AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS EURÓPA— ANTHONY J. BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES BESZÉDE

Varsói Közkönyvtár | Lengyelország, Varsó | 2016. május 5.

Blinken külügyminiszter-helyettes beszédet mond Varsóban

Dzien dobry, dziekuje Panstwu serdecznie.

To wszystko po polsku.

Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm, Michal, a kedves bemutatást. Hálás vagyok a Német Marshall Alapítványnak és a Varsói Közkönyvtárnak e nagylelkű vendéglátásért.

Tudom, hogy a Könyvtár és a Követség az év második felében egy új Amerikai Kuckót fog itt nyitni.

Nem tudok ennél jobb helyszínt elképzelni ahhoz, hogy országaink még erősebbre fűzzék tartós barátságunk szálait. Itt Czeslaw Milosz és Mark Twain, Henryk Sienkiewicz és Emily Dickinson—a szellem, a visszaemlékezések, a lelkiismeret megszólaltatóinak—társaságában vagyunk, kiknek költészete és prózája mindarra emlékeztet bennünket, ami közös az emberiségben.

A mi két országunkat tekintve közös örökségünk mélyen a történelembe ágyazódott, közösségeinkben kel életre, s feleleveníti az alapelveket, amelyek összetartanak bennünket. Éppen két nappal ezelőtt ünnepeltük Önökkel, hogy Lengyelországban 225 évvel ezelőtt született meg Európa legrégebbi írott alkotmánya—egy dokumentum, amely világszerte utat nyitott az egyetemes emberi törekvésekért kiálló demokratikus mozgalmaknak.

A két ország néhány rövid év különbséggel megfogalmazott, történelmi alkotmányait követő évszázadok során népeinknek része volt nagy diadalokban és nagy tragédiákban, amikor az emberiség démonai győzedelmeskedtek a jobb szándék felett, s cselekedeteink nem értek fel eszményeinkhez.

Állampolgári bátorságunk próbája, kormányaink rugalmasságának a jele, országaink erejének a mértéke az, hogy miként fogadjuk ezeket a nehéz időszakokat—összefogunk-e, a zűrzavart és megosztottságot hozó, veszedelmes viharokkal szemben együtt védelmezzük-e a szabadságot, a demokráciát és a jogállamiságot.

Két évtizeddel ezelőtt—egy igazán amerikai helyen, Baltimore Oriole csapatának Camden-Yards-i baseballstadionjában—II. János Pál pápa hasonló kérdést tett fel.

II. János Pál pápa Abraham Lincoln elnök szavait idézte ötvenezer amerikai előtt, s azt kérdezte, hogy egy nemzet, „mely szabadságban fogant, s azon elvnek szenteltetett, hogy minden ember egyenlőnek születik, tartósan fennmaradhat-e”.

Lincoln elnök kérdése, mondta a pápa, ma is ugyanannyira jogos.

A pápa szerint „minden nemzedéknek tudnia kell, hogy a szabadság nem abban áll, hogy azt tesszük, ami nekünk tetszik, hanem abban, hogy megtehetjük, amit meg kellene tennünk”.

Ezek az örök érvényű, jövőbe mutató szavak ma is sürgetően csengenek, amikor szinte minden irányból kihívások érik Európát és a transzatlanti közösséget.

Dél felől az erőszakos szélsőségesség veszélye kísért, terrorkampánya rémületbe ejti Párizst és Lahort, Brüsszelt és Ankarát. E barbár kegyetlenség epicentruma egy polgárháború közepette virágzik. A polgárháború, e leírhatatlanul tragikus válság immár ötödik éve tart, s szír menekültek millióit űzte Európába.

A nyomortól és a bűnöktől menekülők hatalmas, a második világháború óta nem tapasztalt mértékű vándormozgalma politikai, gazdasági és társadalmi szempontból is kihat Európa mindennapi életére. Megváltoztatja a munkaerő-piacokat, túlterheli a helyi infrastruktúrát, feszültséget kelt a határokon, rontja biztonságérzetünket. Legfőképpen azonban arra ösztönöz bennünket, hogy tegyük, amit emberségünk kíván: még ha tisztában vagyunk is a beilleszkedés nehézségeivel és a befogadó közösségekre háruló terhekkel, nyújtsunk ugyanolyan menedéket, amilyet saját őseink kerestek a vészterhes időkben.

Saját hazámban, ahogyan sok más országban is, továbbra is teljes meggyőződéssel harcolunk a gyűlöletes retorika ellen, amely összemossa a menekülteket és az erőszakos szélsőségeseket, és démonizálja az üldözés és a terrorizmus elől menekülőket.

Néhány hónapja néhány szír menekülttel ültem egy jordániai közösségi központban. Fiatal, 16, 17, 18 éves fiatal nők és férfiak voltak, Önök közül néhányan alig idősebbek náluk. Megkérdeztem őket, hogy mi az elképzelésük a jövőről. Igen érdekes volt, amit mondtak. A körülmények ellenére is volt jövőképük: az egyik fiatal nő orvos akart lenni. Egy másik divattervező. Az egyik ifjú ember üzleti vállalkozásba akar fogni. És így tovább.

A beszélgetés során megkérdeztem, hogy hozzáférnek-e számítógépekhez, s azt felelték, hogy igen. Néhányan egy, az UNICEF üzemeltetése alatt álló közösségi központban használhatták. Másoknak a családjában volt valaki, akinek van okostelefonja.

Így elővettem a saját okostelefonomat, és megkérdeztem, hogy tudják-e, mi ez. Igen, mondták, ez egy iPhone.

Megkérdeztem, hogy tudják-e, ki alkotta meg, s néhányan rögtön mondták, hogy az Apple.

Ekkor azt kérdeztem, hogy ki az Apple alapítója. Gondolkodtak egy kicsit, aztán valaki azt mondta: „Ó, Steve Jobs”.

Ekkor megkérdeztem, tudják-e, hogy Steve Jobs apja honnan jött. Csönd volt. Szíriából jött.

E fiatal fiúk és lányok bármelyike lehet a következő Steve Jobs. A mi feladatunk, a mi társadalmaink feladata, hogy megadjuk nekik ezt a lehetőséget. Ez a mi nemzedékünk kihívása.

Dél felől tehát ilyen veszélyek és problémák fenyegetnek; kelet felől pedig az orosz agresszió, mely megsértette egy független, demokratikus ország szuverenitását és területi integritását, veszélybe sodorva az egységes, szabad és békés Európa jövőképét.

Kelet-Ukrajnában napról-napra folytatódik a válság, sőt, még erősödik is, mivel az otthonukba visszatértek közül sokan ismét menekülőre fogják. A Krím-félsziget ezalatt továbbra is idegen megszállás alatt szenved.

Az érintkezési vonalon fellobbanó erőszak a tűzszünet kihirdetése, 2015. szeptember elseje óta most volt a leghevesebb.

A múlt hónap folyamán az EBESZ több mint 30.000 esetben jelezte a tűzszünet megsértését. Ezek közül 4000-re egyetlen napon, április 14-én került sor. Mintegy 500 esetben nehézfegyvereket is bevetettek, ami a minszki megállapodás értelmében egyértelműen tilos. Az EBESZ jelentései megerősítik, hogy a tűzszünet-sértések túlnyomó része a szeparatisták ellenőrzése alatt álló területekről indul.

A közösségi oldalak tanúsága szerint Oroszország Kelet-Ukrajnában folytatja a szakadár erők felfegyverzését, kiképzését, és irányítását, s az oldalukon harcol, miközben nem szokványos, vegyes taktikákat használva félretájékoztat, megtéveszt, és hírszerző műveleteket folytat. Az EBESZ ukrajnai különleges megfigyelő missziója (Special Monitoring Sytem/SMM) továbbra is olyan fejlett orosz katonai rendszerek—például TOS-1 több hullámban robbanó, termobarikus rakétarendszerek, továbbá elektronikus hadviselésre szolgáló és zavaró berendezések jelenlétét jelzi a szeparatisták által ellenőrzött területeken, amilyenek az ukrán arzenálban nem is találhatóak.

Moszkva cselekedeteinek—a Krím-félsziget elcsatolására tett kísérlettől és egy színlelt népszavazás megrendezésétől kezdve, a nemzetközi határokra telepített nehézfegyvereken és csapatokon át, a befolyásuk alatt álló szakadárok erőszakos tetteinek a támogatásáig—az a veszélye, hogy új precedenst teremtenek Európa földjén, s megkérdőjelezik az alábbi alapvető nemzetközi elveket, miszerint:

  • Egy ország határait és területi egységét nem lehet erőszakkal megváltoztatni;
  • Egy demokráciában az ország polgárainak elidegeníthetetlen joga, hogy részt vegyenek az ország döntéseiben, s a jövőt illető határozatokban;
  • A nemzetközi közösség minden tagjára közös szabályok érvényesek, s fizetniük kell, ha ünnepélyes kötelezettségvállalásaiknak nem tesznek eleget.

Ezek az elvek túlmutatnak Ukrajnán. Túlmutatnak Európán. Ezeken az alapvető szabályokon támaszkodik a nemzetközi rend, amelyet közösen igyekeztünk felépíteni, fenntartani, és szükség esetén alakítani. Amikor Oroszország ezeket vitatja, Transzatlanti szövetségünket próbálja bomlasztani, egységünket akarja aláásni, a demokráciákat pedig kudarcba akarja fullasztani.

S gyengén ugyan, de belülről is érkeznek kihívások. Transzatlanti közösségünkben időnként kétségek mutatkoznak, felüti a fejét az önbizalom hiánya, s igény támad rá, hogy keressük önnön identitásunkat. Saját országomban látom, ahogyan a választási év politikájában megjelennek és fel is erősödnek ezek a kérdések.

Európában a lassú gazdasági növekedés, a polarizáló politika, a szélsőséges pártok felemelkedése, valamint a közösségi integráció kihívásai egyeseket odáig vezettek, hogy kétségbe vonják a nagy európai program hitelét és hasznosságát, valamint az azt fenntartó szövetségeket. Vannak, akik még a liberális demokrácia alaptételeit is megkérdőjelezik, s azt is, hogy kormánymodellünk túlélheti az ilyen válságos időszakokat.

Miért fontos mindez?

Oly sok forog kockán, hogy feltétlenül meg kell említenünk, hogy a NATO, az EU, valamint az általuk képviselt, a segítségükkel kialakított nemzetközi rend miért olyan gyökeresen fontos az összes tagország egészsége, ereje és biztonsága szempontjából.

Hetvenegy évvel ezelőtt, a háború romjain, és a mérhetetlen nemzeti veszteségek feletti fájdalmak közepette elődeink meghozták az emberi történelem egyik legokosabb döntését.

Bölcs előrelátással legyőzték a kísértést, hogy a győztesek kezében összpontosítsák a hatalmat, vagy országainkat elzárják a világ többi részétől.

Ehelyett egy intézményekből, szabályokból és normákból álló, a békét és haladást szolgáló nemzetközi rendszert építettek ki.

Az volt a céljuk, hogy egyszer s mindenkorra megakadályozzák a nagyhatalmak közötti háborúk kitörését, s hogy biztonságos, stabil környezetet hozzanak létre, amelyben az országok állampolgáraik javára növekedhetnek és fejlődhetnek.

Ezzel természetesen nem zártak ki minden zűrzavart, bajt és konfliktust, de egészében véve helyre tették a dolgokat. Az új, közös kereskedelem kiépítése útján régi európai ellenfeleket tudtak összekötni, s politikai-katonai szövetséget alakítottak ki, amely a biztonság útján szolgálja a békét, s az összes tagországnak azonos védelmet biztosít—mindez ma már természetesnek tűnhet, de történelmi viszonylatban gigászi erőfeszítésnek számít.

Amikor a lengyelek, a balti népek, a csehek, a magyarok és mások megváltoztatták Európa térképét, a transzatlanti világ nagy intézményei kibővültek, hogy támogassák és védelmezzék az újonnan felszabadult közép-európai országok békés átmenetét a demokráciába.

E transzatlanti projekt létrehozása sosem volt könnyű. Szembe kellett szállni régi nacionalista problémákkal. Választ kellett adni a terhek megosztásával és a szuverenitással kapcsolatban felmerülő új kérdésekre. Voltak olyan szabad és független országok, amelyeknek a tekintélyelvűség gúzsából kellett kiszabadulniuk. Továbbá a nukleáris háború nagy kísértetét is el kellett riasztani.

„A szkeptikusok többször megjósolták e nagy vállalkozás kudarcát”—mondta Obama elnök.

Az előttünk járó nemzedék jövőképe azonban többnek bizonyult puszta iránymutatásnál. Virágzott, s olyan demokráciát és stabilitást alapozott meg, amely páratlanul békés és gazdag korszakot hozott Európára, az Egyesült Államokra és a világ nagy részére.

Ez a mi örökségünk, amely ránk—mindazokra, akik élvezzük az előnyeit—hárítja a felelősséget, hogy újítsuk fel és hozzuk új lendületbe alapításának céljait és vezérlő elveit.

Varsónál jobb helyet nem találhatnánk arra, hogy felvállaljuk e felelősséget. 2000-ben itt gyűltünk össze a Demokráciák Közössége megalapítására, s júliusban itt ülnek majd össze a 28—hamarosan 29—NATO ország vezetői, hogy egy csúcsértekezlet keretében áttekintsék az eddigi haladást, s felállítsák további céljainkat.

A NATO-nak, a világ eddigi leghatékonyabb szövetségének a töretlen erőnléte nem magától értetődő. Nem vehető adottnak—nem tehetjük, hogy számítunk rá, amikor szükségünk van rá, s elhanyagoljuk, amikor nincs. Folyamatos fenntartást, jelentős befektetést igényel a tartós erejének alapjait adó egységünk, képességeink és értékeink terén.

Minden ellenszéllel szemben az egységünk a legnagyobb kincs—egyenrangúan, vállvetve, demokratikus alapokon állva védelmezzük közös elveinket, és mindazokat, akik osztják ezeket.

A NATO-ban nincsenek másodrangú állampolgárok.

Amikor egy országot befogadnak a Szövetségbe, az Egyesült Államok és szövetségesei az első naptól kezdve sziklaszilárd kollektív katonai védelmet biztosítanak a számára.

„Egymás mellett állunk most és mindörökké, mert az Önök szabadsága a mi szabadságunk”. — mondta Obama elnök két éve a Vár téren.

Ez minden NATO országra érvényes—érvényes Lengyelországra, Észtországra, Lettországra, Litvániára, és Romániára és Bulgáriára, ahová a hét folyamán utazom.

A kötelezettségek felelősségekkel járnak. Ha alkalmazkodni akarunk a 21. századi veszélyekhez, akkor minden NATO szövetségesnek teljes mértékben hozzá kell járulnia közös biztonságunkhoz.

Ez annyit jelent, hogy a szövetségeseknek be kell váltaniuk a védelmi kiadások terén 2024-ig terjedően tett ígéreteiket. Lengyelország ezt ragyogóan csinálja—többek között nem csak a korábbi működés költségeit, például a nyugdíjakat fedezi, de új beruházásokkal a jövő felé is mozdul.

Ez annyit jelent, hogy a kelet és dél felől fenyegető kihívásokkal szemben meg kell erősítenünk általános elrettentő és védekező képességeinket. Rotációs rendszerben légi, szárazföldi, és tengeri jelenlétet kell biztosítanunk a NATO keleti peremén. S annyit is jelent, hogy fenntartjuk a NATO nyitott ajtók politikáját mindazon országok számára, amelyek megfelelnek magas szintű elvárásainknak.

Az Egyesült Államok igen komolyan veszi NATO kötelezettségeit.

Az Európai Megnyugtatási Kezdeményezés (European Reassurance Initiative) keretében, kiképzés és gyakorlás céljára Lengyelországba küldtünk egy sor repülőt, így A-10-es, F-15-ös, F-16-os, and C-130-as gépeket. Júniusban pedig—akárcsak eddig—most is csatlakozni fogunk Lengyelország legfontosabb hadgyakorlatához, amelyen 24 országból több mint huszonötezren veszünk részt, közöttük 12.000 amerikai, hogy kiképezzük, s egy egyesült, szövetséges, multinacionális környezetbe integráljuk a lengyel nemzeti haderőt és katonai irányítást.

Ígéretünk értelmében folytatjuk az európai biztonságra fordított összeg megnégyszerezését: a két évvel ezelőtti nem egészen 790 millió dollártól a 3,4 milliárd dollár felé haladunk.

Ez lehetővé teszi, hogy Európában egy hadosztálynak megfelelő felszerelést, a NATO keleti szárnyán pedig egy újabb, rotációban működő harci dandárt tarthassunk fenn, benne 4000, az amerikai hadsereg legkorszerűbb fegyvereivel tetőtől talpig felszerelt katonával. Ez hozzáadódik a már Európában tartózkodó két harci dandárhoz. Az újonnan ide telepítettek zöme napi szinten látható lesz itt, Lengyelországban.

Támogatjuk a NATO főparancsnok javaslatait is, melyek értelmében a keleti részeken fokozzuk a NATO erők jelenlétét. Ide tartoznak a balti államok és Lengyelország területén rotáló harci dandárok is.

Ennek a stratégiának nem az a célja, hogy célba vegye valamelyik országot—inkább az, hogy fokozza szövetségeseink védelmét, s kézzelfogható módon demonstrálja az 5. cikkely iránti elkötelezettségünket, minden NATO tagország ünnepélyes kötelességét arra, hogy megvédjük egymást.

Szövetségünk újult erővel, forrásokkal és képességekkel fogadja a ránk váró helyi és globális kihívásokat.

Közösen és rendíthetetlenül támogatjuk Ukrajnát—a szuverenitását, a területi integritását, a jogát ahhoz, hogy szabad és független országként saját polgárai—és csakis ők—dönthessenek arról, hogy milyen úton haladjon tovább.

Az ukrán válságot Oroszország hozta létre és Oroszországnak is kell megszüntetnie—úgy, hogy teljes mértékben betartja a minszki megállapodást, amelyben minden fél megegyezett. Addig viszont fenn kell tartanunk a szankciókat, s az országra gyakorolt nyomást.

Egységesek vagyunk azon elhatározásunkban is, hogy Európa energiabiztonságát megvédjük a kényszerítésektől és politikai nyomásgyakorlástól. Európa 2005-ben, majd 2009-ben ismét tanúja volt, amint Oroszország a legnagyobb téli hidegben leállította az Ukrajnán átáramló gázt. Két évvel ezelőtt, 2014-ben ugyanez megismétlődött—puszta, dermesztő figyelmeztetésül, hogy az európai törekvések szempontjából mivel járna, ha folyamatosan Oroszországtól függne a gázellátása.

Továbbra is aggodalmunknak adunk hangot egyes projektekkel, például az Északi Áramlat II gázvezetékkel kapcsolatban, amelyek aláaknázhatnák az energiaellátási források és útvonalak diverzifikálására irányuló európai törekvéseket. Annak viszont örülünk, hogy az EU a legfontosabb energia-projektekre összpontosít, így például a Lengyelországot és Litvániát összekötő gázvezetékre, amely a balti földgázszállító hálózatot közvetlenül hozzákapcsolja Európa többi részéhez.

Hadd fogalmazzak világosan: nem célunk, hogy az orosz olajat és gázt kizárjuk Európából. Épp ellenkezőleg, biztosítanunk kell az energiaforrások, kellékek és útvonalak kellő sokféleségét, hogy egyetlen ország se használhassa az energiát a politikai kényszer eszközeként.

Mindannyiunk közös, eltökélt szándéka, hogy legyőzzük a Daesh-t, felszámoljuk a menedékhelyeit, ahonnan Európa ellen indítja támadásait, és véget vetünk az emberek, különösen a fiatalok verbuválásának, radikalizálásának, s terrorcselekményekre való felbujtásának. Mind a 28 NATO ország hozzájárul az ISIL/Daesh elleni Szövetséghez. Vannak, akik életmentő humanitárius segítséget nyújtanak, mások lesújtanak a Daesh-hez köthető célpontokra, ismét mások a légi kampányt támogatják, amely megfosztotta a Daesh-t az Irakban ellenőrzése alatt tartott területek 44, a Szíriában ellenőrzése alatt álló területek 16 százalékától.

Közös felelősségünknek tartjuk, hogy leállítsuk a bűnözői hálózatokat, amelyek abból húznak hasznot, hogy kétségbeesett családokat és gyerekeket csempésznek Európába. Az EU akkor lehet igazán erős, ha közös politikát vezet be a menekültek befogadására és adataik feldolgozására, s ha ugyanolyan szolidaritással kezeli őket, amilyet más vészhelyzetekben—a pénzügyi válságtól a balkáni háborúig—tanúsított. Lengyelország a történelme és a földrajzi helyzete folytán nagyon is jól ismeri a menekültek küszködését és a migráció hatásait. E válság túlmutat a faji, etnikai és nemi kérdéseken, s így kell tennie valamennyi uniós tagország politikájának is.

Az országok számára hihetetlenül nehéz a bevándorlók, a menekültek és menedékkérők vállalása. Tudjuk, hogy milyen terheket ró a közösségekre. Az Egyesült Államokban mi is küszködünk, hogy beváltsuk a menekültek áttelepítésére vonatkozó ígéretünket.

De kérem Önöket, ne felejtsék el, hogy itt most emberekről van szók. Anyákról. Apákról. Fiakról. Lányokról. Akárcsak a mieink. Saját szüleink, saját nagyszüleink közül sokan ugyanezeket az utakat járták be, menedéket keresve az erőszak elől.

Mindannyiunknak van valamiféle tapasztalata ezzel kapcsolatban, de gondoljanak bele, milyen bátorság kell ahhoz, hogy valaki kiszakítsa otthonról a családját, s csempészek és emberkereskedők kezére bízza magát és a gyerekeit. Ezek rendívül bátor és tetterős emberek, akiket céljaik és elszántságuk vezérel.

Az Egyesült Államokban a bevándorlók és menekültek egymást követő hullámai—beleértve sok mostani lengyel-amerikait is—építette, növelte és segítette az ország sikerességét. Remélem, hogy ennek alapján sikerül ilyen szemmel tekinteni e hihetetlenül nehéz feladatra is.

Közös és eltökélt szándékunk, hogy kollektív védelmünket és értékeinket a határainkon túlra is kiterjesztjük—ezért támogatjuk a biztonsági erőinek kiépítésén, valamint az erőszakos szélsőségek visszaszorításán munkálkodó afgán népet is.

Fontos és jogos viták folynak a NATO-ban, az EU-ban, a kormányaink között, a népeink között, hogy ezeket a bonyolult és összetett kérdéseket a komplex biztonsági kihívásokat is beleértve— miként lehet a legjobban kezelni.

De szövetségesi mivoltunkat az mutatja igazán, hogy hajlandóak vagyunk nemzeti érdekeinken túlmutató, nehéz lépések megtételére is, és őrizzük és megvédjük minden szövetségesünk biztonságát. Egységességünk elengedhetetlenül fontos ahhoz, hogy elrettentsük az ellenségeinket, akik vadásznak a különbözőségeinkre, megpróbálják kihasználni a nézeteltéréseinket, s megpróbálnak viszályt szítani közöttünk. A sebezhető pontjainkat keresik.

Akik megpróbálják kikezdeni a transzatlanti kötelékeket, alábecsülik Szövetségünk eltökéltségét. A 20. század közepi diktátorokhoz hasonlóan, gyengeségnek tartják a toleranciánkat és a jogállamisághoz való ragaszkodásunkat. A nyílt vitákat—tévesen—megoszlásnak, kompromisszumnak és megadásnak ítélik. S félreértik a történelem egyedi és általános tanulságát: a demokrácia, a szabadság és a jogállamiság nem a kiszolgáltatottság és a bizonytalanság forrása. Éppen ellenkezőleg, ezek jelentik erőnk és stabilitásunk legnagyobb tartalékait.

Szövetségünk megalakítása óta tisztában vagyunk vele, hogy a biztonságunk nem csupán katonai képességeinken, de demokratikus intézményeink egészséges voltán is múlik. S részint nyíltan, részint bizalmasan meg akarjuk beszélni, hogy miként segíthetünk egymásnak ideáljaink megvalósításában.

A NATO preambuluma nyomatékosan kijelenti, hogy kollektív védelmi szövetségünk „a demokrácia, az egyéni szabadság és a jogállamiság elvén alapuló” értékek közössége is.

A kommunista elnyomás legsötétebb éveiben az emberi méltóságért és szabadságért folyó, kitartó küzdelem inspirálta a Szolidaritást, ami azután hatással volt az egész világra, s a térségben mindenhol megindultak a demokratikus mozgalmak.

E mozgalmak azért váltak igazán sikeresekké, mert nem álltak le a választásoknál. Tovább folytatódott—Önök tovább folytatták— a demokrácia alapvető intézményeinek, azaz a szabad sajtónak, a civil társadalomnak, a politikai pártoknak, az elszámoltatható rendőrségi erőknek, a bírói függetlenségnek, a polgárokat képviselő parlamentnek a felépítését és védelmét szolgáló fáradságos és nehéz munkát.

Egyetlen demokrácia sem tökéletes. Egyetlen ország sem képes mindig megállni, hogy válságok vagy viszályok idején ne lépjen vissza az elnyomó taktikák és a megfélemlítés irányába. Egyetlen ország sem tudja mindig optimális szinten tartani a hatalmi egyensúlyt.

A demokráciák éltető ereje a vitában és a párbeszédben rejlik. A történelem viszont arra is megtanított bennünket, hogy a demokráciák akkor a legerősebbek és akkor működnek a legjobban, amikor szétválasztják a hatalmi ágazatokat, alkalmazzák a fékek és ellensúlyok rendszerét, és kellő tiszteletben tartják a bírói függetlenséget és a bírósági felülvizsgálatot.

Hazámban, az Egyesült Államokban gyakran tapasztaljuk, hogy erőfeszítéseink eredményei nem mindig felelnek meg az elvárásainknak, és sokszor inkább a leghangosabbak, és nem feltétlenül a legbölcsebbek a hangadók.

Szövetségeseink sohasem restellnek figyelmeztetni bennünket, ha az Egyesült Államok némiképp letér az unió tökéletesítésének útjáról. S ez hasznunkra válik. Hiszen saját Függetlenségi Nyilatkozatunk is előírja, hogy tartsuk illő tiszteletben az emberiség véleményét.

Mivel a demokrácia akkor lehet tartósan ellenállóképes, ha tanulni tud saját hibáiból—őszintén, nyíltan és átlátható módon kezeli saját tökéletlenségeit.

Mi továbbra is bízunk benne, hogy Lengyelország— ahol rendkívüli hagyománya van a demokráciának—saját alkotmányának és a jogállamiság legmagasabb nemzetközi szabványainak megfelelő módon képes megoldani a jelenleg folyó Alkotmánybírósági vitát.

A lengyel kormány kérésére az Európa Tanács Velencei Bizottsága számos javaslatot vázolt fel a vita megoldására—hogy Lengyelország továbbra is a legerősebb, legokosabb például szolgálhasson a fiatal demokráciák számára, amelyek világszerte az ő történelmi nyomdokain akarnak haladni.

Hálásak vagyunk Lengyelországnak azért is, hogy otthont ad az EBESZ Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok hivatalának, amely partnerünk a minden embert megillető jogok és méltóság ügyének előmozdításában.

A Szövetségre váró súlyos regionális és globális kihívások már másfélék, mint egykoron, de most is ugyanolyan egységes fellépést igényelnek, ígéreteink teljesítése terén most sem lehetünk kevésbé felelősségre vonhatóak, s nem csökkenhet elkötelezettségünk sem mindazon értékek iránt, amelyek sok évvel ezelőtt összehoztak bennünket.

A megosztó politika, az intoleráns hangok, a durva agresszió világos és egyértelmű hatással jártak: még szorosabbá tették a Szövetséget. A NATO ma épp olyan erős, mint eddig bármikor.

Mielőtt II. János Pál huszonegy éve a Shepherd One, azaz Első Pásztor nevű repülőgépen visszaindult volna Amerikából Rómába, odafordult a kedvéért odagyűlt sokezres tömeghez, s néhány búcsúszavában még egyszer tisztelettel illette demokratikus eszméinket, amelyeket több mint két évszázada fogalmazott meg az Alkotmányunk.

Azt mondta: „A demokráciához bölcsesség kell, a demokráciához erkölcsi tisztaság kell, hogy ne forduljon szembe mindazzal, aminek a védelmére és buzdítására hivatott”.

Közös célokkal és közös eszmékkel Szövetségünk kiállta az idők próbáját, és túlélte a válságok megpróbáltatásait—s mindezekből még erősebben került ki. Biztos vagyok benne, hogy ez még hosszú ideig így is lesz, amint—azok példája nyomán, kiknek bölcsessége és erkölcsi tisztasága segít a helyes útra találnunk—megpróbálunk eleget tenni a nemzedékünkre váró kihívásoknak.

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: The United States and Europe | Remarks | Antony J. Blinken, Deputy Secretary of State | Warsaw Public Library | Warsaw, Poland |May 5, 2016


 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.