HARC A TERRORIZMUS ELLEN: TANULSÁGOK ÉS A KÖVETKEZŐ LÉPÉSEK

Sarah Sewall, az állampolgári biztonság, a demokrácia és az emberi jogok ügyében illetékes külügyi államtitkár beszéde|Massachusettsi Műszaki Intézet (Massachusetts Institute of Technology/MIT) | Nemzetközi Tanulmányok Központja (Center for International Studies) | Cambridge, MA | 2016. november 22.

Köszönöm neked, John, és köszönöm az MIT Nemzetközi Tanulmányok Központjának is, hogy a mai délutánon összehozott bennünket. Mindig csodálatos érzés, ha itt, Cambridge-ben újra ismerős arcokat láthatok.

Szeretném leszögezni, hogy később bőven lesz idő a kérdésekre, most tehát belevetem magam.

Két hónapja emlékeztünk meg a 9/11 tizenötödik évfordulójáról. Az Egyesült Államok másfél évtizede messzemenően igyekszik megvédeni állampolgárait és szövetségeset a terrorizmus veszélyeitől. Több-száz milliárd dollárt fordítottunk katonai és hírszerzési képességeink fejlesztésére, ami lehetővé teszi, hogy távol eső területeken is lecsaphassunk a terrorista cselekményekre és vezetőkre, s leírhatatlan erőszakot előzhessünk meg világszerte.

De mindezen erőfeszítések dacára sem sokan állítanák, hogy a terrorfenyegetettség csökkent.  Sőt, valójában sok amerikai ma sem érzi nagyobb biztonságban magát, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ez a nyugtalanító valóság, ami azt követeli tőlünk, a nemzetközi biztonság terén dolgozóktól, hogy készítsünk egy józan értékelést a hozzáállásunkról.

Ha összehasonlítjuk a mai helyzetet a 9/11-et közvetlenül követő időszakkal, szembeötlő hasonlóságokat látunk. Tizenöt évvel ezelőtt, e hónapban már igencsak folyt az Operation Enduring Freedom Afganisztánban. Az USA ma ismét multinacionális szövetség élén küzd a terrorveszély ellen, amit ezúttal a Daesh testesít meg. Katonai erőnkkel szemben pedig a terrorista csoport hétről hétre veszít harcosaiból és területeiből.

A 68 országból álló szövetség szorításában a Daesh mára elvesztette iraki területeinek több mint felét, Szíriában pedig 10.000 négyzetkilométernél többet. A válság kezdete óta még sohasem csökkent le ennyire az új csatlakozók száma, ezért a Daesh kénytelen besorozáshoz folyamodni, hogy feltölthesse a sorait.

Világos, hogy haladunk, de azt az érzést sem feledjük — s épp amikor minden erőnkkel az al-Kaidát igyekeztünk kiirtani Afganisztánból. Hogy ne ismétlődjék meg a történelem, ügyelnünk kell a 9/11 utáni időszak egyik legfontosabb tanulságára: pusztán katonai erővel elérhetünk ugyan taktikai nyereségeket a terroristákkal szemben, de az erőszakos eszméket nem tudjuk legyőzni, s azokat a sérelmeket sem tudjuk orvosolni, amelyek a terrorista hálózatok kialakulásának elsődleges okai.

Másképpen szólva, a Daesh-jellegű csoportok legyőzését célzó katonai műveleteinket olyan átfogó, civil-vezetésű törekvésekkel kell párosítanunk, amelyek elejét vehetik a következő Daesh kialakulásának. Ellenkező esetben leragadunk annál, amit Kerry külügyminiszter „counter-terrorism whack-a-mole”-nak, azaz olyan — kevéssé eredményes — küzdelemnek titulált, ahol a legyőzött ellenfelek helyett folyamatosan újabbak bukkannak fel. A tanulság nyilvánvaló, alkalmazni azonban nem könnyű.

Először is azt kell megértenünk, hogy az elmúlt 15 évben hogyan alakult a terrorveszély. 9/11 után az USA és szövetségesei rendkívüli forrásokat fordítottak arra, hogy az afganisztáni-pakisztáni határon elpusztítsák az al-Kaida legfőbb vezetését. Amikor az USA célba vette az al-Kaidát, a csoport decentralizálódott és szétszóródott, új stratégiákat használt a toborzáshoz, forrásszerzéshez, és biztonságos menedékek létesítéséhez. Az al-Kaida maradványai kezdték a közösségek oltalmazóiként feltüntetni magukat: védelmezik őket az etnikai, felekezeti vagy törzsi ellenfelekkel szemben; megmentik őket a visszaéléseket elkövető vagy korrupt kormányoktól; avagy alapvető szolgáltatásokat és foglalkoztatást biztosítanak nekik.

Egyes részlegeik még az ideológiai követelményeket is fellazították, hogy újabb alszervezetekhez férjenek, vagy egyéni támadásokra bíztassanak. Így rátelepedhettek már fennálló bűnözői vagy felkelői hálózatokra, s kihasználhatták a világszerte fennálló sérelmes helyzeteket. Következésképpen egy sor új terrorista csoport alakult az elmúlt tizenöt évben — néhányan az al-Kaidához kapcsolódnak, mások önállóbbak maradtak.

A helyi konfliktusokból és sérelmekből sarjadt erőszakos csoportok kezdtek összefonódni és a globális dzsihádista mozgalomhoz kapcsolódni. Az algériai polgárháború óta fennmaradt egyik erőszakos szalafista csoport 2006-ban összeállt, s megalapította a Magrebi al-Kaidát (al-Qa’ida in the Maghreb, or AQIM). 2009-ben a szaúd-arábiai és jemeni terrorista alakulatok összeolvadásával létrejött az Arab-félszigeti al-Kaida. Majd 2012-ben az al-Shabaab jelentette be, hogy az al-Kaidához tartozik — Szomálián túl Kelet-Afrikára is kiterjesztve annak erőszakos törekvéseit.

Az al-Kaida iraki maradványai körülbelül ebben az időben szították fel a szunnitákban a korábbi kormány visszaélései és hanyagságai, valamint a szír polgárháború zűrzavara miatt érzett haragot, hogy újjászervezzék magukat, területet szerezzenek, és deklarálják egy úgynevezett Iszlám Állam, avagy Daesh megalakulását. A Daesh lett a globális dzsihádista mozgalom másik pólusa, s a világon sok terrorista csoport átnevezte magát, hogy jelezze az új szervezethez való tartozását. A Boko Haram például 2015-ben hűséget fogadott a Daesh-nek. Most arra láthatunk példákat, hogy a Daesh és az al-Kaida alszervezetekért verseng, ami megosztott lojalitáshoz, és egyes terrorista csoportok szétszakadásához is vezet.

Visszalépve azt látjuk, hogy az idegen megszállást és a nyugati oktatást elutasító, vagy a kormány visszaélései és marginalizáló politikája miatti haragból született, erőszakos helyi csoportok kezdték a globális dzsihádista mozgalomhoz sorolni magukat. E szélesebb körű hovatartozás szélesebb körű, és sokkal veszélyesebb törekvéseket hozott: területet szerezni, a helyi kormányokat megbuktatni, megtámadni a nyugatiakat, támadásokat szervezni távoli országokban. Következésképpen, sok ilyen csoport most a lázadók és a terrorista hálózatok elemeit ötvözi. Nekünk, politikacsinálóknak, e megváltozott valósághoz kell igazítanunk a törekvéseinket.

Az Amerikai Egyesült Államok már tett kritikus fontosságú, ámbár kezdeti lépéseket azért, hogy a terrorizmus leküzdésében sokkal nagyobb szerep jusson a megelőzésnek. Mi ezt úgy nevezzük, hogy Countering Violent Extremism, vagy CVE; az amerikai törekvések egy párhuzamosan futó nemzetközi törekvéshez kapcsolódnak, amire az ENSZ-ben gyakran Preventing Violent Extremism, avagy PVE néven utalnak. A két kifejezést gyakran szinonimaként használják.

A CVE lényege az a felismerés, hogy a mai terroristák felett aratott katonai győzelem nem elegendő ahhoz, hogy az ideológiát is elpusztítsuk, vagy foglalkozzunk azokkal a tényezőkkel is, amelyek révén meggátolható az újabb terroristák felbukkanása. A CVE lényegében a veszélyek következő generációját próbálja kivédeni: egyrészt a leginkább sebezhető embereken és területeken kíván segíteni, hogy megakadályozza a terroristák toborzását és terjeszkedését; másrészt — s ez sem kevésbé fontos — a kormányokat akarja rászorítani a mögöttes sérelmek kezelésére, hogy az erőszakos szélsőségesek ne használhassák ki azokat.

Véleményem szerint ez annyit jelent, hogy a terrorizmus kihívásával kapcsolatban mélyreható és nagyon szükséges változások mutatkoznak az Egyesült Államok és a nemzetközi közösség gondolkodásában. Szeretnék két olyan tényezőről beszélni, amely rávilágít, hogy mit akarunk a CVE-vel. Az egyik a kormányzás javítása, és a radikalizálódást erőszakká szító kormánypolitika leállítása. A másik az ellenálló-képesség kiépítése a terroristák beszivárgásának és terjeszkedésének leginkább kitett közösségekben.

Kezdjük a kormányzással. Ha a kormányok nem védik meg állampolgáraikat, és nem tartják tiszteletben az emberi jogokat, felgyülemlik a düh és a harag, s ezt az erőszakos szélsőségesek kihasználják. Számos példa van erre: a Boko Haram akkor kapott erőre, amikor a nigériai biztonsági erők elnyomták a békés tüntetéseket, és bírósági tárgyalás nélkül kivégezték a csoport alapítóját, Mohamed Juszufot. Az al-Shabaab a kenyai biztonsági erők durva módszereit kihasználva hódít újabb belépőket. Afganisztánban a tálibok úgy tudják minden évben újra feltölteni a soraikat, hogy szembefordulnak a kormányzati korrupcióval. A terrorveszély mértéke nagyban függ attól, hogy a kormányok hogyan kezelik az állampolgáraikat.

Most nem idealista értékekről van szó — ez a valóság és az érdekek kemény kiértékelése. És nézzék, a külföldi kormányok elméletben könnyen ráállnak a kevésbé militarizált megközelítésre, ám a bevett gyakorlaton igen nehezen változtatnak. Így azt amerikai terrorelhárító politika része kell legyen, hogy a partnerországokat elszámoltathatóbb és befogadóbb kormányzásra szorítjuk, hogy csökkenjenek a sérelmek, amelyek erőszakká szíthatják a radikalizálódást.

A gyakorlat síkján az Egyesült Államok és partnerei képzést tarthatnak a rendőrségnek, a biztonsági erőknek és az igazságszolgáltatásban szolgálóknak, hogy fogékonyabbak, védelmezőbbek, és kevésbé korruptak legyenek, s az emberek annyira megbízhassanak bennük, hogy jelezzék feléjük a potenciális veszélyeket. Hasonlóképpen segíthetünk megreformálni az afféle kormányzati politikát, amely még tovább ront a helyzeten — mint például a válogatás nélküli rendőrségi razziák, amelyek a perifériára szorítanak egész közösségeket, a fanatista véleményeket felerősítő külföldi finanszírozás, a vádemelés nélküli korlátlan fogva-tartások, vagy a börtönökben zajló visszaélések.

Abujától Asztanáig bíztató jeleket láttam: a kormánytisztviselők kezdik érteni, milyen hatással van a kormányzás és a jogok helyzete a terrorizmusra. Néha magam is hozzájárulhattam a változásokhoz, mint például Mombaszában, ahol segítettem a rendőrfőnöknek felülvizsgálni a széleskörű, válogatás nélkül folytatott razziákat, amelyek miatt valószínűleg többen váltak terroristává, mint amennyit elfogtak.

De az erőszakos szélsőségesség elleni globális küzdelemben nem lehet az Egyesült Államok a meggyőzés vagy kapacitásbővítés egyetlen forrása. Szerencsére egy sor nemzetközi szereplő is a holisztikusabb megközelítés irányába mozdul. Ez év elején az ENSZ Közgyűlés jóváhagyta a Főtitkár cselekvési tervét az erőszakos radikalizmus megakadályozására (PVE), amely hangsúlyozza, hogy a terrorizmus hatásos ellenszere az emberi jogok tiszteletben tartása, a jó kormányzás és a korrupció elleni küzdelem. Ennek alapján most az országok világszerte saját nemzeti CVE akciótervet dolgoznak ki, és az ENSZ különféle testületei, így az UNDP és az UNESCO partnerként dolgoznak velük a megvalósításukon.

Ezek még csak kezdeti lépések. Próbálkozások. Ám arra a mind jobban elterjedt felismerésre utalnak, hogy az egyéneket nem pusztán az ideológia vezeti az erőszakhoz, hanem a tágabb értelemben vett politikai, gazdasági és társadalmi tényezők is.

Az államok önmagukban természetesen nem tudnak úrrá lenni az erőszakos szélsőségeket tápláló összes problémán. A CVE, mint korábban is említettem, ezért hangsúlyozza, mennyire fontos az ellenálló-képesség kiépítése a sebezhető közösségekben.

Azon közösségek képesek ellenállni az erőszakos szélsőségeknek, amelyekben a helyi vezetők, a szülők és a hasonszőrű társak tudják, hogyan kell észrevenni és kezelni a terrorista radikalizálódásra utaló jeleket. Ahol a mentorok vagy intézmények erős ellenérvekkel szolgálnak, vagy alternatív lehetőségeket kínálnak a veszélyeztetetteknek. Ahol bizalom és együttműködés fűzi össze az állampolgárokat, a bűnüldözést és a helyi tisztségviselőket. Ahol a veszélyeztetettek olyan lehetőséget kapnak, ami céltudatossággal, közösségi érzéssel és méltósággal töltheti el őket. Ahol a helyiek — a nők és a fiatalok is — kiállnak és felemelik hangjukat az erőszakos ideológiák és a propaganda ellen. Amelyik közösségben kialakul az effajta ellenállás, ott a terrorista csoportok nehezen találhatnak újabb tagokat és biztos menedéket.

Az amerikai CVE arra törekszik, hogy a világ minden részén kiépítse a veszélyeztetett közösségek ellenálló-képességét. Az USA külföldi támogatása Dél-Ázsiában például lányokból-asszonyokból álló hálózatoknak segít, hogy tudják, mit tegyenek, ha terrorista radikalizálódás jeleit látják a szomszédságukban.

Az Egyesült Államok segített létrehozni egy un. Erős Városok Hálózatát, amelyen keresztül a világ minden táján élő polgármesterek és helyi vezetők tapasztalatot cserélhetnek arról, hogy a terrorista toborzás ellen mi hatásos, és mi nem. Az amerikai Globális Fellépés Központ (Global Engagement Center) pozitív üzenetek közlésére szolgáló, széles hálózatot tart fenn nem-kormányzati szervezetekből, vallási vezetőkből, sőt a korábbi szélsőségesekből is — akik hiteles, helyi véleményekkel szolgálhatnak az erőszakos ideológiákkal szemben.

Néhány ilyen megközelítés ismerősnek tűnhet, olyan elméleti és gyakorlati kérdéseket idéz fel, amelyeket általában a felkelések leveréséhez és a stabilizációs műveletekhez társítunk, avagy olyanokat, amelyeket sokan a hatékony kormányzás és az egészséges közösségek alapjainak tartanak. Ez azért van így, mert a terrorfenyegetéseknek ugyan más-más neve van, de mind a válságok köréhez kapcsolódik. Az elmúlt 15 év egyértelműen bizonyítja, hogy a konfliktusok politikai, társadalmi és gazdasági vetületei hozzájárulhatnak a terrorizmus terjedéséhez. És bármennyire is szeretnénk egyedi fenyegetésként kezelni a terrort, az erőszakos szélsőségesek gyakran ugyanazt a mögöttes elégedetlenséget használják ki, amelyek felkelések kitöréséhez, polgárháborúkhoz és államközi konfliktusokhoz vezethetnek. A hatékony válaszlépéseknek nem csak a tünetekre, de az okokra is ki kell térniük.

A „kiváltó okok” hallatán a CVE egyes bírálói elvetik ezt a megközelítést, mert — helytelenül — azt hiszik, hogy ehhez az egész világot át kellene alakítani. Nyilvánvalóan a beavatkozások egyetlen kombinációjával — legyen az akár az USAID, a Külügyminisztérium, az Európai Unió, a Világbank, vagy az UNDP fellépése — sem lehet a terrorizmusnak potenciálisan kedvező összes tényezőt azonnal orvosolni.

A terrorelhárítás szempontjából kulcsfontosságú feladatok: (1) fontossági sorrendbe állítani a leginkább veszélyeztetett közösségeket; (2) helyi szinten azonosítani a radikalizálódás adott szociális, oktatási, politikai, gazdasági, vagy biztonsági mozgatórugóit; valamint (3) integrált megközelítéssel kezelni a kulcskérdéseket, az olyan kormányzati intézkedések megváltoztatását is beleértve, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás.

Ezzel a megközelítéssel kísérletezünk idén Észak-Afrikában, ahol az al-Shabaab toborzását és beszivárgását próbáljuk megelőzni. A kísérleti program beindítása előtt a kormányzat minden ágából összeálltak a szakértőink, hogy kiterjedt kutatásokat folytassanak, közösen azonosítsák a mozgatórugókat, és valóban integrált programokat tervezzenek azokra a sajátos problémákra, amelyek miatt erőszakba csaphat át a radikalizálódás olyan területeken, ahol a kutatásuk értelmében legsikeresebben toborozhatna az al-Shabaab. Egyidejűleg intenzív párbeszédet folytattunk a térség kormányaival a politikájukról és az intézkedéseikről, hogy legalább ne súlyosbítsák a terrorveszélyt. A hatás érdekében erőfeszítéseinket olyan partnerekkel próbáljuk összehangolni, mint a Világbank. Reméljük, hogy mindez mintául szolgál majd a további CVE törekvésekhez.

Több mint egy évtizeddel 9/11 után az Egyesült Államok kezdett túllépni azon, hogy kizárólag katonai erőre és reaktív intézkedésekre támaszkodjon. Sokkal proaktívabb, megelőző jellegű politikát fogalmazott meg és vezetett be az erőszakos szélsőségesség terjedése ellen, s ezzel a globális közösséget — így az ENSZ-et, a nemzeti fejlesztési programokat, a Világbankot és az  UNESCO-t — is arra buzdította, hogy fordítsanak nem-katonai forrásokat a mögöttes tényezők kezelésére, amelyek miatt az egyének és a közösségek az erőszakos szélsőségek vonzásába kerülhetnek.

Ez valódi előrelépés, de még bizonytalan — csak egy kezdet. Mint minden politika, amelynek finanszírozása a Kongresszustól és a végrehajtó ág vezetésétől függ, ez is tüzetes vizsgálatok tárgya lesz a következő évek során. És mivel a CVE nem csodaszer, hanem egy előre mutató út, a támogatóinak és a szakembereknek további kell dolgozniuk, hogy választ adhassanak a hatására és a hatékonyságára vonatkozó kérdésekre.

A rövid távon mérhető eredményekre összpontosító CVE-szkeptikusok azt kérdik, hogy igazolható, sőt mérhető-e a preventív intézkedések hatása. De a terrorelhárítás — a hírszerzés, valamint az aktív terrorfenyegetésekre adott rendvédelmi és katonai válaszadás — és a CVE közé nem szabad egyenlőségjelet tennünk. Ez két különböző dolog, és a CVE nem járhat ugyanolyan „eredménnyel”, mint a katonai erő. De a terrorizmus ellen nem nyerhetünk csatát, ha az elmúlt évtized mintája ismétlődik — azaz bárhol katonai „sikert” érünk el, az ellenség más helyre megy, új csoportokká alakul, megreformálja magát, elnevezést változtat, s felerősödve tér vissza, hogy veszélyeztesse az Egyesült Államok érdekeit.

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne próbáljuk megakadályozni egy következő terrorista generáció kialakulását. A CVE hatékonyabbá tételével kapcsolatban felvetett kételyek helyénvalóak, sőt, még hasznosak is lehetnek, az viszont a saját érdekeink ellen szól, ha kétségbe vonjuk, hogy a katonai törekvéseket nem-katonai törekvésekkel kell kiegészíteni.

Biztos vagyok benne, hogy jól fogjuk alkalmazni a CVE-t. A korábban említett észak-afrikai kísérleti programba szigorú ellenőrzést és értékelést építettünk, és prioritássá tettük, hogy a további, nagyobb szabású CVE törekvések esetében ezeket még tovább szigorítjuk.

Tisztában vagyunk vele, hogy a sikerünk nagyrészt az alapos kutatástól és elemzéstől függ. Ezek elengedhetetlenül fontosak ahhoz, hogy helyesen felismert problémákhoz a megfelelő eszközöket mozgósítsuk, és a megfelelő helyen. Mivel az eltérő helyi körülmények igen erőteljesen befolyásolják a radikalizálódás erőszakká alakulását, elengedhetetlenül nagy szükség van intenzív, mikro-szintű kutatásra. Ennek érdekében segítettük felállítani a RESOLVE hálózatot (a Researching Solutions for Violent Extremism, magyarul az erőszakos szélsőségesség megoldására irányuló kutatások), hogy a helyi kutatókhoz kapcsolódva megtalálhassuk a legjobb módszereket, amelyekkel az adott közösségekben a leghatásosabban kiépíthető az ellenálló-képesség. Remélem, ebben az MIT is tud segíteni.

Azzal folytatnám, hogy bár Külügyminisztériumban már emeltünk a CVE finanszírozásán, a források továbbra is korlátozottak. Tavaly a Daesh ellen Irakban, Szíriában, és a Levante területén folytatott kinetikus hadműveletek mintegy 4 milliárd dollárba kerültek. Ezzel szemben a Külügyminisztérium ugyanebben az időszakban nem egészen 200 millió dollárt költött a CVE programokra világszerte. Persze, tudom, hogy ez némileg olyan, mintha almát és narancsot hasonlítanék össze — de mégis rávilágít a döbbenetes aránytalanságra.

A források tekintetében hatalmas lehetőséget látok abban, hogy a globális befektetéseket jobban összehangoljuk a CVE fejlesztésével. A nemzetközi közösség minden évben milliárdokat költ utak és kórházak építésére, a bűnüldözők kiképzésére, valamint az emberi jogok előmozdítására. Félre ne értsenek: ezek nélkülözhetetlen befektetések — jobbá teszik a világot! De azok, akik a fejlesztésekkel foglalkoznak, ragaszkodnak hozzá, hogy az ő munkájukat élesen elválasszuk a CVE-től. Nem akarják, hogy a fejlesztéshez nyújtott segítséget biztonsági megfontolások befolyásolhassák; attól tartanak, hogy ez aláásná munkájuk független és humanitárius jellegét. Értem ezt az érvelést, de semmiképpen nem értek egyet vele.

Az erőszakos szélsőségesség veszélye túlságosan nagy, a globális források túl csekélyek, a fejlődés és kormányzás, valamint a terrorizmus közötti kapcsolat túlságosan nyilvánvaló ahhoz, hogy ezek a törekvések továbbra is elkülönüljenek egymástól. Ha a nemzetközi közösség iskolákat épít, bővülő lehetőségeket biztosít, és támogatja a civil társadalmat az erőszakos szélsőségeknek leginkább kitett területeken, akkor az erőszakos szélsőségesség nihilista csábítását ellensúlyozó, pozitív, megelőző lépésekbe invesztál.

Ha a megelőzés viszonylagos költségeit összevetjük azzal, hogy a terrorhálózatok kibővülését követően milyen rendkívül sokba kerülnének a katonai műveletek, mind az amerikai adófizetőknek, mind a világ veszélyeztetett közösségeinek tartozunk azzal, hogy többet áldozunk a megelőzésre.

Végezetül pedig, előfordulhat, hogy a CVE-t úgy tüntetik fel, mint ami egy vallás ellen fordul — és nem pusztán az erőszakos ideológiák ellen, s nem azok ellen, akik ezen ideológiákra hivatkozva cselekszenek. Ha mindenkit egy kalap alá vennénk, akkor egyrészt pontosan azokat a partnereinket veszítenénk el, akikre a legnagyobb szükségünk van az erőszakos szélsőségesség terjedése elleni küzdelemben, másrészt önbeteljesítő jóslattá válhatna, ha megosztottságot szítanánk a vallási különbözőségek mentén.

A hitelt érdemlő csoportok és kormányon kívüli vezetők megerősítése érdekében tartózkodnunk kell attól, hogy a terrorista-veszélyből feleslegesen egy „civilizációk harcát” gerjesszünk. Ha például a „radikális iszlám” elleni küzdelemnek tüntetjük fel, nem csak azt kockáztatjuk, hogy a különféle terrorista csoportok között kovácsolunk egy közös ügyet, de potenciálisan még szélesebb körben, közöttük és egy tiszteletben álló vallás békés követői között is, akik e megfogalmazást a hitük elleni fenyegetésnek érzik.

Nem szabad megfeledkeznünk a 9/11 utáni időszak tanulságairól. A nemzetközi közösség, amely 15 éve harcol az al-Kaida, a Daesh, s ezek különböző ágai ellen, kezd számolni a katonai erő határaival, s egy okosabb, holisztikusabb megközelítés felé mozdul. Ám az elmozdulás még mindig bizonytalan és gyenge.

A terroristák továbbra is gyilkolják és megnyomorítják az embereket, és megnőhet a kísértés is arra, hogy a múlt tanulságait félretéve inkább rövidtávú sikerekre törjünk. Tartozunk azonban minden férfinak és nőnek, aki részt vett és áldozatokat hozott a terrorellenes harcban, — továbbá tartozunk mindazon fiataloknak is, akiknek majd együtt kell élniük a jelen politikai döntések következményeivel —, hogy szem előtt tartjuk: éppen olyan fontos, hogy megakadályozzuk a következő terrorista-nemzedék kialakulását, mint az, hogy legyőzzük a jelenlegi veszélyt.

Nagyon szépen köszönöm.

Forrás: The Struggle Against Terrorism: Lessons Learned & Next Steps |Remarks |Sarah Sewall, Under Secretary for Civilian Security, Democracy, and Human Rights | Massachusetts Institute of Technology, Center for International Studies |Cambridge, MA |November 22, 2016

 

This entry was posted in Foreign Policy and tagged , , , , , , , , . Bookmark the permalink.

Comments are closed.