KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE A BLOOMBERG CSÚCSÉRTEKEZLETEN

John Kerry| Bloomberg csúcsértekezlet az újfajta energiák finanszírozásáról| New York| 2016. április 5.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Mike, nagyon-nagyon köszönöm.  S ami még fontosabb: köszönet az elmúlt években betöltött rendkívüli vezetői szerepedért. Szerintem itt mindenki tisztában van vele, hogy Mike Bloomberg sokféle kritikus fontosságú kérdésben és elképzelésben vállalt és vállal úttörő szerepet—nagyformátumú üzletember és rendkívüli képességű vállalkozó. Már számtalanszor bizonyította vezetői képességeit, New York polgármestereként is, mialatt 20 százalékkal csökkent a városban az üvegházhatású gázok kibocsátása, s nyilvánvalóan később is, miután megvált a politikától, s főleg azóta, hogy az éghajlatváltozásokért és városokért felelős ENSZ különmegbízott lett. Örömmel várom, hogy továbbra is együtt dolgozzunk a városokért.  Az év második felében igen fontos találkozó lesz Kínában. Azt hiszem, bátran mondhatjuk, hogy Mike már hosszú ideje a kellő sürgősséggel és felelősséggel kezeli az éghajlatváltozás általános kérdéseit, s szerintem velem együtt Önök is boldogan kifejezésre juttatják, hogy milyen nagyra becsüljük vezetői szerepét. Köszönöm, Uram! (Taps.)

Nagyon örülök, hogy ma reggel itt vagyok New Yorkban. Mindig jó itt lenni—különösen az évnek ebben a részében, amikor a Yankee csapatnak még nem volt esélye arra, hogy megszerezze a vezetést. (Derültség.) Sőt, mielőtt még egy mérkőzést is játszhatott volna. Ezzel kapcsolatban azt is megígérem, hogy még az első meccs előtt befejezem a beszédemet.

New York tehát tökéletes színhely egy ilyen konferenciához. Ha jól belegondolnak, itt, Manhattanben lelhetők fel a ma is használt globális energia-infrastruktúra gyökerei. Thomas Edison 1882-ben nyitotta meg a Pearl-utcai telepet (Pearl Street Station). Ez volt a világ első centrális erőműve—mintegy hatvan háztömbbel délebbre innen. És New York derék lakói élvezhették először a biztonságos és megbízható, versenyképes áron kapott villamos-energia áldásait.

A telep megnyitóján az egyik tudósító megpróbálta elmagyarázni olvasóinak, hogy hogyan néz ki az újfajta világítóeszköz. Leírása szerint ez egy négy hüvelyk hosszúságú, könnycsepp alakú üvegbúra, amelynek széles az alja, elkeskenyedik a nyaka, s egy patkó alakú szén világít benne.

Ennyit kellett magyaráznia, hogy leírhassa! Mit szólnak ehhez? Más szavakkal ez volt a villanykörte. (Nevetés.) Akkoriban viszont ez teljesen új dolog volt, de azt hiszem, elmondhatjuk, hogy igen sok téren ma is találkozhatunk ilyen fajta újdonság-érzéssel.

Ha Edison ma—több mint 130 évvel az után, hogy a Pearl Streeten felcsavarta első villanykapcsolóját—visszajönne, azt tapasztalná, hogy az energiát ma is jórészt az ő tervei alapján állítjuk elő. De jelen pillanatban azt is láthatná, hogy az energia forradalma, amelyet megálmodott, most tényleg megszületőben van.

Sajnálatos módon csak lassan jöttünk rá, hogy energiafelhasználásunk milyen hatást tesz a bolygónkra. Évtizedek kellettek hozzá, hogy megértsük, hogy ami rövidtávon a legolcsóbb energiaforrásnak tűnik, az hosszútávon helyrehozhatatlan károkat okozhat. S csak az utóbbi 20 évben tudatosult igazán, hogy amennyiben nem használjuk ki a tiszta energiaforrások—a Nap, a szél, az óceán—erejét, pusztító következményekre számíthatunk.

Nos, ma már, a tudomány évtizedei és szakmailag kellően felülbírált tanulmányok ezrei után—amelyek állításaival szemben nemigen jelentek meg szakmailag igazolt tanulmányok—tudjuk ezt. A szakmailag igazolt tanulmányok ezrei—szám szerint több mint ötezer—azt jelzik, hogy amennyiben az Edison idejében alkalmazott forrásokról nem váltunk át alacsony széndioxid-tartalmú alternatívákra, károsítani fogjuk az infrastruktúrát, az élelemtermelést, a vízkészletet, az ökoszisztémát, az egészségünket—potenciálisan a mai értelemben vett életet ezen a bolygón. Amikor az energia jövőjéről beszélünk, tulajdonképpen mindennek a jövőjéről beszélünk.

Tudom, hogy ma itt hozzáértő közönséghez szólok. Önök csaknem mindannyian tisztában vannak az energia-választás és az éghajlatváltozás közötti kapcsolat egészével. Mégis szeretnék néhány szót szólni arról, hogy jelenleg hogyan is állunk, mert nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy lássuk: a világ máris nagyon megváltozott, s a változások igen riasztóak.

A feljegyzések kezdete óta az elmúlt évtized volt az eddigi legmelegebb. Emlékszem, ahogy 13 évvel ezelőtt ott álltam az Egyesült Államok Szenátusában, s ezt mondtam az előző évtizedről, mivel az volt az eddigi második legmelegebb, az azt megelőző pedig a harmadik legmelegebb évtized. Ez harminc év felgyülemlett bizonyítéka. Továbbá a húsz legmelegebb év közül 19 az elmúlt két évtizedben fordult elő, az elmúlt év pedig messzemenően az eddigi legmelegebb volt.

Azt hinnénk, hogy a felelős tisztségeket betöltő emberek 30 év után már elfogadják ezt, s talán így is van. De a politika, a puszta politika meggátolja őket abban, hogy el is ismerjék, ami már önmagában véve is felelőtlenség. Elvégre ez nem túl bonyolult. Az alapfizika—az a fajta, amit a középiskolás gyerekek tanulnak—azt mondja, hogy ha a hőmérséklet felmegy, a gleccserek és a jégtakarók is gyorsabban olvadnak, a tengerszintek pedig gyorsabban emelkednek.

A tudósok épp a múlt héten hoztak nyilvánosságra egy jelentést, melynek értelmében ugyancsak alábecsüljük, hogy milyen gyorsan történhet mindez. A nyugat-antarktiszi jégtakaró olvadásának ütemét mutató új minták alapján elmondható, hogy amennyiben az üvegházhatású gázok kibocsátásában nem történik változás, akkor 2100-ra, azaz ennek az évszázadnak a végére öt-hatlábnyit (mintegy 150-180 centimétert) emelkedhet a tengerszint. Másképpen szólva alsó-Manhattan legnagyobb része—ahol egykor a Pearl Street Station is állt—ennek az évszázadnak a végére, még a most születő kisbabák életében víz alá kerülhet.

Mindez még el is törpül a tudósok erősebb viharokról, hosszabb aszályokról, élelmiszerhiányokról, az élelmiszer-biztonság hiányáról, a vízért folytatott csatákról, járványok kitöréséről, tömeges migrációról, valamint teljes ökoszisztémák lehetséges összeomlásáról szóló előrejelzései mellett. Az EPA (United States Environmental Protection Agency/ Az USA Környezetvédelmi Hivatala) e hét elején részletes jelentést adott ki arról, hogy az éghajlatváltozás milyen valós és komoly veszélyt jelent családunk egészségére nézve.

De ahogy egyre átfogóbb képet kapunk szén-alapú gazdaságunk veszélyeiről, mind jobban ráébredünk arra is, hogy tehetünk is ellenük. Nem vagyunk eleve ilyen iszonyú jövőre ítélve. Még van rá időnk, hogy javítsunk világunk energiaellátásán, s ily módon kiküszöböljük az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásait is.

Párizsban tavaly decemberben pontosan azért gyűlt össze csaknem 200 ország—hozzátenném, hogy a vállalatvezetők és a befektetők, az állami és önkormányzati tisztviselők, a civil vezetők, a vallási csoportok, és pusztán az állampolgárok támogatásával—hogy világszerte minden gazdasági ágazat felé egyértelműen jelezzék, hogy csakis alacsony széndioxid-kibocsátású jövőben gondolkodhatunk. Minden ország azzal a meggyőződéssel cselekedett—s hozzátehetném, ritka eset, hogy százkilencvennél több országból száznyolcvanhat egységesen lépjen fel, mind tenni akarjon valamit valamiért—hogy amennyiben végrehajtjuk az éghajlatváltozás hatásai elleni változtatásokat, egyúttal olyan méretű globális tiszta-energia piacot is nyitunk, amilyet a világ még soha nem látott. Az 1990-es évek technikai piaca, amely jelentős gazdagságot hozott országunknak, egybillió dolláros piac volt mintegy egymilliárd felhasználóval. Massachusetts képviselője voltam akkoriban—beleláttam mindebbe. A most tárgyalt piac azonban sokbilliós, s mintegy 5 milliárd felhasználója van, ami akár 9 milliárdra is nőhet, ha helyesek a népességnövekedési adatok. Ez egy sokbillió dolláros piac, amelyet emberek milliárdjai használnak világszerte.

S ahogy Michael Liebreich mondta Önöknek ma reggel, a világ energetikai iparában máris hatalmas változások mutatkoznak. Önök közül sokan e változásokat képviselik.

Az elmúlt évtizedben több mint hatszorosára bővült a világ megújuló-energia piaca.

Tavaly minden eddiginél többet—csaknem 330 milliárdot—fektettek a megújuló energiába.

Továbbá a világtörténelemben először—még az alacsony szén-, olaj- és gázárak ellenére is— többet fordítottak a megújuló-energia technológiák támogatására, mint új fosszilis üzemanyag-telepek létesítésére. Ez forradalom!

Félreértés ne essék: ez nem csak az iparilag fejlett országokban történik így. Valójában a feltörekvő gazdaságok, például Kína, India és Brazília az elmúlt évben még többet fektettek megújuló technológiákba, mint a fejlett világ. Csak maga Kína több mint 100 milliárd dollárt áldozott erre.

Általános fellendülés mutatkozik, s ennek következtében a tiszta energia ára sokhelyütt már megegyezik a fosszilis üzemanyagokéval. Egyúttal mind több és több ember élvezi e gazdasági felfutás közvetlen hatásait: jelenleg világszerte több mint 7,7 millióan dolgoznak a megújuló-energia iparban, s e munkahelyek közül több mint egymillió 2014 után jött létre.

Úgy látom, hogy mindez hihetetlenül bíztató hatást tesz az emberekre. Ez kétségtelen. Az igazság azonban az, hogy a kívánt eredmények eléréséig még rendkívül hosszú utat kell bejárnunk.

Amint mondtam, tavaly az energiaügyi befektetések több mint felét megújuló energiára fordították. A már meglévő energia-infrastruktúra miatt azonban ez a világ energiatermelésének alig több mint tíz százalékát generálta. Ez a hatékonysági szint egy modern világban egyszerűen elfogadhatatlan!

Ha el akarjuk hárítani az éghajlatváltozás legsúlyosabb hatásait, fel kell gyorsítanunk az átállást. El kell érnünk, hogy a világon előállított energia zöme tiszta forrásokból származzon—és gyorsan, legalább e század közepéig el kell érnünk odáig.

A jó hír—különösen a párizsi megállapodás fényében—az, hogy már ráléptünk a cél felé vezető útra, törekszünk rá, hogy biztosan alkalmassá váljunk az elérésére, s egyúttal világszerte—itthon is—növeljük a gazdaságainkat.

Nyilvánvaló, hogy a megújuló energia terén mutatkozó fellendülés nem a véletlen műve. Részben—s hangsúlyozom, hogy részben—azért állt be, mert az országok vezetői olyan politikai keretet teremtettek hozzá, amelynek alapján a befektetők és a feltalálók egyaránt úgy érezték, hogy érdemes és fontos tenniük valamit.

Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy itt, az Egyesült Államokban Obama elnök olyan bátran vezeti ezt a folyamatot, ahogyan eddig egyetlen elnök sem merte. Kormányzata olyan üzemanyag-szabványokat léptetett életbe, amelyek hatékonyabb autók előállítására ösztönzik az autógyártókat. Olyan szabályozásokat hoztunk, amelyek korlátozzák az új és a már meglévő erőművek által kibocsátott széndioxid mennyiségét, így sokkal kedvezőbb lett tiszta alternatívákba fektetni, mint hagyományos káros energiákba. A mostani tél folyamán pedig a Kongresszus kemény harc után elfogadta, hogy 5 évvel meghosszabbítsuk a nap- és szélenergiára adható előállítási és befektetési adókedvezményeket, hogy megkönnyítsük a tiszta energia-források létrehozását és működtetését. S mindezt kétpárti egyetértésben tették, mindkét oldal felismerte, hogy jó üzleti érzékre vall, ha—nézeteltéréseiket és a bizonyítékok feletti csatározást félretéve—áldoznak a tiszta energiára.

Obama elnök hivatalba lépése óta több mint 200 százalékkal több nap- és szélenergiát használunk. Az új technológiák költségei folyamatosan csökkennek, s mára már több mint négyszer annyi amerikai dolgozik a megújuló-energia iparban, mint a fosszilis üzemanyagok előállításában.

Hadd fejezzem ki magam világosan. A kormány biztosíthatja a szerkezetet, az ösztönzőket, a keretet. De tudom—és Önök is tudják—hogy végső soron a versenyszféra fog eljuttatni bennünket a célig. És a versenyszféra éri majd el—az innovációval, a vállalkozói aktivitással, talán valamivel, amit még fel sem fedeztünk, talán egy áttöréssel az akkumulátoros tárolás vagy a tiszta-üzemanyag égetése terén, magam sem tudom, mivel, de bízom az amerikai emberek találékonyságában és képességeiben, s abban, hogy a mi ráfordított tőkénkkel és képességeinkkel mindez működni fog.

Az éghajlatváltozási kérdések megoldásához talán a világ eddigi legnagyobb köz- és magánszféra partnerségére (PPP) lesz szükség. A párizsi megállapodás, amelyért Obama elnök, jómagam, Mike, Önök és mások is annyit dolgoztunk, lényegében arra irányul, hogy az eljövendő nemzedékek érdekében a világ minden táján biztosítsuk a köz-és magánszféra energiaügyi együttműködését. Annyit tettünk, hogy közösen létrehoztunk egy keretrendszert, amely egyénileg meghatározott éghajlati célkitűzésekre épül, amelyek az idő múlásával és a technika fejlődésével még ambiciózusabbakká is válnak. A megegyezés jogilag kötelező eleme az, hogy rendszeres felülvizsgálatot ír elő, s az egyes országok kötelesek beszámolni addigi eredményeikről.

Miért jött össze 200 ország egy ilyen ígéret érdekében?

A Párizsban folytatott beszélgetéseim alapján az egyik ok az, hogy mind többen ismerik fel, hogy alapvetően mi, közemberek vagyunk felelősek azért, hogy bolygónkat megőrizzük a későbbi nemzedékek számára.

De nem csupán ez motiválta őket. Az előbbieken túl mindenki megértette azt is, amit itt, e teremben is tud mindenki: a tiszta energia a világ egyik legnagyobb gazdasági lehetősége. Az emberek is egyre inkább felismerik ezt. S ha valaki infrastruktúrát—bármilyen fajta infrastruktúrát épít, nyilvánvalóvá válik a napenergia egyik előnye, azaz nincs szükség hagyományos hálózatra, másféleképpen is elosztható és továbbítható.

Igazság szerint az infrastruktúra az egyik leginkább megtérülő közberuházás. Minden egyes dollár-milliárd, amit az Egyesült Államok az infrastruktúrába fektet—amit mellesleg mostanában sajnos nem tesz, ami tragédia, leírhatatlan hanyagság—27-35 ezer új munkahelyet teremt. Képzeljék el, mi történne, ha más országokhoz hasonlóan mi is beruháznánk saját infrastruktúránkba és kiépítenénk azt. Ám ez egy másik, a mi hálózati gondjainkkal kapcsolatos történet—mivel nekünk nincs is egységes, országos hálózatunk. Van egy keleti-parti, egy nyugati-parti, valamint egy texasi hálózatunk, mind független a többitől, van egy vezeték az ország északi felén, s egy nagy üres rész Amerika közepében, ahol nem érhetjük el a lakosságot, nem árulhatunk napenergiát innen, vagy szélenergiát onnan.

De ma elkötelezettek vagyunk—remélem, örökre—, mert tudjuk, hogy hosszútávon a nagy széndioxid-kibocsátással előállított energia az egyik lehető legköltségesebb beruházás, ami mellett bármely civilizáció dönthet. A helyzet pedig az, hogy a jelenlegi üzleti gyakorlat semmiképpen nem tükrözi az energia tényleges árát. A szén-alapú energiatermelés végszámláján lényegesen több van, mint az erőmű építési és működtetési költségei. Az energia-választási lehetőségekre való tekintettel ideje, hogy a tényleges költségeket követeljük meg. Minden értékeléshez teljes mértékben figyelembe kell venni a külső hatásokat—amelyek szennyező üzemanyagok esetén akár megduplázhatják vagy megháromszorozhatják a kezdeti költségeket.

Bármely valós költségelszámolásba például bele kell venni az okozott környezeti és mezőgazdasági károsodásokat, avagy az asztmában és tüdőtágulásban szenvedő betegek kórházi ápolását. Amerikában nyáron a legtöbb gyerek a környezeti hatások által előidézett asztma miatt kerül kórházba. Minderre milliárdokat költünk. Sokmillió haláleset köthető a fosszilis üzemanyagok következtében fellépő légszennyezéshez. Ezek a valós költségek, amelyet igen sokan igyekeznek elrejteni.

A pusztító viharokat és árvizeket követő helyreállítási költségeket is számba kell venni. Néhány évvel ezelőtt a Sandy hurrikán kártételei nyomán 70 milliárd dolláros helyreállítási költség hárult New Yorkra és New Jersey államra. Pusztán az utóbbi négy évben 230 milliárdba kerültek az országnak a szélsőséges időjárási események kártételei. Ez több mint Alabama, Alaszka, Colorado, Connecticut, Delaware, Georgia, Hawaii, Indiana, Iowa és Kansas államok költségvetése – együttvéve.

Tehát nem engedhetjük meg magunknak, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyjuk ezeket a költségeket. És ez csak egy rövid bepillantás abba, hogy mire számítsunk a jövőben, ha nem cselekszünk. Az árvíz- és viharvédelemre szolgáló infrastruktúra fenntartási költségeinek jelentős növekedésére. Áramkimaradásokra. A rendkívüli hőség okozta termelékenység-csökkenésre. Ezeket és sok mást is hozzá kell számítani a magas széntartalmú energiaforrások költségértékeléséhez.

Hölgyeim, és Uraim, mindegy, hogy melyik országban laknak, mindenhol sokkal olcsóbb a tiszta energiába fektetni, mint később viselni az éghajlatváltozás okozta károk következményeit.

Világszerte éppen ezért tűzik ki az országok a saját, ambiciózus károsanyag-kibocsátási céljaikat. Most mind azon dolgoznak, hogy ezeket az ígéreteket tényleges és valóságos cselekedetekké és projektekké formálják, és a jövőt tekintve új irány szabjanak az gazdasági növekedésnek. És amint együtt dolgozunk a céljainkért, azok lesznek a nagy nyertesek, akik a megújuló energiára fogadtak.

Ezek nem csupán feltételezések. Ott szerepelnek a célkitűzésekben, amit már a világ legnagyobb fejlődő és fosszilis-energia függő gazdaságai is meghirdettek.

2030-ra India el akarja érni, hogy villamosenergia-szükségletének 40 százaléka ne fosszilis forrásból származzon. Ehhez további 200 gigawatt megújuló energiát kell használniuk. Hadd tegyem hozzá, hogy amerikai vállalatok máris ajánlatot tesznek ezekre a projektekre, s őszintén szólva nagyszabású és jövedelmező munkákat nyernek.

Kína ugyanerre az időszakra olyan célt tűzött maga elé, amihez 800 és 1000 gigawatt közötti nem-fosszilis energiára lesz szüksége, s már lépéseket is tesz ennek érdekében. Hogy összefüggéseiben lássuk mindezt: ez csaknem akkora energiamennyiség, mint az Egyesült Államok teljes jelenlegi kapacitása—az összes forrásból. Ez van most folyamatban.

Ez csupán kettő a 188 ország bejelentett célkitűzései közül. Talán olvasták mostanában az újságokban, hogy még olyan olajban gazdag országok között is, mint az Egyesült Arab Emírségek, akadnak olyanok, akik diverzifikálni akarják energiafelhasználásukat, elsősorban úgy, hogy eddig soha nem látott mértékben vegyítenek hozzá megújuló energiaforrásokat.

Arról tehát nem lehet vitatkozni, hogy milyen irányt vesz a globális gazdaság—ez nem is vitatható! A világ máris egyenesen a felé az alacsony-széntartalmú jövő felé halad, ami nekünk kell. A kérdés csupán az, hogy elég gyorsan el tudjuk-e érni.

Vannak—és lesznek is—olyan erőteljes, harsány hangok, amelyek az út minden egyes lépését ellenzik. Gondolják csak meg, hogy bár Miami választott tisztségviselői nehezen tudnak megbirkózni az éghajlatváltozás következményeivel, s bár neves tudósok előrejelzései szerint Miami az évszázad végére szigetté, méghozzá kicsi szigetté válhat, amennyiben a károsanyag-kibocsátás továbbra is emelkedik, Florida kormánya jelenleg éppen perli az Obama adminisztrációt az erőművekből kibocsátott széndioxid-szennyezésre előírt csökkentés miatt.

Több mint 28 évet töltöttem az Egyesült Államok Szenátusában, és sokszor láttam már ezt az ellenzéki fellépést. Néhány éve majdnem bevezettünk egy széndioxid-kereskedelmi mechanizmust, s figyeltem, hogy az egyik szénnel foglalkozó vállalat milyen költekezésbe kezd, s hogyan rémíti halálra a kollégáimat. Ez az ellenzéki fellépés nem új és nem is váratlan. Akik hosszú évek óta részt vesznek a klímaváltozás elleni küzdelemben, tudják, hogy egyeseket még a legsúlyosabb tudományos érvek sem tudják rábírni, hogy változtassanak a hozzáállásukon, különösen akkor, ha anyagilag is érdekeltek benne.

Barátaim, sem perrel, sem választási vagy üzleti megállapodással nem fogják visszájára fordítani a haladást, amit eddig elértünk, s nem fognak minket letéríteni a tiszta energiát használó jövő útjáról. Erről meg vagyok győződve.  A piacok máris mozgásban vannak, méghozzá azért, mert az okosok, akik értik, hogyan kell a jövőbe fektetni, akik kockázatelemzéseket készítenek és átgondolt döntéseket hoznak, azok már elhatározták magukat. Erre építettünk Párizsban.

Persze előfordulhat, hogy a rövidlátó politika, a rossz befektetések és az ellenzék lelassítanak bennünket. Épp ezért örülök annak, hogy egyre több és több üzletember emel szót e küzdelemben. Részt vettem a Rióban 1992-ben megtartott első nagyszabású ENSZ klímakonferencián, s mostanában olvastam, hogy az ottani 5500 résztvevőből csak 13 képviselte a vállalkozói szektort. Nem 13 százalék—13 ember! Tavaly Párizsban viszont ezernél többen érkeztek az üzleti életből, sokan a világ legnagyobb vállalatainak képviseletében.

A versenyszféra ma rendkívüli mértékben kiáll a globális energiafelhasználás átalakítása mellett. Az Önök vezetői szerepvállalása az, ami miatt ennyire bízom a jövőben. Ne tévedjünk: mint már mondtam, a kormány önmagában nem juttathat el bennünket addig. Az újítók, a munkavállalók, a vállalkozók fogják megtenni, s Önök közül azok, akik már sok éve szakadatlanul dolgoznak e kérdésen. Őszintén szólva ők azok, akik nem kaptak túl sok ösztönzést, mégis csaknem versenyképes szintre tudták csökkenteni az árakat és költségeket. Sok türelem kellett hozzá, s nagy merészség is!

Ma tehát egy igen egyszerű üzenetem van az Önök számára: kettőzzék meg eddigi erőfeszítéseiket, továbbra is törekedjenek tisztább, fenntarthatóbb energiaforrásokra. Biztosak lehetnek benne, hogy az Egyesült Államok, s más országok kormányai is a partnereik lesznek ebben. Tudjuk, hogy megindult a folyamat, az országok igyekeznek megvalósítani saját célkitűzéseiket, s a kockázati tőkésektől a nyugdíjalapokig, a projekt-fejlesztőkig, a zöld kötvények kibocsátásáig láthatóan minden téren a tiszta-energia irányába tolódó befektetések felgyorsítására törekednek. A kormánynak pedig az a feladata, hogy segítse ezeket a beruházásokat, könnyítse meg és tegye minél kevésbé kockázatossá őket—ne válassza ki a nyerteseket, de teremtsen olyan keretrendszert, amelyen belül megfelelő döntések születhetnek, s a kívánt célra kerül a pénz.

Számos mód van arra, hogy közösen dolgozzunk e cél eléréséért. Különösen a fejlődő világ számos országában tág tere van a megújuló-energia fejlesztésnek, mivel—a bőséges napsütéstől a szeles partokig—hihetetlen adottságaik vannak hozzá. Épp most találkoztam—fogadtam a nigériaiakat az irodámban. És bár sokat tehetünk, s tudjuk, hogy a következő években sokat is fogunk tenni olaj– és gázkitermelésük fokozásáért, a diverzifikálás és az új lehetőségek is érdeklik őket. Bőséges napsütésük miatt a napenergia irányába szeretnének fejleszteni.

Számos ilyen ország szenved áramkimaradásoktól és a magas áraktól. Jamaicában egyetlen kilowattóra majdnem négyszer annyiba kerül, mint az Egyesült Államokban. Éppen emiatt indítottunk el tavaly a karibi térségben és Közép-Amerikában egy programot, amely több-millió dolláros támogatást nyújt a megújuló-energia fejlesztések korai szakaszában. Így akarunk segíteni az új projektek felállításával és működtetésével kapcsolatos költségek előteremtésében.

A tiszta-energia fejlesztések finanszírozásában is segítünk, például az U.S. Overseas Private Investment Corporation (OPIC) útján. Tavaly ősszel az OPIC negyedmilliárd dolláros támogatást hagyott jóvá a kenyai Turkana-tónál létesítendő Google szélenergia projektre, amely az eddigi legnagyobb magánerős beruházás Kenya történelmében. Amint létrejön, a turkana-tavi szélerőmű lesz egész Afrika legnagyobb szél-energia telepe.

A szó szoros értelmében mindenhol mutatkoznak lehetőségek. A kormányzati szervek pedig világszerte arra törekszenek, hogy Önökkel dolgozhassanak, s még több befektetésre szánt pénzt szabadítsanak fel, még több helyen, s a lehető leggyorsabban. Ez tehát egy ígéret. De elmondhatjuk, hogy egyúttal történelemformáló erő is, továbbá a fennálló problémák kezelésének egyik módja.

Thomas Edison élete során ezernél több szabadalmat dolgozott ki. Amikor épp nem ezek egyikén munkálkodott, időt szakított arra is, hogy elgondolkodjon saját sikerességén. Arra a következtetésre jutott, hogy az eredményhez, bármiféle „érdemes” dolog megteremtéséhez három dolog kell: „Elsősorban kemény munka, másodsorban kitartás, harmadsorban pedig józan ész”.

Barátaim, ma már egyértelmű, hogy javában zajlik a globális, alacsony széndioxid-kibocsátású gazdaság irányába tartó átmenet. E szobában mindenkinek—sőt, valójában a Földön mindenkinek az érdeke, hogy a folyamat minél gyorsabban végbemenjen.

Ha mindannyian továbbra is kemény munkát fektetünk bele; ha ragaszkodunk a jelenleg járt forradalmi úthoz; ha nem hagyjuk, hogy mellékvágányra térítsenek bennünket azok, akik nem látnak tovább a múlt elavult és veszedelmes energiaforrásainál; s ha józan ésszel tudjuk kezelni e sürgető pillanatot, akkor lehetőségek hatalmas tárházát nyitjuk meg vállalkozásaink és közösségeink előtt.

Sőt azt is elmondanám, hogy mint annak idején Edisonnak a villanykörtével, Marconinak a rádióval, Bellnek a telefonnal, a Wright fivéreknek a repülőgéppel, nekünk is lehetőségünk nyílik arra, hogy változtassunk az emberek életmódján—s emellett van egy még fontosabb dolgunk: az eljövendő nemzedékek érdekében őrizzük a jövőt. Szerintem ennél „érdemesebb” feladatot nem is találhatnánk.

Mindnyájuknak nagyon-nagyon köszönöm. (Taps.)

Forrás: Remarks at Bloomberg New Energy Finance Summit |Remarks | John Kerry | Secretary of State | Grand Hyatt Hotel | New York City |April 5, 2016.

 

 

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.