módszereket kidolgozni anélkül, hogy leülnénk, és politikai, humanitárius és katonai oldalról egyaránt kidolgoznánk minden részletet. S most éppen ezt tesszük.

Nem valamiféle paradicsomi állapot reménye vezérel bennünket. Ki fogjuk dolgozni, hogy hová kell célozni és hová nem; hogy miként működjünk együtt, hogy munkánk hatékony legyen, és senkit ne űzzünk el a tárgyalóasztaltól—mert ha olyanokat bombáznak, akik készek részt vállalni a politikai folyamatban, nyilvánvalóan nem lesz valami nagy beszélgetés. Tehát ezen dolgozunk.

A Biztonsági Tanács határozata azt is előírta, hogy „minden fél azonnal szüntesse be a polgári lakosok elleni támadásokat”. Eddig ez sem történt meg. Sőt, mint tudjuk, a rezsim még fokozza is az erőszakot. Szabadon eső bombákat használnak, amelyek nem pontosak. Mindannyian tudjuk, hogy civileket ölnek. Ezért reméljük, hogy ez a hét e téren is változást hozhat.

Egyesek azzal érvelnek, hogy a humanitárius hozzáférést azért tagadták meg, és erre a bombázásra azért került sor, mert Aszad és szövetségesei, közöttük Oroszország is, esetleg úgy gondolják, hogy ha dacolnak a nemzetközi közösséggel, megnyerhetik a háborút. Ezt a felvetést is megvitatjuk. Ha Oroszország és Aszad ezt hiszik, akkor szerintem nem tanultak az elmúlt öt évből. Az Aszadot elutasító szírek elviselték a gránátok, hordóbombázások, gázok, Scud-rakéták, vegyi támadások és kínzások négy évét; lehet, hogy itt-ott visszaszorítják őket, de nem fogják megadni magukat. Szerintem senki nem gondolja, hogy megteszik. S azok az országok, amelyek támogatják Aszadot, s azok, amelyek szemben állnak vele, egyaránt azt mondják, hogy kitartanak álláspontjuk mellett. Ez nyilvánvalóan nem a megoldás receptje.

Tehát igen fontos, hogy kihasználjuk e pillanatot, s lehetővé tegyük, hogy véget érjen az ellenségeskedés. Még azt is hozzátenném, hogy minél sikeresebben állnak ki a szírek Aszad ellen, annál több dzsihádistát vonzanak oda a harcok. Ez az ottani események beteges realitása.

Tehát hiába van ma előnyösebb helyzetben egyik vagy másik fél, egy bizonyos ponton mindenképpen politikai megoldásra lesz szükség ahhoz, hogy béke lehessen.

Ez az a pillanat. Ez a fordulópont. A következő napok, hetek, s néhány hónap során hozott döntések véget vethetnek a szíriai háborúnak—avagy rendkívül nehéz döntéseket hagyhatnak a jövőre.

Itt mindenki tudja, hogy mit kell tennünk ahhoz, hogy helyesen cselekedjünk. Elengedhetetlen, hogy véget vessünk az erőszaknak és a vérengzésnek, de az is életbe vágóan fontos, hogy a szíreknek megadjuk a szükséges humanitárius segítséget. S e válság végső soron akkor ér majd véget, amikor az érintett felek megegyeznek egy politikai átmenetre szolgáló tervben, amely megfelel a 2012-ben született Genfi Nyilatkozat szellemének.

Befejezésül hadd mondjam el mindenkinek, hogy a tegnap esti vacsora igen érdekes volt. Meghallgattam néhány beszélgetést, és sok kollégával váltottam szót az elmúlt pár napban. Elég egyértelmű, hogy nem azonos módon aggódnak vagy félnek a sok szíriai bevándorlóval terhelt Európa jövője és a terrorizmus miatt. Ez mindenki érzi. És emiatt bizonyos körökben pesszimizmust éreztem a levegőben. Énszerintem a jövőt illetően okkal lehetünk optimisták. Az okot pedig szövetségünk mérete, tartóssága, képessége, tehetsége, valamint rendkívüli rugalmassága szolgáltatja, amelyek ilyen-olyan formában nem csak a szövetség formális létrejötte, azaz a második világháború óta, de a múlt század egészében megmutatkoztak.

Igen, a világban sok az erőszak, jó, ha elhiszik. De tudják, mi a helyzet? Megváltozott. A huszadik századra az volt a jellemző, hogy országok között dúlt az erőszak, s milliók haltak meg miatta. Ma valójában minden eddiginél kevesebben halnak meg a válságok következtében. S bár 1990 és 2015 között súlyos kihívásokkal szembesültünk, említésre méltó dolgok is történtek, amelyek százmilliók életét változtatták meg. A gyermekhalandóság több mint a felével visszaesett. A várható élettartam világszerte jelentősen megnőtt, elsősorban a fejlődő országokban. 2001-ben még egymillió afgán gyerek sem járt iskolába, s azok is mind fiúk voltak. Ma már csaknem nyolcmillió iskolás van, s negyven százalékuk lány. Az utóbbi néhány évben több mint 2,5 milliárd ember jutott tiszta vízhez, s a mélyszegénységben élők száma is a felénél többel csökkent. A történelem folyamán először esett 10 százalék alá. Folytathatnám egy hosszabb listával is, s tudják, miket teszünk, mik állhatnának rajta—a termelékenység, a technikai változások.

Egy évszázaddal ezelőtt Kínában, Indiában és sok más országban sok ember került a középosztályba vagy annak közelébe; egy évszázaddal ezelőtt e hónapban kezdődött a verduni csata—egy szörnyű háború leggyötrelmesebb fejezete, egy háborúé, mely 37 millió áldozatot követelt, s amelyben minden ötödik német és francia férfit meghalt.

Hetven évvel ezelőtt—azaz egészen pontosan hetvenöt évvel ezelőtt menekültek milliói nem Európába tartottak, hanem onnan menekültek, menedéket kerestek a fasizmus elől, amely soha nem látott kegyetlenségben és a holokausztban csúcsosodott ki.

Ötven évvel ezelőtt fél Európa a vasfüggöny mögött élt.

Negyed évszázaddal ezelőtt Európa brutális etnikai tisztogatás tanúja volt, amely még több éven át tombolt.

Barátaim, nem tehetjük meg, hogy idejövünk a müncheni biztonsági értekezletre, és figyelmen kívül hagyjuk e történelem mögöttes üzenetét. A pillanat nem olyan súlyos és nyomasztó, mint sokan gondolják. Tudjuk, hogy mit kell tennünk, s ami még fontosabb: módunkban áll, hogy meg is tegyük.

A transzatlanti közösség nem azért erős, mert eddig valamiképp elkerülték a tragédiák és a viszályok. Azért vagyunk erősek, mert rugalmasak vagyunk; mert évtizedről évtizedre együtt védelmeztük a biztonságunkat, a jólétünket, az értékeinket; és mert ellenálltunk a megosztásunkra és egymás ellen fordításunkra irányuló, folytonos kísérleteknek; és mindenekelőtt azért vagyunk erősek, mert alapvető nézeteink összetartanak bennünket.

Meg kell fogadnunk Kennedy elnök tanácsát, aki az első Müncheni Biztonsági Konferencia évében Berlinbe látogatott: „Tekintsetek túl a jelen veszélyein, nézzétek a holnap ígéretét”. Ha így teszünk, ha nem feledkezünk meg partnerségünk legbelsőbb értékeiről, ha megfogadjuk a történelem tanulságait arra nézve, hogy mit tudtunk elérni, s ez a hihetetlen szövetség mit jelent a számunkra, akkor szemernyi kétségem sincs afelől, hogy jól fogunk cselekedni, átvergődünk e pillanaton, s olyan jólétet, biztonságot és stabilitást építünk ki, amilyenre minden ember vágyik. Nagyon jól fogjuk csinálni.

Köszönöm. (Taps.)

Forrás: Remarks at the 2016 Munich Security Conference | Remarks | John Kerry, Secretary of State | Bayerischer Hof Hotel | Munich, Germany| February 13, 2016


 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.