KERRY KÜLÜGYMINISZTER BESZÉDE AZ ENSZ ÉGHAJLATVÁLTOZÁSI KERETEGYEZMÉNYÉHEZ TARTOZÓ ORSZÁGOK 22. KONFERENCIÁJÁN (COP22)

John Kerry külügyminiszter | Marakesh, Marokkó | 2016. november 16.

KERRY KÜLÜGYMINISZTER: Nagyon köszönöm mindannyiuknak. Elnézést kérek a néhány perces késésért. Tűz volt, azután akadozott a forgalom, de most itt vagyok, Önök is itt vannak, és köszönöm, hogy itt vannak.

Hadd kezdjem azzal, hogy köszönetet mondok az USA kiváló klímaváltozási különmegbízottjának, Jonathan Pershingnek. Páratlan szerencse számomra, hogy ő tölti be ezt az állást. Egy ideig az Energiaügyi Minisztériumban dolgozott. Ernie Moniztól loptuk el, aki igen jó kolléga, és nagylelkűen kezelte az ügyet. Rendkívül jól együttműködött nemzetközi partnereinkkel, hogy hozzáfoghassunk a párizsi megállapodás végrehajtásának kemény munkájához. Köszönetet mondanék Jennifer Haverkamp nagykövetnek is, aki idén Jonathannal és számos itt jelenlévő munkatárssal együtt abszolút lenyűgöző módon vezette a Külügyminisztérium éghajlatváltozással kapcsolatos erőfeszítéseit. És azt is el kell mondanom—de hadd váltsak témát egy pillanatra…  Brian Deese-nek is köszönetet mondanék — nem tudom, itt van-e — de hálás vagyok Obama elnök éghajlatváltozási főtanácsadójának, valamint a COP22-re érkezett megingathatatlan amerikai küldöttség egészének, akikkel ma reggel találkozhattam, de akikkel tulajdonképpen együtt jártuk be az ide vezető utat.

Továbbá köszönöm nemzetközi partnereinknek is, különösen a UNFCCC főtitkárának, Patricia Espinosának; a COP leköszönő francia elnökének, Segolene Royalnak; valamint a COP következő elnökének, barátomnak és a mostani hét házigazdájának, Salaheddine Mezouar marokkói külügyminiszternek. Köszönetet mondanék a következő COP elnöki tisztét ellátó fidzsi partnereinknek is. Remélem, azon is részt vehetek majd, mint Kerry állampolgár.

Nagy öröm számomra, hogy itt lehetek Marakeshben. Eszembe jut a 20. század egyik legnagyobb alakja, Sir Winston Churchill, akit igen híres kötelékek fűztek e városhoz. Imádta festeni az itteni tájat, és magába szívni a vidék szépségét és kultúráját.

Olyannyira, hogy a 2. világháború csúcsán, amikor Franklin Roosevelt elnök, a Szövetségesek vezetői és ő Casablancában találkoztak, hogy kialakítsák az európai térséggel kapcsolatos stratégiájukat, Churchill teljesen megdöbbent azon, hogy Roosevelt még sohasem járt Marokkó ezen részén.

Ezért tehát olyat tett a globális háború — világháború — közepén, amit talán csak ő, Winston Churchill vihetett el szárazon: meggyőzte Rooseveltet, hogy hosszabbítsa meg a látogatását, s utazzon át egy olyan országon, ahol még aktív harcok folytak.

Így hát jó néhány órányi csavargás, és — mivel Winston Churchillről beszélünk — igen sok whisky után (nevetés) a két vezető épp időben érkezett meg Marakeshbe ahhoz, hogy láthassák az Atlasz–hegység felett lenyugvó napot.

Churchill pedig azt mondta, hogy ez a földkerekség legszebb látványa.

Szerintem tehát nagyon is beleillik a képbe, hogy háromnegyed évszázaddal később a barátok és szövetségesek ismét itt, Marakeshben ülnek össze, hogy egy nagyon fontos ügyet vitassanak meg: a bennünket körülvevő természet világát, s annak fontosságát, hogy azt az eljövendő nemzedékek számára is megőrizhessük.

Mint Jonathan is említette, az éghajlatváltozás számomra mélyen személyes ügy, de szintúgy az minden itt jelenlévő számára. Ezt tudom. A célunk pedig nyilvánvalóan az, hogy mindenki számára az legyen: a férfiak, nők és gyermekek, az üzletemberek, a fogyasztók, a szülők, a tanárok, a diákok, a nagyszülők a világ minden részén ugyanígy tartsák személyes ügyüknek. Mindegy, hogy hol élünk, mi a foglalkozásunk, s milyen a hátterünk — így kell éreznünk!

Lehet, hogy tárt kapukat döngetünk. A jelenlévők esetében nyilván így van, aminek tulajdonképpen örülök is — legalább itt, a COP22-n mindenki tudja, hogy milyen jelentős előrelépéseket tettünk. Alig néhány éve ezek még elképzelhetetlenek voltak. A globális közösség egységesebb, mint valaha, s nem csak abban, hogy felveszi a kesztyűt, de abban is, hogy ténylegesen harcol és változtat. És senki sem vonhatja kétségbe, hogy az Egyesült Államok polgárainak túlnyomó többsége tisztában van vele, hogy az éghajlatváltozás valóban folyamatban van, s elkötelezetten ragaszkodik hozzá, hogy eleget tegyünk a Párizsban tett ígéreteinknek. (Taps.)

Egyikünk sem fogja soha elfelejtetni azt a tavaly decemberi pillanatot, amikor La Bourget-ben az előző francia külügyminiszter, Segolene, és jó páran Önök közül Laurent Fabius barátunk vezetésével tető alá hozták a valaha volt legerősebb, legambiciózusabb  globális éghajlatváltozási megállapodást. Szó szerint évtizedek kellettek hozzá, kitartó diplomáciai munka méltó eredménye, s végső soron azon a mélyen gyökeredző gondolaton alapul, hogy ez mindannyiunk közös ügye.

Párizs után senki sem pihent a babérjain. Ehelyett a világ— egységesen — hozzálátott, hogy véglegesen hatályba léptesse a megállapodást; a teljes károsanyag-kibocsátás 55 százalékáért felelős 55 ország vállalta, hogy változtat, s mindezt olyan gyorsan, hogy még a legoptimistábbak sem számíthattak rá. Az egész világ széleskörű elkötelezettségét mutatja, hogy nem egészen egy év alatt a globális károsanyag-kibocsátás 75 százalékáért felelős 109 ország már hivatalosan is a merész és határozott fellépés mellett döntött — amit mi elszántan fogunk támogatni, s ezt itt, Marakeshben is megerősítjük.

Tehát már adott — (taps) — adott az alapzat, amely 109 nemzet klímaváltozási célkitűzéseire épít. Minden egyes ország a saját képességeihez és saját körülményeihez szabott, egyéni tervet alakított ki. E megállapodás lényege valójában a közös, ámde differenciált felelősség. Támogatást nyújt azon országoknak, amelyek csak segítséggel érhetik el a céljaikat. Egyetlen országot sem hagy magára a klímaváltozás elleni küzdelemben. Számos különféle eszközzel segíti, hogy a fejlődő országok a cél érdekében invesztálni tudjanak az infrastruktúrába, a technikába és a tudományba. Támogatja a leginkább veszélyeztetett országokat, hogy jobban alkalmazkodhassanak a legtöbbjüknél máris mutatkozó éghajlati hatásokhoz.

Végül pedig idővel — ahogy a technika fejlődik, a tiszta energia ára pedig csökken — még ambiciózusabbak lehetünk. Ez kritikus fontosságú: annak érdekében, hogy lépést tarthassunk a technikával, s felgyorsíthassuk a tiszta-energia gazdaságba való globális átmenetet, a megegyezés felszólítja a feleket, hogy öt évenként vizsgálják felül az ígéreteiket.

Ez a folyamat — megállapodásunk sarokköve — tartós használatra szánt keretet biztosít nekünk, és sohasem látott mértékű globális elszámoltathatóságot. De azt is elmondanám Önöknek, hogy az idei fejlődés jóval túlmutat Párizson.

Október elején a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet a szén-semleges növekedés érdekében egy egész ágazatra kiterjedő megállapodást kötött. Miért olyan fontos ez? Mivel Párizsban nem tértünk ki a nemzetközi légi-közlekedésre, holott ha a repülés is egy országnak számítana, a világ tizenkét legfőbb üvegházhatású gázkibocsátója között lenne.

Örültem, hogy néhány héttel később ott lehettem a ruandai Kigaliban, ahol ismét közel 200 ország képviselői ültek össze, hogy fokozatosan csökkentsék a fluorozott szénhidrogének használatát és előállítását. E téren ugyanis igen gyors felfutásra lehetett számítani, s félő volt, hogy ez sokszorta több kárt okozna, mint a széndioxid. A kigali egyezmény önmagában elérheti, hogy a század végére teljes fél C° fokkal csökkenjen a felmelegedés — egyúttal pedig új lehetőségek is nyíljanak számos növekvő iparág előtt.

Mindezek a lépések a helyes irányba terelnek bennünket. Az egész világ a tiszta-energia jövő irányába kezd mozdulni, ami nagyrészt annak tudható be, hogy a világ vezetői ráébredtek a kérdés súlyosságára.

Az elmúlt évtizedben több mint hatszorosára bővült a globális megújuló energia piac. Tavaly minden eddiginél nagyobb összeget — csaknem 350 milliárd dollárt — fektettek megújuló energiába. De ez csak a történet egyik fele. A 350 milliárd dollár miatt először alakult úgy az éves átlag, hogy több pénzt fordítottak megújuló energiára, mint a fosszilis üzemanyagokra. Az elmúlt év minden egyes napján átlagosan félmillió új napelemet telepítettek. És ez iparosodás előtti kor óta ez az első alkalom, hogy bár az általános olaj-, gáz- és a szénárak minden eddiginél alacsonyabbak, a világ mégis több pénzt fordít a megújuló energia technológiákra, mint a fosszilis erőművekre.

S mint Önök közül sokan, én is azt látom, hogy hazámban megindult az átalakulás. Ezért bízom annyira a jövőben, hiszen mindegy, hogy milyen politikára esik a választás, a piac dönt. Országszerte találkoztam energiaipari vezetőkkel, újítókkal és feltalálókkal, s nagyon izgatott vagyok amiatt, amit tesznek. Amerika szélenergia-termelése 2008 óta megháromszorozódott, és nem is fog megtorpanni.  A napenergia-termelés a 30-szorosára nőtt. És mindkettő azért fog továbbra is növekedni, mert a piac diktál, és nem a kormány. Bizton állíthatom, hogy az Egyesült Államok most jó úton van ahhoz, hogy valamennyi maga elé tűzött nemzetközi célkitűzésének eleget tegyen, és nem hiszem, hogy a jelenlegi piaci döntések mellett e tendencia megfordulna vagy megfordulhatna. (Taps.)

Ez nagyrészt Obama elnök vezetésének köszönhető, de kongresszusunk is tesz kétpárti lépéseket egyes kérdésekben; ilyen például a megújuló energiára fordított összegek esetében alkalmazható adójóváírás.  E vezetés segített célzott beruházásokra ösztönözni a versenyszférát. Jelenleg azért csökken a károsanyag-kibocsátás, mert a piaci alapú erők irányítanak világszerte. Párizsban azt mondtuk, hogy mi is épp erre fogunk törekedni. Egyikünk se vélte úgy, hogy a megállapodás önmagában 2 fokkal csökkenthetné a növekedést. Azt azonban tudtuk, hogy így kritikusan fontos üzenetet küldünk a piacoknak, az üzleti szféra pedig az említett módon válaszolt. A legtöbb üzletembernek rá kell ébrednie, hogy jó üzleti érzékre vall, ha tiszta energiába fektet be. Pénzt lehet vele keresni. Jót tehet, s egyúttal jól is járhat.

Igen fontos megjegyezni, hogy a megújuló energia felfutása nem korlátozódik az iparosodott országokra. Valójában a feltörekvő gazdaságok, mint Kína, India és Brazília tavaly még többet fektettek megújuló technológiákba, mint a fejlett világ.

Kína egymagában 100 milliárd dollárnál többet invesztált. Végtére is a tiszta energia várhatóan sokmilliárd dolláros piac lesz — nagyobb bármely eddiginél. S egy ország sem járhat jól, ha kimarad belőle, hátráltatva az új vállalkozásokat, akik élvezhetnék a tiszta-energia robbanással járó előnyöket.

Barátaim, a megújuló-energia ipar hatalmas fejlődésben van, s ennek következtében a tiszta energia ára már sokhelyütt azonos a fosszilis üzemanyagokéval. Világszerte sokmillió embert foglalkoztat a megújuló-energia ipar, s még több millióan jutnak majd munkához, ha helyes döntéseket hozunk.

Tehát jó dolgok történnek! Az energiagörbe a fenntarthatóság felé tendál. A piac egyértelműen a tiszta energia felé halad, és ez a tendencia egyre hangsúlyosabb lesz.

Közülünk azoknak, akik évtizedek óta dolgoznak a kérdésen, ez valódi fordulópont. Ok az optimizmusra, annak ellenére, amit különböző országokban a politika és a változás terén tapasztalunk. A kérdés most határozottan nem az, hogy megindulunk-e az energiatakarékosság — a tiszta energia-gazdaság — irányába, hanem az, hogy tényleg meg lesz-e bennünk a szándék arra, hogy véghez is vigyük. Most ez az igazi kérdés: időben megtesszük-e, amit kell, hogy elejét vehessük a katasztrofális kártételeknek.

Hölgyeim és Uraim! Nem vagyok Cassandra! Gondolhatják abból, amit elmondtam. De realista vagyok. Az idő nem nekünk dolgozik. A világ riasztó mértékben változik, s ennek következményei is riasztóak. Marokkóban utoljára 2001-ben volt COP, s az azóta eltelt 15 év a meteorológiai feljegyzések kezdete óta ismert 16 legmelegebb évbe tartozik. 2016. lesz az eddigi legmelegebb év. Minden idei hónap rekordot döntött. Ez a rekorddöntő év hozzájárul majd a jegyzett meteorológiai történelem legforróbb évtizedéhez, amely mellesleg az eddigi második legmelegebb évtizedet követte; amely viszont az eddig jegyzett harmadik legforróbb évtizedet követte. Egy bizonyos ponton még a legszkeptikusabb embereknek is el kell ismerniük, hogy valami zavaró dolog történik.

Indiától Brazílián át az Egyesült Államok nyugati partjaiig mindenfelé rekorddöntő szárazságok léptek fel. Olyan viharok, amelyek korábban mintegy 500 évenként fordultak elő, mára már viszonylag megszokottnak számítanak. Az utóbbi időkben évente átlagosan 22,5 millió embernek kellett elhagynia a lakóhelyét a szélsőséges időjárási események következtében. A huszadik században ilyesmi nem fordult elő.

A Fidzsi-szigeteken egész települések kényszerültek arra, hogy véglegesen elhagyják addigi lakóhelyüket, mivel a nemzedékek során át otthonuknak tartott helyek mára lakhatatlanná váltak. És még sokan, nagyon sokan tudják, hogy az emelkedőben lévő óceán idővel elönti a városaikat.

Tudom, hogy ezt mindenkinek túl sok — túl nehéz feldolgozni. Ezért gondolom, hogy úgy lehet a legjobban megérteni, az emberek hozzáállását pedig úgy a legkönnyebb megérteni, hogy az ember — amikor csak módja van rá — maga győződik meg róla, hogy mi történik. Idén nyáron épp ezért mentem el Grönlandra, s látogattam el a fantasztikus Jakobshavn-gleccserhez. A tudósok elmondták nekem, hogy a vízszint felett sok méterrel látható vonalak tanúsága szerint az utóbbi 15 év során sokkal többet húzódott vissza a gleccser, mint az egész elmúlt században. Ottlétem során felszálltam egy dán hadihajóra, s áthaladtunk egy jég-fjordon. Láttam a gleccserről levált hatalmas jégtömböket, amelyek feltartóztathatatlanul kisodródnak a tengerre. S mivel Grönlandról váltak le, amely sziklán áll, a jégtömbök teljes egészükben hozzájárulnak az óceán megemelkedéséhez.

Az 1990-es évek óta csaknem háromszorosára gyorsult a fájdalmas olvadás. Minden egyes napon 86 millió tonna jég halad át a fjordon az óceánba. A gleccserről egy év alatt leváló vízmennyiség pedig két évtizedre elegendő lenne New York City teljes vízellátására.

A tudósok azonban Grönlandon és máshol is — s az idei nyáron tett utam során is — szüntelenül arra figyelmeztetnek, hogy ha valaki tényleg meg akarja érteni, hogy mi történik, s milyen veszéllyel jár, az menjen el az Antarktiszra. A bolygón sehol sincs akkora kockázat, mint a Föld másik felén. Az éghajlatváltozás-kutatók fél évszázada úgy tartják, hogy a nyugat-antarktiszi jégtakaró Damoklész kardjaként fenyegeti egész életformánkat. Ha darabokra törik és beleolvad a tengerbe, önmagában négy-öt méterrel megemelheti a globális tengerszintet. Az ottani tudósok azt is elmagyarázták nekem, hogy a jég súlya és nyomása miként nyomja le az egész földrészt egészen a földkéregig és a sziklákig. Így a melegebb tengervíz bejut a gleccser alá, felgyorsítja az olvadási folyamatot, és destabilizálja a gleccsert.

Az Antarktiszon olyan jégtáblák vannak, amelyek egyes helyeken, így a kelet-antarktiszi jégtakaróban 3 mérföld, azaz 4,8 km mélyre mennek le. Ha ez a jégtömeg teljes mértékben felolvadna, mert mi felelőtlenül kezeljük a klímaváltozást, a következő századok során a tengerszint mintegy 100-200 lábnyit, azaz kb. 30,5-60,5 métert emelkedne.

A múlt héten ezért az antarktiszi McMurdo Állomásra utaztam, hogy találkozzak az ottani kutatókkal, s jobban megértsem, hogy mi történik. Helikopteren repültem a nyugat-antarktiszi jégtakaró fölé. Kisétáltam a Ross-selfjégre. Olyan tudósokkal beszéltem, akik a kutatás élvonalában dolgoznak — akik nem a napi politikával foglalkoznak, hanem tudományos véleményeket alkotnak, és kiterjedt kutatásokat folytatnak. Kristályvilágosan fogalmaztak: minél többet tudnak meg, annál riasztóbbnak találják a változások sebességét. Egy Gavin Dunbar nevű új-zélandi tudós szerint amit ott tapasztalnak, az olyan, mint „kanári a szénbányában”, s arra figyelmeztetett, hogy ha átlépünk bizonyos küszöböket, többé nincs visszaút.

Másképpen szólva: nem várhatunk sokáig azzal, hogy mai tudásunkat a probléma kezelésére alkalmas politika nyelvére fordítsuk. Ezek a tudósok arra buzdítottak, hogy saját kormányomat, a világ többi kormányát, és minden itt jelenlévőt figyelmeztessek rá, hogy számít, amit most—amit ma—teszünk, mert ha nem megyünk elég messzire, és ha nem cselekszünk elég gyorsan, olyan károkat okozhatunk, amelyeket csak évszázadok alatt lehet helyrehozni —ha egyáltalán helyrehozhatók.

Ma is hangsúlyozom: nem lesz második esélyünk! Kudarcaink a legtöbb esetben visszafordíthatatlan következményekkel járnának. Ha elmulasztjuk a cselekvés pillanatát, évtizedek múlva nem lesz olyan beszéd, amellyel újra össze lehetne rakni e hatalmas jégtáblákat. A világ egyetlen fővárosában sincs olyan varázspálca, amelynek suhintásával feltölthetnénk a tavakat és folyókat, amelyek ki fognak száradni, vagy újra termővé tehetnénk az aszályossá váló mezőgazdasági területeket. S egészen biztosan nem tudjuk majd visszatartani a partjainkat csorbító, növekvő dagályt. Tehát helyes lépéseket kell tennünk, méghozzá most, azonnal!

Az antarktiszi tudósok elmondása szerint még mindig nem tudják egészen biztosan kiszámítani, hogy milyen gyorsan történik mindez. Abban azonban biztosak, hogy ténylegesen történik, méghozzá gyorsabban, mint azt korábban lehetségesnek tartottuk. Mindenhol meg kellene kongatni a vészharangokat. Az egyik ottani glaciológus, egy John Stone nevű fickó szerint „lehet, hogy a katasztrofális időszak máris beköszöntött”. A bölcs közpolitika ezért azonnali óvintézkedéseket kíván.

Mégis, annak ellenére, hogy tényleges változások folynak, és még több veszély fenyeget, fontos emlékeztetnünk magunkat, hogy nem előre elrendelt úton közelítünk a katasztrófa felé. Ez nincs előre elrendelve! Nincs megírva a csillagokban!  Ez a választásokról szól — olyan döntésekről, amelyeket még meghozhatunk. Ez az akaraterő próbája, nem a képességeké. Módunkban áll, hogy a bolygót visszaállítsuk egy jobb pályára. Ehhez az kell, hogy a szigorú igazsághoz tartsuk magunkat. A tényekhez tartsuk magunkat, s ne a véleményekhez; a tudományhoz, s ne bizonyítatlan és bizonyíthatatlan teóriákhoz; s főképpen ne politikai frázisokhoz és jelszavakhoz!

Minden haladás dacára a jelenlegi ütemben nem érhetjük el a célunkat. Ezt korábban is mondtam. Párizsban is tudtuk, hogy amit teszünk, még csak annyi, hogy megpróbálunk megindulni egy úton. De azt is tudtuk, hogy ezen még nem jutunk el az utunk végéig. Igen, a tavaly újonnan felszerelt elektromos berendezések nagyobbik fele megújuló energiaforrás volt. Ez haladás. Valójában azonban — mivel az adott energetikai infrastruktúra már a helyén van — az új energiaforrások a világ teljes energiaszükségletének alig több mint 10 százalékát állították elő. Ez a közelében sem jár annak, ami céljaink eléréséhez szükséges.

Ahhoz, hogy képesek legyünk elhárítani a legsúlyosabb klímaváltozási hatásokat, óriási ütemben fel kell gyorsítanunk a már elkezdett átmenetet. El kell érnünk, hogy tiszta energiaforrásokból származzon a világ energiájának legnagyobb része, és gyorsan kell eljutnunk odáig! A hozzáértők szerint az évszázad közepére mindenképpen!

Nos, már sokszor mondtam, és ma elmondom újra: nem egyedül a kormányok, sőt, még javarészt sem a kormányok fogják megoldani a klímaváltozási problémákat. A magánszektor szerepe a legfontosabb. És máris látjuk, hogy valós megoldások érkeznek a vállalkozók és a tudósok irányából. Az újítók és feltalálók, a dolgozók és az üzleti élet vezetői, akik már évek óta birkóznak e kihívással — ők állnak majd elő olyan előnyös műszaki megoldásokkal, amelyekkel örökre forradalmasíthatjuk világunk energiaellátását.

De ne tévedjünk: a kormányzati vezetés elengedhetetlen. És mivel külügyminiszterként ma beszélhetek utoljára a COP előtt, egy pillanatra szeretnék rátérni, hogy mit tehetnek és mit kell tenniük a kormányoknak, különösen az itt képviselt közel 200 ország vezetőinek.

Tudjuk, nem azért jöttünk Marakeshbe, hogy Párizs fényében sütkérezzünk. Azért jöttünk, hogy továbblépjünk. Eközben arról sem feledkezhetünk meg, hogy sohase tartottuk elégnek, amit eddig tettünk. Az csak alap, amire építhetünk. Amennyiben országaink nem fokozzák önként az ambícióinkat, és amennyiben nem szorítjuk rá egymást a tartósan bölcs viselkedésre, akkor nehezen érhetjük el a felmelegedés kellő csökkentését, a hőmérsékleti melegedés 2 fokon tartásáról nem is szólva, ami a kutatók szerint a fordulópont.

Ha kudarcot vallunk, a modern történelemben ez lesz a legsúlyosabb eset, amikor egy nemzedék válság idején nem tesz eleget a jövő iránti felelősségének. És ez nem csak politikai hiba, de a probléma természetéből adódóan erkölcsi kudarc, pusztító következményekkel járó árulás is.

Nos, tudom, hogy egyikünknek sem ez a szándéka. Ferenc pápa szavaival élve „e világot örökségképpen kapjuk a korábbi nemzedékektől, egyúttal azonban kölcsönbe is vesszük az eljövendő nemzedékektől, akiknek vissza is kell majd szolgáltatnunk”.

Teljes mértékben elismerem a kihívásokat, amelyekkel számos ország szembesül, mert igen nagy a népessége, mert növekedőben van a gazdasága, mert igen sokan élnek szegénységben, a kormány pedig fenn akarja tartani a stabilitást, s be akarja vonni ezeket az embereket a gazdaságba. Természetes, hogy aggódnak a stabilitás miatt — mindannyian így vagyunk vele. A megfizethető energia a stabilitás kulcsfontosságú része. Sajnos viszont a legszennyezőbb energiaforrások többnyire a legolcsóbbak is. De hadd hangsúlyozzam: csupán rövid távon! Hosszú távon, barátaim, egészen más a történet. Hosszú távon a szén-intenzív energia jelenleg az egyik ténylegesen legdrágább és legmeggondolatlanabb beruházás bármely ország számára. Mégpedig azért, mert a szénalapú energia végső számláján sokkal több szerepel az olaj, vagy a szén, vagy a földgáz áránál, vagy az erőmű építési költségeinél. A tényleges költségelszámolásnál teljes mértékben figyelembe kell venni a későbbi következményeket is, ami a szennyező üzemanyagok esetében megduplázza, vagy meg is háromszorozza a kezdeti költségeket.

Ma tehát ilyen módon kell számolnunk. Gondoljanak csak a környezeti és mezőgazdasági károsodások árára. Gondolják meg, mennyibe kerül ma, ha a farmerek vízhiány vagy túlzott hőség miatt nem tudnak egy területen termelni. Gondoljanak az asztmás vagy emphysémás betegek kórházi számláira, s a fosszilis üzemanyagok okozta légszennyeződés miatt bekövetkező sokmillió halálesetre.

Egy 2014-es tanulmány szerint Kínában hatmillió embernek van fekete tüdeje, mert széntüzelésű erőművek közvetlen közelében éltek és dolgoztak. Indiában évente mintegy 20 millióan válnak asztmássá a szénalapú légszennyezés miatt, az Egyesült Államokban pedig évente 55 milliárd dollárnál is több megy az adófizetők pénzéből az asztmával kapcsolatos költségekre. Amerikában nyaranta a legtöbb gyerek a környezeti hatások által előidézett asztma miatt kerül kórházba. Ezek valós költségek, amelyeket bele kell foglalni a végelszámolásba.

A számlához hozzá kell írnunk a pusztító viharokat és árvizeket követő helyreállítási költségeket is. Csak az idei év első három negyedévében 27 milliárdba kerültek az amerikai adófizetőknek a szélsőséges időjárás okozta károk. Augusztusban olyan árvíz volt Louisianában, hogy mintegy 10 milliárd dollárra rúgnak a károk.

Egyikünk sem engedheti meg magának, hogy ne törődjön ezekkel a költségekkel, pedig ez még csak a kezdet: valójában ezek még csak bepillantást engednek abba, hogy a jövőben mire számítsunk, ha nem teszünk semmit. Képzeljék csak el: tengeri gátakat kellene építenünk. Menjenek le Miamiba! A déli részén már építkeznek: az áradások miatt megemelik az utcák szintjét, új esővíz-levezető csatornákat építenek, s ennek fedezésére plusz adókat vetnek ki a lakosokra. Az árvizeknek és viharoknak ellenálló infrastruktúra költségeinek jelentős növekedése. Áramszünetek. Mindezeket és egyebeket is hozzá kell adni a magas széntartalmú energiaforrások becsületes kiértékeléséhez. S a fokozott átláthatóság és elszámoltathatóság iránti igény korában az állampolgárok hosszú távon nem fogják elfogadni a hamis számadásokat, s a döntések következményeinek a ködösítését.

Tehát mindenkinek bölcsebb döntéseket kell hoznia — s nem rövid, de hosszú távra szólóakat!

A szén sajnos a globális széndioxid-szennyezés egyedüli legfőbb okozója. A szén biztosítja a világ energiaszükségletének mintegy 30 százalékát, de a szén termeli a világ üvegházhatású gázainak közel 50 százalékát is. A tiszta energia terén jelenleg mutatkozó páratlan beruházások nagyon-nagyon keveset számítanak, ha ugyanakkor új széntüzelésű erőművek jönnek létre a szén-dioxid elkülönítése nélkül, s gyors ütemben mind több és több olyan szennyeződést ontanak a légtérbe, aminek a csökkentésén mindannyian keményen dolgozunk.

Meg kell mondanom, hogy az előrejelzések egy része igen nyugtalanító. Például mostantól 2040-ig Délkelet-Ázsia energia-igénye nagy valószínűséggel megháromszorozódik, s elsősorban mivel fogják ezt kielégíteni? Várhatóan a széntüzelésű erőművekben termelt energiával — tiszta energia helyett. Ez veszélyezteti mindazt, amit itt el szeretnénk érni.

A szó szoros értelmében nem tehetjük meg, hogy egyik kezünkkel vállon veregetjük magunkat az éghajlatváltozás ellen tett lépéseinkért, majd mindennek hátat fordítva a másik kezünkkel írunk egy jó vaskos csekket, lehetővé téve a legszennyezőbb, legkorszerűtlenebb üzemanyagforrások széleskörű terjedését. Ennek egyszerűen nincs semmi értelme. Ez öngyilkosság!  És így mindannyian elveszítjük ezt a harcot.

Félreértés ne essék: az emberek a világ minden táján dolgoznak ennek a küzdelemnek a sikeréért. Az állampolgárok, s különösen a magánszektor egyre nagyobb figyelmet fordítanak a kérdésre. A versenyszféra szívesen fogadta a Párizsból küldött jelzéseinket, most azonban még erősebb jelzéseket kíván, hogy még nagyobb bizalommal fektethessen be a tiszta energiával kapcsolatos megoldásokba.

Az egyik legerősebb jelzés, amit a kormány küldhet, s az egyik leghatékonyabb mód arra, hogy a károsanyag-kibocsátást a lehető legalacsonyabb szintre csökkentsük, a szén árazása, ami a probléma megoldása felé tereli a szabad piacgazdaságokat.

Ez nyilván nem egy új ötlet. Sokan jutottak már erre a következtetésre. A globális kibocsátásból a széndioxid-árazás alá eső rész megháromszorozódott az elmúlt évtizedben. Tavaly több mint 1000 vállalkozás és befektető — olyan ágazatokból is, amelyek néhányuk számára meglepő lehet — ült össze, hogy támogassa a szén árazását. A támogatók hosszú listáján vannak energiaipari cégek, mint például a BP és a Royal Dutch Shell; szolgáltatók, mint a PG & E; közlekedési vállalatok, mint a British Airways; építőipari cégek, mint a Cemex; pénzügyi intézmények, mint a Deutsche Bank és a Swiss Re; és fogyasztási cikkeket gyártók, mint az Unilever és a Nokia. Ezek a vállalatok mind úgy gondolják, hogy a szénárazás megfelelő biztonságot teremt a piacon ahhoz, hogy a magánszektor könnyebben mozdítsa a tőkét, s ezzel segít megoldani a problémát.

A szénárazás lehetővé teszi, hogy a polgárok, az újítók, a vállalatok — lehetővé teszi, hogy a piacok a kormánytól független, önálló döntéseket hozzanak arról, hogy saját kibocsátásukat hogyan csökkentsék a legjobban. Mellesleg ez a fő oka, hogy az Amerikai Egyesült Államokban a széndioxid-árazást mindkét oldal vezetői és közgazdászai támogatták. A szénre kirótt ár, s egyúttal a kulcsfontosságú ágazatokban az innovációra adott kormánytámogatás könnyen az egyik legmeggyőzőbb eszköz lehet arra, hogy a világon felgyorsuljon a tiszta energiára való átállás, amiért mi is dolgozunk. Bár idő kellhet hozzá, hogy ilyen ideális eredményt láthassunk, a haladás érdekében prioritásként kell kezelnünk a széndioxid-piacok fejlesztését.

Az a fontos, hogy sok eszköz áll a világ rendelkezésére. Bizonyos értelemben maga a COP is egy fontos eszköz. Sokkal több lett annál — sokkal több kormányzati tisztviselők puszta összejövetelénél. Valójában egy évenként megtartott csúcstalálkozó; idén huszonötezren érkeztek a világ minden tájáról, az összes ágazatból, hogy megmutassák, mennyire elkötelezettek a klímaváltozási gondok leküzdése iránt, s megvitassák, hogy miképpen bővíthetnénk közös erőfeszítéseinket. A COP rendszeres emlékeztetőül is szolgál arra, hogy pontosan mennyit nőtt ez a mozgalom, s hogy hány országból milyen sok ember akar cselekedni.

Mielőtt bejöttem ide, körbesétáltam a konferencián. E marakeshi helyszín, a közelről-távolról ide utazott küldöttségek, üzleti vezetők, vállalkozók és aktivisták láttán teljesen egyértelmű, hogy a képességünk meg van hozzá, hogy kivédjük a klímaváltozás legsúlyosabb hatásait.

De ismételten fel kell tennünk a kérdést: megvan-e bennünk a kollektív akarat? Mivel a siker véletlenül nem fog bekövetkezni. Nem következhet be tartós elkötelezettség, együttműködés és kreatív gondolkodás nélkül. És nem fog bekövetkezni magabiztos befektetők és innovatív vállalkozók nélkül. És biztosan nem fog megtörténni vezetés nélkül.

Azokat, akik világszerte, így az én országomban is hatalmon vannak, s akik szembesülhetnek a döntéssel, hogy e kritikus helyzetben melyik úton menjünk tovább, azokat több milliárd ember nevében arra kérem: ne nekem higgyenek! Ne vegyék úgy, hogy a COP maga a jóváhagyó pecsét! Arra kérem Önöket, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. Járják körbe alaposan, mielőtt visszafordíthatatlan döntéseket hoznának.

Vizsgálják meg alaposan, mi az, ami meggyőzte a pápát, az elnököket, a miniszterelnököket és a vezetőket szerte a világon, hogy felvállalják a veszéllyel való szembeszállást. Beszéljenek a Fortune 500 vállalatok, valamint kisebb innovatív cégek üzleti vezetőivel, akik alig várják, hogy befektessenek a jövő energiapiacaiba. Ismerjék meg a legjobb közgazdászok megítélését arról, hogy milyen kockázatokkal jár a tétlenség, és mennyi kárt okozna az a globális gazdaságnak, s ezzel szemben milyen lehetőségeket kínálnának a jövő tiszta-energia piacai. Beszéljenek a katonai vezetőkkel, akik szerint az éghajlatváltozás globális biztonsági kockázat, mintegy megsokszorozza a veszélyeket. Kérdezzék a gazdálkodókat és halászokat arról, hogy a megszokott időjárási mintákban jelentkező erőteljes és hirtelen változások hogyan hatnak a megélhetési lehetőségeikre, a családjuk eltartására, s mire számítanak a jövőben. Hallgassák meg, hogy a vallási vezetők mit mondanak az erkölcsi felelősségről, arról, hogy az emberiségnek jól kell sáfárkodnia közös bolygónkkal — egyetlen otthonunkkal. Vonják be az aktivistákat és civil társadalmi csoportokat, akik évek óta azon dolgoznak a világ minden táján élő közösségekkel, hogy felhívják a figyelmet mindezen veszélyekre, s a cselekvés szükségességére. A károsanyag-kibocsátás csökkentésével kapcsolatban kérdezzék meg a fiatalokat, milyen jogos aggályaik vannak afelől, hogy gyerekeik milyen bolygót örökölnek majd.

De mindenekelőtt a tudósokkal konzultáljanak, akik e kihívás jobb megismerésének szentelik az életüket, és akik hiába dolgoztak, hacsak nem kongatjuk a vészharangokat olyan hangosan, hogy mindenki meghallja. Senkinek sincs joga ahhoz, hogy pusztán ideológiai alapon vagy kellő tájékozottság híján hozzon sokmilliárd ember életére kiható döntéseket.

Bárki, akinek része volt ilyen beszélgetésben, aki veszi a fáradságot, hogy tanuljon a szakértőktől, aki teljes képet kap arról, hogy mi vár ránk, az szerintem csak egyetlen jogos következtetésre juthat, mégpedig arra, hogy gyorsan fel kell lépnünk a klímaváltozás ellen, s másokat is erre kell buzdítanunk.

Arról is beszélnem kell, hogy a COP kezdete óta az országomban lezajlott egy választás. Azt is tudom, hogy emiatt sokan — ott is, másutt is — kissé bizonytalannak látják a jövőt. Természetesen megértem ezt a bizonytalanságot. Bár nem állhatok Önök elé a megválasztott elnök jövőbeli politikájáról szóló találgatásokkal, egyet azonban elmondhatok: a közéletben eltöltött időm alatt többek között azt is megtanultam, hogy bizonyos kérdésekben másképpen viselkedik valaki, amikor már hivatalba lép, mint amikor még csak kampányol.

Az a helyzet, hogy az éghajlatváltozás egyáltalán nem lehet pártpolitikai kérdés. Nem pártfüggő katonai vezetőinknél a Pentagonban, akik szerint a klímaváltozás megsokszorozza a veszélyeket. (Taps.) Számukra azért nem pártpolitikai kérdés, mert megtapasztalják, hogy az éghajlatváltozás súlyosbítja a válságokat az egész világon, a bázisokon veszélyezteti a katonai készenlétet, s az emelkedő tengerszintek és erősebb viharok is problémát jelenthetnek a számukra. Nem pártpolitikai kérdés a hírszerző közösség számára sem, akik éppen idén adtak ki egy részletes jelentést arról, hogy a klímaváltozás milyen hatással lesz az amerikai nemzetbiztonságra. A jelentés többek között a törékeny országok biztonságát fenyegető veszélyeket, a fokozódó társadalmi és politikai feszültségeket, az élelmiszerárak emelkedését, valamint az emberi egészséget érintő kockázatok növekedését taglalja.

Nem pártpolitikai kérdés a polgármesterek számára sem, akik Orleanstól Miamiig máris kemény munkával igyekeznek úrrá lenni a csendes időben jelentkező áradásokon és a vihardagályokon.

Nem pártpolitikai kérdés a liberális és a konzervatív üzleti vezetők számára sem, akik soha nem látott mennyiségű pénzt invesztálnak a megújuló energiába, önként vállalják, hogy csökkentik saját kibocsátásukat, sőt, ellátási láncukat is hozzászámítják saját összesített széndioxid lábnyomukhoz.

És a világ tudósait sem befolyásolja a párpolitika: ők csaknem egyöntetűen arra a következtetésre jutottak, hogy a klímaváltozás valós, folyamatban van, legnagyobbrészt az emberek okozzák, és katasztrofális hatással lesz az életmódunkra, ha gyors és hatékony lépésekkel nem csökkentjük civilizációnk szén-lábnyomát.

Komoly próbatétel a számunkra, hogy meg tudjuk-e ragadni e pillanatot — valószínűleg ez a bátorság és az előrelátás lehető legnagyobb próbája. Ha át akarunk menni rajta, minden országnak meg kell tennie a magáét — s globális vezetői szerepre majd csak olyan országok pályázhatnak, amelyek most kiállnak a fenyegetés ellen. Ez így van!

Winston Churchill még a Marakesh iránti vonzalmánál is híresebb volt szigorú ítélőképességéről, s arról, ahogy hangot adott neki. Egyszer sokatmondóan azt mondta: „Nem mindig elég, ha megteszünk minden tőlünk telhetőt: időnként azt kell tennünk, amire szükség van.”

Ma már tudjuk, mire van szükség. És ennyi valós bizonyíték, ennyi ellenőrzött tudományos ismeret mellett, s a sima, józan ész szavát is követve senki sem érvelhet másképpen. Tehát, barátaim, folytatnunk kell e harcot! Felül kell múlnunk az elvárásokat! Fel kell gyorsítanunk az átmenetet a tiszta-energia gazdaságba. És továbbra is felelősséggel kell tartoznunk egymásnak országunk döntéseiért.

Ez év első felében, a Föld napján abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy Obama elnök és az Amerikai Egyesült Államok nevében én írhattam alá a párizsi megállapodást. Nagyon különleges nap volt. Mivel a lányom New Yorkban él, őt is meghívtam az ENSZ-be. Azzal lepett meg, hogy magával hozta kétéves unokámat, Isabelle-t is.

Azon a reggelen a történelemre gondoltam, mindazon eseményekre, amelyek elvezettek addig a napig. Az első, 1970-es Föld Napjára gondoltam, amelyet korábban már említettem, amikor amerikaiak millióihoz csatlakozva szabadelőadásokon igyekeztünk az embereket tájékoztatni a ránk váró környezeti problémákról. Az első ENSZ klímakonferenciára gondoltam, mely Rióban volt, s ahol feleségemmel, Teresával találkoztam. Eszembe jutott, milyen sürgősség-érzésünk volt akkoriban, 1992-ben, és természetesen az a december este is Le Bourget-ban, amikor először tűnt úgy, hogy a világ végre rátalált előre mutató útra.

De ahogy ott ültem, és játszottam az unokámat, várva, hogy rám kerüljön a sor, hogy kimenjek aláírni a megállapodást, nem a múltra gondoltam, hanem a jövőre. Az ő jövőjére. Arra a világra, amit egy napon az ő gyerekei örökölnek majd.

És amikor eljött az ideje, hogy felmenjek a színpadra, felkaptam és magammal vittem őt. Meg akartam vele osztani azt a pillanatot. Soha nem fogom elfelejteni!

Meglepetésemre az emberekre valahogyan hatást tett a jelenléte. Mivel azóta is igen sokan mondták el nekem ugyanezt, megértettem, hogy az a pillanat valami különlegeset jelentett a számukra és meghatotta őket. Elmondták, hogy saját gyerekeikre és unokáikra gondoltak. A jövőre gondoltak. Eszükbe juttatta, hogy mi forog kockán.

Hölgyeim és Uraim! Itt, Marakeshben a következő órákban tegyük egyértelművé a világ előtt, hogy mindig szem előtt tartjuk a tétet. Támogassuk szilárdan a Párizsban felállított célokat, s vállaljuk, hogy megkettőzött igyekezettel törekszünk a megvalósításukra. Mondjuk ki, hogy a klímaváltozással kapcsolatban nem csupán megtesszük, ami tőlünk telik, de—Winston Churchill szavaival élve — megtesszük azt is, amire szükség van.

Örömmel várom, hogy osztozzak Önökkel ebben a fontos munkában, ameddig csak tehetem.  Köszönöm.

Forrás: Remarks at the 22nd Conference of the Parties (COP22) to the United Nations Framework Convention on Climate Change |Remarks | John Kerry, Secretary of State | Marrakech, Morocco | November 16, 2016

 

This entry was posted in Environment & Energy and tagged , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.