MILYEN VESZÉLYT JELENT AZ ISIL A VALLÁSI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEKRE NÉZVE—BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES BESZÉDE A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS WASHINGTONI KONFERENCIÁN

Antony J. Blinken külügyminiszter-helyettes |Loy Henderson előadóterem | Washington, DC | 2016. július 29.

BLINKEN KÜLÜGYMINISZTER-HELYETTES: Jó reggelt kívánok, és mindannyiuknak nagyon-nagyon köszönöm. Örülünk, hogy itt vannak Washingtonban, s örülünk, hogy itt vannak a Külügyminisztériumban. Megtiszteltetés számunkra, hogy mindannyian eljöttek. Külön köszönetet szeretnék mondani Saperstein nagykövetnek. David, nem csak a mai napot köszönöm, hanem minden egyes napot, s azt, hogy vezető szerepet vállalsz e rendkívül fontos területen. Knox Thamesnek, s egész csapatának a munkájáért is hálásak vagyunk. A nemzetközi vallásszabadságra összpontosított, borotvaéles megfigyeléseik segítenek abban, hogy ez az alapvető jog, melynek jórészt saját nemzetünk erejét és megújulását is köszönhetjük, mindenütt védelmet és támogatást kapjon, de különösen—de különösen ott, ahol veszély fenyegeti.

A mai konferencia az iraki és szíriai vallási és etnikai kisebbségek jövője iránt érzett aggodalmunk megtestesülése, hiszen ezek számára a Daesh népirtó uralma alatt töltött utóbbi három év igazi rémálom, a túlélésért, az életmódjukért, a puszta létükért, valamint a több évszázados vallási hagyományaikért és kulturális örökségükért vívott napi küzdelem volt.

A pillanat, amelyben itt most összegyűltünk, igen nagy sietségre sarkall, e pillanatnak rendkívüli következményei lehetnek—most már tényleg számíthatunk rá, hogy véglegesen legyőzzük a Daesht, kiűzzük Irakból és Szíriából. Egyúttal azonban gondolnunk kell arra is, hogy miként készüljünk fel az utána következő óriási kihívásokra. Amint Kerry külügyminiszter is mondta a múlt héten, a Daesh elleni harcban fordult a kocka, jelentősen változott a helyzet—köszönhetően a világ minden tájáról összesereglett 65 partner szövetségének, köztük azon országok kormányainak, amelyeket Önök ma itt képviselnek.

Széleskörű kampányunk következetesen elvágja a Daesh pénzforrásait, elzárja a menedékeit, megfékezi a külföldi harcosok beáramlását, felveszi a harcot a közösségi oldalakon terjesztett szövegeivel, felszabadítja a településeket, lehetővé teszi a lakosság hazatérését, s ízekre szedi azokat a kifacsart eszmei alapokat, amelyekre a Daesh általános törekvései épülnek.

Harcosok tízezreit és magas rangú vezetők százait iktattuk ki. Több ezer fegyvert és eszközt semmisítettünk meg. Megfosztottuk a Daesht az ellenőrzése alatt tartott szíriai területek 20, iraki területek 50 százalékától, beleértve Szindzsárt, számtalan jezidita otthonát is.

Azt is tudjuk, hogy Irak és Szíria területén még nem ért véget a Daesh elleni harc. Még igen sok a tennivaló, városokat kell felszabadítani, embermilliókat kell szabaddá tenni. Daesh-vezetőket kell még levadászni, fel kell számolni az olaj és a régiségek forgalmazásával foglalkozó, illegális hálózatokat, s le kell állítani az idegen harcosok bejutását.

Szíriában továbbra is elsősorban a Daesh húz hasznot a pusztító polgárháborúból, melyet egy diktátor indított saját népe ellen. Ezért dolgozik Kerry külügyminiszter napi 36 órát egy olyan megállapodáson, ami érdemi választási lehetőséget kínálna a szíreknek azon túl, hogy a terroristák miatti félelemből Aszadot, avagy az Aszadtól való félelemből a terroristákat támogassák. S akárcsak a külügyminiszter, mi is éjt nappallá téve azon dolgozunk, hogy az ellenségeskedések tovább csökkenjenek, s az e téren elért eredmények tartósak legyenek, továbbá azon, hogy Szíriában élelemhez és gyógyszerhez jussanak mindazok, akiknek szüksége van rá.

Amint szorul körülötte a hurok, a Daesh megpróbál alkalmazkodni: válogatás nélküli támadásokra bíztat, s a lehető legtöbb helyen: egy bagdadi piacon, egy orlandói éjszakai bárban, egy nizzai sétányon, egy dakkai kávéházban, avagy Isztanbul központi terén. Ezen túlmenően még ott a küzdelem, hogy helyt tudjunk állni, hogy újjáépítsük a városokat, helyreállítsuk a szolgáltatásokat, az iskolákat és klinikákat megtisztítsuk a rögtönzött robbanó szerkezetektől, gondoskodjunk az otthonuktól távol került gyerekekről, segítsük a családok hazatérését, hogy felelősségre lehessen vonni a Daesht, hogy valódi biztonságot teremtsünk, s helyreállítsuk a jogállamiságot. Másképpen szólva vár a küzdelem, hogy biztosítsuk egy ország alapvető szükségleteit és megakadályozzuk a Daesh 2.0 felemelkedését. A végső harc tehát csak most kezdődik.

Amint az iraki erők az eddigi legnagyobb Daesh-elleni csatára—Moszul és a környező Ninivei-síkság felszabadítására—készülnek, nem csak a katonai győzelem fontos, de a széles körű politikai és gazdasági fejlődés is. E két feladatnak szorosan együtt kell járnia.

A múlt héten több mint 30 ország találkozott itt, a Külügyminisztériumban, hogy több mint kétmilliárd dollár értékű támogatást ajánljanak fel e fontos feladatra. Ez a munka—a stabilizáció, a megbékélés és a kormányzás fáradságos, aprólékos munkája—fogja biztosítani, hogy egyszer s mindenkorra legyőzzük a Daesht.

A Moszul visszavételéért folyó harc—a koordináció, a tervezés, az erőforrások és az elkötelezettség hatalmas bravúrja—Irak második legnagyobb városának felszabadításáért folyik majd, hogy hatékonyan elűzzenek egy ellenséget, s gondját viseljék a lakóhelyük elhagyására kényszerült emberek százezreinek.

E harc azonban valami mást is fog jelenteni: ez egy olyan momentum, amely nem csak több mint kétmillió iraki sorsát dönti majd el, de egész Irak jövőjét is meghatározza.

Moszul egy gazdag kulturális, vallási és társadalmi mozaik, amelynek egyedülálló és fontos helye van a modern Irak állam történetében ás identitásában. Évezredeken át, számtalan rendszer uralma alatt, s egymást követő konfliktusok közepette a keresztények, jeziditák, türkmének, szunniták, sabakok, kurdok, síiták egyaránt otthonuknak tekintették ezt az ősi várost.

Amikor a Daesh 2014-ben lerohanta a térséget, elszörnyedéssel figyeltük, amint célba vették a kisebbségeket, hogy elpusztítsák őket, rabszolgasorba taszítsák fiatal lányaikat és asszonyaikat, s legyilkolják férfijaikat és idősebb asszonyaikat. Moszulban, Szindzsárban és Amerliben a Daesh azért ölte a keresztényeket, mert keresztények; a jeziditákat azért, mert jezidiek; a síita muzulmánokat pedig azért, mert síiták.

Valójában a Szindzsár-hegységben csapdába esett több tízezer jezidita—férfi, nő, és gyermek—rendkívül kockázatos sorsa miatt indítottuk 2014 augusztusában a légicsapásokat, hogy megtörjük az ostromot. Biztos, hogy a közbelépésünk nélkül még sokkal többet lemészároltak volna.

A Daesh nem csupán megöli az embereket, még az identitásukat is el akarja törölni, hogy saját nihilista, gyilkos ideológiájával váltsa fel a sok évszázados kultúrát és történelmet.

A templomi harangok, amelyek több mint 1600 évig zúgtak Moszulban, elnémultak. Jónás próféta moszuli sírját lebombázták. Tal Afar síita szentélyeit és mecseteit lerombolták. A ninivei síkságon, Dair Mar Eliában a földdel tették egyenlővé a Szent Illés kolostort, Irak legrégebbi kolostorát.

Itt, e térségben—a civilizáció bölcsőjében—fonódtak először össze az emberiség gyökerei, olyan gyökerek, amelyek nem csak az őseinkhez kötnek bennünket, hanem egymáshoz is. Irak öröksége sokkal többet jelent a régiségeknél, bármilyen fontosak is azok. Irak öröksége a pluralizmus és a sokféleség kulturális infrastruktúrája is.

Mostanra a terror és a vad erőszak olyannyira megtépázta ezeket a gyökereket, hogy fennáll a veszély, hogy olyan kisebbségi közösségek, amelyek évszázadokon keresztül együtt éltek, együtt maradtak fenn, s még virágzottak is, teljesen eltűnnek a térségből, darabokra törve Irak társadalmi szerkezetének még a maradványait is. E törékeny, ostromlott, otthonuktól jórészt távolra kényszerített közösségek nem akarják elhagyni iraki szülőföldjüket, de ha nem kerül sor olyan konkrét lépésekre, amelyek figyelembe veszik az összes iraki szükségleteit és törekvéseit, kitörhet a mélyben fortyogó etnikai-szektariánus megosztottság, az egymással versengő célok és tervek visszafoghatják a fejlődést, s ismét felmerülhetnek és bosszúba torkollhatnak a belső határokkal kapcsolatos, heves régi nézeteltérések.

Amint az iraki és a koalíciós erők Moszul felszabadítását tervezik, az ország kisebbségi közösségeinek a védelme összekapcsolódik, szervesen összefonódik a nemzet politikai jövőjének tervezésével. Másképpen szólva: bármilyen kritikusan fontos is, hogy Irak területén legyőzzük a Daesht, felszabadítsuk a településeket, s lehetővé tegyük a lakosok hazatérését, ha nincs egy olyan alapvető politikai elrendezés, amelyben az összes iraki közösség úgy látja, hogy számára is van ott jövő, akkor változatlanul adottak lesznek azok a körülmények, amelyek miatt a Daesh eredetileg fel tudott emelkedni, s ki leszünk téve a Daesh 2.0 kockázatának. Irak jövője érdekében, a térség jövője érdekében, sőt, valójában az egész civilizált világ érdekében nem engedhetjük, hogy ez megtörténjen, Önök sem engedhetik, hogy ez megtörténjen!

Minden irakinak—legyenek szunniták, síiták, kurdok, keresztények vagy bármi mások—biztosnak kell lennie abban, hogy az állam, amelynek érdekében harcra szólították, az állam, amelynek érdekében arra kérték, hogy maradjon a részese, kiáll az ő jogaiért, az ő igazságáért is; s abban is, hogy sokkal hatékonyabban képviselheti a saját érdekeit, ha egy egységes Irak polgára, mint ha más térségi hatalmak, avagy egy szétforgácsolódott, meggyengült országon belül valamelyik elszigetelt, versengő csoport alárendeltje.

Nos, egyikünk sem—egyikünk sem vak, látjuk, milyen hihetetlen kihívásokkal jár ez az elképzelés. A polarizáló iraki vezetés évei nem könnyítették meg a hiteles, hatékony politikai reformok megteremtését. Abádi miniszterelnök azonban lépéseket tett a helyes irányba, lefektették a nemzeti megbékélés és a decentralizáció alapjait, hogy a különböző etnikai és vallási csoportoknak növekvő önállóságot adhassanak, s azok egyre inkább irányíthassák saját ügyeiket, s rendelkezhessenek saját forrásaikkal. A több évtizedes diktatúra után az összes etnikumhoz és az összes valláshoz tartozó polgárnak azt kell éreznie, hogy az ország, amelyet hazájának tart, őt is képviseli.

Ezt a jövőt végső soron csak maguk az irakiak valósíthatják meg. Csak maga az iraki nép alakíthat ki olyan tartós és befogadó politikai rendet, amely nem engedi, hogy az újból teret nyerjenek a Daesh kialakulásának eredendően kedvező feltételek.

A mi szerepünk, a teremben lévő összes ember szerepe, s az általunk képviselt kormányok szerepe az, hogy Irakot kellőképpen támogassuk ebben, s valódi esélyt adjunk e jövőnek: elégítsük ki a kritikus szükségleteket, nyújtsunk műszaki segítséget, segítsünk megteremteni azt a teret, amelyben Irak maga hozhatja meg a saját jövőjére vonatkozó súlyos és fontos döntéseket.

Ezért szorosan együttműködünk a helyi hatóságokkal, hogy biztosítsuk a felszabadított lakosság azonnali szükségleteit, megtisztítsuk az utakat az aknáktól és a törmelékektől, bekapcsoljuk a vizet és a villanyt, újra nyissuk a pékségeket, újjáépítsük a hidakat, az iskolákba visszaküldjük a tanárokat tanítani, a gyerekeket pedig tanulni. Az UNDP azonnali és kibővített stabilizációra szolgáló finanszírozási lehetőségei kínálják a leghatékonyabb lehetőséget arra, hogy országok és magánszemélyek hozzájárulhassanak a sürgős szükségletek kielégítéséhez.

Egyúttal továbbra is segítünk Bagdadnak, hogy biztonsági erői és intézményei tükrözzék az ország sokféleségét. Iraki vallási kisebbségekből—sabak, jezidi és keresztény közösségekből—szervezett biztonsági alakulatok olvadnak be a pesmerga vagy iraki biztonsági erőkbe, s ezekből lesznek majd azok a későbbi helyi biztonsági és rendőri alakulatok, amelyektől a kisebbségi csoportok biztonságot várhatnak.

A tömegsírok kivizsgálását is finanszírozzuk, támogatást nyújtunk a nemi alapú erőszak áldozatainak, olyan protokollokat és adattárat hozunk létre, amely összegyűjti, rendszerezi, megőrzi, és elemzi az atrocitásokra vonatkozó dokumentációt. E nagy bátorsággal gyűjtött és nagy bátorsággal közzétett bizonyítékok segítenek majd egy nap igazságot szolgáltatni.

Támogatjuk Abádi miniszterelnököt abban is, hogy valóra válthassa a decentralizáció reményét, s így minden közösségnek—beleértve a kisebbségeket is—tényleg számítson Irak egysége. Anbár és Salah al Din tartományokban már igen ígéretesnek mutatkoznak ezek az erőfeszítések, itt a miniszterelnök felhatalmazta a kormányzókat, hogy vezessék a Rámádi és Tikrit stabilizálására és majdani újjáépítésére irányuló tervezési munkálatokat.

Végül pedig, amíg az iraki kormány hivatalos lépéseket tesz azért, hogy megerősítse, és jobb helyzetbe hozza a kisebbségeket, nekünk arra kell módot találnunk, hogy segítsünk tartósan jobbá tenni és újból felépíteni az erőszak-tépázta társadalmi kapcsolatokat, közösségek közötti viszonyokat, s a szomszédságok közötti alapvető bizalmat

Az utóbbi évek eseményei nagyon megviselték, talán szét is törték az iraki társadalom szerkezetét. Egészen biztosan a végsőkig feszítették, félelmet, bizalmatlanságot, ellenségeskedést keltve olyan közösségek között, akik egészen a közelmúltig békességben éltek együtt. Azon túl, hogy kezeljük az alapvető életminőséggel kapcsolatos, gyakorta társadalmi feszültségekhez vezető problémákat, így a korrupció, az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés, a foglalkoztatás kérdéseit, létesítenünk kell olyan csatornákat is, amelyeken keresztül párbeszéd, kommunikáció indulhat az iraki civil társadalmon belül, s bizalom épülhet a különféle közösségek között. Mindezek híján igen erőteljesen behatárolódna, hogy mit érhet el Irak, s milyen biztonságot tud garantálni.

Rendkívüli súlyú, problémákkal terhes időszakban jöttünk össze, s egyúttal olyan időszakban is, amikor egyesek világszerte hirtelen vitatni kezdik a sokszínűség és befogadás értékét. Ezt mutatja egyes népek vágya, akik inkább befelé fordulnának és még a függőhidakat is felhúznák, hogy a szomszédaik és a világ többi része nehogy bejuthasson hozzájuk. Ezt hallhatjuk a felhívásokban, amelyek falak építésére bíztatnak, s arra, hogy fordítsunk hátat a háború elől menedéket kereső családoknak.

Ám azok, akik hibát vagy veszélyt próbálnak találni a különbözőségeinkben, félreértik az emberiséggel kapcsolatos egyik alapvető és egyetemes igazságot: a tolerancia, a tisztelet, a befogadás nem a gyengeség forrása. Nem is a sebezhetőség vagy bizonytalanság forrása. Éppen ellenkezőleg: ezek a mi erőnk és stabilitásunk legfőbb tartalékai.

Mint tudják, az Egyesült Államok sem mentes ezektől a vitáktól. Néha mi is megbicsaklunk, miközben még tökéletesebb unióra törekszünk. De országunk mindig virágzásnak indul, ha visszatalálunk saját sarkcsillagunkhoz, ha óvjuk és becsben tartjuk nemzetünk gazdag sokszínűségét, s egyúttal tiszteljük közös emberségünket is.

Ha ötven vagy száz évvel ezelőtt azt kérdezték volna egy szakértőtől, hogy miben áll, hogyan definiálható egy ország gazdagsága, nos, szerintem a válasz a következők valamiféle kombinációjából állt volna össze: az ország mérete, a lakosság létszáma, a termőföld tömege, a természeti erőforrások sokasága, a katonaság ereje. Természetesen ezek ma is sokat számítanak. Itt az Egyesült Államokban ezek jó részével meg vagyunk áldva.

De mi tudjuk, most már tudjuk, hogy a 21. században egy nemzet igazi gazdagságát az emberi erőforrásai adják, és hogy az ország képes-e teljes mértékben kibontakoztatni a bennük rejlő lehetőségeket, lehetővé teszi-e, hogy polgárai építsenek, alkossanak, feltaláljanak, hogy kiválóvá váljanak. Azok az országok, amelyek szabad utat adnak e lehetőségeknek, amelyek áldoznak társadalmuk egészségére, biztonságára és sokszínűségére, a 21. században is virágzóak lesznek, függetlenül attól, hogy hol állnak a gazdagságot meghatározó régebbi skálán.

Ma ez az országok gazdagsága. Ez a jövő. És az Önök támogatásával segíthetünk abban, hogy Irak is ilyen jövőt teremthessen a közösségeinek, az országának. Nagyon szépen köszönöm. (Taps.)

Forrás: Remarks at the Washington Conference on Threats to Religious and Ethnic Minorities Under ISIL |Remarks | Antony J. Blinken, Deputy Secretary of State | Loy Henderson Auditorium | Washington, DC | July 29, 2016

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.