MIÉRT FONTOSAK AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK SZÖVETSÉGEI?—ANTONY J. BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES BESZÉDE

Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja/Center for Strategic and International Studies | Washington, DC | 2016. június 29.

Mindenekelőtt a Törökországot ért szörnyű támadásról szeretnék ma beszélni. Az országot ismét terrortámadás sújtotta—ami az utóbbi hónapokban sajnálatos módon túlságosan gyakran ismétlődik meg. Amit tegnap láttunk, az nem egy vértanú cselekedete volt. Gyilkos, gyilkosok tettei voltak. Mélyen együttérzünk törökországi barátainkkal. Azt is tudom, hogy szerte a világon gondolatban sokan ott vagyunk számos ottani barátunk és kollégánk mellett.

Heather, köszönöm a csodálatos bevezetést. Nagyon, nagyon jó újra itthon lenni a CSIS-ben! Azt is elmondhatom, hogy ez az épület most valamivel jobban néz ki, mint amikor először voltam itt—akkor egy másik épületben voltunk. Ez jelentős előrelépés. Most különösen jó itt lenni, mivel amit Önök tesznek, amit Kathleen Hick, és elsősorban jó barátom és mentorom, John Hamre tesznek azzal, hogy betekintést, bölcsességet és tanácsot próbálnak adni a ránk váró kihívások tekintetében, most fontosabb, mint valaha.

S különösen nagy megtiszteltetés, hogy itt van ma a teremben Breedlove tábornok is, aki közel 40 éven át egyenruhában szolgálta ezt az országot. Ez valóban rendkívüli. Tábornok Úr, nagy megtiszteltetés, hogy Önnel lehetünk. Köszönöm.

Tényleg érdekes időket élünk.

A múlt héten a világot ostromló, változást követelő erők jutottak kifejezésre, amikor a brit szavazók az Európai Unió elhagyása mellett döntöttek.

A jövő héten pedig 28 ország, köztük az Egyesült Államok és 22 EU tagország gyűlik majd össze Varsóban a NATO csúcsértekezleten, hogy kihangsúlyozzák, transzatlanti szövetségünk szilárd ereje hogyan védelmezi érdekeinket és közös értékeinket.

Tehát bizonyos értelemben itt tartunk ma: érthető és súlyos feszültséggel állunk szemben—befelé fordulnánk, hogy ellenálljunk a globális változásoknak, de muszáj merészen kifelé fordulnunk, hogy saját céljainkra fordíthassuk őket.

Olyan stratégiai környezetben működünk, amely képlékenyebb és sokrétűbb, mint valaha.

A gyors ütemű technikai változások, a gazdasági egymásrautaltság fokozódása, valamint a nagymérvű globális összekapcsolódás következtében a hatalom átrendeződik a nemzetállamok között, alatt vagy felett.

Ez nagyobb elszámoltathatóságot kíván a kormányoktól az állami szint alatti és a nem-állami szereplők felé—a hatalmas városok polgármestereitől a vállalati vezéreken át a nagyhatalmú csoportokig és egyénekig.

Soha nem látott módon kapcsolódunk össze mindannyian, ami az együttműködés új formáira ösztönöz—ugyanakkor viszont közös biztonsági réseket is létrehoz.

A túlságosan is jól ismert biztonsági rések között szerepel az állami hatóság gyengülése, a nagyobb irányítatlan terek, az emberek tömeges elvándorlása, a szélsőséges pártok felemelkedése, a lassú gazdasági növekedés, a polarizáló politika és az integráció kihívásai. Mindezek oda vezetnek, hogy sokan megkérdőjelezik a nemzetközi rend és intézmények, valamint az azokat fenntartó szövetségek érdemeit.

De ezzel a hullámmal szemben van egy másik—ugyanolyan erős, ha nem erősebb. Az, amelyik több milliárd ember emelt ki a szegénységből, minden eddiginél több embert vont a demokrácia palástja alá, új középosztályt—új fogyasztókat—teremtett az amerikai földrész országaitól Afrikáig, Ázsiáig, és azon is túl. Összességében az emberek egészségesebbek, gazdagabbak, jobban képzettek, és toleránsabbak, mint a történelem során bármikor.

Ahogy Obama elnök mondja, ha valakinek választania kellene, hogy a történelem melyik pillanatában szülessen, a mát választaná. Országtól, nemtől és gazdasági helyzettől függetlenül. A jelent választaná.

A még mindig fennálló erőszakos cselekmények, tragédiák és nehézségek ellenére, összességében a világ tényleg páratlanul békés és virágzó korszakát éli. Ami a naponta olvasott főcímek ismeretében talán megdöbbentőnek tűnhet.

A kérdés, amit meg kell válaszolnunk magunknak—egy olyan pillanatban, amikor sokan alapvető kérdéseket tesznek fel a világban játszott szerepünkről, valamint a rendszerről, amely alakítja azt—a kérdés az, hogy miért van ez így? Miért vagyunk valójában sikeresebbek, mint amennyire gondoljuk, hisszük, vagy érezzük? Mi magyarázza a hét évtizede élvezett, hosszú békét? És ugyanakkor mi magyarázza az elégedetlenséget, a zavart, sőt az elutasítást épp azzal a rendszerrel kapcsolatban, amely e fejlődés legfőbb létrehozója?

Igen sok forog kockán, ezért elengedhetetlen e kérdések őszinte és nyílt feltevése, mivel a válaszok alapvetően befolyásolják mai társadalmunk egészségét, erejét és biztonságát.

Heather utalt erre, de hetvenegy évvel ezelőtt, a háború romjain és a mérhetetlen nemzeti veszteségek feletti fájdalmak közepette elődeink egy újabb és bölcsebb irányba terelték a történelem folyását.

Elszántan igyekeztek elkerülni az 1920-as és 30-as évek hibáit, amikor a fokozódó ellenségességgel és agresszióval szemben az országok befelé fordultak. Nem engedtek a kísértésnek, hogy a győztesek kezében összpontosítsák a hatalmat, vagy a világ többi része előtt felvonják a függőhidat.

Ehelyett egy intézményeken, szabályokon és normákon alapuló nemzetközi intézményrendszert építettek ki, amelyben mindenkinek beleszólása van a világ ügyeibe.

E cselekedetet nem a vak hit vezérelte. E cselekedet a mélységes pragmatizmus kifejezése volt.

Az volt a céljuk, hogy két vagy több nagyhatalom között soha többé ne törhessen ki háború, s olyan stabil és biztonságos környezet jöjjön létre, amelyben az országok a polgáraik javára fejlődhetnek.

Persze, nagyon is jól tudjuk, hogy ez a rendszer sem szüntetett meg minden zűrzavart, bajt, konfliktust, minden méltánytalanságot. Soha nem kímélte meg, nem tudta teljes mértékben megkímélni a társadalmakat a társadalmi és gazdasági változások kínjaitól.

De most, hetvenegy év távlatából nézve azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a főbb célokat elérték: elhárították az újabb, globális kataklizmákat, békésen lezárták a hidegháborút, továbbá növekedésre és gazdasági virágzásra alkalmas stabilitást és teret biztosítottak az országoknak.

Ami az Egyesült Államokat—az akkori új világhatalmat illeti, azzal, hogy e rendben más országoknak is hangot és szavazati jogot adtak, sikeresen elejét vették annak, ami általában történik, ha egy ország a többi fölé emelkedik: a gyengébb országok mind alávetik magukat az erősebbnek, hogy részesei legyenek a feltörekvő hatalom emelkedésének.

A háború utáni rendszer, amelynek alakításában vezető szerepünk volt, nem magához kényszerítette, hanem magához vonzotta az új tagokat, miközben a további országok csatlakozási vágya miatt még mélyebbek és erősebbek lettek a gyökerei.

A nemzetközi jog, a környezetvédelem, a gyermekmunkára vonatkozó törvények, az emberi jogi biztosítékok, a közegészségügyi rendszerek, a kereskedelmi szabályok, a tengeri szabályok, a nemzetközi pénzügyi intézmények, a békefenntartó erők, az atomsorompó-rendszer, és így tovább—ma ezek a normák, ezek az intézmények együttesen szolgálják modern életük minden elemét, és féken tartják legsötétebb démonainkat.

Röviden ezt értjük liberális nemzetközi renden. Bár sokszor elmondjuk, de nem mindig szánunk időt arra, hogy egyetemes logikáját összekapcsoljuk a ma élvezett, kézzelfogható előnyökkel.

E rend minden eleme érdemes egy önálló méltatásra, de ma reggel arra az elemére szeretnék összpontosítani, amely az összes többihez elengedhetetlenül és alapvetően fontos: a szövetségeinkre és partnerségeinkre.

Az USA szövetségi és partneri hálózata a nap minden órájában azon munkálkodik, hogy megakadályozza az agressziót, biztosítsa az emberek, az áruk és a gondolatok szabad áramlását, továbbá a transznacionális veszélyekkel szemben előmozdítsa a nemzetközi együttműködést.

Ezekbe a kapcsolatokba elsősorban sajátmagunkért—az amerikai nép biztonsága érdekében—lépünk be. A hálózat azonban másokra is kiterjeszti az előnyeit—ez egy olyan hathatós körforgás, amely nekünk is kamatozik, és tovább erősíti a világban elfoglalt vezető szerepünket.

Nyílt és fontos véleménykülönbségek mutatkoznak a társadalmak között és azokon belül is abban, hogy miként felelhetünk meg a legjobban a ránk váró komplex biztonsági, gazdasági és politikai kihívásoknak—s abban, hogy szövetségeink és partnerségeink tényleg hozzák-e a számunkra fontos értékeket.

És vannak, akik azt sugallják, hogy a szövetségek egyszerűen inkább terhet, mint hasznot jelentenek: túl sokba kerülnek, túl keveset érnek el, bátorítják a potyautasokat, belekeverhetnek bennünket más népek gondjaiba, elvonnak minket az otthoni befektetésektől, és általában mi húzzunk a rövidebbet.

Bár terjed ez a nézet, megítélésem szerint az érvelés alapvetően hibás—eltúlozza a szövetségek költségeit, ugyanakkor alábecsüli a befelé fordulás veszélyeit; nem említi vagy lekicsinyli az előnyeiket és az erényeiket.

Nos, az igaz, hogy a szövetségekben és partnerségekben minden tagállam kockázatot vállal a többiek sikeréért.

De éppen ez a közös tét—amelyért egyenruhás asszonyaink és férfijaink, diplomatáink, és fejlesztési szakembereink is dolgoznak—ez tartotta fenn a hosszú békét, és ez tette lehetővé, hogy az újabb amerikai nemzedékek megvalósíthassák álmaikat és törekvéseiket.

Mára ezek a szövetségek és partnerségek—és a nemzetközi rend, amelyet védelmeznek—annyira beépültek életünk valóságába, hogy hajlamosak vagyunk adottnak tekinteni azokat.

Azok a nemzedékek, akik megküzdöttek értük, és áldozatokat hoztak azért, hogy gyökeret verjenek, többé már nem a legerősebb és legtekintélyesebb hangok a jelen nagyszabású politikai vitáiban.

Ahogy a múlt emlékei halványodnak, már csak elképzelni tudjuk, mi lenne, ha elvesztenénk mindazt, amire mindig és oly könnyen számíthatunk.

De elődeink tudták —akárcsak legbelül, mélyen mi is tudjuk—hogy nem elég pusztán csak hinnünk a szabadságban.

Kitartóan őriznünk és védenünk is kell.

Az Egyesült Államok ezért tart fenn egy atlanti és csendes-óceáni szövetségesekből és globális partnerekből álló erős, stabil hálózatot, amit az ellenségeink irigyelnek tőlünk.

De Amerika nem egyszerűen azért a legkeresettebb biztonsági partner a világon—akit a kidobós játékban elsőre választanak—mert mindenki szereti, ha körülöttünk lehet. Azért van így, mert a világ tiszteli kötelezettségvállalásaink súlyát és kiszámíthatóságát—ezt az értéket, amely idővel biztonságunk, jólétünk, értékeink és a legkomolyabb globális problémák megoldására alkalmas képességeink terén is hasznosul.

Szövetségeseink és partnereink nap-mint-nap ott vannak védelmünk élvonalában, így mindig ellenségeink előtt járhatunk, és a nélkül érzékeltethetjük a jelenlétünket, hogy komolyabb árat fizetnénk érte világszerte.

Egyszerűbben fogalmazva, az amerikai nép számára biztonságosabb a világ, ha vannak barátaink, partnereink és szövetségeseink

Még mindig vannak, akik úgy vélik, hogy országunk elsöprő katonai fölénye azt jelenti, hogy egyoldalúan lehetne és kellene fellépnünk—vagy hogy másokkal összeállni több bajjal jár, mint amennyit ér.

De tudjuk jól, és Breedlove tábornok bizonyára tudna erről érdemben beszélni: taktikai, valamint stratégiai és politikai értékei is vannak annak, ha nem egyedül háborúzunk.

Hozzáférünk a bázisokhoz. Rendszeres közös tervértekezleteket, képzést és gyakorlatokat tartunk, átrepülési és telepítési megállapodásokat kötünk. Elmélyítjük a hírszerzési információk cseréjét. Megerősítjük az interoperabilitást, amely egy összefüggő és hatalmas erővé ötvözi az eltérő eljárások és rendszerek szerint működő, más-más nyelvet beszélő, különféle országokat.

Sok partner között oszlanak meg a modern hadviselés és a közösségek stabilizálásának súlyos költségei. A tervezés során erőt merítünk abból, hogy több tucat ország egyenruhásai ülnek a tárgyalóasztalnál. És legitimitást ad nekünk, hogy több tucat különböző zászló alatt dolgozunk ugyanazon ügyért.

Saját hatékonyságunk is javul, ha tudjuk, hogy bármely térfélen hogyan működünk, és mások hogyan fognak működni. És nagyban megkönnyíti az elérést, ha előzetesen helyzetbe tudjuk hozni az eszközeinket, s a világ bármely részéről használatba hozhatjuk őket. Képzeljék el, milyen nehezen tudnánk berepüléseket végrehajtani a Daesh szíriai állásai felett, ha a repülőgép-hordozóknak haza kellene repülniük tankolni.

S ezek a kialakult szövetségek jelentik a mi biztosításunkat—megéri biztosítási díjat fizetnünk azokért a pillanatokért, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.

Akik kételkednek szövetségeink értékében és hitelességében, gondoljanak arra, hogy a NATO eddig egyetlen egyszer hivatkozott az 5. Cikkelyre—az ünnepélyes kötelezettségre, miszerint minden tagja kész megvédeni a másikat.

S ezt a mi védelmünkben—az Egyesült Államok védelmében tette—2001. szeptember 11-én.

Az azóta eltelt évek során több mint 1000 szövetségesünk áldozta fel életét az amerikai és az afgán erők oldalán.

Ma 39 nemzet, köztük 26 szövetséges és 13 partner-ország zászlaja alatt zajlik afganisztáni küldetésünk. Románok, macedónok, grúzok nyújtanak földi védelmet az erőinknek. Afganisztán nyugati felében ukránok támogatják a NATO kiképző, tanácsadó és segítő feladatait. Törökök segítenek az afgánoknak a korrupció csökkentésében és a pénzügyi rendszer kezelésében. Ausztrálok, britek, hollandok és mások segítenek az afgán tiszteknek megtervezni saját biztonsági rendszerüket.

De páratlan szövetségi hálózatunk egyik nem eléggé méltányolt előnye nem az, hogy milyen szerepünk van a háborúkban—hanem az, hogy ténylegesen meg is akadályozzuk őket. Biztonsági garanciáink híján a fejlett országok, így Japán és Dél-Korea saját nukleáris fegyvertárat akarnának kialakítani, regionális nukleáris fegyverkezési versenybe taszítva a világot—olyasvalamibe, amit mindkét fél kormányai évtizedek óta kemény munkával igyekeznek megakadályozni.

Folyamatosan dolgozunk szövetségünk korszerűsítésén és adaptálásán, hogy az a mai kihívásokat tükrözze, s megfelelően oszoljanak meg a költségek és a feladatok is.

Az ázsiai-csendes-óceáni térségben az elmúlt három év során már a Japánnal kötött védelmi együttműködéshez igazítottuk iránymutatásainkat, hogy fokozottabban szolgálják a nemzetközi biztonságot; új megállapodásokat véglegesítettünk mind Japánnal, mind a Koreai Köztársasággal, hogy befogadó országokként támogassák katonai jelenlétünket; katonai együttműködési megállapodást (Force Posture Agreement) kötöttünk Ausztráliával; és egy mérföldkő jelentőségű, megerősített védelmi együttműködési megállapodást (Enhanced Defense Cooperation Agreement) véglegesítettünk a Fülöp-szigeteken. Ez utóbbi értelmében az amerikai csapatok és felszerelések az egész régióban hozzáférnek a kulcsfontosságú katonai bázisokhoz.

Annak ellenére, hogy komoly aggályaink vannak a thaiföldi politikai helyzetet illetően,—amelyek miatt kapcsolataink nem is a szokásos mederben működnek—az ázsiai-csendes-óceáni térségben legkorábban kötött szerződéses partnerségünk segít abban, hogy a közösen végzett békefenntartás, a kalózok elleni fellépés, valamint a humanitárius segítségnyújtás érdekében fegyveres erőket tarthassunk a térségben.

A jövő héten Varsóban pedig megszilárdítjuk és korszerűsítjük a világ valaha ismert leghatékonyabb katonai szövetségét.

Ahhoz, hogy úrrá lehessünk a 21. századi kihívásokon, a NATO szövetségeseknek tudniuk kell, mennyire fontos, hogy közös biztonságunk érdekében maradéktalanul biztosítsák a hozzájárulásukat. Öt szövetséges máris védelemre költötte a GDP-je legalább két százalékát, s több mint kétharmaduk 2016-ban növelni fogja védelmi kiadásait.

Még sok tennivalónak van, így a keletről és délről érkező fenyegetések ellen megfelelő védekező magatartást kell tanúsítanunk; a NATO keleti peremén rotációs rendszerben működő, folyamatos szárazföldi, légi és tengeri jelenlétet kell fenntartanunk; fenn kell tartanunk a NATO nyitott ajtók politikáját mindazon országok előtt, amelyek megfelelnek magas szintű elvárásainknak; tartanunk kell magunkat az Afganisztánnak tett kötelezettségvállalásainkhoz, beleértve azt is, hogy az afgán biztonsági erőknek további három éven át, azaz 2020-ig pénzügyi támogatást biztosítunk.

Azonban nem kell egyedül kezelnünk ezeket a problémákat. Az EU-t is meghívtuk, hogy csatlakozzon hozzánk Varsóban, ahol elmélyítjük a két szervezet együttműködését—elsősorban a mediterrán térség biztonságának fokozása, valamint a hibrid-, kiber- és terrorfenyegetettség elleni küzdelem terén.

Most—még inkább, mint bármikor—egységes transzatlanti közösség módjára kell szembeszállnunk a veszélyekkel: diplomáciai, katonai és gazdasági eszköztárunkat egyesítve kell felkészülnünk minden közös veszélyre.

Közös biztonságunk biztosítékai kedvező feltételeket teremtenek a kereskedelem virágzásához, és az országok nyitott világgazdasággá alakulhatnak, amelyben nem csak a szabályok és normák ismertek, tisztességesek és kiszámíthatóak, de az átláthatóság, az innováció és pusztán csak a kemény munka is kifizetődik.

Újra és újra bebizonyosodik a stabilitás és a növekedés közötti kapcsolat: a NATO megformálásában, amely védelmet nyújtott a háború utáni Európa újjáépítéséhez és egy közös európai piac létrehozásához—amely ma is a legnagyobb önálló kereskedelmi partnerünk; az EU és a NATO bővítésében, valamint az azt követő amerikai kereskedelmi és befektetési lehetőségekben; az USA fokozódó csendes-óceáni jelenlétében, ahol a kelet-ázsiai országok és gazdaságok gyors fejlődésben vannak, ahol tíz legfontosabb kereskedelmi partnerünk közül három található, s ahol hamarosan a világ középosztályának kétharmada él majd.

És a szabályokon alapuló nemzetközi pénzügyi és kereskedelmi rendszer kifejlődésében, amely alátámasztotta a globális gazdasági növekedést és milliárdokat emelt ki a szegénységből. Éppen ezért annyira fontosak az olyan megállapodások, mint a Csendes-óceáni Partnerség, amely amerikai vezetéssel valósul meg, és a 21. századhoz alakítja a kereskedelmi szabályokat.

Jelentős hatalmi konfliktusok híján az országok háborúzás helyett világszerte saját gazdaságuk fejlesztésére fordíthatták idejüket, energiájukat és alkotó tehetségüket.

Természetesen ez fordítva is igaz: a kereskedelmi kötelékek gátat vetnek a konfliktusoknak, mert az országoknak immár sokkal több a veszítenivalójuk.

A világkereskedelem mintegy 90 százaléka tengeri úton zajlik—Afrika szarvától a Malaka-szorosig. Az amerikai haditengerészet járőrözi és védelmezi ezeket a tengeri útvonalakat, amelyek a térség stabilitása, valamint saját gazdasági növekedésünk és jólétünk tekintetében létfontosságúak.

Ez nem jótékonysági cselekedet.

A világpiac kilencvenöt százaléka az Egyesült Államokban határain kívül van. Magunk alatt vágnánk a fát, ha ettől elzárnánk magunkat.

Hogy az amerikai vállalatok külföldre szállíthatják áruikat, és üzleteket köthetnek más országokban, az szövetségi és partnerségi rendszerünknek köszönhető, mely világszerte lehetővé teszi a működésünket, nyugodt vizeket biztosít a kereskedelem és a tőke szabad áramlásának, valamint innovációra érett nemzetközi környezetet teremt.

Most már nagyon jól tudjuk azt is, hogy a nyereség nem mindig méltányos, egyenlő, vagy biztos mindenki számára. Többet kell még tennünk azért, hogy ez ne legyen így. Az Egyesült Államok, mint a világ legnagyobb kereskedő országa számára azonban jelenleg is igen előnyös és hasznos.

Továbbá, ha nem járunk élen a kereskedelmi szabályok lefektetésében és a legmagasabb szintű szabványok szerinti alakításában, akkor majd valaki más megteszi ezt—és nem felfelé, hanem lefelé tartó versenyben találjuk magunkat. Lefelé tartó, úgynevezett „race to the bottom” versenyben, amely káros a dolgozóinkra, a közös környezetünkre, a szellemi tulajdonunkra, valamint e globalizált világ átláthatóságára és integritására nézve, amitől akarva se menekülhetnénk.

Szövetségeink nem csupán katonai képességeinkből vagy gazdasági kapcsolatainkból nyerik hatékonyságukat, hanem demokratikus eszméinkből is—az emberi méltóságba vetett hitünkből és az emberi törekvések iránt tanúsított tiszteletünkből. A NATO alapító okirata hangsúlyozottan kimondja, hogy kollektív védelmi szövetségünk egyúttal demokratikus elveken, egyéni szabadságon és jogállamiságon alapuló értékek közössége is.

Ezen egyetemes értékek vonzereje az, mely világszerte mozgalmakat indított, hogy lerázzák a tekintélyelvűség láncait, és vállalják az alapvető demokratikus intézmények—a szabad sajtó, a civil társadalom, a politikai pártok, az elszámoltatható rendőrségi erők, a bírói függetlenség, az átlátható kormányzás, a jogállamiság, valamint az állampolgárokat képviselő parlament—kiépítésének és védelmezésének fáradságos munkáját.

Európában a NATO- és az EU-csatlakozás kilátásai felgyorsították ezt a haladást: stabil demokráciát kívántak az új tagoktól, s a viták békés megoldására ösztönözték őket.

Ma talán jelentéktelennek tűnnek ezek a bravúrok, de történelmi összefüggésben herkulesinek számítanak egy olyan földrészen, amelyet valaha a nacionalista vérbosszú irányított.

Az sem meglepő, hogy Kelet-Ázsiában a régió legerősebb demokráciái a legszilárdabb szövetségeseink, és új partnereinkkel, mint Mianmar és Vietnam, úgy erősödik a kapcsolatunk, ahogy a demokrácia iránti elkötelezettségük növekszik.

Egy olyan időszakban, amikor állami zsarnokok, proxy rezsimek és erőszakos szélsőségesek igyekeznek lecsapni a nézeteltéréseinkre, próbálják aláásni az egységünket, s befullasztani a civil társadalmat, szövetségeink megdönthetetlen bizonyítékul szolgálnak arra, hogy a demokráciák nem a globális kiszolgáltatottság és a bizonytalanság forrásai. Éppen ellenkezőleg, ők jelentik erőnk és stabilitásunk legnagyobb tárházát.

Szövetségi és partnerségi hálózatunk velejárója az alapvető felismerés, miszerint az Egyesült Államok nem oldhatja meg a világ minden gondját, s önmagunkban egyet sem tudunk tökéletesen megoldani.

Barátokra van szükségünk, akikkel megosztjuk a terhet.

Mivel a ránk váró kihívások nem állnak meg a határoknál, és nem tesznek különbséget országok szerint. Ez olyan világ, ahol a járványok gyorsan áttörnek a határokon, a hackerek pedig a tűzfalakon; ahol erőszakos szélsőségesek rombolják a közösségeket, az éghajlatváltozás pedig a bolygónkat; ahol bevándorlók és menekültek soha nem látott tömege teszi napról-napra kockára az életét azért, hogy gazdasági lehetőségeket keressen, vagy menedéket találjon a háború elől.

Ezekhez a globális kihívásokhoz alapvetően új megoldások kellenek, amihez partnerek széles skálája biztosít eszközöket, szakértelmet és képzelőerőt.

De sürgős, bonyolult és sokrétű világügyek esetén nem könnyen és nem automatikusan jön létre a nemzetközi együttműködés. Ehhez valójában megalapozott bizalomra és összehangolt érdekekre van szükség, amely csak évek, sőt inkább évtizedek közös tevékenysége során alakulhat ki.

És szövetségeink ehhez ismét csak kész kapcsolatokat kínálnak, amelyeken keresztül másokat is mozgósíthatunk a közös veszélyek ellen.

Amikor Szíria és Irak ellenőrizetlen területeinek sötétjében kialakult a Daesh terrorkampánya, egy 66 tagból—köztük mind a 28 NATO-szövetségesből—álló szövetséget alakítottunk, hogy minden politikai, diplomáciai, gazdasági és katonai eszközt felvonultassunk e fenyegetéssel szemben, s aláássuk a Daesh önjelölt kalifátusának alapjait, felfedjük e kegyetlen őrület mozgatórugóit.

Amikor az orosz agresszió megsértette a független, demokratikus Ukrajna szuverenitását és területi integritását, az Egyesült Államok és az EU összehangolt szankciókkal sújtotta. Nem véletlen, hogy Ausztrália, Japán, Norvégia és Kanada—a szövetségeseink—is csatlakoztak hozzánk. A szankciók terén tanúsított töretlen egységünk erőteljesen jelezte Oroszországnak, hogy nem tűrjük, hogy fegyveres fenyegetéssel átrajzolják a határokat. S bár a donbaszi területen változatlanul dúl az orosz agresszió, Ukrajna tovább halad a reformok útján, ezért fontosabb, mint valaha, hogy mindaddig fenntartsuk a szankciókat, amíg Oroszország nem tesz eleget a minszki megállapodásban foglalt kötelezettségvállalásainak.

Amikor azt láttuk, hogy az iráni nukleáris program felgyorsul, a megelőző intézkedések előtt pedig bezárul az ajtó, az Európai Unió szilárdan mellénk állt a szankciók terén, és segített abban, hogy a diplomáciát olyan történelmi megegyezés szolgálatába állítsuk, amely biztonságosabbá teszi a világot.

Amikor az Ebola lesújtott Nyugat-Afrika egyes részeire, és veszélyt jelentett akár az Egyesült Államok, akár Európa településeire nézve is, Franciaországgal és az Egyesült Királysággal együtt intenzív katonai és civil válaszintézkedéseket koordináltunk, és hozzájárulásokat gyűjtöttünk világszerte. Versenyt futottunk az idővel, s ebben segített, hogy mellettünk álltak legközelebbi szövetségeseink.

Amikor szökőár pusztított Dél-és Délkelet-Ázsiában, az Ausztráliával, Indiával és Japánnal való szoros együttműködés bőséges tapasztalatai segítettek összehangolni a multinacionális életmentő intézkedéseket.

Egy pillanatra gondolkozzanak el ezen, gondolják meg, képzeljék el, hogy a partnerségek és a szövetségek között évek során kialakult szokások és normák nélkül milyen nehéz lett volna bármelyik említett koalíciót ilyen gyorsan és hatékonyan összehozni. Ma az együttműködés rugalmas—és a szövetségépítés számos évtizedén alapuló—geometriája az, amely a kibertértől a világűrig felvértez bennünket az újabb biztonsági problémák ellen.

Nem tudjuk teljességgel elképzelni, hogy milyen lenne a világunk mindazon előnyök nélkül, amelyeket az amerikai szövetségek és partnerségek biztosítanak—mit jelentene, ha úgy kellene boldogulnunk a világban, hogy nincs mellettünk a hasonlóképpen gondolkodó barátok közössége, akikhez szükség esetén fordulhatunk.

Azt jelentené, hogy ad hoc megállapodásokat kellene kötnünk minden egyes alkalommal, amikor cselekedni akarunk—ez olyan rendkívüli diplomáciai feladat, amely elvonna minket a tényleges és adott problémától.

Olyan világot jelentene, ahol kevesebb az áru és sokkal drágább; ahol nehezebb utazni; ahol az oktatási cserekapcsolatok ugyancsak megnehezülnek, a nemzetközi kutatási együttműködés pedig csaknem lehetetlen.

Anarchiával járna a nyílt tengereken, kalózokkal, kábítószer-kereskedőkkel, csempészekkel, a szankciókat áthágók akadályozatlan mozgásával—és olyan globális hatalmi vákuummal, amelyet cseppet sem a mi értékeink szerint élők töltenek ki.

Olyan világot jelentene, amelyben ellenségeink felbátorodnak, és ellenünk fordulnak; ahol terjednek a nukleáris fegyverek; ahol sokkal nagyobb a véletlen háborúk kitörésének a veszélye, és a kis válságok könnyen nagyokká válnak. Más szóval, ez egy megzavarodott világ lenne—egy ijesztő világ nem csak az eljövendő nemzedékeknek, de nekünk, most élőknek is.

Ezért most nem időszerű, hogy feladjuk liberális nemzetközi rendünk lényegét. Épp ellenkezőleg: ideje, hogy megerősítsük!

Azzal kell kezdenünk, hogy sokkal egyértelműbben elismerjük, és sokkal hatékonyabban kezeljük mindazok jogos aggodalmait, akik úgy érzik, hogy lemaradnak, mert nekik nem kedvez ez a rendszer. Nem igazán beszélhetünk haladásról, ha túl sok honfitársunk érzi úgy, hogy nem a részese.

Nem kétséges, hogy óriási nyomás nehezedik a rendre.

Erre utalnak a kétség rohamai, az önbizalom hiánya, és az identitáskeresés a saját transzatlanti közösségünkben. Ezeket a választási év politikájában felerősített aggályokat halljuk itt, az Egyesült Államokban is. És természetesen ez mutatkozott meg az Egyesült Királyságban, ahol a britek nem olyan eredménnyel adtak hangot a szándékainknak, ahogyan mi szerettük volna.

Mint Kerry külügyminiszter két nappal ezelőtt Londonban mondta, „A jó barátok mindenkor fontosak. Bonyolult időkben különösen azok.”

Különleges kapcsolatunk továbbra is ugyanolyan erős lesz, és az USA biztonsági- és külpolitikájának szilárd alapja marad. Az Egyesült Királyság vezetői nélkül egyetlen jelenlegi világügyet sem kezelhetünk—semmi sem tud, semmi sem fog változtatni ezen!

Mi továbbra is vállvetve dolgozunk a szövetségesekkel, a partnerekkel, és a barátokkal—úgy formálva e nemzetközi rendet, hogy az jobban tükrözze az új valóságot, amiről az alapítóinak több mint hetven évvel ezelőtt fogalmuk sem lehetett.

Mi tovább erősítjük a szövetségeket, hasonlóan gondolkodó feltörekvő hatalmakkal működünk együtt, és költségeket rovunk azokra, akik erőszakkal igyekeznek érvényesíteni az akaratukat.

Továbbra is támogatjuk az új, fiatal vezetőket, az új hangokat és az új képviselőket, akik számos különféle közösségben bizonyíthatják e rend előnyeit.

Ez nem csupán az országok felelőssége, hanem mindannyiunké! És különösen, különösen a miénk, a külpolitikai közösség tagjaié, akiknek sokkal jobban kellene közvetítenünk azt, hogy mik a céljaink, munkánk értékeit pedig a nagyvárosokon kívül élők tapasztalataival kellene összekapcsolnunk, hogy minden honfitársunk életében élővé és relevánssá válhassanak.

Van egy történet, amit szívesen mesélünk—nem tudom biztosan, hogy igaz-e vagy sem— George Shultz egykori külügyminiszterről és új nagyköveteiről. Mielőtt bármelyik új nagykövet elindult volna új külügyi állomáshelyére, Shultz meghívta az irodájába, odakísérte az íróasztala mellett álló hatalmas földgömbhöz, s megkérte, mutasson rá az országára.

A nagykövet természetesen addig forgatta a földgömböt, amíg rá nem talált és rá nem mutatott új állomáshelyére. Ekkor a külügyminiszter finoman megfogta a kezét, s mutatóujját áthúzta az Egyesült Államok fölé, jelezvén, hogy „ez az Ön országa”—csendesen figyelmeztetve rá, hogy mi, közszolgák napi szinten felelősséggel tartozunk azért, hogy a legjobb amerikai értékeket és érdekeket képviseljük. És az egyre összetettebb világban a szövetségeink és partnerségeink segítenek abban, hogy pontosan ezt tegyük.

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: The Value of U.S. Alliances | Remarks | Deputy Secretary of State Antony J. Blinken | Center for Strategic and International Studies | Washington, DC | June 29, 2016

 


 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.